Már korán megtanultam, hogyan is működik ez a világ. Érdekel a szemszögem? Nos... ezúttal talán kivételt tehetek, és elmesélem neked. Nézz csak körül alaposan, és mondd el, mit látsz. A bárban mindnehol nők táncolnak... az embereim körülöttük. Mint kiéhezett farkasok, úgy legeltetik szemüket "prédáikon", várva, hogy végre elérkezzen a lakoma ideje. Az emberek persze pedig közben mit sem sejtenek arról, mlyen lényekkel is szívnak egy levegőt. Rólam sem tudják az igazat. Persze, kevesen is vannak, akik igen. Még az embereim közül sem bízok meg mindenkiben. Persze, rájuk merek bízni akár nagyobb feladatokat. Fegyverek? Drogok? Esetleg egy ügy elsíkálása? Egyik sem probléma. De a titkaim más tészta. Jól nézd meg, a pultnál a kopasz épp most szívja fel az orrába a fehér port, mely a tegnapi zsákmányunk volt. Kicsivel odébb az egyik fószer megfogja az előtte táncoló fiatal lány kezét, és az elkülönített részhez sétál vele. Mivel nem húzzák ki utána a függönyöket, biztosra vehető, hogy nem csak italoznak kettesben. A hely az enyém. Az emberek az enyémek. A bevétel is az enyém. Nézd csak meg rendesen, ez az én birodalmam. Én építettem fel, és csak azért működik, mert én itt vagyok, hogy irányítsam. Hogy kézben tartsam a dolgokat. Mindez pedig azért lehetséges, mert mindenki csak annyit tud rólam, amennyi szükséges. Sosem árulok el magamról többet, és ez jól is van így. A hatóságok eddig sem tudtak mit kezdeni, hiszen a kapcsolataim megvannak hozzá, hogy el tudjam rejteni az én kis... nos, "vállalkozásomat". Most persze biztosan azt kérdezed magadtól: Hogyan lehetséges ez? Hogy juthatott fel egy magamfajta manipulatív senki ilyen magasra az alvilág ranglétráján? Egyszerű: ez leginkább az élet gúnyos fintorának nevezhető. Mindig is úgy nőttem fel, hogy tudtam, magamról kell tudnom gondoskodni. Anyám korán meghalt, szinte nem is emlékszem rá, kicsi voltam még. Apám részeges szerencsejátékossá vált, kihasználta alakváltó képességeit, és így elérte, hogy az uzsorások ne öljék meg, mert nem voltak képesek a nyomára bukkanni. De persze, egyszer minden "jónak" vége szakad. Ő is érezte, hogy a lába alatt egyre csak forrósodik a talaj. Egyre többször jött hullarészegen haza, idegességével vegyülő dühe pedig abban nyilvánult meg, hogy feszültségét általában rajtam és az öcsémen vezette le. De az adósságai... pontosabban a behajtók idővel utolérték. Mi a testvéremmel addigra már nagyobbak voltunk, tanultunk. Elrabolták őt, hogy apámat vele zsarolják a pénz visszaszerzésének érdekében, így aztán elkezdett alvilági körökben mozogni. Mondanom sem kell, természetesen egyre csak mélyebbre süllyedt saját mocskában. Mialatt pedig én cseperedtem, megszerezett tapasztalatait ő arra használta fel, hogy engem felkészítsen mindenre. Aggresszivitása ellenére féltett, és aggódott az öcsémért, hisz anyánknak a halála előtt megígérte, hogy vigyázni fog ránk. Végtére is... ezt elérte. Nem tudom pontosan, hogyan, még a mai napig sem, de bekerült azok közé, akik elrabolták az öcsémet, Barry-t. Kiszabadította, de ennél többre már nem volt ideje, mert ahogy Barry kijutott, apám lebukott, és végeztek vele. A hulláját a házunkba hozták. Barry és én nevelőotthonba kerültünk, de sosem tettük túl magunkat azon, ami történt. Különösen ő nem. Soha nem mondta el, mi történt vele, miután azok elvitték. Én pedig soha nem nyugodtam bele, hogy nem tudom, kicsoda apánk gyilkosa. Miután nagykorú lettem, otthagytam a nevelőotthont, és önként kezdtem gondoskodni az öcsémről. Emellett persze a tanulmányaimat nem fejezhettem be, pontosabban nem tudtam befejezni, de nem is érdekelt. Csak egy dolog foglalkoztatott: megtalálni a bandát, amelyik az életünk elcseszéséért felelős. Ez hajtott. A drogokkal kezdődött, dílerekkel spanoltam le, és így kezdtem szépen lassan, de tudatosan beszivárogni az alvilágba, miközben különféle tevékenységgel sikeresen pénzt is szereztem. Ráadásul először szűkebb, később szélesedő körökben egyre elismertebbé váltam. Nem volt név, nem volt nyom. A kapcsolatok által elérhetővé vált, hogy ne maradjon hátra használható információ. Ebben pedig nagyban segítségemre volt az adottságom: a mesmer-lét. Az, hogy játszi könnyedséggel irányíthatom kiszemeltemet... leírhatatlan érzés. Főleg, mikor látod az arcán az erőlködést, a próbálkozást az ellenállásra. De sosem győznek. Az mindig én vagyok. Végül pedig sikerült is megtalálnom a felelős brigádot. Kivívtam a tiszteletüket, a gyilkost, apám gyilkosát, s egyben a fejest megöltem az első adandó alkalommal. Furcsa, azt mondják, ez nyomot hagy bennünk. Én csak elégtételt éreztem. Azt, hogy helyreállt a világ egyensúlya. Ezek voltak hát az alappillérek, és csak néhány évbe tellett csupán ezen alapokra építkezve felépíteni a mai birodalmamat. Hatalmam székhelyét. Az itteni alvilág már az enyém, és azon vagyok, hogy ezt mindenki tudja. Hogy mondod? Van egy kérdésed? Ó, szóval, hogy az öcsém! Nos, ő nem maradt mellettem. Miután kijött a nevelőotthonból, más lett. Megváltozott. Sosem mondta el, mi is a baj pontosan, de nem is tartott rá ighényt, hogy beszéljünk róla. Ahogy nagykorú lett, elhagyta a várost. Azóta semmit sem tudok róla. Na jó, ez túlzás. Nyomoztam egy kicsit, és tudom, hogy jelenleg Orleans utcáin ténfereg. Ami azt illeti... hiányzik a szemétláda.
Látod? Széthúzzák a függönyt. A fószer arcán elégedett vigyor, a lány zilált hajjal sétál ki, még utólag is igazgat a szoknyáján. A kopasz a pultnál közben teljesen beállt. Épp a gravitációt próbálgatja sikerültelenül... rá kell jönnie, hogy nem ő Superman. Az asztalomhoz egy magasabb férfi lép oda, miközben egy gyönyörű szőkeség ül le mellém, keze a mellkasomra vándorol, s búgó hangján, széles mosollyal kérdez hogylétem felől. De tekintetem egyelőre a fickóét kutatja az asztal túloldalán. Sötét szemeivel először a mellettem ülő nőre pillant, csak aztán közli morgó hangján, hogy a következő szállítmány épségben megérkezett. Biccentéssel jelzem, hogy elmehet, ő pedig megfordul, és eltűnik a partizó tömegben. A szőkeség keze azonnal lejjebb vándorol rajtam. Látod? Ez vagyok én. Ez az én birodalmam!