Mer különben megeszel reggelire? - kérdeztem vissza unott hangon, mert komolyan azt hiszi, hogy a hangjával el tud ijeszteni vagy a tekintetével? Még rém álmom se lesz tőle. Miért is lenne, hiszen semmi olyat se tett? Persze vannak benne furcsa dolgok, de ezek a dolgok inkább csak felkeltették bennem a kíváncsiságot és nem pedig félelmet keltettek bennem. Lehet tényleg kicsit defektes vagyok, de nem bánom, hogy másabb vagyok, mint a legtöbb ember.
Örültnek? Nem, nem vagyok azt, maximum egy nagyon hangyányit az vagyok, hiszen őrültség nélkül unalmas lenne az élet, de minek is mondom, hiszen olyan mintha a falnak beszélnék, mivel a felét nem hallod meg annak, amit mondok. Vagy az is lehet így próbálsz meg higgadt maradni. - mondom neki kicsit gúnyosan, meg egy unott sóhajtás hagyja el az ajkaimat. Komolyan unalmas lett ez az egész dolog. Sokkal jobban indult, majd a kettősségéből unalom és közöny lett. Tényleg lehet elmegyek és majd találok más személyt, hiszen biztos vagyok abban, hogy az itteni emberek sok meglepetéssel tudnának még szolgálni nekem.
Kirántom a kezemet a kezéből, majd rápillantok.- Most nagyon megijedtem. Béna vagy az ijesztgetésben. - mondom neki haláli könnyedséggel, majd pedig kilépek az utcára. Nincs túl nagy fény, de még visszapillantok rá és egy mosolyt küldök neki, hiszen itt még nincs vége és nagyon kevés ahhoz, hogy ki tudjon innen tiltani. Minél inkább valami tilos, annál inkább arra ösztönöz, hogy megtegyem. Nem félek tőle és nem is fogok.

Ennyire önfejű és magának való emberrel se találkoztam még soha se, bár volt egy olyan érzésem, hogy nem olyan ember, mint amilyen én, a barátaim vagy a nővérem. Egy ember nem képes arra amire ő igen, illetve egy embernek nem tud csak így változni a tekintete, bár akár lehet valami félresikerült kísérleti alany is. Talány tényleg el kellene mennem, majd amikor meghallom a szavait, akkor hangosan felnevetek. - Szóval, ha téged elkezdene valaki kényeztetni, akkor a tested nem reagálna? Ennyire még te se vagy nagy bűvész, hogy a testednek ilyen mértékben parancsolj. Bár a szavaidból ítélve te maga vagy tökély, vagy csak egyszerűen egy manipulatív játékos vagy, aki előszeretettel játszik a másik nem érzékeivel. - mondtam neki minden kedvesség nélkül és teljesen rezzenéstelen arccal. Összefontam a karomat magam előtt és úgy figyeltem őt.  
Sejtettem, hogy amit keresek az nem éppen minden ábrándozó kislány álma, mármint nem az a hercegnős rózsaszín ködös dolog. Régóta nem is olyan vagyok, hiszen az ember életében történnek dolgok, amik teljesen megváltoztatják őket. Nem vágytam semmi nagyra se. Nem érdekelt a pénz, se a hatalom, hiszen mind a kettő meglehetne a családom révén, nekem másra volt szükségem, olyanra amit ott nem találhatok meg.
Talán ezt saját magadnak köszönheted, hogy ilyen vagyok veled. Talán te váltod ezt ki belőlem. - mondom neki egy vállrándítás keretében, majd egy unalmas pillantással nézek körbe, hiszen nem értem, hogy miért erről beszélünk és miért nem a lényegről. Soha se szerettem a sok körítést és a mellébeszélést. Tudja, hogy mit akarok, de mégis ezekről beszél.
Szóval azért amiért nem félek tőled annak ellenére se amiket láttam, ezért örült vagyok? - kérdezem tőle nevetve, majd egy lépést közelebb lépek.- Kevés vagy ahhoz, hogy megijessz engem és eltántoríts attól, amit keresek. - mondom neki komolyan, majd az egyik dobozhoz sétálok és a tetejére leülök és onnét figyelem őt. Sok féle poklot kiállhat az ember, de van olyan pokol amitől nem félünk, hanem vágyunk rá, úgymond áhítunk utána. Én pontosan így voltam ezzel és vagy vele, vagy nélküle, de meg fogom találni azt amire annyira vágyok.
Szóval az egyik pillanatban még segítenél, a másik pillanatban pedig nem. Ez nagyon érdekes. - mondtam neki kicsit elgondolkodva, hiszen tényleg az egész olyannak tűnt, mintha maga se tudná, hogy mit tegyen, vagy csináljon velem. Valami miatt kettősséget éreztem benne.
Ezt már sokan mondták, szóval biztosan úgy van. - mondtam neki egy vállrándítás keretében, hiszen magam is jól tudom, hogy mennyire önfejű és makacs vagyok. Szóval ezzel igazából nem mondott semmit se, de ha nem ilyen lennék, akkor talán már réges-régen nem lennék itt.
Szólj, ha befejezted ezt az egész elemzős dolgot, mert rohadtul unalmas. - mondtam neki minden kedvesség nélkül és teljesen unalmas fejet vágtam, majd újra  felálltam és megálltam vele szemben.- Először is nem tudsz olyat mondani amit eddig nem tudtam volna. Pontosan tudom, hogy milyen vagyok, szóval ha ezzel lett volna valami célod, akkor nem fogsz elérni semmit se. Maximum annyit, hogy halálra untatsz vele, mert tényleg nem tudsz újat mondani már. - mondom neki egy kisebb sóhaj közben, mivel egy dologgal tisztában voltam, még pedig azzal, hogy milyen is vagyok. A következő dolgon amit mondott egy széles mosoly jelent meg arcomon és az ajkamba haraptam.
Szóval még se vagyok nyitott könyv előtted, pedig eddig jól játszottad ezt a dolgot. - mondom neki mosolyogva és közben őt figyelem. Közelebb lépek újra és a szemébe nézek. Nem félek tőle, talán kellene, nem tudok félni. Utáltam a túl sok csevegést, sokkal inkább a tettek embere voltam és talán pontosan ezért untatott már ez az elemzős dolga. Az előbb kielemez, majd kb. közli azt, hogy nem tudja mit miért csinálok? Döntse már el, hogy nyított könyv vagyok-e vagy nem, de ebből ítélve nem vagyok az.
Nem gondolod, hogy akkor lenne teljesen enyém a lelkem, ha végre megkapnám azt, amit annyira keresek? - kérdezem tőle komolyan, hiszen pontosan emiatt keresem, hogy ne csak részben legyen az enyém, hanem teljesen. Meg akarom találni azt a darabot, ami annyira hiányzik. - És szerintem azzal te is jól járnál, hiszen biztosan nagy öröm egy magad fajtának olyan sötétté tenni valakinek a lényét, mint amilyen te vagy. - mondom neki még mindig mit sem törődve a helyzettel és úgy beszélek, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Oda sétálok az egyik falhoz és neki dőlök és közben őt figyelem.- Miért nem mondod meg te, hogy mit szeretnél? Eddig amit megtudtam rólad az az, hogy nem szereted a mellébeszélést, ahogyan én se. Szóval ki vele. Mit kérsz cserébe? - kérdezem tőle haláli nyugalommal és közben összefonom a karomat magam előtt.

Figyelem őt és nem értem a reakcióját, hiszen amit mondok abban van igazság. Az ember lelkét két dolog is rabul ejtheti, a sötétség és a fény. Nos, az én lelkemet a sötétség hálózza be szép lassan, azt hittem én uralom őt, de bebizonyította, hogy a sötétségen nem lehet uralkodni egészen addig, amíg talán az egész lényem nem lesz az. Van sötét oldalam és van még egy kis remény a jóra, de az valahogy nem vonz engem. Az ürességet akarom betömni azáltal, hogy megtalálom amire szomjazom, vagyis azt amire a lelkem áhítozik.
Érzem, amint elkap a hajamnál fogva, de még mindig nem akarok elfutni. Tudom jól, hogy az idegein táncolok és mindent pénzt megér ez, hiszen ha elveszti a fejét, akkor talán lehull a lepel arról is, hogy mi is ő valójában. Egy dolgot megtanultam, ha sikerül valakit annyira felhúzni, hogy kiforduljon önmagából, akkor megjelenik az igazi arca annak a személynek. Figyelem őt és érzem a közelségét. Egy féloldalas mosoly jelenik meg az arcomon.- Attól még, hogy a testem beszél valamit nem biztos, hogy ténylegesen kívánlak. Az csak egy test, aminek vannak igényei. - mondom neki egy kisebb gúnnyal fűszerezve, de közben végig őt nézem. Persze meg kell hagyni, hogy a külsője mondhatni tökéletes. Izmos test, vagyis gondolom, hogy az. A szemei a sötétség és a ridegség ellenére is vonzóak, talán pontosan ez tetszik benne, hogy ennyire sötét, de még ettől se jön rám az, hogy most rá akarnám hirtelen vetni magamat. - Soha se mondtam, hogy hülyének nézlek. - mondom neki még mindig mosolyogva, majd egy pillanatra az ajkamba harapok, amikor hallom a hangjának fura hatását. Még egy kicsit bele is borzongok.
Talán nincs, talán van némi fogalmam. - mondom neki minden kedvesség nélkül, hiszen már elég sok mindent bizonyított, hogy mikre képes és még biztos vagyok abban, hogy sok meglepetést tudna okozni nekem. Figyelem őt és minden egyes mozdulatát. Hirtelen elengedi a hajamat, majd mögöttem terem. Érzem a testének közelségét, majd az ujjaival a vállamba mar. Ajkamba harapok és semmi jelét nem adom annak hogy esetleg ez fájna. Kibírom és annyira nem is fájdalmas. Hallgatom a szavait, de nem moccanok. Várok, majd megfordulok és rá emelem a tekintetemet. - De a te segítségeddel van esélyem megtalálni azt. - nem tudom, hogy honnét veszem ezt, de érzem, hogy benne van egy kisebb olyan dolog abból amit keresek, és ebben a helyben is van. Távol vagyok, de egyszerre mégis közel ahhoz amit keresek. Nem fogom feladni és talán ő az egyetlen esélyem arra, hogy sikerüljön megtalálnom azt amit annyira keresek.
Nem hiszel el, hogy most meg ennyire bunkó lenne. Nem akarok menni, de ő mégis az ajtó felé tol és még közben telefonál is. Ez most már tényleg a totális bunkósság jele, de mivel kényszerítve vagyok, így még meg is botlok és a kezébe kapaszkodok. Olyat látok, amit most már tényleg nem tudok hova tenni. Nézem őt és a mosolyát is. Van benne valami, aminek meg kellene rémisztenie, de még se félek. Kíváncsi vagyok mindennél jobban, illetve válaszokat akarok kapni és nem biztos, hogy jól járna azzal, ha magamtól deríteném ki azt, hogy mi is ő valójában.
Arrogancia, más néven páncél. Mindig ilyen vagyok mindenkivel és ha valakinek ez nem tetszik, akkor az már a saját baja. Nem vagyok egyszerű esett, de úgy érzem, hogy van valami bennem, ami miatt nem küld el és persze nem a testi dolgokra gondolok. Mintha tényleg értené azt, hogy mi is az ami után annyira kutatok. Elmosolyodom azon ahogyan megemlíti a nevét, majd egy apró gúnnyal fűszerezve újra megszólalok.- Igenis, Mr William, vagy szólítsalak inkább uramnak? - kérdezem tőle nevetve, majd a válaszát meg se várva a kilincs után gyúlok, de valami megálljt parancsol, hiszen ha kiteszem innét a lábamat, honnét tudjam, hogy komolyan gondolta a dolgot, hiszen szemmel láthatóan eléggémagának való és gyorsan változik a véleménye. Megállok, megfordulok és az ajtónak dőlök.- Miért nem inkább most beszélünk róla? - kérdezek vissza és figyelem őt, közben a karomat összefonom magam előtt. Nem akarok elmenni, válaszokat akarok és azt is tudni akarom, hogy vajon tényleg képes-e nekem segíteni. Tekintetem újra a karjára vándorol, de nyoma sincsen már az égési sérülésnek, majd újra felpillantok és keresem azt a hideg és jeges tekintetét. Nem fogok elfutni, hiszen egyre inkább elszántabb vagyok ezzel kapcsolatban, hogy végre megtaláljam azt amit annyira régóta keresek.

Tudtam, hogy a tűzzel játszom, de most még ez se érdekelt. Megérintettem őt és a fejét feljebb emeltem. Talán nem kellett volna, de eddig se ölt meg és nem is bántott, akkor miért most kezdené el. Bár általában az örültek és a gyilkosok egyszer csak bekattannak és cselekszenek. Ő nem tűnt gyilkosnak, se örültnek, inkább olyan volt, mint aki maga a pokol szülöttje. Figyeltem őt és vártam.
Soha se mondtam, hogy a tiéd. - mondom neki komolyan és állom a tekintetét. A testem még mindig kicsit az előbbi dolgok hatása alatt van, de most ez se érdekel. Óvatosan a hajamba túrok és tovább folytatom.- Egyszerűen csak annyit mondtam, hogy soha se volt teljesen az enyém. - mondom neki még mindig egyre higgadtabban és közben egy pillanatra se veszem el a tekintetemet róla. A lelkemet akarja, azt amit mi soha se tudunk uralni és talán az én lelkem nem is olyan, mint a legtöbb halandóé. Az én lelkem talán több dologból áll össze, van még benne jóság és törődés, de a legtöbb részét a sötétség, a veszély és az ehhez hasonló dogok töltik ki. Nem értem, hogy miért akarja ennyire azt, hiszen egy lelket nem lehet uralni, úgymond annak meg van a saját vágya...
Tudod az élet és a sötétség nem nézi azt, hogy mennyi idős vagy. Egyszerűen megtalál és szép lassan köréd szövi a hálóját. - mondom neki úgy mintha csak az időjárásról beszélnénk. Biztos vagyok abban, hogy még mindig nem arra gondol, meg ahhoz semmi köze se lenne. Miért pont neki mondanám el, ha saját családomnak, vagy barátaimnak nem mondom el. Más részről meg neki is érezni kellene azt a sötétséget ami bennem van, ha ebből a helyből csak úgy árad a hasonló dolog.
Figyelem az ajkát és egyre furább dolgokat látok. "Fuss, menekülj!" Hallom a nővérem szavait a fejemben, de most még ezek se tudnak meghatni. Túl sokáig futottam, túl sokáig rejtőzködöm. Belefáradtam, végre csak meg akarom találni azt amire a lelkem úgy szomjazik. Ujjamat lassan veszem el ajkairól, de közben a tekintetemmel végig őt nézem.
Hangosan elnevetem magamat azon amit mond. Érzem erős szorítását, majd nem sokkal később újra két lábon állok a földön.- Szerinted ez a dolog tartott itt Drágám? - kérdezek vissza még mindig egy féloldalas mosollyal az arcomon, majd az ajkamba harapok. Ezt ő se gondolhatja komolyan, hogy csak azért vagyok itt, mert az akarom, hogy megd*gjon. Ennyire még én se vagyok az aki minden jöttmenttel lefeküdne. Az tény, hogy szeretek játszadozni az emberekkel és a hímnemű egyedekkel, de ennyi. Nem sok mindenkinek sikerül ezen a játékon túl jutnia. Figyelem a mosolyát, majd a szemébe nézek. Állom a tekintetét és hallgatom a szavait. Szavai hallatára egy ördögi mosoly jelenik meg az arcomon. Közelebb lépek hozzá, de a tekintetemmel még mindig nem eresztem őt.- Szerinted lesz arra esélyed, hogy mindennél jobban kívánjalak? - kérdezem tőle még mindig gonoszkás mosollyal az arcomon, majd újra hátrébb lépek. Nem tudom, hogy miért húzom őt, de nem bírom szó nélkül hagyni a magabiztosságát.- Amit keresek azt meg is fogom találni. Ebben az egy dologban nem ismerek határt.- mondom neki határozottan. Érzem, hogy lassan megtalálom azt, ami után a lelkem annyira szomjazik, vágyakozik. Egyszerűen meg kell találnom, bármi is legyen az. Figyelem a tekintetét ahogy változik, de nem értem hogyan csinálja, hiszen ekkora bűvész még ő se lehet. Mi az amit titkol és ki ő valójában?
Tris vagyok. - mondom neki minden kedvesség nélkül. - Te pedig... - mondom neki úgy, mint aki ki akarja találni a nevét és még ezt is el akarja viccelni. Egy pillanatra még rá is mutatok gondolkodás közben és közben egyik lábamról a másikra nehezedek, de egyszer csak megbillenek és elkapom a karját. A kezemen lévő ezüst karperec előrecsúszik és a bőréhez ér. Olyan, mintha sisteregne valami. Gyorsan elkapom a kezemet és döbbenten nézem az égési nyomot a kezén. Figyelem ahogyan szép lassan gyógyulni kezd, majd újra a szemeit, a tekintetét keresem. Nem értek semmit se... Nem tudom befejezni amit elkezdtem, mert ez nem lehet igaz. Biztosan csak képzelődöm. Nem mozdulok, csak figyelem és közben kezdem úgy érezi, hogy magával az ördöggel találkoztam.

Fogalmam sem volt arról, hogy mi fog kisülni ebből az estéből. Halvány fogalmam sem volt, hiszen ilyen helyre még soha se tettem be a lábamat. Szolidabb, a belvárosban található bárokban már sokszor jártam, de ez a hely különleges volt és hívogatott engem. Nem tudtam ellenállni neki egyszerűen és még ennek az idegennek az idegesítő beszédével se tudott elüldözni, de mondjuk arra se számítottam, hogy végül egy raktár épületben fogok keveredni. Bulizni jöttem, de valami mást is kaptam ezen kívül. Kicsit olyan ez a hely, mintha hazatértem volna. Mintha mindig is ez a hely után kutattam volna, hogy a lelkem végre megtalálja azt a hiányzó darabkát, ami miatt éreztem a tátongó ürességet a mellkasomban és egész lényemben.
Figyelem őt és minden egyes cselekedettét. A szívemnek már réges-régen a torkomban kellene lüktetnie, de még se teszi. Kicsit félek igen, de vajon ettől a helyzettől, vagy a be-be villanó emlék képektől. Magam sem tudom, hiszen részben most is sarokba vagyok szorítva, mint anno, de ez most teljesen más érzés.
Követem a tekintetét és érzem, amint a nyakamat nézi, de még se mozdulok meg. Nem akarok elfutni, nem akarok többé futni és menekülni, egyszerűen csak végre szeretném teljesnek érezni magamat és rájönni, hogy miért érzem azt, hogy ez a hely olyan számomra, mintha hazatértem volna.
Valóban? - kérdezek vissza egyre magabiztosabban, majd állom a tekintetét. Figyelem a sötét szempárt, amint engem fürkész és mintha a vesémig látna. Vonz a tekintette és a benne lakozó sötétség, hiszen egyre sötétebb az a bizonyos szempár. Továbbra se veszem el a kezemet a hajától. Játékosan arrébb tolom, majd a hajába túrok az ujjaimmal.  
Állom a tekintetét, hiszen végül is én szólítottam meg őt, de már kezdett elegem lenni a becézgetéséből, pedig talán jobb ez a névtelenség dolog. Nem tudom, hogy kivel sodort össze a sors, de mondjuk ezt a szempárt és ezt tekintetett soha se fogom elfelejteni és biztos vagyok abban, hogy bármikor képes lennék felismerni. Érzem érintését, amint végig siklik a testemen, majd a mellemnél meg áll. Még mindig őt nézem, majd amikor megszorítja a mellbimbóimat, akkor kicsit felszisszenek, de még idejében az ajkaimba harapok. Fáj az amit csinált, de nem fogom neki megadni azt az örömet, hogy ezt teljesen a tudtára adjam. Érzem a dörzsölését és morzsolását a ahogyan a melleimmel játszik. A hátamat még jobban a falnak préselem, mintha ezzel szeretnél megakadályozni azt, hogy elkezdjek mozogni, vagy bármi. Figyelem őt és próbálok higgadt maradni ami egyre nehezebben megy. Soha se gondoltam azt, hogy tudom uralni vagy irányítani őt, de néha pármásodpercre sikerült, hiszen ha nem így lenne, akkor most nem itt lennék, hanem a báron kívül....
Lassan a kezemet végig húzom az arcán, majd az alá csúsztatom két kezemet és felemelem a fejét.- A szemeim itt vannak és nem ott len. - mondom neki kicsit viccelődve, hiszen érzem a hangjának a súlyosságát, érzem amint kicsit beleborzongók és talán látni akarom azt, hogy mire készül, de a szemeiből semmit se tudok kiolvasni. Érzem az érintését, a játékát a melleimmel, amitől egyre inkább akarom, vágyom rá. A lábamat lassan végig húzom a lábán, ott ahol érem őt. Kezem végig simít a nyakán és közben egy pillanatra lenézek. Ha akarnám, akkor se tudnám leplezni már azt, hogy milyen hatással van rám a kezeinek az ügyessége. Egy kicsit megmozdulok az újabb és újabb érintése egyszerűen lassan az őrületbe kerget, de abban biztos vagyok, hogy ő meg élvezi azt, hogy ilyen könnyen ilyen hatást tudott elérni.
Amikor megpillantom a tekintetét először azt hiszem, hogy rosszul látok. Egy pillanatra behunyom a szemeimet, de amikor kinyitom még mindig olyan. Meg akarnám érinteni az arcát, őt és még közelebb engedni, de valahogy egy pillanatra lefagyok. Olyat látok, amit még soha se és nem értem, hogyan lehetséges ez. Érzem egyre jobban a közelségét és még egy pillanatra a légzésem is elakad. Majd meghallom a szavait, mintha azok rántanának vissza a valóságba. A lelkemet? Miért kér olyat, ami már elve nem az enyém onnantól kezdve, hogy 7 évet betöltöttem, majd azóta amióta beléptem ide. Félnem kellene még jobban, mint eddig, de olyat kér, ami már nem az én kezemben van. - Miért kérsz tőlem olyat, ami már eleve nem az enyém? - kérdezek vissza és figyelem őt. Fogalmam sincsen, hogy érti-e azt amire célzok, hiszen a lelkem onnantól kezdve, hogy ide beléptem, az ő közelébe kerültem már nem az enyém volt. A lelkem hazatalált és ismerős érzésre lelt itt és az ő közelében.
Hangosan elnevetem magamat a következő kérdésén és a fejem újra kicsit hátra csuklik, majd a karomat a nyaka köré fonom. - Szerinted? - kérdezek vissza, hiszen ha a lelkem ártatlan lenne, akkor nem tettem volna be ide a lábamat. Ide ártatlan lelkek olyanok, mint a nővérem soha se tennék be a lábukat, ha mégis, akkor pedig pár lépés után sarkon fordulnának és menekülnének innét.Nem hiszem, hogy a szexuális dolgaim érdekelnék őt, hiszen eddig se arról volt szó.
Közben az arcomon megjelenik egy féloldalas mosoly. Ujjam lassan az ajkára csúszik újra gyengéden végig húzom rajta, majd közelebb hajolok hozzá, hiszen ő megtart engem úgyis, meg amúgy is szorosan köré fontam a karjaimat és a lábamat. - Nem gondolok, hogy sok a szöveg?- Állom a tekintetét és az ujjam még mindig az ajkán pihen. Talán magával az ördöggel akadtam össze, de még ez a gondolat se elég ahhoz, hogy most azon nyomban behúzzak neki és mindent hátra hagyva fussak. Valami megfoghatatlan körbe járta a testemet, a lelkemet és ide bilincselt. Nem enged el, de nem is nagyon próbálok ez az érzés ellen tenni, hiszen végre nem érzem azt az ürességet, amit több évig éreztem.

Fogalmam sem volt, hogy egyetlen mondattal képes lennék magamra vonni a tekintetét. Fura, hogy valakivel beszélgettek, de még a nevét se tudom, de igazából nem is érdekel. Tetszik a névtelenség és ez a hely.
Minden hely attól egyedi, hogy milyen a tulajdonosa. - mondom neki még mindig komolyan és közben a sötét szemeit figyelem Próbálok rájönni, hogy mihez is tükör az ő szeme, talán a pokolhoz? A sötétséghez? A romlottsághoz? Vagy esetleg mindhez és azért ennyire sötét? Nem tudom és talán soha se fogom megtudni, de nem is érdekel. Azt mondják szem a lélek tükre, de mi van akkor, ha szem csak egy trükk ahhoz, hogy becsapj valakit, hogy megvezess valakit, hogy milyen is vagy valójában?  Engem se ismer igazán senki se, még a saját családom se, akkor mit is várok. Nem régen még menekültem az elől, ami hatalmába kerített, majd amióta beléptem ide azóta meg úgy érzem, mintha "hazatértem" volna.
Mintha eddig nem mentem volna. - mondom neki gúnyosan és követem. Esélyem se lenne elmenni, hiszen erősen fog. Fogalmam sincsen, hogy mit csinál és miért hiszen tényleg semmit se csináltam. Táncoltam, nem volt megtiltva, akkor meg mi a baja? Inkább örülnie kellene, hogy olyan műsort csináltam ami tetszett a vendégeinek. Majd nem sokkal később megkapom a választ, hogy miért ráncigált el. Figyelem őt és próbálom megfejteni, hogy miért nem tesz ki? Mi tartja őt vissza? Próbálom megfejteni, hogy a göndör hajfürtök és a sötét tekintett mögött mi is rejtőzik. Nem érdekel különösebben ő, csak ez az egy dolog. Miért nem rakott ki, ha az elején annyira akart? Miért ide hozott és miért nem valami hátsó ajtón dobott ki, hiszen megtehetné... Talán félnem kellene, hiszen egy normális ember azt tenné, vagy egy olyan ember akit több napon át bezárva tartottak egy sötét helyen, de még se teszem. Olyan az egész, mintha a sötétség a lényem lenne és ezért nem félek. Érzem a hideg falat, amint testem neki nyomódik, majd valami megfoghatatlan dolgot, ami szép lassan körbe jár. Kis időbe beletelik, mire rájövök, hogy maga a sötétség az ami átjár és részben ez a dolog sugárzik belőle és a helyből is. Érzem amint egész testemet szép lassan átjárja, de nem félek. Valami komoly baj lehet velem, de most ez se érdekel. Te mit tennél, akkor ha valamit hiányolsz és azt végre megtalálod, akkor elfutnál?! Én biztosan nem.
Ő is másabb, mint a többiek, érzem, de még se rettenek meg, pedig lehet jobban tenném. Lehet most kellene hátrálnom, de nem teszem, sokkal inkább tovább lépek. Magamat se értem, hogy mit miért teszek, olyan az egész, mintha egy bennem szunnyadó dolog átvenné az irányítást. Mintha mindig is bennem élt volna és most végre felszínre törhet. Ajkaim az övét érintik, puhatolóznak, hiszen fogalmam sincsen, hogy hogyan fog reagálni és talán lehet tényleg nem kellene heccelnem őt, de nem érdekel. Senki se érdekel és senki véleménye. Majd végül az alsó ajkába harapok, de semmi finomkodás nincs benne. Erősen harapom meg, hogy érezze, majd amikor el akarok szakadni, akkor a tarkómnál fogva elkap és nem enged el. Érzem a birtokló és durva csókját, mire a hajába túrok és közelebb húzom magamhoz. Mintha még inkább biztatni akarnám őt, pedig érzem, hogy veszélyes vizekre eveztem. Megharap, alsó ajkam sebes lesz, majd még meg is szívja és csak ezek után enged el. Érzem a vérízét, de még ezzel se tudja elvenni a kedvemet. Nem tudom, hogy mit csinált, mi járt át pontosan át nem sokkal korábban. Azt hittem talán a sötétség volt ,de az is lehet, hogy tévedtem. Ajkamat végig nyalom, de közben végig őt nézem.
Ellépek tőle és próbálom újra ellökni magamtól, amikor igazából vonz a közelsége. Jóval idősebb lehet, mint én, de most még ez se tud érdekelni. Van valami megfoghatatlan dolog, ami átjárja az egész lényemet. Alig kezdek bele egy kisebb táncba, ott terem és már a túlsó falhoz nyom. A testével tart fogva, a lábaimat a dereka köré fonom, ahogyan felkap. Figyelem őt és érzem durva érintését a combomon, majd a másik kezével a nyakamat kapja el. Állom a tekintetét, ha meg akar ölni tegye meg. Nem fogok az életemért könyörögni, soha se könyörögtem senkinek se és most se fogok. A fejem kicsit hátrébb csuklik, de még mindig próbálom megőrizni a hidegvéremet.
Félek-e? Most már igen, kicsit, de a kísértés és a kíváncsiság sokkal nagyobb. Hajt valami  belülről, de magam sem tudom, hogy mi és talán ez a baj. -Soha se hittem, hogy könnyed, vagy ostoba játék lenne. - mondom neki szinte suttogva, hiszen a szorítása eléggé erős a nyakamon. Soha se gondoltam arra, hogy ez egy ostoba játék lenne. Miért is lenne az? Ha azt akarnék, akkor már réges-régen máshol lennék.- Mi lenne a könnyedség benne? Ha ténylegesen ki akartál volna dobni, akkor most nem lennék itt. - mondom neki komolyan és határozottan, hiszen ez az egy dolog biztos. Milliónyi alkalma lett volna arra, hogy engem kidobjon innét, hiszen övé a bár, de még se tette meg.- Nagy árat? Mindenkinek minden mást jelent, Drágám. - mondom neki még mindig minden kedvesség nélkül. Félnem kellene, el kellene futnom, de még se tudom megtenni. Egyik részem azt mondja, hogy fuss a másik meg azt, hogy maradjak, mert végre nem érzem azt az ürességet. Figyelem őt, de még mindig nem mondok semmit se. - Mit akarsz? - kérdezem tőle egyre higgadtabban. Fogalmam sincsen, hogy hogyan tudtam visszanyerni a higgadtságomat, majd játékosan a hajába túrok, kiszedem a szeméből a haját és mélyen a szemébe nézek. Látni akarom azokat a sötét szemeket. Lehet a kezemmel inkább a nyakamon lévő kezével kellene foglalkoznom, de úgy se érne semmit se. Figyelem őt és nézem a szemét és közben a lábaimat egyre jobban a dereka köré fonom, hogy még jobban meg tudjon tartani és testünk még jobban összeérjen.

Miért kellene félnem tőle, hiszen semmi ijesztő nincsen benne, bár ha a nővérem itt lenne, akkor ő már az első figyelmeztetésnél elhagyta volna ezt a helyet, vagy talán be se tette volna ide a lábát. Szerettem azt, hogy részben önálló tudok lenni, mert különben most se lehetnék itt. Érzem a levegőben és a belőle áradó megfoghatatlan dolgot, de magam sem értem, hogy miért érzem ennyire magaménak ezt az egészet.
Miért érzem azt, hogy ez a hely a belőled áradó dolgok miatt másabb? - kérdezem tőle kíváncsian. Lehet néha tényleg be kellene fognom, de soha se voltam az a lány, aki meg tudja állni azt, hogy ki ne mondja azt amit gondol. Az első pillanattől kezdve érzem azt, hogy a helyből és a belőle áradó dolog egy és ugyan az.
Vagy talán pont emiatt tehet meg az ember olyan dolgokat, amiről álmodni se merne. - mondom neki még mindig határozottan, de kicsit unottan. Túl sok a beszéd és kevés a szórakozás. Sok mindent köszönhetek annak, hogy ilyen vagyok és nem félek új dolgokba, illetve veszélybe keverni magamat. Persze a családom állandóan rossz szemmel nézik ezeket a tetteimet, de ők nem érthetik azt, hogy engem mi is hajt és mit mért teszek. Vannak olyan dolgok, amiket talán bánok, de a legtöbbet nem bántam meg soha se.
Soha se voltam az a típus, aki annyira kiüti magát, hogy fogalma se legyen arról, hogy hol van vagy éppen mit csinál. Sokáig bírom a piát,de ezt kevesen néznék ki belőlem és biztos vagyok abban, hogy ő is azt hiszi, hogy hamarosan a világomat se fogom tudni. Aranyos pofi mögött kevésbé aranyos személyiség lapul, de ezt nem sokan tudják. Mindenki csak annyit tud rólam, amennyit én akarom, hogy tudjanak, illetve csak annyit kapnak belőlem amennyit én akarok adni. Se többet, se kevesebbet. Soha se érdekelt mások véleménye. Mit miért teszek? Nos, az maradjon az én titkom, de pontosan tudom, hogy milyen hatással van az amit csinálok másokra. Miért is hagynám abba, amikor még partnerem is akad a "bűnőzésben"?
Felpillantok egy pillanatra és a tekintetem találkozik az ismeretlenével, akit szinte a kezdetek óta nem bírok levakarni magamat, de még a nevét se tudom. Állom a tekintetét, majd mit sem törődve vele folytatom tovább. A zene ütemére lejjebb csúszok a másik lány testét érintve és közben a kezem a saját testemet érinti. Hajam a mellkasomra omlik, majd becsukom egy pillanatra a szemeimet és a zene teljes mértékben átveszi az uralmat fölöttem. Nem érdekel semmi se, egyszerűen csak úszni akarok az árral.
Hirtelen megérzem erős szorítását és nem értem, hogy mi a baja, hiszen botrányt nem csináltam, csak a vendégei kaptak egy kisebb műsort, amit szemmel láthatóan élveztek is. Követem őt, majd egy kisebb nevetés hagyja el a számat.- Ne legyek feltűnő, akkor talán ne rángass. - mondom neki minden kedvesség nélkül, majd  megpróbálom kirántani a kezemet a keze közül, de sikertelenül. De ennyi esze neki is lehetne, hogy kicsit se feltűnő az, hogy valakit magával ráncigál a helyet, hogy hagyná sétálni magam mellett.
Pár pillanattal később egy raktál helységben találom magamat. Körbe pillantok, de nincs sok időm, hiszen hamarosan a hátam a falnak ütődik és a két keze közé szorulok. Mélyen a szemébe nézek és annyira másabb, mint amilyen eddig volt. Félnem kellene, de nem félek. Tetszik az amit látok, majd érzek valami különleges dolgot, ami belőle árad és átjár teljesen. Fogalmam nincsen, hogy mi az, de ahelyett, hogy kirázna a hideg melegséggel önti el a szívemet. Majd hirtelen ráeszmélek, hogy mi is ez a dolog. A sötétség... és pontosan a sötétség miatt érzem ezt a helyet magaménak, hiszen pontosan olyan, mint a lelkem nagyobbik része.
Egy aprót az ajkamba harapok a szavai hallatán, mert legszívesebben elnevettem volna magamat. Érzem a hangjából a komolyságot, de eddig miért nem jött rá, hogy nem félek se tőle, se ettől a helytől. Ujjam lassan az ajkaira csúszik, majd végig simítok rajta gyengéden. Lassan ajkam megérinti az övét, majd végül megcsókolom őt. Fogalmam sincsen, hogy miért teszem ezt, de nem is akarok ezen agyalni most. Majd az alsó ajkába harapok és kicsúszok a kezei közül. - Szerinted annyira ostoba lennék, hogy felhívjam magamra a figyelmet? -kérdezem tőle és közben hátrálni kezdek a túlsó fal irányába, de a tekintetemet nem veszem le továbbra se róla.- Miért tenném, hiszen végre megtaláltam azt a helyet, amit eddig kerestem. Azt ami az űrt kitölti. - mondom neki még mindig komolyan, majd egy féloldalas mosoly jelenik meg az arcomon. - Inkább neked kellene figyelned a kintiekre, hogy nehogy elszólják magukat, hogy volt egy táncos ott kint, aki most nincs. - mondom neki kicsit kihívóan, majd az alig hallható zene ütemére megmozdítom a csípőmet, majd megállok a terem közepén és onnét nézem őt. Talán el kellene mennem, itt kellene hagynom mindent, de nem tudok elmenni és nem is akarok.

Állom a tekintetét és figyelem a kunyos mosolyát és közben végig őt nézem. Egy aprót az ajkamba harapok és kicsit közelebb hajolok hozzá.- Nem, nem hiszem, hogy kellene és nem is félek tőled. - mondom neki határozottan, hiszen tényleg ezt gondoltam. Nincs miért félnem tőle, legalábbis egyenlőre, sőt inkább tetszik az a megfoghatatlan dolog ami belőle és ebből a helyből árad. Olyan mintha hazatértem volna ahhoz ami valójában is vagyok, mintha minden más csak unalmas kis porfészek lenne ehhez a helyez képest.
Szerintem az nem tartozik rád. - mondom neki kisebb unott hangon, majd követem őt a pulthoz. Semmi kedvem tovább trécselni. Magam sem tudom, hogy miért pont erre a helyre jöttem be, de volt valami ami idevezetett. Olyan dolog amitől nem tudok szabadulni és szép lassan teljesen átjár. Figyeltem a lányokat, majd a férfiakat itt bent. Sokkal másabb volt ez a hely, mint a többi, de ezt mégis sokkal jobban az "otthonomnak" éreztem, mint bármi mást, még a családi fészeknél is jobb volt.  A lelkem egy része érzet valami melegséget onnantól kezdve ahogyan én ide beléptem, ezért se akarok elmenni innét. Láttam, hogy az idegesítésemmel nem fogok semmire se menni, így lassan kezdtem azt feladni és csak arra vártam, hogy végre egy kis piát kapjak, majd utána eltűnhessek a tömegben.
Sokkal jobb. - mondtam neki egy apró gúnyos mosollyal az arcomon, majd újra a tömeget kezdem el nézi. Figyelem őket és közben egy apró nevetés hagyta el ajkaimat, amikor az ajtóra céloz. Miért is mennék el, ha végre valahol úgy érzem, hogy megtalálhatom azt amire vágyok. Olyanra, amit még soha sehol se kaptam meg. - Nem áll szándékomban elmenni, de elmondhatom neked még ezerszer is, ha ilyen lassú a felfogásod. - teszem hozzá komolyan és minden egyes szót csigalassúsággal ejtek ki, hátha akkor végre megérti.
Rendben, nem is kértem, hogy te fizesd ki. - mondom neki egy gúnyos mosollyal az arcomon. Elég pénzt szedtem már össze a nővéremtől, mert azt hitte, hogy majd olyan flancos dologra fogom költeni, mint amiket ő hord. Köszönöm abból a dologból nem kérek. Fogalmam sem volt, hogy mire fogom elkölteni, de most megéri belőle költeni, hiszen rá akarok jönni, hogy mit rejt ez a hely. - Akkor tévedsz, de igazából nem is érdekel, hogy mit gondolsz rólam. - nemlegesen megrázom a fejemet is, majd kicsit arrébb csúszok, amikor egy férfi megjelenik mellettem, hogy ő is oda férjen a pulthoz. - Nem ismerek határokat ilyen téren. - mondom neki őszintén és közben a szemét figyelem. Sötét, mint az ében és rideg is. Talán félnem kellene, de még se tudok. Érdekel, hogy vajon, mit is rejt ez a szempár valójában. Hirtelen újra megjelenik az előző férfi mellettem és ő újra elfordul, hogy töltsön neki. Most vagy soha. Megfogom az üveget, majd lecsúszok a székről. Meghúzom az italt és egyre beljebb haladok a tömegben. Egy félig részeg fickónak a kezébe nyomom az üveget, majd szép lassan lecsúsztatom a pulcsimat magamról. A felső testemet alig takarja valami, majd beállok a többi lány közzé és az ütemre elkezdek én is táncolni. Nem vagyok már kezdő, hiszen jó párszor csináltam már ilyet. Zavarban kellene lennem, talán, de én pontosan mindennek az ellenkezője vagyok. Kezem lassan végig csúszik a testemen és figyelem az embereket, akiknek a tekintetét sikeren magamra vontam. Abba kéne hagynom, de nem akarom. Bulizni jöttem és nem most fogom abba hagyni. Majd egy lány csatlakozik hozzám, akivel hamar egy ütemre kezdünk mozogni úgy, hogy a környezetünkben lévő hímnemű egyedek alig bírnak elszakadni attól amit látnak.

Nem akartam vele beszélgetni, semmi kedvem se volt. Miben másabb ez a hely, mint a többi? Magama sem tudom, de valami még itt tartott, volt valami a levegőben... Pedig tényleg legszívesebben leléptem volna, mert kezdett idegesíteni a pasas szövegelése. Eleget hallom az embereket az iskolában és otthon arról papolni, hogy mi lenne a legjobb nekem, de valóban tudják azt, hogy mi lenne nekem a legjobb? Vajon őket is elrabolták 7 éves korukban és bezárva tartották őket? Persze, hogy nem. Szóval fogalmuk sincsen arról, hogy ki is vagyok valójában, illetve hogy milyen is lennék valójában, azt látják, amit látatni akarok.
Szóval most már garázdálkodnék? Miért zavar téged az, hogy egy magam fajta lány itt akar lógni? Nem tettem semmit se, még feltűnést se keltettem. Egyszerűen csak szórakozni akarok. - mondom neki komolyan és határozottan. Fogalam sem volt, hogy mitől tart ennyire. Pont nem az a fajta lány vagyok, aki mondjuk megijedt vagy éppenséggel be akarná záratni ezt a helyet. Miért is tenném, hiszen pontosan valami plusz ebben a helyben, amit a többiből hiányolok. Van valami itt a levegőben és eszem ágában sincsen csak úgy elmenni.
Talán félnem kellene tőled? - kérdezem tőle kíváncsian, mert lehet jobban tenném, ha félnék, de nem tudok félni tőle. - Tudod nyomába se érsz annak amitől félnék. - mondom neki még mindig határozottan és minden kedvesség nélkül. Figyelem őt és a tekintetét is. Fogalmam sincsen, hogy miért érzem azt, hogy van benne valami fura és szokatlan dolog. Talán pontosan ugyan az van meg benne, mint ebben a helyben, de az is lehet, hogy már velem van a baj. - Én nem akarok botrányt, egyszerűen csak szórakozni akarok. Ennyi. - mondom neki kicsit unottan, hiszen már tényleg unom a sok szöveget. Hol maradnak a tettek és a buli a hangulat, végülis azért van ez a hely nem, hogy jól érezzük magunkat.
Szóval hirtelen kényszert érzel arra, hogy pesztrálj engem? - kérdezem tőle egy apró mosollyal az arcomon, majd körbe nézek a bárban.- Biztos vagyok abban, hogy találnál jobb partit is magadnak estére. - mondom neki egy kisebb fajta gúnnyal fűszerezve, majd újra rápillantok. - Szóval most már tanácsokat is oszotgatsz ahhoz, hogy mit csináljak és mit ne? Nem érdekel a véleményed, nagyon nem. - mondom neki, majd közelebb lököm hozzá a poharat.- Hagysz kiszáradni vagy még kapok valamit? - kérdezem tőle egy féloldalas mosollyal az arcomon. Majd elkezdek kopogni az ujjammal az asztalon és figyelem az embereket.
Talán olyannak nézek ki aki fél, hogy elkenődik a sminkje vagy a hajaszála meggörbül? - kérdezek vissza, majd hangosan elnevetem magamat.- Nem, egyáltalán nem érdekelnek ezek a dolgok. Szeretem a veszélyt. - mondom neki higgadtan, majd a mellettem álló pasasra nézek miközben kiszolgálja őt.

Fogalmam sem volt, hogy mit akar, de az tuti, hogy már most idegesítet. Miért nem lehet békén hagyni az embert. Tudtommal ez egy szórakozóhely, ahova az ember szórakozni jön, nem pedig azért, hogy valaki megmondja neki, hogy mit tegyen. Baromira nem érdekelt és csak egyre jobban felhúzott.
Talán pontosan azért jöttem erre a helyre, mert erre a helyre vágyok és azt hiszem nem én mentem oda hozzád, hanem te jöttél ide. - mondom nek kicsit ércesen, hiszen ez történt tényleg. Éppen inni akartam menni, amikor ő egyszer csak megjelent, mint valami ragadozó. Ahhoz képest, hogy mennyire érdekli őt az a dolog, hogy kiskorú lehetek, ahhoz képest eléggé furán viselkedik. A szavai és a tettei teljesen mást mutatnak. - Soha se kértem senkit, hogy megmentsem és fogalmad sincsen, hogy milyen vagyok valójában, szóval éppen itt lenne az ideje annak, hogy békén hagyj és lekopj. - mondom neki dühösen, hiszen soha se kértem senki segítségét. A démonaimmal úgyis csak én tudok szembe nézni, senki más.
Ha annyira idegesítőnek tartasz, akkor miért nem engedsz e és lépsz le? - kérdezem tőle egy féloldalas mosollyal az arcomon. Komolyan semmi mást nem kellene tennie, mint arrébb lépnie és elengedni. Mind a kettőknek jobb lenne, hiszen láthatóan idegesítjük egymást.
Hangosan elvetem magamat azon amit mond. - Ahhoz képest, hogy ez a bárod és érdekel téged a sorsa eléggé ostoba húzást csináltál. - mondom neki egy kisebb ördögi mosoly keretében.- Én békésen jöttem ide bulizni, majd te nem hagysz békén. Nem akarsz botrányt mégis afelé sodrod a dolgokat. - mondom neki még mindig higgadtan és komolyan. Tényleg nem állt szándékomban semmilyen botrányt okozni, de ha nem hagy békén akkor még a végén megkapja a botrányát.
Megforgattam a szemeimet arra amit mondott, majd összefontam a karomat magam előtt. Figyeltem őt, de még egy darabig nem mozdultam. Néztem minden egyes mozzanatát, mintha megpróbálnám megfejteni őt. Nem voltam az a barátkozos típus, de annál inkább szerettem megfigyelni az embereket és kismerni őket. Utána könnyen csapdába lehetett csalni őket. - Miért érzem azt, hogy egész este élvezhetem a társaságodat, még akkor is, ha nem akarom? - kérdezem tőle irónikusan, majd követem őt a pulthoz.
Ne képzelj túl sokat bele. Még mindig ellenszenves és idegesítő vagy.- mondom neki egyy gúnyos mosoly kíséretében. Nem volt ismeretlen számomra az alkohol, hiszen egyik legjobb módja annak, hogy elnyomjam azt ami kísért engem, bár Whiskeyt még soha se ittam, de akkor se fogok köhögni, inkább megfulladok. Felemelem a poharamat, majd lehúzom egy szúszra. Nem köhögök, lecsapom a poharat az asztalra, majd előre hajolok és a szemébe nézek.- Nem volt rossz. - mondom könnyedén, de közbe úgy érzem, mint akit mindjárt szét mar belülről. Nem ogok köhögni, se fuldokolni. Nem adom meg neki ezt az örömet.
Megláttam, megtetszett és bejöttem. - mondom neki még mindig lazán. Nincs itt velem senki és ennek meg kellene ijesztenie engem, de nem félek, hiszen 10 éve sincsen senki velem, hogy megvédjen a démonaimtól és per pillanat a démonaim sokkal ijesztőbbek, mint ez a hely vagy ő. - Egyedül már nem is járhat az ember szórakozni? - kérdezek vissza érdeklődve.
Kinek mit jelent az unalmas, mert mi van akkor...- közeleb hajolok hozzá.- ha eddig se volt unalmas az életem, de szeretem az izgalmat és veszélyt? - Nem fogok neki egyenes választ adni, mert egyáltalán nem ismerem őt, de miért is ne válaszolhatnék rá. Figyelem őt és állom a tekintetét. Talán a barátaim már réges régen elrángattak volna, de volt valami ebben a helyben ami tetszett és itt tartott. Volt valami ismerős érzés itt, amit már annyiszor éreztem, de hirtelen fogalmam sem volt, hogy ez a sötétség lenne...

Állom a tekintetét, hiszen még ő se lehet rosszabb annál, amit 7 évesen éltem át. Nem félek tőle, hiszen mára már megtanultam megvédeni magamat. Van esélyem, nem vagyok kiszolgáltatva, mint ahogyan régen voltam. Erős talán nem vagyok, de harcolok mind az ellen, ami történik velem, pedig lassan tényleg a mélybe ránt a sötétség és talán soha többé nem lesz kiút.
Miért gondolod azt, hogy én kis lelkem megmentése pont érted kiáltana? - kérdezek vissza még mindig gúnyosan, majd a szememet forgatom amikor nem enged el. Könnyedén elém tud lépni, hiszen magasabb nálam, így ez nem jelent gondot, hiszen egy lépése sokkal nagyobb, mint az én lépéseim.
Igazából nem is kérem a bocsánatodat, mert már most idegesítő vagy. - mondom neki szemrebbenés nélkül és összefonom a karomat. Majdnem neki megyek, de még sikerül megállnom időben. Felnézek rá és állom a tekintetét és próbálom megfejteni, hogy a fekete írisze vajon mit is tükröz. Mit rejt valójában.
Először is szerintem már kifejtettem, hogy nincs szükségem rád, illetve arra se, hogy megpróbálj megvédeni attól ami itt van. - mondom neki kicsit szemrehányóan. Nem értem, hogy mit képzel magáról és miért üti bele mások dolgába az orrát. El akartam menekülni és egyedül lenni, erre pont belé botlok. Tényleg olyan, mint egy pióca, vagy még rosszabb.- Másodszor meg nem vagyok a drágaságod. - mondom neki komolyan és közben kicsit közelebb hajolok hozzá és lábujjhegyre állok. Arcunk majdnem összeér, de még se teszek semmit se és jobban teszi, ha ő se. Soha se voltam apuci és anyuci pici lánya, hiszen arra ott van Lia. Én magamba fojtottam mindig is azt, amit érzek vagy ami történik velem. Ők csak szimpla lázadásnak gondolják a tetteimet, pedig sokkal több van mögötte.  Majd újra megpróbálom őt kikerülni, de a szavai megállítanak. - Nem gondolod, hogy ez kicsit fura? Nem régen még el akartál küldeni, most meg leszeretnél itatni? Nem gondolod, hogy ez gyenge húzás és lehet azoknál a lányoknál beválik ez a szöveg, de nálam nagyon nem. - mondom neki csípősen, majd mit sem törődve vele tovább sétálok a pult felé. Nem áll szándékomban több időt rászentelni, mert elég a családomat elviselni, nem kell még egy személy, aki megmondja nekem, hogy mit tegyek és mi jó nekem.
Helyet foglalok a pultnál, mire felpillantok már előttem landol a pia. Felpillantok rá, majd felemelem a poharat. -Csak a bolond iszik magában, én pedig nem vagyok az. Szóval? - nézek rá mosolyogva és egy aprót az ajkamba harapok. Nem vagyok már annyira gyerek, hogy ne tudjam azt, hogy abból soha se sülhet ki jó dolog, ha magában iszik egy lány. Amúgy se, de nem érdekel kikapcsolódni jöttem ide és nem fogom, hogy bárki is elvegye a kedvemet bárki is.
Kicsit előrébb hajolok, de még mindig a féloldalas mosollyal nézem őt. - Nem gondolod, hogy kicsit kíváncsi vagy? Még a végén hamar megöregszel. - kicsi gúnnyal fűszerezem a mondandómat.