A húgomat végül sikerült a saját képemre formálni, bármennyire is az ellenkezőjét szerettem volna elérni.. s talán még nálam is rosszabb lett. Amit nem szívesen vallok be. Erősebb, szívtelenebb.. én pedig az utóbbi időben megtörni látszok. Persze nem minden embert bántok én sem, csak ha éppen kedvem szottyan hozzá. Nem én vagyok a világ legjobb báttya ez tény és való, de igyekeztem mindent megadni neki, amit csak lehetett és óvni mindentől.. talán itt hibáztam, hogy ennyire féltettem mindentől, illetve mindenkitől.
- Tudtam.. tudtam, hogy nem ok nélkül hagytál el. De ezzel a tetteddel megöltél.. megölted a még bennem szunnyadó jó részem is. A bánatom pedig hogy elhagytál.. mások bántalmazásába fojtottam, hogy eltereljem a gondolataimat.. és el kell hogy keserítselek. Lydiával AZóta, soha a büdös életben nem találkoztam. Esélyem sem volt látni. Látni, ahogy szenved. - Nem hazudok neki.. nem tudok. Akárhányszor mondtam valami olyat amiben kicsit is elferdült az igazság észre vette rajtam.. nem hiába a húgom, pontosan tudja mikor hazudok, s mikor mondok igazat.. és ez most nagyon is az igazság volt. Félek hogy szavaimat nem fogadja túlzott kedéllyel, de igyekeztem finoman fogalmazni hogy távozása óta, semmi olyat nem tettem, ami még rátett volna Lydia szenvedésére..
Ahogy közelebb lép hozzám úgy dobban egy nagyobbat is a szívem. Minden lépésénél erősödik a szívverésem, s ahogy karjaimba borul egyszerűen másra nem is tudok figyelni csak arra, hogy itt van.. itt, hosszas évek után végre érezhetem közelségét, az illatát ami oly annyira hiányzott.
- Nos drága, egyetlen húgom.. mint hallhatod.. az ellenkezőjét érted el. - Nem kell ahhoz vámpírnak lenni, vagy akár fae-nek, tisztán lehet hallani , s érezni is szívvéresem az ölelésétől. Melegséggel, jó érzéssel tölt el hogy végre van egy valaki, aki nem fog hátba szúrni, és mindig mellém áll. Bármennyire is nem vagyunk álom testvérek, kiállunk a másikért. Azonban ezt az érzést hamar megtöri, s inkább a kis áldozatommal foglalkozik. A jóból is megárt a sok.. Figyelem, ahogy bánik kedves kis vendégünkkel, tudtam hogy csak hátsó szándékkal gyógyítja meg.. én is pontosan ezt tettem volna.
Amint felém fordul, s nyújtja felém kezét gonosz mosolyra húzva számat jelenek meg vele szembe, így közre fogva a kis játékszerünket. Se előre, se hátra.. innen nincs menekvés, élve.
- Nem hiába az én húgom vagy. - Nézek rá , s a földön fekvő kiszolgáltatott lányra. Bármennyire is nem kéne, büszkeséggel tölt el.. nagyon úgy tűnik az eltűnése óta nem lazsált, megerősödött.
- De így.. - Leguggolva mellé emelem fel a kezét, ami látszólag olyan, mintha gumiból lenne, csontok nélkül.
- Semmi kihívás nincs benne. Nehezítsünk kicsit. - Nézek húgomra, majd elengedve a lány kezét hullik a földre. Fölé hajolva támaszkodok meg az arca mellet, s szemébe nézve megigézem.
- Sikíts, küzdj, ne hagyd magad. - Megparancsolva neki állok fel, s zsebre tett kézzel nézek húgomra várva, hogy tegyen valamit.

Sajnáltam, hogy ezzel kellet nyitnom ennyi idő után.. de első a biztonság, s reméltem hogy ezt megfogja érteni. Az arcáról lerí a fájdalom, nem túlzottan örül a feltett kérdésnek, ami nem túl meglepő.. és ez sajnálattal tölt el engem is.
Közelebb lép hozzám, majd gyengéden nyitva levág egy akkora pofont, ami észhez térít.. azt hiszem rámfért már, s néha úgy érzem a húgom nevel engem, s nem fordítva. Viszont ezzel bizonyosult a tény, hogy tényleg ő áll előttem. A szívem határozottan hevesebben kezd verni, s melegséggel tölt el már a jelenléte is.. a pofon pedig még csak nem is érdekel.
- Semmit nem változtál, húgom. - Nyúlok a sötétségben szinte világító, tüzelő arcomhoz amit ütés ért. Nem hiába az én húgom, van benne erő..
Bármennyire is örülök neki nem vethetem a karjaiba magam, nem ölelhetem magamhoz, ezekután hogy elhagyott.. erősnek kell lennem, legalább addig bírjam visszafogni magam, míg nem tisztázunk mindent.. Eszméletlenül hiányzott.. szavakban nem tudnám kifejezni, mennyire is. Még soha senki után nem éreztem ilyen hiányt..viszont ha nem lépett volna, nem biztos hogy itt lennénk.. oké testvérek vagyunk, de mi sem lehetünk örökre együtt, s talán akkor jött el az a pillanat hogy elváljanak útjaink, s mindkettőnk a saját életével foglalkozzon, erősödjön. Ami látszólag a részéről is sikerrel járt.. csak úgy árad belőle az energia, s az előbb is játszi könnyedséggel játszadozott prédám szívével, ami már aligha dobog.
Mikor Olivia hátat fordít nekem olyanannyira késztetést éreztem arra hogy megöleljem, hogy az valami hihetlen.. valamivel elkellet terelnem a figyelmem. A kis áldozatom hallhatóan alig él, de harcol az életéért...hamis reményeket pedig nem szeretnék kelteni benne.. Azért hoztam ide, hogy meghaljon, s a falhoz dobva mindennemű erölködés nélkül törnek a bordái, csontjai aminek következtében hangos szenvedésbe kezd.. de mintha itt sem lenne, nem foglalkozok vele, csak az oly rég nem látott húgomra figyelek, aki még mindig háttal áll nekem. Már nyúlnék a vállához hogy magamfelé fordítsam, s abban a pillanatban fordul meg, én pedig igyekszem jelét sem mutatni annak, hogy mire is készültem nem régiben. Egyrészben ezért is zavar össze a hirtelen közeledése, gyengéd simogatása, aminek hatására fülig érő vigyor jelenik meg arcomon, a boldogságtól.
- Tudtam én rád valaha is haragudni? Persze rohadtul rosszul esett hogy elhagytál.. de biztos vagyok benne, hogy indokkal. Csak azt nem értem, miért nem üzentél.. azt hittem, lemondtál rólam.. és ezért kicsit neheztelek rád..így elvárom, hogy kiengesztelj.. valamivel. - Nyúlok az arcomat érintő keze után, s a bocsánatkérésével, ami látszólag őszinte volt megenyhül a szívem. Eddig bírtam távolságtartó lenni vele.

Magány..ez az, amit igyekszek megtörni, még ha csak egy pár pillanat erejéig is sikerül. A húgom okozta hiányt egyszerűen senki nem bírja betölteni. Mióta elhagyott bármiféle szó nélkül, senki nem akadt aki enyhíteni tudná legalább egy picit is a hiányát. Bár nem mintha szoros kapcsolatokat is fűznék akárkivel is..
Sokat örlődtem rajta hogy elhagyott.. nem értettem, mire fel. Mindent megadtam neki, kenyérre tudott kenni.. az egyetlen ember, akivel törődök. Mégis elhagyott.. s hosszas idő után magamat kezdtem okolni.. túl kevés teret adtam neki? Ezért hagyott volna el?
Az esti programon pedig említésre sem méltó.. semmi újat nem tartogat. Csak a szokásos teendő.. bárhol.. az utcán, étteremben, esetleg szórakozóhelyen összegyüjtök egy kiszemelt lányt, s elviszem egy semleges helyre ahol aztán fékezzem étvágyamat, s táplálkozzak belőle.
Mivel vámpír vagyok így még csak törnöm sem kell magamat hogy rávegyem tartson velem, s töltse velem az éjszakát.. bár unalmas perceimben állom a kihívást ami általában sikerrel is jár. A nők többsége imádja ezt a külsőt így nincs különösebben nehéz dolgom..csak tudnák, hogy valójában mire készülök és valójában mit is tervezek velük tenni.. ordítozva rohannának előlem, de az a játék is csak nekem kedvezne. Ha egyszer elterveztem valamit annak úgyis kell történnie.. nem fogadok el más lehetőséget.
Általában az erősebb személyiségű nőkre hajtok, szeretem a kihívásokat azonban most fűt a vágy a vér iránt. Az éhség.. az aminek nem tudok nemet mondani ezért is szólítom le az első szemben érkező leányzót az utcán, s idézem meg hogy tartson velem. Ami ígyis történik..
Úgy invitálom be az elhagyatott házba, mintha a közeljövőben valami kellemes dolgot művelnénk egymással, de ez számára közel sincs így. A falhoz döntve gyengéden végig simítok a kezén, a körmeimmel s lassan az arca felé hajolva mutatom meg igazi arcomat, aminek hatására sikokatni kezd, megrémíszti a tudat, hogy mi is vagyok én. Érzi a halálát, és könyörögni kezd ami engem csak még jobban feltüzel. Megszorítva a kezét oda hajolva mélyesztem bele ereibe agyaraimat, s lassan szívom ki az édesen mámorító vért testéből.. azonban a távolból lépteket hallok.. valaki közelít. De nem zavartatom magam..még egy áldozattal több.. nem oszt, nem szoroz.
Ismerős hangot hallok..általában az emberek miután elvesztették az egyik szerettüket a hanguk az, amit elfelednek.. de az én fülemben azóta is itt cseng a húgom hangja..
- Olivia. - Lassan felnézek a vér áztatta arcommal, és sokkol az a tény, hogy tényleg ő van itt, amiben igazság szerint kételkedek. Nem gondoltam volna hogy él, s lehet hogy csak csapda, valaki átakar verni, ami nem lenne túlontúl meglepő.
- Mikor megyünk megünnepelni Lydia halálát? - Húzom mosolyra szám, s a kis áldozatom kezével törlöm le a vért az arcomról több kevesebb sikerrel. Nem észlelek tőle túlzott életjeleket, a szívverése pedig egyre gyengébb..
Sajnálom hogy ez az első kérdésem hozzá ennyi idő után, de kelletének éreztem próbára tenni őt, mielőtt nyakába borulnék tudnom kell, hogy tényleg ő áll- e előttem.