Semmi biztató nem volt ebben a helyzetben, illetve környékben, de most még ez se tudott zavarni. Hangosan elnevettem magamat, majd újra őt figyeltem. Ennyire beképzelt még ő se lehet. Tényleg nem értem már, hogy miből gondolja azt, hogy igazán ismer. Lehet perverz módjára kukkolt engem, vagy ilyen, de még akkor se ismer. Senki se ismer igazán. Először is, nem vagyok az angyalod. Másodszor pedig nagyon is tévúton jársz, ha azt hiszed, hogy ismersz. - mondtam neki kicsit gúnyosan, mert ennél ostobább nem is lehetne, bár én is az vagyok, hogy egy ilyen környéken leállok beszélgetni. Na, meg persze, hogy pont vele. Ohhh, mert különben mi lesz? Megölsz esetleg? Minek mentettél meg, ha most megölnél, illetve ha annyira ismersz, akkor tudod jól, hogy még veled se fogok vigyázni. - mondtam neki sietve, s minden kedvesség nélkül. Egyre inkább kezdett idegesíteni ő. Nem zavart, s minél több időt voltam itt, annál inkább úgy éreztem, hogy nincs mitől tartanom. Csak a szája jár, illetve lát bennem valamit, így még inkább nem fog bántani. Akar engem és szüksége van rám. Figyelem őt és követem a tekintetemmel, majd amikor újra az angyalának hívott, akkor düh járta át az egész testemet. Nem értettem, hogy miért csinálja, de biztosan élvezi ezt az egészet. Soha nem féltem tőled és most se félek. - mondtam neki komolyan és tettem egy lépést. Közben azt kívántam, hogy bárcsak leesne onnét, vagy valami baja esne. - Engem meg nem érdekel, hogy mire van és mire nincs időd. - mondtam neki gúnyosan, majd pedig magamat se értve valami fura dolog történt. Valami különös érzés kerített hatalmába, majd hirtelen az ismeretlen férfi pontosan elém esett, ahogyan elképzeltem. Erős szél támadt, de engem nem mozdított el, csak őt. Mosolyogva léptem közelebb hozzá, pedig most egy pillanatra megijedtem, mert nem értettem, hogy mi történt, de a lényeg az volt, hogy sikerült a tervem. - Még mindig úgy gondolod, hogy mindent tudsz rólam? - kérdeztem tőle mosolyogva. Majd pedig jól szemügyre vettem a férfit.
A sötétben is kifejezetten jól láttam, mennyire viszolyog ettől az egész helyzettől. Ostobának hisz? Innen is érzem rajta a félelmet, a kíváncsiságot és a dühöt is.. Dühös rám? Érdekes, túl hamar megkapom, amit akarok. A benne lévő indulatot, ami tükrözi azt is, hogy mennyi elfojtott érzés van benne. Tetszik nekem, ez semmi kétség.. Annyi féktelenséget ígér az egész jelensége, hogy még én is képes vagyok vívódni miatta. - Angyalom… - Búgom negédes hangon, meg sem próbálom leplezni a vigyoromat, bár még mindig gyanítom, hogy gyenge, halandó szemével semmit sem láthat ebből. – Kettőnk közül én vagyok az, aki mindent tud a másikról.. – Biztosítom arról, hogy igenis félnie kellene tőlem. Rosszul teszi, ha másképp cselekszik, mert túlzottan is szeretek játszadozni. – Te viszont semmit sem tudsz rólam.. Nem vetődik fel benned, vajon hányszor sétáltam már veled szembe az utcán? – Bízom a dolgot a kíváncsiságára. Erre építeni elég jó taktika ahhoz, hogy a nőknél beváljon. - Mindig is volt benned valami.. A konokságon kívül, természetesen. De vigyázz a szádra, ha velem beszélsz! – Komorodom el egy pillanatra. Olcsó húzás, hogy engem von kétségbe, de nem arról vagyok híres, hogy felveszem az ilyesféle rágalmakat. Helyette inkább jót röhögök és az épület szélére állok, majd leülök úgy, hogy a lábamat lóbáljam. – Én várok, Angyalom.. – Mi tagadás, rettentően élvezem, hogy a sötétbe vesző alakom tartja sakkban, hiszen ha nem így volna, már hátraarcot vágva elviharzott volna. – De véges az időm, nem pazarolhatom rád mindet, szóval teszek rá, mit szoktál és mit nem. Kapkodd a lábad. A te döntésed. Az alkalmad megvan. Talán tudok olyat, amit te nem.. – vigyorgok sokat sejtetőn és hátravetem a kapucnimat. Még így is biztos vagyok, hogy az éjszaka és a kevés villanyoszlop nekem kedvez. – Ha nem félsz.. – szuggerálom, hogy tegye végre, amit mondok és induljon el ide fel. Nem tűröm soká, ha nem értenek a szóból.
Első perctől kezdve tudta jól, hogy nem vagyok egyedül, de egyáltalán nem féltem pedig pontosan ugyanolyan éjszaka volt, mint amikor elraboltak engem, de még se tudtam félni. Úgy éreztem, hogy már a legrosszabb megtörtént velem, illetve egy "ártatlan", ittas férfival még én is képes lennék elbánni, hiszen megtanultam megvédeni saját magamat. Tudtam jól, hogy most nem lenne célszerű és nem is akartam a nővéremmel beszélni. Összpontosítanom kell, vagy a végén még valamilyen meglepetés fog érni, amit nagyon nem szeretnék. Szeretnék épségben hazajutni, ehhez pedig az kell, hogy egy pillanatra se tévesszem szem elől a dolgokat, a követőmet. Folytattam tovább az utamat, majd pedig megálltam, amikor meghallottam a hangját. A kezem ökölbe szorult és azt az egyet sajnáltam, hogy most nincs itt előttem, mert legszívesebben bemostam volna neki. Féltem-e tőle? Igen, kicsit de a düh és a harag per pillanat erősebb volt, így a félelmemből semmit se lehetett érezni. Megfordultam és figyeltem őt. Halottam a nevetését és a szavai visszhangoztak a fejemben. Néztem ahogyan egyik helyről a másikra ugrik, majd közelebb sétáltam az épülethez, de csak annyira, hogy jól láthassam az sziluettjét. Nem unod még ezt a beteges követést? - kérdeztem tőle minden kedvesség nélkül, majd pedig folytattam.- Csak nem félsz tőlem, hogy még mindig képtelen vagy felfedni magadat előttem? - kérdeztem egy kisebb gúnyos nevetés kíséretében, hiszen ő se gondolhatja komolyan, hogy majd én fogok utána futni,főleg most, hogy már itt is van. - Soha nem futottam egy férfi után se és nem most fogom elkezdeni, de szólj, ha már annyira tökös leszel, hogy képes leszel felfedni az igazi arcodat és nem csak megbújsz az árnyékban. - mondtam neki komolyan, de érzelem mentes arcom, mert tényleg gyávának és puhánynak tartottam őt, de ki ne tartaná az ilyen személyt annak. Összefontam a karomat és figyeltem őt. Nem mozdultam meg, nem futottam el, egyszerűen csak vártam a csodára.
Buta kislány… Legszívesebben felröhögnék azon, amit már előre is tudtam. Elég ideje figyelem már ahhoz, hogy tudjam, nem hagyja szó nélkül, ha árnyékot lát. Pontosabban, ha az enyémet látja. De nem is tart a titkomtól eléggé ahhoz, hogy kedvemre tegyen vele. A bátorság egy határon túl már hülyeség, kár, hogy ezt nem tanították meg neki. Talán nekem kellett volna felhívni rá a figyelmét, hogy megtanulja a leckét. Ezért és az ehhez hasonlók miatt nem szeretem a lezáratlan ügyeket, és varrom el a szálakat. Biztos, hogy annak idején jobban jártam volna, ha nem gondolom meg magam. De én se vagyok hülye, sőt. Azért is tartom szemmel a kicsikét. - Ha kíváncsi lennél rá ki vagyok, már a tűzlétrán másznál felfelé, angyalom.. – nevettem fel hangosan. Hülye lennék én elmoccanni innen, mikor kifejezetten azért jöttem ide fel, hogy mindenre rálássak. Különben meg kíváncsi vagyok, mit reagál a kihívásra. Vagy épp a hangomra, amit sok idő óta először hallhat. Nem vagyok az a fajta, aki feleslegesen pofázik, most sem teszem azt, csupán várok. Mulattat a hanghordozása, de meg kell tanulnia, hogy velem nem beszélhet így, mert az én türelmem hamar a végét járja. Még hogy nem fél tőlem. Úgy tűnik, nem ijesztettem még rá eléggé. Akkor hát itt az alkalom. Kifejezetten élvezetes játék ez a számomra. Neki viszont ez lesz a legrosszabb rémálma. A lakatlan bérház tetejének pereméről könnyedén, ruganyos mozgással ugrottam át egy lentebbi háztetőre. Az ugrást még csak nem is tompítottam, hangos puffanással érkeztem. A hanghatások ilyenkor kifejezetten nekem kedveznek az éjszaka sajátosságával egyetemben. Ha pedig végigkövette a mozdulatsoromat rájöhetett, hogy most nem áll szándékomban bárhová is menni, ám abban sem lehet biztos, hogy felfedem magam előtte, hisz arra még most is ügyeltem, hogy a sötétbe vesszen az alakom.
Utáltam az ilyen alakokat, aki csak követik az embert, de mindig ügyelnek arra, hogy rejtve maradnak. Ha valaki arra képes, hogy egy védtelen lányt, nőt kövessen, akkor ahhoz is lehetne bátorsága, hogy felvállalja a kilétét. Nem nagyon akartam vele törődni, mert szemmel láthatóan figyelt arra, hogy ne kerüljön túl közel hozzám. Egy pillanatra megálltam, mire az ő léptei elhalkultak. Próbáltam összeszedni a bátorságomat. Nem félek, erős vagyok, illetve már meg tudom védeni is magamat, így nincs mitől tartanom. Folytattam tovább az utamat mit sem törődve vele, majd amikor éreztem, hogy továbbra se hagy békén, akkor megálltam. Hiába tettem fel egy kérdést, akkor se válaszolt rá. Remek. Teljesen magának való. Körbe pillantottam, majd pedig láttam azt az ismerős árnyékot. Követtem az árnyékot és felnéztem rá, s vártam. Nem mozdult ahogyan én se mozdultam. Kíváncsi voltam arra, hogy mikor lesz képes végre felfednie magát. Ennyire gyáva lenne? Illetve honnét tudta azt, hogy én itt vagyok? Csak nem végig minden egyes szabad percében utánam kémkedik. - Ennyire gyáva vagy, hogy még felfedni se mered magadat? - kérdeztem tőle tök higgadtan, majd össze fontam a karomat magam körül, hiszen egyre hűvösebb lett az idő. Nem értem, hogy miért igyekszem, hiszen szemmel láthatóan élvezi ezt az egész helyzetet. Nem akarok többet vele törődni, ki kellene ölnöm őt a gondolataimból, de nem megy. Úgy érzem, hogy köze volt ahhoz is, hogy eltűntem, de akkor nem értem, hogy miért mentett meg. Talán sötétebb, mint amilyennek én valaha gondoltam volna és a nővéremnek van igaza, hogy fel kellene hagynom ezzel az egész életmóddal, de egyszerűen nem ment. Válaszokat akartam kapni és választ viszont csak tőle tudok kapni. Közelebb léptem az épülethez, aminek a tetején állt. A tekintetemet még mindig nem vettem le róla, majd újból megszólaltam. Erre vagy csak képes? A sötétségben élni és követni másokat? Ez boldogít téged, hogy félelmet kelts másokban? - kérdezem tőle higgadtan, majd a válaszát meg se várva folytatom.- Akkor keress magadnak más prédát, mert nem félek tőled. Főleg nem úgy, hogy azt se tudom ki vagy. - mondom neki kicsit ingerültebben, hiszen ez az igazság. Nem félek tőle. Miért tenném? Nem ártott és szemmel láthatóan soha fel se fogja fedni magát előttem.
Rohadt mód nem érdekel, hogy a csapos sokadszorra is kötekedik velem, amiért döntöm magamba a piát. Legszívesebben lenyeletném vele a nyelvét, amiért nem tudja, kivel beszél, de az újabb korty ital kárpótol, és egészen addig biztonságban tudhatja magát a fazon, amíg a hőbörgésen kívül semmi érdembelit nem tesz. Hamar józanodok, a jó kedvem viszont momentán határtalan. Mégsem fogok én idomulni a söpredékhez, akik szar fizetésért nyomják a pult mögött nullahuszonnégyben. Tanuljanak toleranciát. Tudják meg, hogy a tyúkszaros életükkel szarakodnak, mikor velem kezdenek ki. Néhány alak már tudja, hogy ajánlatos nem keresztbe tenni nekem. Ja, tudják, merthogy nem nyírtam ki őket. A bratyóm nem örülne olyan sajtónak, amiben az összefüggés a bárja, ráadásul az üzletet is csak rontaná. Elcseszett dolog ez a pia. Néha csak úgy fel akarok önteni a garatra, de a szervezetem nem hagyja. A májam valami földöntúli sebességgel bontja le a bevitt méreganyagot, szóval mire megérezném a hatását, már múlik is. Csak az ital ütős szaga marad meg. Megint figyeltem őt. Roppantul szórakoztató, ahogy szemlátomást engem kutat. Biztos nem tért volna be ide utánam, ha épp jókislány mivoltját alátámasztva könyvtárba indul. Dehogy indul oda.. Az érdeklődésemet viszont fent tartotta továbbra is. Nem azért, mert minden áron kutatott utánam és szórakoztatott, ahogy nem jut előrébb – bár kétségtelenül ez is benne volt a pakliban. A kitartása, a törhetetlensége. Még mindig tartotta magát. Tíz év telt el azóta, és nem tűnik úgy, mintha változott volna egy cseppet is. Elmegy. A szórakozásomnak itt lőttek is, mivel még mindig moderálom magam, és nem intézem el az előttem pattogó, idegesítő majmot, jobban teszem, ha én is indulok. Tartani akarom magam a törzshelyhez, neki meg a száját kellene tartania. Búcsúzóul még odalököm neki a kiürült üveget, meg a poharat. Még hömpölyög benne némi ital, de inkább taszítok rajta egyet, mintsem megigyam. Takarítsa csak fel. A pultról is, meg a földről is. Körülbelül ott van a helye, a bokámmal egy síkban. A dzsekim a vállamra kanyarítom, aztán ahelyett, hogy elindulnék, komótosan gyújtok rá. Lépteim zajára nem ügyelek. Sokkal izgalmasabb az, ha a préda tudja, hogy nincs egyedül és előre retteg. Annak ellenére is, hogy most nem vadászom. Nem tudtam megtörni, nem kell. A bérházak egymás után sorakoznak, egyik magasabb, másik alacsonyabb, nem különösebben érdekel, hogy lakott-e vagy lakatlan. Bár elég éles határ rajzolódik ki a pezsgő-nyüzsgő és a holtváros között. Az egyik magas épület tetején állok. Erőmet kihasználva könnyedén húztam fel magam, nem igényelt különösebb erőfeszítést sem. Innen viszont remekül belátom az utat, azt is ahol ő közlekedik. Arcát pár pillanat erejéig megvilágítja a telefon fénye, de nem látom jól. Talán meghallott valamit, annak ellenére, hogy nem csaptam nagy zajt. Az viszont érdekes, hogy minél többször figyelem, annál inkább érzékeli, hogy nincs egyedül. Remélem, veszélyben érzi magát. A hangja kissé megremeg, mire vigyor terül szét a képemen, de nem szólok egy rohadt szót se. Szándékosan nem leplezem le magam, meg az újonnan talált lest, ahonnan kedvemre figyelhetem. Ha felfelé néz majd, könnyen kiszúr, tudni fogja, hogy ki vagyok, az árnyékomat már elég rendesen ismeri. Arra viszont figyelek, hogy az arcom rejtve maradjon előtte.
Nem akartam még haza menni, pedig későre járt már és biztos voltam abban, hogy a nővérem már milliószor hívott engem. Nem akartam megnézni a telefonomat, most még nem. Megálltam és visszapillantottam a bárra. Volt valami ami nem hagyott nyugodni. Vissza akartam menni és kideríteni, hogy miért érzem azt, hogy vissza kell mennem és miért éreztem annyira otthonosnak azt a helyet. Összefontam a karomat magam előtt és csak álltam ott és újra visszarepültem az időben, olyan volt az egész, mintha a szellő felkapott volna és nem tovább vitt volna a jövő felé, hanem sokkal inkább a múltba repített. Az az este is meleg volt és kellemes szél fújt és minden annyira békés volt. A mai napig nem tudtam meg, hogy miért raboltak el, mit akartak tőlem. Sokat gondoltam rá, talán emiatt is gondolkoztam annyit azon az estén, emiatt kerestem a bajt, emiatt kutattam, hogy hátha megtudom azt, hogy miért is történt ez. Belebújtam a dzsekibe, majd felvettem a táskámat és elindultam. A kapucnit a fejemre húztam mintha nem akarnám, hogy senki se meglásson, bár eléggé kihaltak voltak ezek az utcán. Mintha mindenki félne valamitől ami kint van az utcán és ezért a házaikba menekülnének. Lassú léptekkel indultam el, majd elővettem a telefonomat és kitöröltem az összes hívást, majd küldtem egy sms-t Lia-nak, hogy "Jól vagyok és nem kell aggódnia!" Nem akartam több időt vele foglalkozni, nem akartam hazamenni, illetve nem voltam kíváncsi Lia kioktatására. Éreztem, hogy valami nincs rendben és valaki figyel engem. A szél is hidegebb lett. Összefontam a karomat magam előtt és felemeltem a fejemet. Figyeltem és vártam. Ki van itt? - kérdeztem minden bátorságomat összeszedve és minden apró zajra felkaptam a fejemet. Figyeltem és vártam. Nem volt túlbiztató ez a környék, ezek az utcák, de még se akartam elfutni.
ઈ Zene ઈ Note: from Hell bar - Bocsi, kezdőkben soha se vagyok jó. ઈ Words: 293
Home 
Subject: Re: Elhagyatott utcák 
▷ Words: 302