Különféle embertípusok vannak a világon, vannak jók és rosszak, na, ezt k*rvagyorsan felejtsd el, mert ez nem igaz! A világ nem más, mint a szürke különböző árnyalata, van sötétebb és világosabb, de nincs csak jó, vagy csak gonosz. Nézz rám, nézz meg alaposan, első ránézésre azt mondod, jó vagyok, azt, hogy szép, sármos, de nézz bele a szemeimbe, nézz bele a lelkembe, és utána ítélj, de nem garantálom, hogy a valóságot mutatom meg neked.

1586. ebben az évben születtem, Görögországban, kréta szigetén, a város teljesen mind egy, nem lényeges egy kicsit sem. Az sem, hogy a szüleim kik voltak, nem emlékszem rájuk, egy halovány vagy kósza emlékem sincsen róluk, mondjuk, ha egy 18 hetes csecsemőnek lennének ilyen emlékei, ott valami k*rva nagy gáz van, nem? Ennyire defektes azért nem vagyok.
A szüleimet megölték, levadászták őket, mint valami veszett állatokat. Mesmerek és túl veszélyesek címszóval. Ezt csak évekkel később tudtam meg, ahogyan azt is, hogy anyám vitt el egy árvaházhoz és hagyott ott a küszöbön, hogy az én életemet menthesse meg. Sosem értettem meg ezt így igazán, de egy idő után elhiheted, hogy nem is érdekelt már. Az árvaház kemény dolog, amit a filmek vagy a könyvek mutatnak, az igazság közelében sem járnak. Nincsenek kedves nővérek, akik pátyolgatnak, csak fásult emberek, akik már unják a visítást és a sírást. Nekik szinte tök mind egy, hogy jól vagy, vagy éppen nem. Csak az számít, hogy befogd a lepénylesődet és tedd a dolgodat. Ne feledd ez az ezerötszázas években volt, nem voltak olyan jogok akkoriban, mint ma. A verés általi fenyítés állandó volt, pálca, vonalzó, kukoricán térdeltetés, napon aszaltatás. Ha csak egy pofont kaptam, akkor már jó napom volt, ami persze nem jelentette azt, hogy a társaimmal nem verekedtünk össze. Látod a sebhelyeket az arcomon? Tizenkét éves szívós kis vakarék voltam, amikor néhány társammal összeakaszkodtam a fürdőben, a tükör éles fegyver. Nincs mit részleteznem az egészen, régen volt, túl régen, és nem számítanak az indítékok, csak az, hogy túléltem, ennyi sérüléssel, ami nem mondható el arról, aki összekaszabolta a képemet, nem tudom hogyan. De sikerült visszafordítanom a tükröt, pontosabban nem nekem, hanem ő szúrta hasba saját magát. Én csak arra emlékszem, hogy kinyújtottam az irányába a kezeimet, mozgattam az ujjaim, féltem, halálosan féltem, a fájdalom a csontjaimig hatolt a vére az arcom és a nyakam áztatta bal szememre semmit sem láttam csak a vörös függönyt. Senki sem tudta igazából mi történt. Mindannyian ugyan azt mondtuk, megtámadott engem majd végzett magával.
Az idő telt, az évek múltak, én pedig túléltem, és kezdett kibontakozni a képességem, nem ez volt az egyetlen eset, amikor valakit az irányításom alá vontam. További négy éven át, folyamatosan előfordultak, olyan helyzetek, mikor nem ököllel és lábbal védtem meg magamat, hanem a képességemmel, emlékszem az érzésre, elsőnek kisebb sokk volt a számomra, mikor rájöttem mit tudok tenni, de utána rövid idő alatt fordult a kocka, és élveztem. Megtettem a magam kis bosszúját az ellenségeimmel, de egy dologba nem gondoltam bele, a túl sok rejtélyes baleset a közelemben fel fogja kelteni az olyanok figyelmét, akik a szüleimmel is végeztek. Balhés gyerek voltam mióta az eszemet tudom. De arra hamar rájöttem, hogy mekkora sz*rba kevertem magamat, amikor eljöttek értem, hogy engem is a másvilágra küldjenek. Egy előnyöm volt, ők nem ismerték az árvaházat, ahogyan én igen. Volt időm felfedezni minden egyes zugot, járatot. Mire rájöttek, hogy nem vagyok az épületben, sem a birtokon, már tetemes előnyre tettem szert. Üldözőim valószínűleg azt hitték, homlokegyenest átkelek a tengeren, de nekem valami ösztön azt súgta, jobb, ha kushadok a szigeten és még várok. Az árvaházban már megtanultam, hogyan kell ételt lopni, mikor éheztetéssel büntettek, azt is tudtam, hogy kell eltűnni az emberek szemei elől, hogy észre se vegyenek. Az aki életében kapott már elég verést, gyorsan megtanulja, hogyan kell eltűnni azok szemei elől, akik pontenciális támadói lehetnek.
Néhány hónapot éltem így a szigeten bolyongva, a képességem vetettem be, ha éhes voltam, vagy valamire szükségem volt, az emberek akkoriban még elég babonásak voltak, így ha ők nem láttak engem, betudták az isteneiknek vagy valami másnak. Szedtem össze magamnak elég pénz és ruhát, hogy viszonylag kényelmesen szállhassak hajóra, és juthassak át az öreg kontinensre a szigetről, a megfelelő összegért cserébe a kapitány nem kérdez, papírokat sem kér. Mindig is nyitott füllel és szemmel jártam, faltam a könyveket, hogy a tudásom gyarapíthassam. Ezeknek pedig megvolt a maguk haszna.

Mindössze tizenhat évesen nekiindultam a világnak, a hajón maradtam, valahogy nem vitt le a lélek a kikötőbe. Azt hiszem kicsit berezeltem, hogy mi van akkor, ha gyanútlanul csapdába sétálok, nem ismertem az ellenségeimet igazán, nem tudtam kik és miért vadásznak rám, ahogyan magamat sem. Egy dologban biztos voltam, nem vagyok halandó ember, ők arra nem képesek, amire én igen. Ráadásul a tenger biztonságosabbnak tűnt a szeszélyei ellenére is. Plusz, pénzem sem maradt elég, hogy a szárazföldön húzhassam meg magamat, a döntés így kézenfekvő volt, maradok a hajón és munkát vállalok. A kapitány belement, két matróza, akkor hagyta ott az egészet, családra vágytak vagy az hívta őket? Tudja a rák, nem is érdekelt sosem. Csak az számított, hogy maradhattam, viszont nem volt felemelő érzés, de jobb volt, mint az árvaházban. Ha keményen dolgoztam, akkor békén hagytak, persze, kellett hozzá néhány verekedés is, és pár törött csont, hogy leszálljanak rólam. De ezt már megszoktam.
Eltöltöttem itt néhány évet, elég sok minden rám ragadt és több várost, kultúrát láttam, ráadásul nyelvet is tanulhattam, mivel nem csak görögök voltak a hajón.

Olaszországban történt, hogy elhagytam a hajót, és a szárazföldön indultam tovább. Egyszerűen ráuntam az egészre, és nekem is voltak szükségleteim, vágyaim, amit nem férfiakkal akartam kielégíttetni, hónapokig a tengeren nő nélkül, nem a legfelemelőbb. tehát, fogtam magam és más életforma után kutattam. Sok dolgot kipróbáltam, több helyen is megfordultam. Dolgoztam, kocsmában, istállóban, kovácsnál, péknél is. Nem mindig tisztességesen, de erre az élet már megtanított. Voltam nagy asszonyok szeretője is, és az összes közül ez volt az egyik kedvencem, az unatkozó nemes asszonyt, aki még csinos is volt boldoggá tenni, bujkálni a férje elől és a többi szerető elől, cserébe, drága ajándékokkal halmoztak el. Ruha, ékszer, pénz ló, ami csak kellett, volt, aki a lakásom is fenntartotta nekem, volt akinek a szolgálatába szegődtem, mint lovásza, de szeretője is voltam. Kitanultam mellettük nem egy dolgot. Amit tudtak megosztották velem, ki önként, ki ráhatással. A lényegen ez nem számít semmit sem, ebben az időben lettem tisztában azzal, hogy a két sebhely ellenére is igen csak vonzóvá váltam a női nem számára, és nem voltam rest ezt kihasználni. Megtanultam elcsavarni a fejüket, és manipulálni őket, hogy megkapja, amit csak akarok, viszont én sem voltam elég óvatos.
1890 körül lehetett az, hogy a túl nagy egóm és bátorságomnak köszönhetően kihívtam magam ellen a sorsot, egy nő képében. Nem adta be a derekát nekem, én pedig túl büszke és hiú voltam, hogy futni hagyjam, és ezzel tökéletesen tisztában volt. Játszottunk egymással, mint macska az egérrel, végül belesétáltam a csapdába. Nincs annál cinkesebb, mint egy jó numera után tudomásul venni, hogy átvágtak, mint sz*rt a palákon. Azt az ütést még ma is érzem, - ha csak rágondolok, - ami kioltotta az eszméletemet. Órákkal később, egy kriptában ébredtem, székhez kötözötten, a kezeim gondosan lekötötték, hogy ne tehessük ellenük semmit sem. A kínvallatás elég sz*r ügy. Tudod milyen az, amikor félkemény állapotba hoznak, majd egy üvegcsövet erőltetnek beléd, amit összetörnek? Nem, akkor képzeld csak el… Tudni akarták hol bujkálnak még olyan dögök amilyen én is vagyok. Miért nem öltek meg és miért kínozta meg? Marseilles-ben több mesmer is bujkált a hírek szerint és a „vadászok” szentül hitték, hogy tudok róluk. Rohadtul fogalmam sem volt a többiekről, viszont a kínzásom alatt, megtudtam néhány dolgot arról, mi a fészkes fene is vagyok teljes egészében. ciki, nem ciki, hogy eddig tartott, de nem rohantam sosem, hogy megtudjam ezeket a dolgokat, olyankor valahogy mindig az életemre akartak törni. Emlékszem, hogy a sokadig ütés után elájultam, elég rossz bőrben voltam már addigra, az a kis üvegcsöves akciójuk betett, addig szerintem soha életemben nem hagyta el a torkom olyan artikulálatlan üvöltéssel vegyes sikoly. Nem tudom minek köszönhettem azt a vak szerencsét, hogy a köteleim valamennyit lazultak, két nap vallatás után, de onnantól megjárattam velük a poklok poklát is. Megaláztak, megkínoztak, elárultak, nem voltam kegyes velük szemben, a legnagyobb szemétségeket és kegyetlenségeket tetettem meg velük, azoknak az eszközöknek a használatával, amin vagy rajta szárad a vérem, vagy csak arra várt, hogy bevessék velem szemben. A részletekbe nem megyek bele, de legyen elég, miután végeztem a padló és a falak is vérrel és cafatokkal voltak kifestve. Addig sosem voltam kegyetlen egy nővel sem, de azzal a barna hajú, kis k*rvával, nem sz*roztam. A vége előtt már arra sem maradt ereje, hogy sírjon és kegyelemért könyörögjön, belőle hagytam a legkevesebbet és vele mocskoltam be igazán a kezeimet, miután már nem tehetett ellenem semmit sem. Négyükkel végeztem, egy átkozott kriptában, egy elhagyatott, lezárt temetőben. Amikor elmentem onnan, úgy festettem, mint aki a sírjából kelt ki éppen, nem tudom, hogyan tudtam onnan elvánszorogni, de azt tudom, hogy egy részben kúsztam, másztam az avarban. Beletelt némi időbe, hogy kiheverjem a történteket. Igaz akadt segítségem, egy fajtársam képében, először ott akart hagyni, de a sérüléseim láttán, még is csak felnyalábolt, és messzire vitt.
Markotol megtudtam még néhány dolgot, és tanított pár trükköt is nekem, de amint maradéktalanul felgyógyultam, kidobott a lakóhajójából, nem akarta, hogy felhívjam rá a figyelmet a fortyogásommal. Most komolyan, csodálkozott azon, hogy bosszúra szomjazom, azok után, amit velem tettek?! Végül a dühöm csillapodott, én felgyógyultam, és elhúztam a csíkot, még az országból is. Egymagam, nem vehetem fel a versenyt és a harcot azokkal, akik az egész életüket tették fel a kiirtásunkra. Azóta nehezen bízom, meg bárkiben is. Az árulás és a kínzás mély nyomokat hagyott bennem, amik óvatosságra intenek, de ez az óvatosság és el tud illanni.
Ahogy a bosszúszomjam is, elpárolgott, Vegasnak köszönhetően. Las vegas… engem is beszippantott magába. Kétszer jártam ott, egyszer, az 1920-as években és egyszer az 1960-as években. Mind a két alkalommal, bebizonyosodott, hogy szerencsejáték függő vagyok, és nem tudok veszíteni, valahogy nem viselem jól a dolgot, pláne, ha rájövök, hogy a kocka cinkelt, ha túl sokat nyersz és a többi, két kaszinót gyújtottam fel, persze egyiket se én végeztem el, közvetlenül. Csak közvetetten volt hozzá közöm, hála a képességemnek. Azóta is vannak ezzel gondjaim, mostanság a roulett a nagy kedvencem.
Persze, nem csak Vegasban vannak kaszinók, hanem a világ számos pontján, és nem egyben jártam. Van ahol nyertem, van ahol nem, ott mindig történt valami, ami miatt a helyet kisebb-nagyobb időre be kellett zárni. De az élet ilyen, és én még ilyenebb vagyok, tehát ez van.
Az életem sosem volt zökkenőmentes, nem egy olyan helyzetbe belekerültem, ahol mentenem kellett az irhámat, a francia eset nem volt egyedi. Később is kerültem össze egy-egy vadásszal, aki szeretett volna kizsigerelni, de mivel még mindig itt vagyok, ez nem jött nekik össze. Az aki egyedül jön ellenem, nagyon alábecsül. 428 éve élek, nem a véletlennek köszönhetem ezt a kort, hanem annak, hogy valóban túlélőművésszé váltam. Bármennyire is nem úgy tűnik, megtanultam és tudom, mikor kell befogni és eltűnni, hogy észre se vegyenek.
Kérdezheted miből tartom fenn magamat, de egy része titok, a másik része pedig, ha úgy akarom most publikus neked, vannak részvényeim és befektetéseim, az ingatlan mindig jól hoz a konyhára, igen, a világ számos pontján van házam. Van ahol csak egy magánház, kastély vagy épp tömb van a birtokomban. Nem, nem vagyok a középpontban, én ezeket a háttérből irányítom, és a pénz nagy része hozzám folyik be, megtettem mindent azért, hogy lekövethetetlen legyen, hová lesz az a pénz, ami a bérleti díjakból befolyik, ugyan így van ez a részvényeimnél is. Nem szeretném, ha rám akadnának az ellenségeim, vagy valakinek szemet szúrna, hogy tovább élek, mint az emberek.
Röviden, ez volt a múltam. Az, hogy a jövőm milyen lesz, nem igazán foglalkoztat, én inkább a mának élek, az az ami igazán fontos, mert ami két nap múlva jön, azt bármi meghiúsíthatja, ezt megtanultam már korábban. Manapság már nincs állandó otthonom, több helyen tartok fenn magamnak egy –egy kellemes kis lakást, de ahol igazán meghúzom magam, az egy temető. Ne nézz így, a temetők csendesek és kihaltak, én ne tudnám? A legrosszabb élményeim ott szereztem, és igen, egy kriptán keresztül lehet lejutni a földalatti kis privát luxus szférámba, ahova senkit sem engedek le, még azt sem árulom el neked, hol is található ez a hely. A kivitelezőt és azt a pár embert, akivel elkészítettem a búvóhelyemet némi baleset érte, egyikük sem élte túl. Igazán jó ötletet adtak a történelemkönyvek, bevett szokás volt, a sírhelyek és egyebek építőinek az elhallgattatása, így senki sem tudta elszólni magát.
Paranoiás, ki én? Á, dehogy, csak óvatos vagyok, elvégre kínoztak már meg és nem egyszer hajszál híján meg is öltek, csak azért aminek születtem. Mondd csak, te a helyemben nem tetted volna meg ezeket az óvintézkedéseket? Nem? Akkor kötöznivaló bolond vagy!