- Beszélsz itt össze badarságokat. Engem például igen is érdekel. Sőt abban is biztos vagyok, hogy a többi barátodat is érdekli. Ne legyél ennyire kishitű Adel. – dorgáltam meg kedvesen és mosolygósan.
Végtére is tudom, hogy mit beszélek. Annak idején én is jártam abban a cipőben, amiben ő, sőt talán még rosszabban is. Ennek ellenére rá kellett jönnöm, hogy vannak olyan emberek a földön akiket igen is érdekel az, hogy mi van velem.
- Tudom, hogy nem meséltem még neked, de én is voltam hasonló helyzetben, mint te és megértelek. De talán éppen ezért, tudom neked elmondani őszintén, hogy tévedsz abban amit gondolsz. – mondtam egy együtt érző mosollyal, miközben oda nyúltam a karjához és megsimítottam, amolyan bátorítólagos gesztusként.
Annak idején, mindenemet oda adtam volna érte, ha van valaki, akivel meg tudok mindent beszélni. Ha lett volna olyan, aki meghallgat, valaki olyan, akiben feltétel nélkül megbízhatok. De nem volt, neki viszont van. Itt vagyok neki én. Egy olyan barát akire mindig számíthat minden helyzetben. Bármi is történjen.
- Na látod. – szélesedett ki a mosolyom, ahogy végig futtattam tekintetem a csillogó több emeletes iroda épületen.
- Őszintén? Az attól is függ, hogy kinek dolgozol. Nekem azt hiszem, piszok nagy mázlim van azzal, hogy Matt lett a főnököm. Mert, hát… vannak olyanok, akik folyamatosan túlóráznak meg hazahordják a munkát aztán ott is azzal foglalkoznak. Nálunk ilyen hál istennek nem szokott előfordulni, vagy legalább is nagyon ritkán. Szökő évente egyszer. – válaszoltam lelkesen, hiszen tényleg szeretek itt dolgozni. Szeretem magát a helyet is ahol dolgozhatok, de azt még inkább, hogy kinek dolgozhatok.
- Egy perc és visszajövök. – mosolyogtam egy fokkal talán lelkesebben, mint az embernek kellene, ha a főnökével találkozik. De mit tehetnék, ha imádom azt a lökött pasit.
Pár perccel és egy jó pár dorgálással később Amikor visszatértem hozzá, ha lehet ilyet mondani akkor még jobbkedvűen mint előtte. Nem tehetek róla, de amikor Matt és én csipkelődünk egymással az mindig feldobja a napomat. Nem tudom miért vagyunk egymásra ilyen hatással, de őszintén szólva nem is érdekel. Hiszen ez így van jól, még akkor is ha valójában ellenségeknek is kellene lennünk.
- Ohh igen. Biztos a Shiraz-ra gondolsz. Egész jó hely és tényleg nincs is olyan messze. Szóval nekem megfelel. – mosolyogtam rá Adel-ra, majd egy fél pillanattal később már a járdán sétáltunk az imént említett étterem felé.
Egészen furcsa, hogy pont azt az éttermet nézte ki, ahol mindig össze szoktunk ülni a barátokkal. Talán ez is egyfajta jel. Lehet, hogy be kellene avatnom az életembe. A piszkos kis titkomba, ami talán sok mindent meg is magyarázna neki abból, hogy miért viselkedem vele úgy, ahogy.

Őszintén szólva, cseppet se számítottam rá, hogy pont vele fogok összefutni, de ha már így alakult, akkor miért is ne ragadnám meg az alkalmat? Végül is nagyon kedvelem és talán ameddig velem van, addig nem eshet baja. Vagy legalább is remélem, hogy így van. Bár ebben a városban soha sem lehet semmiben biztos az ember. Mondjuk, ha egy boszorkánnyal van dolgod, akkor általában nem különös, ha furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok történnek a közeledben. Legalább is nekem ez a véleményem, de arról, hogy egy utazó erről mit gondol azt nem tudhatom. De ha nem muszáj, akkor még nem fedem fel a titkomat előtte. Jobb az óvatosság.
- Adel, minden lényeges, ha valaki érdeklődik irántad. – mondtam ezt amolyan, már-már testvéri megdorgálással.
Valójában tényleg érdekel, hogy mi van vele. Ez nekem amolyan pótcselekvés féleség. Az, hogy velem mi a helyzet, soha nem izgatott igazán senkit. Most pedig, hogy felnőttem és vannak barátaim akik szeretnek és akiket én is szerethetek, olyan érzések szabadultak fel bennem amelyekről nem is tudtam, hogy megvannak bennem. Ha jellemeznem kellene mostanában a viselkedésemet akkor azt mondanám, hogy egészen anyáskodó tudok lenni, főleg ha olyanokról van szó akik közelebb állnak a természetfeletti erőkhöz.
- Persze. Nagy, csillogó és elegáns. Mégis hol máshol dolgozhatnék? – mosolyogtam rá a velem szemben álldogáló lányra, miközben folyamatosan az arcvonásait tanulmányoztam.
Nem tudom, hogy a hihetetlen boszierőmnek köszönhető vagy szimplán egy belső megérzés, de elég jó emberismerő vagyok. Úgyhogy nagyjából azzal is tisztában vagyok, hogy Adel titkol előlem valamit. Lehet, hogy valami olyat ami nagyon fontos és félelmetes, de az is lehet, hogy csak egy apróság ami nem létfontosságú. Viszont addig ameddig nem mondja el magától én, nem fogok kérdezősködni. Ha úgy érzi készen áll, akkor majd elmondja. Addig meg ráérek, nem? Végül is nem nagyon van ma már más dolgom.
- Ez szuper. Akkor ezeket lepasszolom a főnökömnek és a tiéd vagyok egész délután. Mára úgy sincs több dolgom. Meg amúgy is megérdemlek annyit, hogy egy ritkán látott barátommal töltsek egy kis időt. Nem? – vontam fel játékosan az egyik szépen ívelt szemöldökömet miközben megpillantottam Matt autóját amint éppen besorol a New York bonyolult úthálózatának egyik leállósávjába.
- Nahát… - pillantottam meglepetten az órámra, mialatt Matt kiszállt az autóból és elindult felém.
- Bárcsak mindig ilyen pontos lennél. – mosolyogtam rá huncutkásan, miközben felé nyújtottam az iratokat.
- He he, nagyon mókás. Amúgy meg egy istennő vagy. Mondtam már? – mosolygott jókedvűen, miközben a végig engem bámult.
- Nem… Még nem mondtad, de ezentúl gyakrabban szeretném hallani. Ja és a nap hátralévő részében nem jönnék vissza, de telefonon elérsz, ha kellenék. – rebegtettem a szempilláimat, remélve, hogy nem lesz kifogása a terveim ellen.
- Hogy-hogy? Csak nem randid lesz? – méregetett egy kissé gyanakvóan.
- Hát úgy is fogalmazhatunk, de amúgy nem. Meglátogatott egy régi ismerősöm és elég régen találkoztunk, szóval… - motyogtam, miközben Adel felé biccentettem.
- Na jó, de ne szokj hozzá, mert általában szükségem van rád a nap 24 órájában. – motyogta miközben a vállam felett hosszasan tanulmányozta a tőlünk nem messze álldogáló lánykát.
- Jó, jó. Ígérem, jó kislány leszek. – cukkoltam játékosan egy kicsit.
Ez nálunk amolyan baráti piszkálódás. Nem is igazán tudom mi ez, de már régóta meg van. Akad aki azt mondja előjáték kettőnk között, de van aki csak amolyan „testvéri” civakodásnak titulálja. Hát nem tudom, de már annyira megszoktuk, hogy furcsa lenne ha nem lenne meg ez a „rituálé” kettőnk között.
- Meg azt is, hogy vigyázni fogsz magadra. – keményedett meg a hangja.
Egyből tudtam, hogy valamit meglátott, amitől működésbe lépett a hatodik érzéke. Azt nem hiszem, hogy már ránézésre meg tudná mondani, hogy ki a nagy és gonosz természetfeletti.
- Jól van már, de indulj, mert el fogsz késni. Megint. – dorgáltam meg, miközben egy szúrós pillantással jutalmaztam.
Ahogy morgolódva elindult visszafelé az autójához én is hátat fordítottam neki és visszasétáltam Adel-hoz.
- Szóval akkor merre menjünk? – mosolyogtam rá jókedvűen.

- Igaz ami igaz, tényleg nem most volt, hogy találkoztunk. – mosolyogtam kedvesen miközben én is egy lépést hátra léptem.
Egyszerűen nem is értem, hogy miért is nem kerestem fel őt akkor, amikor lett volna rá lehetőségem. Végül is egészen jól elbeszélgettünk amikor egymásba botlottunk. Jó azt nem mondom, hogy nagyon sok közös témánk lett volna, de azért megtaláltuk a közös hangot. Azóta pedig rájöttem, hogy miként sikerült neki csak úgy megjelennie mellettem. Utazó… Erre mondjuk akkor nem gondoltam, de most már tudom, így pedig nem is csodálkozom rajta.
- Csak nincs valami baj? - kérdeztem rá egyből meglepődve, hiszen ha én ki szeretném szellőztetni a fejem, akkor általában valami zűr van körülöttem.
Általában én nem szoktam felkapni a vizet, vagy túlreagálni a dolgokat, de ha Matt nagy zűrt csinál vagy a cégnél, vagy a másik bizniszben, hát akkor aztán ki tudok akadni, és olyankor mindig eltűnök egy kicsit. De már nem is veszi fel. Tudja, hogy az ő sara, így nem lehet egy szava sem.
- Hát… Ami azt illeti, most éppen van egy pár percem. A főnököm itt hagyott egy pár iratot és most szólt, hogy már úton van érte. Várjam meg. Úgyhogy mesélj mi újság veled? – feleltem a kérdésére talán túlontúl lelkesen.
Azt hiszem, megint kezd rám törni a „szófosás”, ami alighanem az Adel sara. Hiszen általában akkor szoktam így járni, ha nagyon izgatott vagyok. Még jó, hogy az erőmet már teljesen képes vagyok kontrollálni. Máskülönben itt már ki tudja, hogy mi játszódna le.
- Meddig maradsz? Már csak azért, hogy akkor együtt ebédelhetnénk. – kíváncsiskodtam egy kicsit, hiszen hiányoznak a hozzám hasonló emberek társasága.
Jó, igaz, hogy rengeteg barátom van amióta itt vagyok, de ők mások. Ők normál, átlagos képességű emberek, mi pedig különlegesek vagyunk. Még úgy is ha nem használjuk túl gyakran az erőnket, és nem kérkedünk vele, hogy mi mások vagyunk.

Annak idején, amikor idekerültem és még nem tudtam erről az egészről, ami a háttérben zajlik, minden olyan varázslatosnak tűnt. Egy „vidéki kislány a nagyvárosban” egy csodaszép lakással, és szuper munkahellyel, na meg új barátokkal és egy csúcs szuper főnökkel. Akkor még mindent pozitívan láttam és nem hittem abban, hogy valaha is ez meg fog változni. Még azok ellenére sem, hogy annyi szörnyűség és furcsaság történt velem az eddigi életemben.
Ott volt például az a furcsa lány, akivel ha jól emlékszem, akkor az első itt töltött hetem alkalmával találkoztam. Tisztán emlékszem rá. Barna haj, rikító kék szemek, törékeny testalkat, de ami a legfurcsább volt benne, hogy egyszerűen csak ott termett mellettem. Nem odasétált vagy settenkedett, nem is szaladt oda hozzám. Egész egyszerűen csak ott volt. Talán ha nagyon túlozni szeretnék, akkor azt mondanám, hogy olyan volt int egy jelenés. Csak éppenséggel ő hús és vér volt. Egy érző lény, akinek kedvességre és figyelmességre volt szüksége.
Saját magamról tudtam, hogy bármennyire is látszik az adott helyzet lehetetlennek és menthetetlennek, mindig keresni kell benne a pozitívumokat. Annak a lánynak, Adel-nak én próbáltam meg a pozitívuma lenni abban a helyzetben. Egy kedves, mosolygós pozitívum, akiben bátran megbízhatsz, bármikor. Ez a gondolat motoszkált a fejemben miközben a nagyvárosi tolongásban próbáltam lépést tartani a munkába igyekvő emberek áradatával.
Komolyan mondom, hogy soha nem fogom megérteni, hogy, hová ez a nagy rohanás. Végső soron mindenki eljut, ahová szeretne. Akkor is, ha normális tempóban közlekedik, nem pedig úgy rohan mint valami eszelős.
Jó bevallom, most én sem igazán érnék rá sétálgatni és akár még nézelődni is, hiszen Matt az irodában hagyta az üzleti tárgyalás anyagát, én pedig jobban szeretem saját kezűleg odaadni neki, mint sem mást kihasználva, postázgatni neki.  Azonban ebben a reggeli forgatagban taxit fogni, szinte lehetetlen. Így pedig nem igazán maradt más választásom, mint két háztömbnyit rohanni, magas sarkúban, hogy még időben utolérjem.
Abban a pillanatban, ahogy egy kicsit is messzebb kerülte az épülettől, hangos csörgésbe kezdett a telefonom. Általában szokásom, hogy mindenkinek más és más csengőhangot állítok be a telefonomra, így egyből tudtam, hogy Matt van a vonal túloldalán.
- Szia! Tudom, hogy az irodában felejtetted, már elindulta. Sietek ahogy tudok. – mondtam bele egyből a telefonba, meg sem várva, hogy mit is szeretne.
- Katie! Gyere vissza az irodához. Már elindultam vissza. Két perc és ott vagyok. – mondta és azzal a lendülettel bontotta is a vonalat.
- Na jó. Ez már aztán… - mondtam ki hangosan a befejezetlen mondatomat, majd sóhajtottam egy nagyot és azzal a lendülettel már fordultam is volna vissza.
De tényleg csak fordultam volna, hiszen egy kisebb robbanás erejével csapódott nekem egy ránézésre, csak pár évvel fiatalabb lány.
- Semmi gond. – feleltem automatikusan , az ismeretlen lánynak, akiről a következő pillanatban kiderült, hogy annyira még sem ismeretlen, mint azt először gondoltam.
- Te jó isten! Adel! – kiáltottam fel meglepettségemben és örömömben egyszerre.
- Te meg hogy kerülsz ide? – kérdeztem tőle továbbra is mosolyogva, miközben szorosan magamhoz öleltem.
Jó azért vannak elképzeléseim, hogy mégis hogy kerül ide, de arra azért nem számítottam, hogy miután pont az előbb gondoltam rá, pikk pakk meg is jelenik.