Nem értettem, hogy miért nem adja már fel. Nem voltam vele soha se kedves, annál inkább voltam vele kegyetlen és gúnyos. Soha se érdekelt az amit mondott és ott  próbáltam "belerúgni" ahol tudtam, hiszen minél távolabb akartam őt tartani magamtól. Nem azért, mert attól féltem, hogy a múltamból valamit, hanem attól féltem, hogy a múltamban lévő személyek egyszer csak feltűnnek  és esetleg neki is bántódása lehet. Nehéz volt néha azt eljátszani, hogy minden rendben van és tényleg nem érdekel az amit csinál, de ennyi év alatt tökéletesen megtanultam ridegnek és kegyetlennek lenni Lia-val szemben. Fájt, hogy így kell viselkednem? Nos, igen fájt, de ilyenkor mindig emlékeztettem magamat arra, hogy neki teszek jót és én meg már amúgy is egy elcseszett személy vagyok, ergo nekem már mindegy.
Talán, mert nem érdekel a szent és ártatlan beszéd? - néztem rá unott arccal, de nem mentem még tovább. Figyeltem őt, de persze a távolságot fent tartottam. Jobb futó voltam, mint ő, így esélye sincsen arra, hogy utolérjen, illetve az erdőnek ezt a részét is már egészen jól ismerem, mert akár éjjel is kiszöktem ide, ha nem bírtam aludni. Nem érdekelt az, hogy Lia mit akar mondani, vagy mi van vele. Nem akarom azt, hogy közel kerüljön hozzám és képes leszek, ezért bármit megtenni, hogy sikeresen újra elüldözzem őt a közös otthonunkból. Anya és apuci biztosan megint kész örömmel fogja befogadni őt. Végül pedig egyre szaporább léptekkel indultam el az erdőbe. Nem érdekelt Lia jelenléte, egyszerűen csak hagyjon békén, forduljon sarkon és tipegjen haza, majd panaszolja el magát anyának és apának. Ez se érdekelt már, miért is tenném? Ha törődik az ember valakivel, akkor az egyenlő egy gyenge ponttal és én Lia-ból nem akartam céltáblát csinálni, illetve nem voltam még mindig képes beszélni azokról a dolgokról, mivel pontosan tudtam, hogy úgyse hinne nekem senki se.
És arra nem gondoltál még, hogy nem akarom azt, hogy az életem része legyél? Nem akarlak Lia! - mondtam szinte üvöltve neki és minden kedvesség nélkül. Nem akarom őt az életemben, ahogyan se apát és se anyát se. Elegem van azokból a tekintetekből amikkel rám néznek. Elegem van abból az aggódó pillantásokból és aggódó szavakból, amiket éjszaka mondanak és elegem van abból is, hogy azt hiszik, hogy jobban tudják, hogy mi jó nekem, mint én saját magam. Nem vagyok felnőtt, de mégis azzá váltam, hiszen vannak olyan dolgok, amik azzá teszik az embert, hiszen az élet kegyetlen és nem válogat  kor szerint. Hirtelen újra megfordulok és elindulok. Egyre gyorsabb léptekkel indulok el, majd az újabb szavai megállítanak és egy tobozt feléje hajítok. - Soha se mondtam, hogy a te hibád, szóval ezt most fejezd be! - mondtam neki szinte kegyetlenül, hiszen ennél jobban nem utálok semmit se, mint amikor érzelmileg próbál manipulálni. Azt hiszi azzal jót tesz, hogy egy elhagyatott erdőben hozza fel a múltat? Akkor nagyon is téved és ostobább, mint hittem. Legszívesebben megtépném őt és lekevernék neki, hogy térj észhez és hagyjon békén a múltammal kapcsolatban.
Visszakapni? És szerinted ez engem hol érdekel? Miért nem tudod elfogadni azt, hogy nincs rád szükségem, se a családomra? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen elég sokszor jelét adtam már ennek, hogy nagyon nincs szükségem rájuk, ezért se értem, hogy ő miért nem adja fel. 10 év alatt nem sikerült neki, akkor szerintem lassan itt lenne az ideje annak, hogy feladja és keressen magának új kihívást, mert nekem most már tényleg kezd elegem lenni belőle, ha ő nem költözik, akkor majd én fogok. Miért is ne? Egyszerűen összecsomagolok és elhagyom ezt a várost és őket. Nekik is jobb lesz és nekem is, még ha nem is teljesen igaz ez.  
Hangosan felnevetek azon amit mond, hiszen rosszabb már úgy se lehet, mint ami eddig történt velem. Megölnek? Egyszer úgy is meghalunk... Elrabolnak? Egyszer már túléltem, talán most is sikerülne túlélnem. Figyelem őt és nem mozdulok és meg se szólalok, egyszerűen csak figyelem őt némán, de rideg tekintettel.- Szerinted félek? Félek ezektől a dolgoktól? Miért tenném, ha nap, mint nap újra átélem? Nem félek Lia és ha ennek meg kell történnie újra, akkor állok elébe, ennél jobban úgyse fájhatna. - mondtam neki keményen a szavakat, úgy hogy a legtöbb embert akár ki is rázná tőle a hideg. Kegyetlen vagyok, igen talán az lettem, de nagyon nem érdekel már Lia beszéde, mivel fogalma sincsen arról már, hogy a kishúgból mi lett és milyen valójában.
Jéghideg tekintettel néztem rá és nem mozdultam. Segíteni nekem? Biztosan most csak viccel, hiszen azokat a tekinteteket és kényszerültségeket nem nevezném annak. Elhiszem, hogy jót akartak azzal, hogy egyből pszichológushoz akartak küldeni, csak nem mindig ez a megoldás. Néha hagyni kellett volna levegőt venni és a szüleim karjában lenni, de nem bírtam már gyerekként se elviselni anyám és apám tekintetét. Szülők voltak és tudtam jól, hogy nekik is fáj az ami történt, de pontosan a lányuk miatt kellett volna erősnek lenniük és nem kimutatni a fájdalmukat. - Mert nem akarok róla beszélni, mert nem akarom újra és újra azokat a tekinteteket látni. Egyszerűen csak nem akarok róla beszélni se neked, se nekik. Én jól vagyok, egyszerűen nektek kellene már beletörődni, hogy az a Tris örökre elment és ilyen vagyok, ez az igazi énem. - majd mit sem törődve vele fordultam meg és indultam egyre mélyebbre az erdőbe.
Nem akartam többet beszélni, nem akartam Lia csilingelő édes hangját hallani. Egyedül szerettem volna lenni, mint azon az estén. Nem vágytam semmire se, vagy talán mégis, egy bizonyos személyre. Talán részben emiatt is kerestem a veszélyt, mert abban reménykedtem, hogy akkor újra láthatom őt. Tudni akartam, hogy ő kicsoda és miért mentett meg .Soha senki se jött rá, hogy hogyan menekültem meg és a helyet se találták meg ahol voltam, így azt se tudom, hogy akik elraboltak azon vajon élnek-e még vagy nem. Talán igen és ezért is tartom magam távol a családomtól. Szembe akarok nézni a múlt démonaival, de ez nem mindig olyan egyszerű. Igyekszem, de szép lassan azt érzem, hogy nem kell szembenéznem velük, egyszerűen csak el kell fogadnom és hagyni, hogy a lelkem megtalálja azt amire oly nagyon vágyakozik.
Az erdőbe megyek, ha nem látnád. - mondtam neki ridegen és egy pillanatra se lassítottam le a lépteimet, majd egyre beljebb sétáltam. Abban reménykedtem, hogy egy idő után Lia feladja, de nem úgy tűnt. Végül pedig elértem arra helyre amit annyira kerestem. Gyönyörű szép virágos rét volt, amit hatalmas fák vettek körül, majd a közepén volt egy fűzfa. Olyan volt az egész, mintha valami festőnek a műve kelt volna életre itt, ha ez se tetszik a nővéremnek, akkor már tényleg neki van baja és nem nekem. Ledobtam a táskámat a fűbe, majd oda sétáltam a kis patakhoz és megmostam az arcomat és közben pillantottam az égre, hiszen hamarosan sötét lesz és gyönyörű lesz az égbolt és ez a rét is, hiszen hamarosan életre kell.

Mit nem ért meg azon, hogy nem akarom a közelembe engedni? Nem akarok a drága húgica lenni, akire annyira vágyik? Régen talán az voltam, de megváltoztam ahogyan a világ is változik. Mit kell ezen annyira fent akadnia? Miért nem tudja elfogadni a mostani énemet? Mit érnék azzal, ha beszélnék vele, elmondanám? Semmit se, hiszen fogalma sincsen arról, hogy mi zajlódig le bennem, vagy éppenséggel mit érzek, hiszen ő nem ment ezen keresztül, nem érzett így. Ő volt a drága kis pedáns Lia.
Ennyira makacs és idegesítő is csak ő lehet. Komolyan ő nem csak hajilag szőke, hanem már agyilag is, hiszen már egy szőke is rég megértette volna azt, ha valaki nem kíváncsi rá, de persze ő nem adja fel és tovább nyaggat. Komolyan rosszabb, mint a szüleink. Őket nem túl gyakran látom, de Lia helyettesíti őket és talán tényleg rosszabb, mint a szüleink lennének. Komolyan kiidegel és legszívesebben megtépném most. Ennyit arról, hogy lesz egy kis nyugton.
Közelebb lépek hozzá és egy kacaj hagyja el ajkaimat.- Szerinted ezt akartam hallani? Azt hiszed ezzel meghatsz? - kérdezek vissza gúnyosan, majd egy féloldalas mosoly jelenik meg az arcomon miközben összefonom magam előtt a karomat. - Egyáltalán nem ismersz, fogalmad sincsen, hogy mit akarok és arról se, hogy mit akarok tőled.- mondom neki minden kedvesség nélkül, de még mindig nem engedem szóhoz jutni és úgy folytatom a mondandómat, hogy ettől a másik félnek felálljon a szőr még a hátán is. - Lehet anyucit és apucit megtudod hatni ezzel, de engem nem. Nem ismersz és fogalmad sincsen arról, hogy milyen vagyok. És mire vágyom? Arra, hogy végre befogd és sarkon fordulva elhúzz innét. - mondom neki minden kedvesség nélkül, semmi együttérzés nincsen bennem. Miért is lenne? Nem kértem, hogy ide jöjjön. Egyszerűen csak egyedül akartam lenni.
Soha se érdekelt mit gondolnak mások rólam és legalább megszabadultok tőlem. - mondom neki egy apró gúnyos nevetés kíséretében, hiszen biztos vagyok abban, hogy senki se szereti azt a családban, hogy milyen vagyok. Olyannak kellene lennem, mint amilyen Emilia és utána majd a céghez menni dolgozni, de ridegen hagy. Nem akarok olyan lenni és soha nem is leszek. - Soha se mondtam, hogy bajom van a világnak, inkább az olyanok, mint te nem értik meg a világ másik felét. - mondom neki komolyan és figyelem őt. Állom a tekintetét, de az arcom semmit se tükröz. Az érzéseimet réges-régen megtanultam elnyomni.
Talán igen, talán nem. - mondom neki mosolyogva, de még mindig nem mozdulok. - Ha annyi baj van velem, miért nem tettetek meg magántanulónak, hiszen akkor a világ elől el tudtátok volna rejteni a selejtet. - mondom neki gúnyosan, hiszen annyira tökéletes ez a család, hogy tényleg olyan, mintha én lennék a selejt közte, de szép lassan rájöttem, hogy nem minden ilyen, mint ők. A világnak van egy másik oldala, egy veszélyes és vonzó része. Ez az amiatt még élek és nem örültem meg teljesen. Szép lassan megtalálom azt amire vágyom, de közben még ezt az idegesítő személyt le kellene vakarnom magamról.
A húgod vagyok, de mégis olyanná akarsz formálni, mint amilyen ti vagytok. Miért nem tudtok úgy elfogadni amilyen lettem? - visszapillantok még rá, de nem érdekel, Nem akarok több időt az út mellett eltölteni, semmi kedvem nincsen már itt lenni és vele beszélgetni. Az erdő hívogat és remek helynek tűnik ahhoz, hogy az ember kicsit egyedül lennem. Hallom a cipője kopogását, de most ez se tud meghatni. Nevetve pillantok rá. - Mellé ment. - mondom neki gúnyolódva, majd elindulok, de még egy pillanatra megállok, hogy ránézzek. - Vigyázz, mert a végén még jön egy csúnya farkas és elrabol téged. - mondom neki mosolyogva, hiszen ide tényleg nem csak az emberek teszik be a lábukat, így ha életben akar maradni, akkor vagy menjen vissza és haza, vagy szedje a csülkeit és maradjon csendben. - Talán nem minden fekete és fehér drága Lia, mint ahogyan gondolod. - nézem őt a távolból és csendben maradok egy pillanatra. Próbálom megfejteni őt, de sokkal könnyebb, mint gondolom.- Ha nem akarsz eledel lenni, akkor vagy menj vissza a kocsidhoz, vagy csöndben kapkod a lábaidat, mert nem foglak megvárni. - mondom neki komolyan és minden kedvesség nélkül. Nincs már angyali lelkem, de miért is lenne? Miért kellene jónak lennem, úgy mint Lia? Mi van, ha a sors nekem más jövőt szán?

Soha se kértem azt, hogy megértsen. Soha se terheltem a problémáimmal, hiszen fogalma se lehet arról, hogy hogyan is érzek pontosan. Mit érnék azzal, ha rázúdítanék mindent, hiszen ő és én két külön világ vagyunk. Ő a jó és bájos Lia, én meg a rossz és elveszett Tris. Jég és tűz vagyunk és biztos vagyok abban, soha se értene meg, mert ő azt hiszi, hogy elvesztem és minden rendben lenne, akkor ha beszélek a dolgokról, de ez nem így van. Soha semmi se lesz már minden rendben, mert réges-régen elvesztem és csak akkor leszek jól, ha megtalálom azt amire a lelkem annyira szomjazik.
Látod, én ismerlek téged. Mindig is a tündéri kislányuk leszel Lia. - mondom neki komolyan és figyelem őt. Nem akarom, hogy közelebb jöjjön hozzám. Nem akarok a közelében lenni, nem akarom azt, hogy érezze azt amit én érzek. Ő teljes életet élhet, én azt hiszem soha se már. Óvatosan a hajamba túrok, de a szememmel még mindig nem engedem őt el.
Miért tenném meg? Miért mondanám el neked? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen fogalmam sincsen, hogy mit hitt. Talán azt gondolta, hogy 10 év alatt nem nyíltam meg, most hirtelen meg fogok nyílni. Megrántom a vállamat, majd egy gonoszkás mosollyal az arcomon újra rápillantok.- Elegem lett a suliból. Tudod nagyon unalmas volt és gondoltam sétálok egyet. - mondom neki még mindig úgy mintha ez lenne az igazság. Talán néha igyekezett közelebb kerülni hozzám, de miért nem jött rá még, hogy én nem olyan vagyok, mint ő. Mindig is le kezeltem és gúnyosan álltam hozzá, mert így távol tarthatom őt magamtól és megóvhatom őt. Hiányzik az, amikor régen nagyon jóban voltunk, viharos estéken együtt aludtunk, mint két jó testvér, de ez megváltozott. Az a bizonyos esett után minden megváltozott, vagy csak én változtam. Fogalmam sincsen, hogy valaha minden rendben lesz-e, de most nem is érdekel.
Ebben biztos vagy? - kérdezek vissza kicsit nevetve, hiszen tisztán emlékszem, hogy hányszor hagyott amikor megjelentem a cégnél. Fontos volt számára a családi vállalkozásunk, de ezért nem is hibáztathatom őt, hiszen soha se csevegni mentem oda hozzá, hanem csak azért, hogy fedezzen, vagy adjon pénzt. Kihasználnám őt? Igen, azt hiszem kihasználom, de így esetleg a kívül állok nem találhatnak rajtam fogást. Nem tudnak megbántani engem rajtuk keresztül. Láttam már sírni is és olyankor szívesen megöleltem volna, de nem lehet. Nem egyszerűen az nem én lennék már.
Akkor legalább tudod, hogy merre menj ahhoz, hogy hazatalálj. - mondom neki gúnyosan és még integetek is neki. Nem sokkal később már az erdő peremén sétálok egyre beljebb haladva. A csizmán pont tökéletes ahhoz, hogy ilyen helyen sétáljak. Figyelem a fákat és érzem a szelőt, amint a hajamba kap. Egy pillanatra becsukom a szememet és újra repülők, de egyből ki is nyitom. Nem akarok ott lenni, nem akarok benne ragadni. Én akarom irányítani, de már nem megy, egyszerűen elkapott és szép lassan elnyel...
Megállok és rápillantok. Neki dőlök az egyik fának és figyelem őt. - Miért is várnálak meg? - kérdezem tőle gúnyosan, majd végig nézek rajta.- Meddig is fog kitartani a cipőd? - kérdezem tőle nevetve, majd egy gúnyos mosoly jelenik meg az arcomon. - Egy.. kettő.. három.. - és ki is tört a cipője sarka. Majd mit sem törődve vele tovább indulok az erdő mélye felé. Egyszerűen hívogat és csalogat az erdő, mintha ott találnék valamit, amit keresek.

Pontosan az a személy jelent meg akire a legkevésbé vágytam. Egyszerűen nem értem, hogy miért érdekli az, hogy velem mi van. Neki meg van a tökéletes kis élete, illetve ő a kis kedvence a szüleimnek, akkor meg miért törekszik arra, hogy én is olyan legyek, mint ő? Ha akarnék se tudnék olyan lenni, mint ő. Nem bízom benne, ahogyan a családomban se tudok teljesen, hiszen a mai napig nem tudom, hogy volt-e bármi közül ahhoz, hogy engem elraboltak vagy egyszerűen csak egy pedofil áldozata lettem 7 évesen. Nem akartam vissza gondolni azokra az idokre, amit ott tőltöttem, de nem tudtam elmenekülni a múltam elől. Mindig újra és újra hatalmába kerített és mostanra átvette az uralmat is felettem.
Nem véletlenül jöttem ide, hiszen jól tudtam, hogy Lia nem szívesen tenné be erre a környékre a lábát. Engem nem zavart, hiszen voltam már ennél rosszabb helyen is. Hallottam az egyre közeledő lépteit és legszívesebben elfutottam volna előle. Minek jön ide, hogyha még a saját testvérét se ismeri. Egyikük se ismer igazán, azt ismerik belőlem amit én adok magamból, de az mesze sincsen attól ami igazából vagyok. Hangosan elnevetem magamat azon amit mondott. - Látom, megint csak annyit hallgattál meg apu hívásából, hogy baj van velem, azt már nem vártad meg, hogy elmondja neked, hogy mi is történt. Ha meghallgattad volna, akkor most nem tennél fel ilyen ostoba kérdést drága nővérem. - mondom neki merő gúnnyal és megvetéssel a szavakat. Soha se értettem meg őt és talán soha nem is fogom. Túlzottan jó és ártatlan. Nem is értem, hogy minek jött ide.  Vigyázz, mert a végén még bepiszkítod a hírnevedet, meg a drága cuccaidat. - mondom neki még mindig gúnyosan és közben végig pillantok a tájon. - És ha most megbocsájtasz én leléptem, mert semmi kedvem hallgatni az idegesítő csacsógásodat. - majd zsebre vágtam a kezemet és elindultam az erdőbe befelé. Meglepne, ha utánam jönne, mert soha se szerette az ilyen helyeket. Mondhatni teljesen az ellentétem volt. Ő csupa jóság és erény volt, míg én a kalandot, a veszélyt és a rosszat kerestem.

Nem tudta, hogy hova megyek, vagy mit miért teszek. Egyszerűen csak hagytam, hogy a lábaim vezessenek. Fölösleges lett volna saját magamtól megkérdezni az irányt, hiszen nem tudtam. Menekültem, el akartam futni az elől ami történt. Sikerült régen eltemetnem a múltamat. Ritkán vissza-visszatértek, de megtanultam kezelni őket. Senki se sejtett semmit se, egyszerűen csak egy lázadó tinédzsernek hisznek, akivel csak a gond van. Ott volt a nővérem, Lia. Ő maga volta tökély, a kedvesség és a szépség. A szüleim előszeretettel dicsérték őt mások előtt, de amúgy is csak rá kellett nézni és lerítt róla, hogy ő maga csupa báj és kedvesség. Néha már tényleg az agyamra tudott menni, de most nem ő volt a legfőbb bajom, hanem a múltam...
Körülbelül kicsit több, mint egy éve kezdődött el az, hogy újra és újra ugyan azt álmodom, de addigra már annyira tökéletes színész lettem, hogy senkinek se tűnt fel, meg miért is mondtam volna el, hogy még több baj legyen velem? Nem, köszönöm még a családom szánalmából se kérek. De ilyen még soha se volt, hogy ennyire átvegye felettem az uralmat. Tudtam uralni, ki tudtam szakadni, de ma sehogy se ment. Egyszerűen csak elkapott és megfojtott. Fuldoklom és nincs ki út, egyszerűen nincs menekvés. Meg kell találnom valakit, meg kell találnom őt, aki akkor ott volt. Ő talán tud nekem segíteni. Összébb húzom a pulcsit magam, hiszen már a szél is feltámadt, mintha ez is valami baljós dolgot jelentene.
Lépek kettőt, amikor léptekre leszek figyelmes. Egyre gyorsabb és sietős léptekkel. Talán futnom kellene, menekülni. Hirtelen bevillan az a késő őszi este, amikor elraboltak. Megállok, majd megfordulok, de nem más látok, mint a nővéremet. Remek, már csak ő hiányzott.- Mit keresel itt? Tudtommal nem kerestelek. - mondom neki minden kedvesség nélkül és amennyivel ő közelebb jön, én annyi lépést hátrálok. Nem akarok közel lenni hozzá, illetve a bájos csevegő hangja se érdekel. Egyedül akarok lenni és kész.