A szemed... abban van a lelked, de a többi részed még nagyon határozatlan. Ez a gyermekkor szépsége. A szemek megmutatnak mindent, amit láttál, de a többi részed még mindig nyitott a lehetőségekre, akármivé is válhatsz.
2006. 07. 11
Egy apró kacaj hagyja el a torkomat, mikor apám beér a futásban. Már a rét közepén járunk, és nem sokára elérjük a helyet. A Helyet. Azt hiszem az lenne a legjobb ha ezen szó mindegyes kis betűjét naggyá varázsolnánk. Apa elkap és felemel a levegőbe, én továbbra is csak nevetek, miközben az orromon át nagyokat szippantok, a virágporral édesíttet levegőből. Minden annyira csodás lenne... ha Ő is itt lenne.  De már nem lehet itt, ő már nem. Pedig a szülinapomon csak az ő jelenlétére vágynék a legjobban. Ekkor lefagyott a mosoly az arcomról és a kacajomat is gyorsan elfújta a kis nyári szelecske. Apám ezt észrevette és letett a pázsitra.
- Zoey, kicsim minden rendben van?- kérdezte, de én már éreztem abban a pillanatban, hogy tudja, miről van szó. Rájött arra, hogy mire is gondolok ebben a pillanatban.  Apám arcáról is lefagyott a mosoly. Mind ez már kilenc éve volt… sokan mondják azt, hogy már túl kéne tennünk magunkat rajta, de egyikünknek sem megy. Nem ez túl nehéz kérés… Hisz mikor a legjobban érezzük magunkat akkor is utat tör az emlékezetünkben, hogy Ő már nincs. Nincs itt velünk.
- Apa én annyira sajnálom… de ez a nap pont úgy az övé is volt, mint az enyém. - jegyzem meg halkan, hogy ne halja a hangom remegését. Síráshatári állapotban emelem el tekintetem a pázsitról és apám szemeit próbálom keresni. Elkapni legalább egy percre az ő tekintetét is. Azt hiszem, megviseli, vagyis úgy látom, hogy megviseli. Hát persze, ez annyira normális, hisz apu is szerette őt. Én is szerettem őt. Őt nem lehetett nem szeretni. Anyu. Pontosan ma, ezen a napon, kilenc évvel ezelőtt kellett elvesztenem. A születésnapomon. Hihetetlen. De nem sírhatok. Nem. Nem szabad, nem tehetem meg apám jelenlétében. Erősnek kell lennem, hisz már egy ’ kész nagylány ’ vagyok.  Hogy apám szavaival éljek. Felemeltem ismét a lesütött szemeimet és egy mosolyt próbáltam az arcomra erőltetni. Remélem sikeresen, mivel ebben a pillanatban fogadtam meg, hogy soha többet nem szomorkodok a születésnapomon.  És az Ő napján.  Ezt nem tehetem meg vele, az emlékével.
Lassan és szótlanul baktattunk tovább a réten. A nap melegen sütött és a virágillat, ahogy egyre jobban a sűrűjébe értünk a hatalmába kerített.  Majd megérkeztünk. Ide. Ahol lennem kellett ezen a napom, mert látni akartam. A nagy fa megint iszonyat sokat nőtt ebben az egy évben. Gyökerei felett a föld már megtöredezett. Apám szerint már idősebb a fa, mint ő maga, és ahogy fogalmaz ’ már ő sem egy mai csirke ’. Összepréselt ajkakkal állok a fatörzsébe vájt tábla előtt, amin rendezett, csinos betűtípussal ez állt.
Kristienne Montgomery
1979. 02. 18 – 1997. 07. 11

2013. 07. 11
Mindenki itt van. A torta is és a rajtalévő 16 szál gyertya. Ha eddig azzal hitegettem magam, hogy mindjárt felnövök, akkor most mit mondjak?! Apám tekintetét keresem riadtan. Azt a fáradt, de boldog tekintetet, ami olyan nagy varázserővel bír, mint senki másé. Megnyugtat. A hűvös, kék szempárt, ami alatt már megjelentek a kis ráncok. Öregszünk. Mind a ketten. Kedves mosolya egy kis bíztatást adott nekem. Mert most el kell fújnom a gyertyát, nincs menekvés. El kell fújnom… és kívánni is illik. Jajj de én nem akarok mást csak Őt, azt akarom, hogy ő velünk legyen, újra, hogy ismét boldogok legyünk. Ennyit szeretnék. De ezt még én sem tudom elérni egy kis gyertyafújással… mert ha tudtám már Isten bizony már itt lenne velem. Nem egyszer próbáltam. A naiv kislány nem egyszer próbálta az évek során. A barátnőim itt kántálják mellettem a szülinaposnak szóló dalt. Ez az első alkalom, hogy meghívtam őket egy szülinapomra. Eddig túlságosan féltem attól, hogy majd bogarasnak néznek, mikor ez a folyamat lép fel ami most is megmutatkozott. Mikor csak üveges szemmel nézem a gyertyákat, de képtelen vagyok elfújni. Meg kéne szólalnom, bocsánatot kéne, kérem, de nem megy… ehelyett inkább csak kirohanok a nappaliból és felsietek az emeltre. Nem megy ez nekem! Pedig megígértem magamnak, még anno 7 évvel ezelőtt, de egyszer sem tudtam betartani az ígéretemet. Egyszer sem. Túl nehéz… hogy ünnepeljem meg a születésnapomat, ha pont ugyanezen a napom halt meg az édesanyám?!