- Ez a minimum Gyönyörűm, ha már miatta hűlt ki a kávéd. Enni kérsz valamit? Elvégre reggeli idő van. – elintézem a kávét és a kaját is, ha Giselle azt is kért. Neki olyan kávét, amit szeret, magamnak feketén kértem.
Ez a boszorkány sok szempontból is számít nekem. Mondhatnám, hogy fontos, de lélek nélkül hiányzik belőlem a ragaszkodás olyan szintje, amit a lélekkel rendelkezők ismernek. Gisellere eddig számíthattam és fantasztikus egy boszorka az ágyban is, nem csak a tudása hatalmas. Tapasztalatai is vannak minden téren. Örülök, hogy összehozott vele a sors vagy az élet, tök mindegy minek is nevezem. Egy kellemetlen éjszaka után nagyon is kellemes a folytatás, noha egyáltalán nem szeretem a nappalokat. Az éjszaka szörnyetege vagyok én is, a sötétség az, ami igazán az enyém, hiszen bennem is az él alaktalanul formálódva folytonosan.
- Volt egy ilyesmi sejtésem, de tudod, próbálkozni lehet. – farkasvigyort eresztek meg és közben előttünk landol a pincérlánynak köszönhetően a rendelésünk.
- Tudod, hogy odafigyelek. Nem a szerencsének köszönhetem, hogy még élek. Démonként nem csak a vadászok szemét tudom szúrni. – lélektelen fekete szemeimben valami egészen különös csillogás lobban fel. Sok olyan faj van még, amely jobban szeretne holtan, mint élve. Nem vagyok egy kedves fickó és soha nem is leszek az. Van akinek már ráléptem a „tyúkszemére”. Volt aki belehalt abba, hogy utánam jött, volt aki még egyelőre megúszta. Én sem vagyok mindenható elvégre. De azért egész jól csinálom, amit csinálok.
- Az se sokkal jobb, mikor önjelölt hitbuzgó inkvizítorok akarnak eltenni láb alól. – megrándul egy izom a képemen. No igen, ők nem vadászok, de tulajdonképpen mégis azok. Lényem létezése pedig nem feltétlen tetszik nekik.
- Bár úgy sejtem ezt nem kell neked bemutatnom. Elvégre a boszorkányüldözésekkel a te fajtádnak is kijutott rendesen. – felemelem a csészét és belekortyolok a keserű, de forró kávéba.
- Azért jól esik a tudat, hogy feltámasztanál. Még mindig te vagy a legjobb boszorkány, akit ismerek. És örülök, hogy nem az ellenségemként. – gyönyörű arcára pillantok. Egyszerűen tökéletes ez a nő minden tekintetben. Okos, erős és emlékeim szerint a teste hibátlan.
- Úgy fél napot. Annyi idő alatt lökődött volna ki, de így sokkal jobb. Nem kedvelem, amikor valami szúr és éget. És te Giselle, nem csak egy nőcske vagy a listámon, hanem A NŐ. Minden tekintetben. – ilyet se mondok gyakran. Nem szokásom bókolni még kevésbé őszintén is gondolni azt, amit egy nőnek mondok. Giselle azonban teljesen más eset. Nem csak azért segítenék, ha úgy alakulna, mert tartozom neki. Ha ez nem lenne, akkor is mennék és őt a pokol legmélyebb bugyraiból is visszahoznám.
- Szívesen venném, ha meglátogatnál alkalomadtán a báromban. Feletette lakom, szóval a lakásom is tökéletes hely ilyen szempontból. Vagy még tökéletesebb. Ha akarod. – ó nagyon is szeretném őt a lakásomban látni, de még inkább az ágyamban. Nem lenne ellenemre, hogy felelevenítsem vele azokat a bizonyos régi szép emlékeket.

▷Music: ide, ide ▷ Note: ide, ide ▷ Words

Hagytam magam kivezetni a mosdóból, aztán helyet foglaltam az asztalnál.
- Nagyon helyes, a másik amit rendeltem már biztosan kihűlt, meg el is vitték. Persze nagyon szívesen tettem. – túrtam a hajamba egy halvány mosollyal. Mert mégis milyen boszorkány lennék, ha senkinek nem segítenék mikor bajban van?
- Hm. Ebben sajnos nem tudok segíteni, nem te vagy az első aki megkérdezett viszont minden fajnak megvan a maga keresztje. Bár a vérszívóknak képes vagyok ékszert csinálni ami miatt nem sülnek meg. De karó ellen nem tudom őket ellenállóvá tenni. Így vagytok ti is, viszont majd kiokoskodok valamit. – közben a kávét is kihozták, amit megfújtam, hogy hamarabb kihűljön.
- De tudod van egy remek ötletem, figyelj oda jobban . – kortyoltam bele a kávémba, majd letettem a bögrét az asztalra.
- Amíg nem találok valamit addig csináld ezt, légy óvatos, tudom, hogy nehezen megy, de légy szíves figyelj oda. Lehet ezek csak kezdő vadászok voltak, de tudjuk nemcsak kezdők vannak. Még mielőtt azt hiszed nagyon aggódok érted, nem, de nincs kedvem feltámasztást végezni. – sóhajtottam fel majd kipillantottam az ablakon, viszont nem volt semmilyen mozgásnak jele, még. Ha tényleg kezdők voltak, akkor nem hiszem, hogy követték volna, a kedvenc démonomat, bár kitudja, rosszabbak, mint a patkányok, akik a pestist terjesztették pár évszázada, na azt az időszakot nem szerettem, bár legalább nem lett semmi bajom, ilyenkor örülök, hogy boszorkány vagyok.
- Milyen sokáig szenvedtél volna, ha nem vagyok itt. Valld be, hogy előkelő helyen vagyok a kis nőcskéid listáján. – kuncogtam halkan, aztán elfoglaltam magam a barna löttyöm ivásával.

Lusta szfinxmosoly terül szét a képemet. - Ha rád ütött, akkor nagy baj már nem lehet. – vigyorgok most már pofátlanul. Nem ismerem Giselle unokahúgait, de nem is vagyok egy gyerek barát fickó. Bár a szavaiból kivéve talán már nem is annyira gyerekek. Tulajdonképpen mindegy is.
- Csoda, hogy megtalált. Őszintén szólva ezen meg is vagyok lepődve. Nem sokan akadtak még eddig a nyomomra. – neki azonban sikerült. Anna tényleg az én vérem. Abban mondjuk egyáltalán nem vagyok biztos, hogy azt kereste, amit végül talált.
- Ennek igazán örülök. Nem vagyok egy apatípus és nem is leszek az, szóval… – nyitva hagyom a mondatot. Ha megint teherbe esne egy nő tőlem, nem nagyon hatna meg. Ha akarja szülje meg, de rám ne számítson ebben.
- Nem tudom Giselle. De ezt azt hiszem nem is egy démonnak kell megmondania. – meg aztán Gisellet teljesen máshogyan szeretem elképzelni. Főleg, hogy pontosan tudom mi is van a ruhái alatt. A gondolatra pedig megnyalom a szám szélét.
- Gyere csak bátran és válogass kedvedre. – lassan kiírhatom a bárra, hogy svédasztal természetfelettieknek. De tény, hogy kevés olyan hely van, ahol kedvükre válogathatnak biztonságban, ráadásul a később bevasalható szívességek mindig jól jönnek.
A nyakamra lehelt csók után a dereka köré fonom bal karomat. Másik kezemmel kinyitom a mosdó ajtaját és ha Giselle hagyja magát, akkor elindulok vele kifelé a helyiségből.
- Milyen önzetlen vagy Gyönyörűm. – huncut vigyor játszik a szám sarkában. - Meghívlak egy kávéra hálám jeléül, amiért voltál a doktornénim. – az asztalhoz kanyarodom vissza vele és leülök. Ujjaimat lazán összefonom és felteszem az asztalra. Kissé előre dőlök.
- Mondd Giselle, nincs valami kis trükk a tarsolyodban arra, hogy ne szívasson meg az ezüst minden egyes alkalommal, amikor „szerencsém” van hozzá? – egy próbát megér. Már azzal is helyzetelőnyben lennék, ha ezt a kellemetlenséget valahogy ki lehetne iktatni. És akkor még mindig ott a szenteltvíz, ami jobban mar, mint a sósav.

- Természetesen tudom mi a vége, ha az egekig magasztallak. Egyébként nem tudtam, hogy itt vagy. – válaszoltam mosolyogva. Pedig, ha tudtam volna, akkor már meglátogattam volna.
- Nos, tudok olyat csinálni amitől hangos vagy. – jelentettem ki elégedett vigyorral. Tényleg nem hangoskodott aminek kifejezetten örültem, nem szerettem a hangoskodást miközben gyógyítgatom.
- Szívesen, máskor is, viszont remélem nem lesz rá szükség. – veregettem meg a karját, majd csendben figyeltem, hogyan öltözködik vissza.
- Tehát semmit nem változtál. Pontosan felügyelhetek a drága kicsi kezdő boszorkányokra. Bár jobban Nadiára figyelek, hasonló, mint az anyja mégis felfedezhető benne pár vonás ami miatt rám is ütött. Ő is szereti a férfiakat bolondítani, de még tanulni kell elég sokat. – vonogattam meg a vállam. Imádtam a két lányt, ügyesen is tanultak, Nadiával meg még szórakozni is eltudtam menni.
- Hm, ez érdekes. Hamarabb is megkereshetett volna, bár tudom ügyesen tudsz rejtőzködni. Tőlem nincs gyereked az biztos, azt nem úsztad volna meg, ha engem csinálsz fel. Túl jól nézek ki, hogy elrontsam a kinézetemet egy hatalmas pocakkal. Meg aztán milyen anya lennék? – vigyorodtam el egy pillanatra. Nem bírok nyugton lenni öt percig sem, egy kisbaba mellé meg állandóan felügyelet kell. Az rendben volt, hogy vigyáztam az unokahúgaimra mikor kisebbek voltak, most már inkább nem bízzák rám őket, mert a szülők szerint rossz hatással vagyok rájuk, vagyis csak Nadiára, tehetek én róla, hogy hasonló, mint én? Nem hiszem, de mindegy is, egyszer elkell majd engedniük.
- Egyszer meglátogatom a kis bárodat, biztos akad valami finom falat egy vén boszorkánynak is. Vagy esetleg egyszerre több falat is. – huncut kis fény csillant meg a szemeimben.  Néha nem volt elég, ha egy partnert sodort elém a szél, pár alkalommal benne voltam a hármasban is, nem tehetek róla, ha egy jó dolgot kaptam, abból miért ne csinálhatnék kettőt? A pasiknak meg még be is jött ez az egész.
- Ha visszatérnek a csúnya kis vadász bácsik, ne aggódj kicsi szívem, majd megvédelek. – csókot nyomtam a nyakára, mivel csak odáig értem fel, nem tehetek róla, de elég kicsi vagyok.   

- Azt hiszem ezt se mondták még nekem. – egy szfinxmosoly terül szét a képemen. Még szép, hogy jól esik az egómnak, értékesnek tart. Egy biztos, nagyon tudja, hogyan vegyen le a lábamról. Nem csak gyönyörű, még eszes is. Ráadásul pokolian erős. Giselle mindig különleges volt a szememben és az életemben is. Érzelmekre ugyan nem vagyok képes, tekintve, hogy nincs lelkem, sosem volt. Őt azonban nagyon tisztelem és nagyon szívesen veszem a társaságát, a közelségét, azt amikor a közelemben van.
Nem tudok ellenállni kívánatos ajkainak és nem is akarok. Megcsókolom. Viszonozza. Még mindig olyan édesek ajkai, amire emlékeztem. Ez az emlék pedig újabb vigyort csal a képemre.
Megfordulok és várom, hogy kiszedje azt az átokverte golyót belőlem. Közben kérdezek tőle. Válasza hallatán egyre önelégültebb fejet vágok.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy a költözésedben én is szerepeltem, mint tényező. Giselle, ha így simogatod az egómat, annak tudod mi lesz a vége… – megcsóválom a fejem, de még mindig vigyorgok. - Te az ágyamban, egyetlen gyönyörű ékszerrel a nyakadon. – adom meg a választ. Igen, van bennem annyi, hogy ezt kijelentsem. Sosem titkoltam előle, hogy mennyire is vonzónak tartom. Most sem fogom.
Csókjára a tarkómon halk morgó hangot hallatok annak jeléül, hogy ez mennyire is tetszett. - Úgy ismertél meg, mint aki hangoskodni szokott? – pillantok hátra lélektelen fekete íriszeimmel. Visszahelyezkedem, hogy kényelmesen hozzám férjen és ki tudja szedni azt a szart belőlem.
Számat összeszorítom és némán tűröm, amíg kiszedi. Égetett az a szar, szóval megkönnyebbülök, amikor végre kint van. Be is gyógyítja a sebet. Kihúzom magam és megmozgatom a vállaimat miután végzett. Tökéletes.
Megfordulok, hogy szemben legyek vele.
- Köszönöm. – tenyerem az arcára siklik és végigsimítok rajta. Utána a pólóm után nyúlok, visszaveszem és a bőrdzsekit is.
- Itt élek. Egy évtizede már. Van egy bárom és azon túl milliónyi illegális üzletben is benne vagyok. Csak a szokásos, drogok, k*rvák, tiltott fogadások. – rántom meg a vállam.
- Szóval gyerekpesztra és tanító lettél ideiglenesen. Érdekes hangzik. – dörmögöm az orrom alatt. - Én meg apa lettem. – olyan könnyedén ejtem ki a szót, mintha azt mondanám épp, süt a nap.
- Igaz nem mostanában, hanem egy évszázaddal ezelőtt. Már amiről tudok. Megkeresett a lányom. – őszintén mesélek neki erről az egészről. Talán nem kellene, de Giselleben valamilyen szinten megbízom. Teljesen kizárólag magamban bízom, de ettől még vannak dolgok, amiket ezzel a nővel szívesen osztok meg. És ez pont egy ilyen dolog.

- Óh, azt meghiszem, hogy én vagyok az első kellemes dolog a reggeledben. – mosolyodtam el szélesen. Egy bólintással nyugtázom a kijelentését mi szerint még lehetek a nővérkéjé. Nem vagyok szőrösszívű így aprócska kezemet az övébe csúsztatom és hagyom, hogy húzzon maga után, a másik kezemmel persze a táskámért nyúltam, mint minden női táskában ebben is volt olyan dolog ami egyszer jó lesz. Szerencsére volt benne csipesz, puszta kézzel nem tudta volna kiszedni a vállából a golyót.
- Ne aggódj, elintézem, persze azért legközelebb vigyázz magadra jobban. Túl értékes vagy, hullaként nem tudnék veled kezdeni semmit. – jelent meg egy halvány gunyoros mosoly az aranyos ki pofikámon.
- Te se változtál semmit. – viszonoztam a csókot, s gyengéden a hajába túrtam. Majd miután megfordult szemügyre is veszem a lövés nyomát.
- Talán egy hónapja, előtte is voltam már, de csak átutazóban, s pár napra. Az unokahúgaimnak én tanítom meg a mágia használatát, így elég sok ideig maradok. No, meg aztán itt vagy te is. – kuncogtam halkan, elővettem a táskából a steril csipeszt, még mielőtt kiszedtem volna az a fránya golyót csókot nyomtam a nyakszirtjére, ehhez ugyan kicsit lábujjhegyre kellett állnom, elég kicsi voltam, legalább is szerintem.
- Fájni fog, ne hangoskodj, ha kérhetlek. – jegyeztem meg, sikerült megfognom a szerszámmal a kis lőszert, óvatosan próbáltam kihúzni, de inkább gyorsan csináltam, ha lassan húztam volna tovább tart a fájdalom, nem ez volt az első seb amit elláttam, s nem is az utolsó lesz. Halkan mormoltam egy igét, ugyan gyorsan gyógyul, de így még gyorsabban ment az egész.
- Parancsoljon, jobban néz ki, mint új korában. Nagyon szívesen. Máskor is, bár remélem nem lesz több alkalom. – döntöttem a hátam az ajtónak.
- Mesélj, mit csinálsz itt a Nagy Almában? – érdeklődtem kíváncsian. Tényleg érdekelt, hogy mit keres itt ő is. Egy ideje nem láttam, de hát azt hiszem erre mondják, hogy kicsi a világ.

Az ablaküvegen át figyeltem ragadozó tekintettel, hogy vajon mikor robban be a helyiségbe pár vadász, akik a változatosság kedvéért az én bőrömre pályáznak. Bosszantóak tudnak lenni.
A vállam meg k*baszottul fáj. Az a rohadt ezüstgolyó lassítja a gyógyulást és nem olyan sebességgel lökődik ki, mint vártam. Bár amennyire mar, feltételezem a biztonság kedvéért még szenteltvízbe is mártották a rohadékok. Hogy döglene meg az összes rövid úton!
Nem vagyok a legjobb kedvemben. Egyébként sem vagyok egy mókamiki, de most meg aztán k*rvára nem. Ingerülten emelem lélektelen fekete szemeimet a hang irányába, ami megszólított. Ki a f*szom ismert fel? Ráadásul pont itt? És ekkor felismerem a bársonyos hang gazdáját. Kellemes emlékek egész sora önti el elmémet és morcos ábrázatom valamelyest megenyhül.
- Giselle. – ajkaim elégedett vigyorba torzulnak, mikor végigmérem formás alakját. Még mindig f*sz állítóan gyönyörű.
- A mai nap első kellemes jelensége. – ragadozó ábrázatom mit sem változik, élénken emlékszem arra, hogy milyen is ruha nélkül. Pont olyan, amitől kedvem támad itt azonnal gerincre vágni ezen az asztalon. De az sajnos túl nagy botránnyal járna. Milyen kár.
- Még lehetsz Gyönyörűm. Még lehetsz. – felállok és a kezéért nyúlok. Ha apró kezét a tenyerembe csúsztatja, akkor magammal húzom finoman a mosdók felé. Ha belép oda velem, akkor magunkra zárom az ajtót, miután meggyőződtem arról, hogy nincs bent rajtunk kívül más. Azt meg k*rvára leszarom, ha valakire épp most jön rá a f*sás. Menjen a női wc-be, ha olyan nagyon kell neki.
- Az ezüstgolyó még a vállamban van. – dörmögöm. - Hálás lennék, ha kiszednéd és nem kellene még egy fél napot arra várnom, hogy kilökődjön. – amennyire tőlem telik, annyira vágok kedves képet. Ha belemegy, akkor leveszem a bőrdzsekim és a pólóm is, majd félmeztelen állok meg előtte. Azonban mielőtt még hátat fordítanék neki, ujjaimmal az álla alá nyúlok és kissé megemelem a fejét, hogy lélektükreibe nézhessek.
- Még mindig lélegzetelállítóan gyönyörű vagy. – hirtelen hajolok közelebb és csókolom meg ajkait. Az sem érdekel, ha időközben valaki máshoz tartozik. Üdvözölni akarom őt a saját kedvem szerint.
Elszakadok tőle, és hátat fordítok neki, mert a seb ott van, a bal lapockámon. Oldalra fordítom a fejem és úgy szólalok meg.
- Mióta vagy New Yorkban? – nagyon régen nem láttam már, de ha itt él, akkor szeretném sokkal gyakrabban látni. Tisztelem Gisellet a magam módján és még mindig hálás vagyok neki, amiért megszabadított attól a k*baszott átoktól.

Előző esti partneremnél hagytam egy üzenetet, mi szerint majd hívom, bár annyira nem volt jó, hogy tovább létesítsek vele kapcsolatot. Ez van, nem tehetek róla, hogy nem tudok megmaradni egy férfi mellett, túl sokan vannak, én meg kiakarom őket használni, vagy csak egyszerűen könnyűvérű vagyok, de az is lehet, hogy nem találtam még meg az igazit ahogy az okos kis tinik mondanák. Mintha 16 évesen annyira értenének a világ dolgaihoz, szánalmas. Mondjuk nem volt rossz Marcus..Micheal..uhh a nevét is elfelejtettem, nem is érdekel. Ahogy sétáltam az utcán úgy gondoltam betérek a kávézóba. Otthon úgysem csinálnék semmit, az unokahúgaim iskolában, és szegény Nadia még mindig büntetésben van, amiatt a szolid kis party miatt. Nem értem miért kell felfújni az egészet, csak egy füves farkas miatt. De hát sose fogom megérteni a nővéremet, meg a büntetéseit sem, úgy viselkedik, mintha ő tökéletes lenne, pedig milyen ostobaságokat csinált meg, még akkor is, hogy férje van. Férje aki egyszer alattam lesz, mert okos vagyok és úgyis elintézem, hogy így legyen. Arról nem tehetek, hogy az kell nekem ami a másé, mert mindig megkapom azt amit akarok.
Leültem az egyik boxba, s az étlapot nézegettem, valamit reggeliznem is kéne. Végül leadtam a rendelést, egy sajtos-sonkás szendvicset rendeltem, hosszú feketével. Amint kihozták megkavartam a fekete löttyöt, a tekintetemet jártattam az emberek között, megláttam egy ismerőst. Édes mosolyra húztam a számat, és leültem vele szembe.
- William. Milyen rég láttalak. – rebegtettem meg a szempilláimat. Azok a régi szép idők. Ő legalább tudta hogyan is kell gerincre vágni. Persze még mindig tartozik nekem, de még nincs szükségem egy démon segítségére, eddig mindent megoldottam. Az ő átkát is megtörtem, szörnyű lett volna, ha megöregszik.
- Szóval megtámadtak..szép, lankad a figyelmed? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian. Közben megnéztem magam az ablakban, a hajam egy része levolt borotválva, s szőke lettem, ennyit változtam az utóbbi időben,minden más maradt a régiben.
- Kár, hogy gyorsan gyógyulsz, pedig szívesen lettem volna a kis nővérkéd. – jegyeztem meg egy halk kuncogással.

Hogy mi a p*csömet keresek én egy kávézóban? Hát ez az!! Na, de menjünk csak egy kicsit visszább, hogy érthetőbb legyen mi a f*szomért vagyok én itt fényes nappal, ahelyett, hogy otthon döglenék pucéran az ágyamban.
Az este ugyanúgy kezdődött, mint szokott. Kinyitott a bár, felébredtem – esküszöm lassan olyan életet élek, mint egy k*baszott vámpír – elvégeztem amit ébredés után el kell, kajáltam némi emberi táplálékot, lementem a bárba, már jó pár vendég lézengett bent szombat este révén. Pár órát elszarakodtam ott, egészen addig, míg hajnal felé úgy nem döntöttem, hogy most már némi vérre is éhezem. És egy kóbor numera is jól jönne.
Otthagytam hát Pault, figyeljen a vendégekre, a többi alkalmazottra és a helyre, amíg dolgom van a városban. Nem mentem nagyon messzire, minek is tenném, ha pár sarokkal arrébb egy másik szórakozóhely is tökéletesen megteszi nekem, a célnak megfelel?! Azért nem a saját helyemen vadászok, mert ha mindennap onnan szedem össze a vacsorámat, egy idő után elterjedne a szóbeszéd, hogy valami gáz van a hellyel, túl sokan térnek haza onnan sebekkel tarkítva egy-egy részegen átmulatott mámoros éjszaka után.
Egy vöröset sikerült kifognom. Viszonylag ritkán kezdek velük, mert feltűnőek. Nem csak a hajzuhataguk miatt, hanem van bennük valami, amitől elég feltűnőek szinte kivétel nélkül mindig. Én meg jobban kedvelem a csendes diszkréciót, semmint azt, amikor rivaldafénybe kerülök. Azt csak olyankor szeretem, amikor épp nem enni készülök.
Nincs kedvem sokáig sz*rakodni, ezért most megkerülöm a nehezebbik utat és könnyebbet választom. Elméjének gyenge hártyáján könnyedén török át, hogy átvegyem elméje felett az irányítást. Akár egy marionett baba, úgy jön velem az egyik sötét kis sikátor felé, ahol a nyakához hajolok és élvezettel nyelem rubin színben tündöklő vérét.
Csakhogy. Azzal k*rvára nem számoltam, hogy vadászok lepik el a környéket, puszta passzióból. Nem esik jól, hogy megzavarnak. Az meg pláne nem, hogy k*rva gyorsan menekülőre kell fognom. Nem vagyok egy gyenge démon, de sajnos maga az ördög sem, hogy megfékezzek ennyi vadászt és sértetlenül megússzam a dolgot. Túlságosan is ragaszkodom a pofikámhoz és a s*ggemhez, hogy vásárra vigyem őket. És azt sem szeretném, ha rászoknának a környéken való random felbukkanásra, tehát ahogy megérzem őket, bár érzésekről nem sok szó van, amikor egy ezüst golyó fúródik a vállamba. Lényeg, hogy észrevették mit művelek.
Baromi gyorsan hagyom ott a lányt a francba és tűnök el olyan sebességgel, amit emberi ész aligha foghat fel. A nap már felkelni látszik, szóval az árnyak aligha segítenek elrejtőzni. Ezért térek be az első ajtón, ami nyitva van és tömve emberekkel. Hát nagyjából így találom magam egy k*baszott kávézóban. A vállam még vérzik, de már gyógyul. Fekete bőrkabátomon aligha látszik meg szinte feketébe hajó mély bordó színű vérem.
Mogorva arckifejezéssel ülök le az egyik hátsó boxba és várom elteljen némi idő, amíg begyógyulok és amíg eltűnnek a vadászok a környékről.