Mikor beértem szobámba, becsuktam az ajtót, majd annak nekidőlve, lassan lecsúsztam a térdeimre. Idáig tudtam visszafogni a könnyeimet. Ostoba mód újra sírtam, de már magam sem tudom miért. Talán a felismerés, hogy bár itt vagyok, élek, de Ian szeretete nem más mint bosszúvágy irányomba, vagy talán a zavarodottság az, ami könnyeket csak a szemembe. Nem tudom, csak azt, hogy most el kell mennem. Gondolkodnom kell, szórakoznom. A munkakeresés egy jó ürügy volt csak, hogy kérdés nélkül elhagyhassam a házat. Nem mintha be lennék zárva, csak tudom, hogyha a nappaliban történtek után, csak szó nélkül lelépnék, az egyfajta jel lenne Iannek és az ígéretem semmis lenne. Nagyot sóhajtva, letörölve a könnyeimet felálltam, és kerestem magamnak valami ruhát, amiben kiléphetek az utcára. Ahogy végeztem a készülődéssel, lemásztam a lépcsőn, majd megálltam a nappali ajtajában, hogy onnan nézhessem Iant egy pár percig, csendben. Azon az estén sem féltem, mikor farkas alakjában láttam, most mégis éreztem kezem remegését és gyomrom görcsösségét. Nyeltem egy nagyot, kezeimet a hátam mögé húztam, hogy ő ne vegye észre, majd egy mosollyal az arcomon megszólaltam. - Most megyek, hamarosan érkezem - Egy darabig még álltam ott, gondolkoztam, mit is mondjak, de minden gondolatom valami ostoba mondatba teljesedett ki, amit képtelen voltam kimondani, így csak sarkon fordultam és elhagytam a házat.
note: Nya, részemről zárhatjuk ezt a játékot, hacsak nincs még valami ötleted.
Nathaniel Maxwell
✤ Posztok száma : 64
✤ Regisztráció : 2014-04-04
Honey, keep my secrets well
Subject: Re: Nappali Tue May 13, 2014 8:45 pm
Christiana Carter
S oha semmi sem marad ugyanolyan. A világ... változik. Folyamatos mozgásban van, és épp ez az ami megment a kísértéstől, a végzetemtől. De ugyanakkor épp ez az oka annak, hogy soha sem leszek már olyan, mint amilyen egykor voltam. Bármennyire is szimpatikus volt az az élet, vagy épp nem, már csak a múlté. De a tetteink nem merülnek el a feledésben. Egyszer mindenért fizetnünk kell. Én pedig ettől futok... azt hiszem. Nagy nehezen Chris is magához tért és ahogy láttam el is mosolyodott a hülyéskedésemen. Ettől szélesebb lett az enyém. Végül a makacs kislány megadta magát a csábító ételnek, vagy az akaratosságomnak, és kinyitotta a száját, hogy beletehessem a kis falatot amit a villára tettem. Már épp a másik falatot tettem rá, amikor hirtelen felállt és meglökött. Hátrébb léptem kettőt és elejtettem a villát. Az hangos csörömpölés közepette estet rá a tányérra, miközben a szék is nyikorgott a padlón. Nem volt valami kellemes hangja, de leginkább nem ez lepett meg. Sokkal váratlanabbul ért az ölelés. Már egy másodpercre azt hittem, hogy elege van belőle a nappaliban történtek miatt, de nem ez történt. Veszekedés, kiabálás, sértődöttség és hiszti nélkül kaptam egy teljesen váratlan ölelést. Először nagyokat pislogtam, persze ezt ő nem látta, de utána átkaroltam a kezemmel és visszaöleltem. Sokkal szorosabban tartott. Húzott magához, amit nem tudtam mire vélni. Azok után amiket mondtam, amiket tettem még mindig képes ennyire ragaszkodni hozzám? Miért? Hiszen az ember azt hinné, hogy ezek után a legkevesebb egy kiadós balhé lenne vagy az, hogy elköltözik. Most jött és máris elmenne. Helyette itt maradt, csinált reggelit és... még jobban ragaszkodik hozzám, mint előtte. Én mondom, ezt a lányt egyszer valaki jól fejre ejthette. Első szavaitól egy kelletlen félmosoly ült ki meglepett és komoly arcomra. Szemöldökeim összeráncoltam. Nem tudtam hova tenni ezt a helyzetet. Mikor engedett a szorítás akkor én is elengedtem őt és arc vonásaimat kisimítottam. Ezután kaptam egy puszit és egy kijelentést. Meglepetten, értetlenül álltam. Chris után fordultam végig néztem, ahogy elmosogat, aztán felment az emeletre készülődni. Na, én már tényleg nem értem. Sokáig értetlenül álltam, majd visszamentem a nappaliba. Először a virágokhoz mentem oda és megszagoltam őket, bár a szoba másik végéből is érezni lehetett már a kellemes illatot. Utána fogtam magamat és leültem a kanapéra. Kíváncsi vagyok, hogy most hova akar menni ez a lány és egyáltalán hogy akarja csinálni ezt az egészet. Nem lenn egyszerűbb állást keresni a neten? Írni egy önéletrajzot, és így tovább? Mindegy. Nem szólok bele. Az ő dolga. Nem lehetek mindig ott mellette. Ha így teszek, bár szerintem ezt már régen elszúrtam, akkor nem leszek képes megtenni azt, amire szerintem már most is képtelen lennék. Az ő reakciójára meg gondolni sem merek. Ez fiatal nő még mindig tud meglepetéseket okozni nekem. Na, nem mintha bánnám, hiszen én magam is gyakorta meglepem őt.
Emlékszem arra az éjszakára, bár legszívesebben elfelejteném mindörökre, de néha visszatér álmaimban és nem tudom csak úgy magam mögött hagyni. Ian megölte a családom. Még a mai napig is visszhangzik fülemben anyám elfojtott sikolya, vagy Ian párnázott mancsainak hangja, ahogy közeledik az én szobám felé. Mind mind fájdalmas és rémisztő emlék, de én mégis itt vagyok. Ebben a házban, ebben a konyhában, ahol Ian is él. Vele vagyok, mert a rossz emlékek mellett elég sok jó is volt. Talán ő nem is tudja, hogy köszönettel tartozom neki, hogy megfogadtam azon a napon, mikor kihozott az intézetből, hogy addig maradok vele, míg úgy akarja, vagy míg úgy találom, megháláltam neki mindent. De most úgy érzem, az én rövidke életem nem elég, hogy mindent visszafizessek neki. Talán, sokan azt mondanák, hogy miután megölte a családom, ez a legkevesebb, hogy ő maga nevel fel, de én nem így látom. Gyűlölnöm kéne, megvetnem, de nem vagyok rá képes. Soha sem egy gyilkost láttam magam előtt, mikor ránéztem, vagy csak gondoltam rá. Nekem ő jelenti a családomat és az én családomba ne szenvedjen senki! Megmentem a lelkét, ha beledöglök is. Tudom, hogy ott van benne a jó. A szavai ellenére, amiket a nappaliban mondott, tudom, hogy nem azért hagyott engem életben. Ezt akarom hinni, és senki ne merje megcáfolni ezt! Gondolataimba révedve túrtam a reggelimet, amihez semmi gyomrom nem volt, mikor is csak azt vettem észre, hogy Ian közvetlen mögöttem áll, és a villámat tartva éppen etetni próbál. Szavait hallva, majd nevetését, én sem bírtam sokáig. Persze nem nevettem, csak szélesen elmosolyogtam. Éreztem, hogy mellkasomban szinte lángra kap valami. Olyan jó érzés volt, hogy éreztem újra a könnyeket a szememben, de nem engedtem ki, csak mosolyogtam. Végül csak kinyitottam a szám, és bekaptam a falatot. Amint lenyeltem, nem foglalkozva semmivel, hirtelen felálltam, és bár ezzel így meglöktem Iant, de azért sikeresen átöleltem. Arcomat a mellkasába temettem és csak vigyorogtam, miközben hősiesen nyeltem a könnyeimet. - Ha elkezdtél volna gügyögni is, biztosan visszajött volna még a tegnapi ebéd is - nevettem sírósan, miközben még mindig öleltem. Nehéz elfogadnom, hogy Ian nélkül egy senki vagyok ezen a földön és csak akkor fogom őt elhagyni, ha ő akarja, vagy meg nem öl. Inkább halok meg az ő kezétől, mint, hogy hirtelen halálommal itt hagyjam őt egyedül. Elhúzódtam tőle, majd még mindig mosolyogva letöröltem arcomról azt a pár elszabadult könnycseppet, majd gyorsan elmosogattam, végül ismét Ianhez fordultam. - Szurkolj, ha kapjak egy állást! - mondtam, majd egy gyors puszi az arcára és már mentem is készülődni.
note: Huh, hát ez nem lett olyan jó, mint szerettem volna, plusz picit érzelgősre sikeredett, de csak magadnak köszönheted, mert a te zenédet hallgattam közben és ezt hozta ki belőlem
Nathaniel Maxwell
✤ Posztok száma : 64
✤ Regisztráció : 2014-04-04
Honey, keep my secrets well
Subject: Re: Nappali Wed May 07, 2014 9:26 am
Christiana Carter
V oltak napok az életemben, amikor csak ültem a szürke szobában és felhúzott lábaimat átkarolva a múltban ért sérelmek miatt, illetve, a jövő miatt aggódtam. Még a panelházakban történt a legtöbb ilyen alkalom. Vagy egy-egy vadászatom során meg-meg álltam és elgondolkoztam, akarom-e. Végül úgy döntöttem, hogy legyen bármi, elébe kell állnom, mert elfutnom nem lehet. Bár ebből a makacsságomból és bátorságomból ered az egész problémám, biztos vagyok benne, hogyha minden a terv szerint ment volna akkor más milyen lenne a jellemem. Talán a munkám is. De akkor sosem találkozom Christiana-val és sosem tudom meg milyen vigyázni egy nálam jóval fiatalabb lányra. Ráadásul akkoriban még én is nagyon fiatal voltam és meggondolatlan. Érzelmeim hevesek voltak és teljesen el tudták venni az eszemet. Szerencsére ma már van amit tudok kontrollálni, de sokszor ez sem megy. Vagyis… nem akarom irányítani. De mindegy is. Jobb nem gondolni ezekre, mert sosem derítenek jó kedvre és ami azt illeti a normális lelki állapotomat is lenullázzák. Tehát, Chris… munkát akar. Tegnap este is felhozta ezt a témát, vagyis hajnalban. Ki is buktam rajta. Talán ki kellene nevetnem. Nem tudom elképzelni, hogy legyen munkája, de nem gátolhatom meg ebben. Mi több, be kellene már ismernem azt, amit magamban már rég tudok, mégis cáfolom. Cáfolom a tényt, pedig tudom, hogy igaz, ha Chris végleg kilépne az életemből, akár munka terén vagy máshogy, én megőrülnék. A magánytól, a reményvesztettségtől és a szomorúság vinne el. De közben, mint szerető bátyó, testvér, a legjobbat akarom neki és azt szeretném ha a saját lábára állna és nem rajtam lógna, bár ennek is nagyon örülök. Szavaira és ízletes reggelijére először csak bólogatással felelek. Befejezem az evést, aztán a tányéromat a mosogatóba teszem. Lenyelem az utolsó falatokat, aztán a pultnak dőlök és Chris felé fordulok. Egy pár másodperc eréig csak nézem, hogy piszkálja az ételt a tányérjában, majd oda megyek hozzá és kiveszem a kezéből a villát. A háta mögött állok meg, egészen közel dőlve hozzá, hogy fejem az övé mellett kapjon helyet és láthassam az arcát, meg a tányérját. Egyik kezemmel a pultra támaszkodom, hogy ne essek rá szegény lányra, míg a másikban a villáját lazán tartom. Felszedek vele pár falatot és a fiatal nő szájához tartom. - Nyam, nyam. Egyél valamit, vagy megetetlek, mint egy kisgyereket. - mondtam játékosan és szórakozottan. Igazából nem tudom hogyan jutott eszembe ez az ötlet, pláne egy ilyen hajnal, sőt, reggel után, de hát én sem vagyok teljesen százas az biztos. De ki az? Éppenséggel arról kellene beszélnünk, ami ennél jóval komolyabb téma és Chris ezt már fel is hozta, csak hát épp nem vagyok valami épp eszű, szerintem. De hát most ez van, ezzel kell beérni. Szavaim után nem bírtam sokáig, és elnevettem maga. Adtam egy puszit az arcára, aztán egy kicsit közelebb vittem hozzá a villát hátha kinyitja a száját vagy legalább elveszi a kezemből. Nem sűrűn vagyok ilyen. Talán azért, mert vannak helyzetek amiket még magam sem tudok kezelni. Talán a bennem lévő érzelmek miatt vagy egyszerűen csak volt valami a kajában. Mindenesetre remélem Chris nem néz totál idiótának és ha nem is akar társulni a bolondozásomhoz akkor sem fog leordítani, mert akkor visszamorgok rá és annak nem fog örülni. Nincs kedvem vitatkozni vele, pedig nagyon szeretném neki megmondani a magamét. Ennek sajnos nem lenne jó vége és megint csúnyán néznénk egymásra, de nem halnék bele ebbe sem. Őszintén szólva ha eddig kibírtam, akkor ezután is bírni fogom. Vagy nem, mert Chris megmérgezett az imént és azért hülyültem meg? Ki tudja?!
words: 575 music: Pale note: tetszik az új reag kódod
Úgy éreztem, mintha egy lyukas csónakon ülnék a nyílt óceán közepén, és csak egy evőkanál van nálam, amivel el kell döntenem, hogy a beáramló vizet lapátolom ki, vagy evezek. Ostoba gondolat tudom, hiszen mind tudjuk mi lesz a vége, bármit is teszek. Mégis, most úgy érzem, minek lenne értelme annak, ha az erőmet pazarolva eveznék, mint egy bolond, mikor nyugodtan, csendben megvárhatnám a véget. De, ahogyan a tojást vertem fel, rájöttem, hogy igenis a legjobb, ha eveznék, eveznék, hiszen ki tudja, talán meglátom a partot még mielőtt a csónakomat elnyelné a víz. Én ostoba liba! Elhittem a szép meséket, a kis hercegnőről, akinek mindig van egy hőse, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. De a valóság ennél sokkal rosszabb, sokkal fájdalmasabb és nem tagadom, de durva nagyot tud ütni. Mélázásomból az ragadott ki, hogy mikor a serpenyőt a tűzhelyre akartam tenni, a felkarom olyan intenzív fájdalomba kezdett, hogy majdnem elejtettem. Akaratlanul odanéztem, és megláttam ilyen ujjainak a nyomát, amik immár kékes színt öltöttek. Éreztem, hogy újra csípni kezdik a könnyek a szemeimet, de csak dühösen kitöröltem őket, és ügyet sem vetve a fájdalomra, folytattam a reggeli készítést. Olyan volt ez az egész, mintha csak egy rossz álom lett volna. Egy ostoba hiszti, ami volt, de gyorsan tovább is léphetünk rajta. Mégis karom folyamatos sajgása biztosított benne, hogy ez bizony a valóság, ez megtörtént, és ezek után, talán nem lesz minden ugyan olyan, mint volt. Ian meg akar ölni sok embert, köztük engem is, ez tény. De az is, hogy én ezt nem fogom engedni. Meg fogom neki mutatni, hogy igenis egyetlen szerettünk elvesztése, még nem a világ vége. Én egyszerre hármat is elvesztettem, pont miatta, még sem kezdtem kereszteshadjáratot ellene, hanem elfogadtam, szerettem, tiszteltem.... és még talán most is. Ha nem így lenne, már itt sem lennék, de ezek után is kitartok mellette és megcsinálom ezt az átkozott reggelit.
Egy szó nélkül jelent meg a konyhában, de rá sem néztem, csak miután egy puszit kaptam tőle. Legszívesebben, visszaadtam volna neki egy tenyeressel, de csak egy nagyot sóhajtottam, végül leültem, hogy én is elfogyaszthassam a reggelit. De úgy éreztem, egy falat sem menne le a torkomon, így csak ültem és hol a bacont, hol a rántottát piszkáltam a villámmal, hol pedig Iant néztem, milyen jóízűen falatozik. - Szét nézek ma a városban, talán keresek munkát - szólaltam meg végül, nyugodt, mégis kimért hangon. Bármennyire is tudja leplezni azt, hogy mennyire laza, mennyire nem érdekli, hogy mi történt az imént, nekem akkor is kell egy kis egyedüllét, egy kis távolság, hogy átgondoljam ezt az egészet. - Te mit tervezel? - kérdeztem csak úgy, még mindig őt nézve. Ugyan olyan volt, mint bármikor máskor. Mégis, magam előtt látom azt az Iant is most már, aki összetört, dühös, gyűlölködő, és agresszív. Ezeket el sem tudta róla képzelni a mai napig. Jó, volt már rám dühös, de soha nem így, nem bántott, most pedig ott virít a kezének lenyomata a felkaromon.
note: Bocs a késésért, picit antiszocckodtam a hétvégén :/ Amint látod, új reagkódom van, ezt alkottam miközben próbáltam kitalálni, mit is írjak neked
Nathaniel Maxwell
✤ Posztok száma : 64
✤ Regisztráció : 2014-04-04
Honey, keep my secrets well
Subject: Re: Nappali Thu May 01, 2014 8:34 pm
Christiana Carter
F iatalnak tűnhetek, tapasztalatlannak. A valóság azonban teljesen más. Sokat megéltem és nem vagyok már a húszas éveimben. Mondhatnám úgy is, hogy a mélypontról jutottam fel a csúcsra. Buliztam, éltem és lazítottam. Bár a munkám keményebb, mint amilyennek látszik, én még sem panaszkodhatok. Elértem azt amit más a helyemben sosem ért volna el. Felküzdöttem magamat ide és sikerült titokban tartanom eddig azt amit akartam. A csúcsról nagyobbat lehet esni, és egy pillanatig el is indultam a zuhanás felé. De nem. Elég volt! Fejezd be ezt a gyerekes viselkedést Adrian Herondale! Szedd össze magadat te balga, vagy seggbe rúglak! Ökölbe szorítottam a kezeimet és továbbra is csak magam elé bámultam. Először nem is figyeltem Chris szavaira. A virágok illata is szertefoszlott. A monológ volt az ami eljutott az agyamig és utat tört magának. Ezt végre felfogtam. A felismerés villámként hasított belém. Ökleim szorítása enyhült. Meglepődtem. Nem számítottam erre, pedig ismerhetném már ezt a lányt. Szavai után meglepetten fordítottam felé a fejemet, bár a lábam földbe gyökerezett és nem mozdult a testem többi része. Kisfiús, teljesen jámbor és meglepett arccal néztem a fiatal lányra, aki kora éretten is tud viselkedni néha és nem csak olyan tud lenni, mint egy hisztis, lázadó tinédzser. Arcom teljesen sima volt. Nem ráncolta össze aggodalom, fájdalom vagy düh. Sokan talán most épp arra számítanának, hogy odasietek hozzá és magamhoz húzom, de nem teszek ilyet. Csak halkan a nevét suttogom olyan módon, ahogy azt nagyon ritkán szoktam. Ennek oka van. - Christiana... - suttogom alig hallhatóan. Szám is alig mozdult. Egy apró pillanatig még a lányt néztem. Az arcát, a szemeit, a vonásait. Hirtelen fordítottam el a fejemet és pillantottam magam elé. Háttal álltam továbbra is. Nem akartam megfordulni. Senki emberfia kedvéért sem. Hallottam ahogy a lány kilép a szobából, majd a konyhában kezd tevékenykedni. Nem sokkal később a reggeli illata érződött ki a konyhából és élesebb szaglásomnak köszönhetően jobban éreztem, mint más. Nem mozdultam továbbra sem. Olyan voltam, mint egy kőszobor. Az illatok végül erősebbek lettek és ahogy eljutott a tudatomig a reggeli fogalma a hasam nagyot korgott. Tegnap este óta nem ettem semmit sem és már egy jó hosszú ideje ébren voltam. Arcomon, karomon és ruhámon még ott volt a megszáradt könnyeim nyoma. Mintha egy cseppet szét estem volna. Mély levegőt vettem, majd fogtam magamat és felmentem az emeletre és a fürdőszobában megmosakodtam. Lezuhanyoztam és a szobámban átöltöztem. Épp a tükör előtt álltam és megigazítottam a ruhámat amikor kezeimről az arcomra tévedtek a szemeim. Hosszasan néztem a vonásaimat. Gondolatban pedig magamhoz szóltam: Hát elérkezett az amitől annyira féltél. Végig tudtad, hogy hiába menekülsz a múltadtól. Előbb vagy utóbb minden kiderül. Az igazság pedig fáj. Utolért az amitől menekültél... annyi éven át. Most már nincs visszaút. Itt az ideje, hogy összeszedd magadat mielőbb baj lesz belőle. Nézz előre és indulj el. Mintha mi sem történt volna igaz? Talán ez lenne a legjobb. Futni. Futni, de meddig? Nem látod a fától az erdőt. Nem tudod mit akarsz, és amíg rá nem jössz erre addig kénytelen vagy úgy élni ahogy eddig tetted. Neked menni fog. - mondtam magamnak. Ezután mély levegőt vettem és kimentem a szobámból. Lecaplattam az emeletről és újult erővel tértem vissza. Mindig is tudtam, hogy színész vagyok, így most sem tettem másként. Bár belülről több kérdés is foglalkoztatott, tudtam, hogy igaz amit odafent gondoltam: Nem látod a fától az erdőt. Előbb rá kell jönnöm hogy vágjam ki a fát, hogy lássam az erdőt. Addig pedig úgy kell tennem, mintha semmi sem lenne. Már meg volt terítve amikor leértem a konyhába. Lendületemet nem veszítettem el, ami előre hajtott a lépcsőn. Lendületesen mentem oda a fiatal Christiana-hoz és adtam egy puszit az arcára. Utána leültem a pulthoz és enni kezdtem. Jóízűen elfogyasztottam a reggelit amit már annyira követelt a korgó hasam. Szerencsémre amikor korog akkor sem sűrűn.
Egyszerűen képtelen voltam mindezt elhinni. Egy világ dőlt össze bennem. Mindaz, amiben eddig hittem, amit jónak láttam, egyszeriben felfordult. A dús virágmező helyett kopár, kietlen száraz sivatagot látok. Féltem Iantől és féltettem. Lehetséges ez egyáltalán? Érezhet ilyet valaki? Reménykedtem, hogy egyszeriben leordít, hogy mindezt el merem hinni róla, hogy miért vagyok képes elhinni mindent, amit csak mondanak nekem. De az igazság erős vasmarokként kulcsolódott a felkaromra, majd hangos, fájdalmas nyögéssel taszított a falnak. Egyszeriben minden érzés eltűnt belőlem, ahogy egyenesen a szemébe néztem. Ez lenne hát Ian igazi arca? Egy megtört, meggyötört lelkű kisfiú, aki nem ismeri már a boldogság fogalmát, akinek a szeretet mit sem jelent, hiszen meghalt azzal a fiúval együtt. Mindhiába volt az a pár szép év tele veszekedéssel, sírással, nevetgéléssel, ő akkor is képes lenne engem megölni itt és most? Fájdalmas tekintettel néztem rá, könnyeim patakokban folytak és a karomban érzett zsibbadtság csak még jobban fokozta bennem azt az érzést, hogy mindennek vége.Nem szóltam, hiszen nem láttam értelmét. Mit mondhatnék még neki? Hiszen minden tudott rólam, minden apró kis titkomat, minden ballépésemet, minden fájdalmamat, minden örömömet. De úgy éreztem, mindennek már semmi jelentősége, hiszen csak egy eszköz voltam, egy átkozott préda, aki mert bízni a vadászban. Mindig is féltem a haláltól, soha nem akartam meghalni, mindig azt képzeltem, majd örökké élni fogok. Most mégis abban a pillanatban úgy vágytam rá, akár egy szomjazó ember a sivatag kellős közepén. Vártam az örök sötétséget, hogy végre minden gondom, minden ami ehhez a nyomorult élethez és Ianhez köt, eltűnjön a semmiben, csupán emlék maradjon. Távolról hallottam a csengő jellegzetes zúgását, majd a gyűlölettől izzó szempár eltűnt előlem, de én csak néztem magam elé. Térdeim megremegtek, és lassan elernyedtek, így a földre kerültem, de még mindig nem tudtam értelmesen gondolkozni. Csak az járt a fejemben, hogy ezzel a tudattal, hogyan tudnék újra megbízni a nevelőbátyámban. Ő volt az egyetlen ember az életemben, akiben megbíztam, akit szerettem. Miért ilyen önzőek az emberek? Képtelen voltam bármit is felfogni. Orromba egy édes illat tolakodott, amiből nagyot szippantottam, majd újra felnéztem Ianre, aki a tévé előtt állt. Hallottam a hangját, de az értelmét nem igazán tudtam kivenni. Megtört, elgyötört lábamra próbáltam állni kisebb-nagyobb sikerrel, miközben könnyeim még mindig folytak. Némán sírtam, ahogyan ő is az imént, mikor még Oly' édes tudatlanságban voltam. Most már minden világos volt. Most már tudtam, miért hagyott életben azon az éjszakán. És ez fájt. Hihetetlenül fájdalmas, amikor úgy érzed a lelked a szíved tépi, szaggatja darabokra a csalódás. Hittem abban, hogy talán többet jelentek neki egy ostoba bosszúnál, de most rá kellett jönnöm, hogy én vagyok az ostoba. Ahogy sikerült talpra állnom, szó nélkül, rá se nézve, gyenge végtagokkal elmentem mellette, és csak ennyit mondtam: - Csinálok reggelit. - Szinte suttogtam a szavakat, nem tudtam hangosabban beszélni. Úgy éreztem magam, mintha egész reggel ittam volna. A fejem zúgott a látásom homályos volt, és szédültem. Úgy éreztem azon nyomban elnyel a sötétség, ahogy behunyom a szemem. Vágytam arra, hogy így legyen. Csend, nyugalom, magány. De végül csak nem bírtam szó nélkül hagyni az egészet. A nappali ajtajában megkapaszkodva megálltam és háttal neki beszélni kezdtem. - Nem, Ian - ráztam meg picit a fejem. - Nem szörnyeteg vagy, hanem a családom. - Lassan megfordultam, hogy ránézhessek, és ha ő is így tesz, akkor egyenesen a szemébe. Már nem látszódott az arcomon érzelem, hangom kemény volt és hidegen csengett. - Most mondok neked valamit, amit egész nyugodtan elkönyvelhetsz ígéretnek. Addig nem fogok meghalni, míg te nem végzel velem, és míg ez nem történik meg, azon leszek, hogy végre meglásd, te nem egy szörnyeteg vagy, hanem egy ember, aki képes újra szeretni és képes elfogadni mások szeretetét.
Nathaniel Maxwell
✤ Posztok száma : 64
✤ Regisztráció : 2014-04-04
Honey, keep my secrets well
Subject: Re: Nappali Wed Apr 30, 2014 9:13 pm
Christiana Carter
A ngyalnak sosem nevezném magamat. Sohasem voltam jó. Sosem állítottam, hogy nem vagyok gonosz és egy nagy szemét láda. Álltam Christiana tekintetét. Dühös, érzelmekkel teli kék szemeimet az övébe fúrtam és nem foglalkoztam azzal, hogy mennyire ki van rám bukva. Jogosan teszi. Nem kellett volna megosztanom vele a tervemet, de ha jobban belegondolok akkor az ő esetében sokkal nehezebb lesz eljárnom, mint azt valaha is képzeltem. Nem tudom képes leszek megölni őt. A tettei viszont csak tovább bosszantanak amik épp az ő bal javára tesznek. Kezeimet a felkarjára teszem. Szorosan megragadom és helyet cserélek vele. Neki nyomom a falnak a hátát és mélyen belenézek a szemeibe. Szorításom fokozatosan erősödik, ahogy tombolnak bennem az érzelmek. Rég volt telihold. Már épp itt lenne az ideje egynek, hogy tombolhassak egyet, mert ez így nem jó. Légzésem megváltozik. Mély és egyenletes légvételeim az érzelmeimet sugallják vissza. Már érzem, hogy nem kell sok és olyan fájdalmat okozok a lány karjain, amit talán később megbánhatok. Szerencséjére épp ekkor csengetnek. Villámcsapásként hasít belém a felismerés. Az SMS! Elengedem a lány karját és olyan gyorsan, lendületesen indulok el az ajtó felé, hogy még a kanapét is átugrom. Rohanok és szinte feltépem a bejárati ajtót. Egy nagy csokorral találtam magamat szemben. A virág látványa máris elfeledtette velem a haragomat és fájdalmas, de boldog emlékeket juttatott eszembe. Az illat pedig, csodálatos volt és megnyugtató. Aiden kedvenc virága érkezett meg. Átvettem és becsuktam az ajtót. A számlát már elintézték nekem. Visszamentem a nappaliba. Teljesen nyugodt, egyenletes és normál léptekkel haladtam. Többször mélyen bele szippantottam a virágcsokorba amikor az orromhoz emeltem. Kerestem néhány vázát és tettem bele vizet. A nagy csokrot több kisebb csokorra szedtem és néhány egy-egy szálra. A nappaliban a polcokon kaptak helyet és egy szál a dohányzóasztalon. Teljesen lenyugodtam tőle. Épp a tévénél álltam. Chris-nek háttal, amikor végre megszólaltam és nem csak a lány dühöngését hallottam. - Ez Aiden kedvenc virága. Nem is tudom mikor láttam ilyet utoljára. - mondtam halkan és nyugodtan miközben magam elé bámultam. Egy nagy sóhaj után folytattam - Tudom, hogy szörnyeteg vagyok. Sosem állítottam mást. Valahogy mégis nehezemre esik megtenni dolgokat. Azt hiszem... most újra utolért a múltam amitől annyira menekültem. Úgy érzem kezdem elveszíteni önmagamat. Már nem tudom mi vagyok én tulajdonképpen. Nem tudom ki az az Adrian Herondale. Valóban elbizonytalanodtam. Nem is olyan rég teljesen magam alatt voltam. Sírtam is, ami sosem volt rám jellemző. Utoljára ezt egy bizonyos ember halálakor tettem meg. Azóta nem hagyta el könny a szememet, pedig volt jó sok alkalom amikor nagyon aggódtam. Nem csak anya miatta, de Christiana miatt is miután hülyeséget csinált és nekem kellett megmentenem. Hát ez már nem is számít? Vagy azért tettem volna, mert másképp nem sikerült volna a bosszúm az ő ágáról? Nem, akkor nem kockáztattam volna meg az életemet... több alaklommal is. Nézz magadra, Adrian. Pár perce sírtál, aztán dühöngtél, most pedig szende kisgyerek vagy. Mi lett veled? Mi lett velem?
Nem tudtam, mihez is kezdjek ezzel a helyzettel, hiszen Ian sosem sírt. Legalább is előttem nem. Nem tudtam, mit is csináljak. Hiszen sosem kellett őt vigasztalni, sem pedig vidítani. Csak ültem, és vártam a csodára. A csodára, ami azonnal elfeledtet velem minden rossz érzést. A torkomban érzett szárazságot, a gyomrom görcsösségét, a szívem szorítását. Végül csak annyit tettem, hogy rákérdeztem. Nem tudtam miért ilyen, miért sír, de volt egy olyan érzésem, hogy nem az én hirtelen felbukkanásom siratja. Igaz, nem örült, de azért ez kicsit túlzás lenne. Itt más van a háttérben. Mikor felállt, tudtam, itt nem tudok meg semmit, de ahogy az ablakhoz lépett és beszélni kezdett, máris nyeltem egy óriásit. Meglepett, hogy Ian mesélni kezdett, hiszen egyszer sem történt még ilyen. Ez a nap, más mint a többi. Túlságosan is más, ami nekem nem tetszett. Kíváncsian hallgattam őt, az arcom sem rezdült, miközben beszélt. Hangja mégis elszorította a szívem, és kezdtem úgy érezni, levegőért kell kapkodnom. Szóval egy fiú, akit ő szeretett. Már tudtam, hogy biztosan meghalt, azért beszél róla múlt időben, azért ilyen szomorú. A bátyám említésére, újabbat nyeltem, és egész testemben megrándultam. Nem igazán ismertem őt, ezért az iránta érzett fájdalmam semmis, de mégis, a tudat, hogy nekem igazán, tényleg volt egy vér szerinti bátyám, és neki köze volt Ianhez, furcsa volt számomra. Olyan valóságosnak tűnik. Nekem Ian az igazi családom. Ahogy folytatta, ahogy beszélt, lassan kezdett minden világossá válni: a bátyám egy gyilkos volt, ezért ölte meg Ian őt és a családomat. Az a gyűlölet, az a bosszúvágy, ami kihallatszott nevelőbátyám beszédéből... megijedtem. egy szót sem szóltam, csak lassan felálltam. Egész testemben remegtem mind a félelemtől, mind a fellángoló haragtól és csalódottságtól. - És még te mondod nekem, hogy önző vagyok - mondtam halk, vékony hangon, miközben le sem vettem róla a tekintetem. - Nálad önzőbb gazembert soha nem láttam még. Aljas vagy és gyilkos - hangom még mindig halk volt, szinte jeges, csak néha remegett meg a visszafojtott könnyektől. Nem tudtam mit is higgyek, mit gondoljak, hiszen ez az egész történet, ez az egész, amit itt most elmondott, lerombolta bennem minden hitemet, minden tiszteletemet iránta. De nem azért, mert megölte a családom. Ó, dehogy, hiszen azt már régen megbocsájtottam. Egy lépést tettem felé. Féltem, természetes, hogy féltem, hiszen az a harag, és gyűlölet, ami ott játszott a tekintetében félelemre sarkalt, nem is beszélve arról, hogy az előbb vallotta be, engem is megöl, mihelyst lesz gyerekem. De mégis visszaszorítottam ezt az érzést, csak a haragomat engedtem ki. - Hát ez a nagy terv? - kérdeztem immár hangosabban, közben észre sem vettem, hogy könnyeim végül utat törnek arcomon. - Gyilkolni, vért ontani, mert elvették tőled azt, akit szeretsz? Tudod mit, akkor nem is érdemelsz meg senkit! - a végén már kiabáltam. - Miért csak magaddal törődsz? Azt hiszed, mástól nem veszik el a szeretteit? Miért hiszed azt, hogy te különleges vagy, hogy csak te vagy az egyetlen, akinek át kellett esnie egy ilyen csapáson? - Hirtelen elakadt a hangom, lehajtottam a fejem, és szipogtam párat, hogy picit lenyugodjak, majd újra megszólaltam, ismét halkan, de tudtam, hogy minden szavamat jól érti. - Megölted a bátyám, a szüleim, elvetted a gyerekkorom, a normális életet tőlem, de én szerettelek. Megbocsájtottam. - Lassan ráemeltem a tekintetem. - Meg akarsz ölni? Tedd meg most. Ölj meg, és le van a gond, nem? Miért jó így élni? Miért hiszed azt, hogy mindez majd segít a gyászodban? - Szinte már könyörögve néztem rá, és léptem felé még egy lépést. - Nem akarom, hogy így kelljen élned, Ian. Nem akarom, hogy csak a bosszúdnak élj, hiszen ez fog téged megölni. Te vagy az én családom, senki más. Nélküled pedig elveszett vagyok. De ha így akarsz tovább élni, inkább ölj meg most, ne várd meg azt, hogy végignézem a szenvedéseid, mert abba beleőrülnék. Ölj meg, hogy ne lássam azt, akivé válni akarsz a szemembe. - Kitártam a két kezem, jelezve, hogy készen állok.
Nathaniel Maxwell
✤ Posztok száma : 64
✤ Regisztráció : 2014-04-04
Honey, keep my secrets well
Subject: Re: Nappali Sat Apr 26, 2014 9:13 pm
Christiana Carter
O lyan, mintha ez nem is én lennék. Nem tudom elmondani, hogy melyik énem, de valamelyik nem én vagyok. Az elmúlt évek alapján ez a kedves, törődöm és bánatos Adrian nem én vagyok. Mintha teljesen kifordítottak volna önmagamból. De ha azt veszem számításba, hogy akár ez az egész egy álca is lehetne, egy védőpajzs a sok ördögi tettem és a felettébb beképzelt bulis énem, akkor most vagyok önnön magam. Vacillálok a két lehetőség között. Nem tudok dönteni és ez a stagnáló állapot nem elfogadható. Képtelen vagyok meghatározni, hogy melyik opcióval járok jobban és bármennyire is keresek egy kibúvót, nem létezik. Nincs harmadik lehetőség. Nem mehetek se jobbra, se balra. Csak előre és hátra. Bár talán egyik sem tetszik ezek közül, még sem maradhatok középen. Az lenne a legrosszabb választás. A lábam mégis olyan, mintha betonba öntötték volna. Képtelenség megmozdítani és elindulni vele valamelyik irányba. Nem tudom eldönteni, hogy ki vagyok. Egyáltalán ez a nevem? Adrian Herondale? És ha nem, akkor ő kicsoda? Jó vagy rossz? Darabokra hullik a világom, ha nem teszek valamit ez ellen. Arcomat a tenyereimbe temetem. Könnyeim már teljesen eláztatták. Végig folytak a csuklómon és a karomon amit nem fedett a pólóm. Néhány a szőnyegre hullott és lassan eláztatta azt is. Éreztem amikor Chris mellém ült. Biztosra vettem, hogy furcsának találja a dolgot. Még sosem látott sírni, csak magányosan és bánatosan, magamba fordulva elvonulni. Vajon megérett az igazságra? Elmondhatom neki vagy még túl éretlen hozzá? Nem tarthatom magamban az igazságot a végtelenségig. Előbb vagy utóbb, de el kell mondanom neki. És azon a napom, újra megölnek majd belőlem egy darabot. Aztán Chris bátyja helyett újra lecsap a baseball ütővel, de az én fejemre... akkor ha megutál és elhagy. Ha nem... akkor bosszúmnak végleg lőttek. Nem tudom erre Aiden büszke lenne-e vagy csalódna bennem, de egy dologban biztos vagyok: Most elég ebből. Mintha semmi sem történt volna állok fel a kanapéról meredten, mint egy robot. Kék szemeimet vörös szegélyezi amit a könnyeimtől kaptam, de nem foglalkozom ezzel. Az ablakhoz megyek. Kinézek rajta. Tekintetem gyorsan végigfut az udvaron, majd előveszem könnyektől nedves kezemmel a telefonomat. Egy gyors SMS-t pötyögök le egy kézzel. Amint elküldtem el is tettem a telefont. Nem várok rá választ, csak majd a csengő hangját aminek kell egy kis idő. Nem nézek rá a lányra aki még mindig, jó eséllyel, a kanapén ül. Nem akarok megtörülközni. Helyette csak kifelé bámulok, majd újabb hallgatás után megszólalok. Mély levegőt veszek, aztán belekezdek a múlt feltárásába és ezzel elkezdek a evezni afelé a sziget felé amelyet a halál leng körbe. Ugyanebben a pillanatban megteszem az első lépést az egyik irányba... nem tudom merre indulok. - Hosszú évekkel ezelőtt kezdődött. Egészen tizenkét éves koromig gondtalan életet éltem. Átlagos gyerek voltam és akkoriban teljesen más. A legfőbb jellemzőim, bár mennyire is hihetetlenül hangzik; a kedves, barátságos, segítőkész, játékos és vicces volt. Nem tartott tovább tizenkét éves koromig amikor megízleltem a vérfarkas átkot. Akkor tudtam meg, hogy nem vagyok ember és akkor változtam át először. A farkas énem teljesen megváltoztatott. Balhés gyerek lettem és teljesen az ellentéte régi önmagamnak. Néha még találkozhatsz egy-egy pillanatban a kedvességemmel vagy azzal, hogy mennyire rendes is vagyok, de azok teljesen elmerülnek a sötétségemben. Anyám végül beíratott egy fiúiskolába, ahová sok balhés gyerek járt. Oda járt a bátyád is. Igyekeztem meghúzni magamat. Csendesen figyeltem a többieket és ezzel ismertem ki őket. Ha megvertek valakit a folyosón, egyszerűen csak elmentem mellette. Nem én voltam az egyetlen aki a háttérbe húzódott és imádkozott azért, hogy senki se vegye őt észre. Aiden... - fájdalom hasított a szívembe ahogy eddig is nehéz szavaim és halk, fájdalmas hangom az ő nevét említette - ...ő egy igazi angyal volt. Soha senkihez nem volt egy rossz szava. Igazából soha meg sem szólalt. Az osztály legjobb tanulója volt, aki mindig az iskolában írta meg az aznapi leckéjét, amit frissen akkor kaptunk. Gyönyörű fiú volt. - szemem Chris felé fordítottam, de testemmel és fejemmel nem mozdultam. Féloldalasan álltam, de a fejemet még jobban elfordítottam. Így erősen a szemem sarkába kellett nézzek, hogy láthassam a lányt. Amióta őt magamhoz vettem sosem néztem úgy férfira, mint akkor Aiden-re. Őszintén szólva sosem volt más férfi az életemben. Mindig a nők után futottam. Talán épp ezért is néztem rá éles és szúró tekintettel. A reakcióját vártam, de végül fojtattam. Tekintetemet nem vettem le róla, bár bántotta szememet az, hogy ennyire előnytelen helyzetből kell figyelnem. - Hosszú idő után sikerült összeszednem a bátorságomat, hogy megszólítsam azt aki, soha meg sem szólalt. Lassan, de végül megnyílt előttem. Tizenhat voltam ekkor, akárcsak ő. Törékeny és alacsony fiú volt, akivel senki sem foglalkozott. Minden nap ebéd után találkoztunk az iskola egy eldugottabb udvarrészén. Az egyetlen helyen amit még nem szedtek szét. Barátok lettünk. Az egyetlen barátom volt, akárcsak én neki. Nem volt közöttünk több, pedig mind a ketten tudtuk, hogy sokat jelent számunkra a másik. - visszapillantottam az udvarra - Tisztán emlékszem a beszélgetéseinkre. A csilingelő és lágy nevetésére. A nyári esőre amitől megóvott minket a fűzfa. Hazamenetelkor pedig az esőáztatta ruhájára. Amikor a víz végigfolyt halántékán és... a szürke... ezüstös hajára. Vékony csuklójára. A szemeire... és ajkaira amik olyan puhák voltak és édesek. - mikor róla beszéltem egészen ellágyultam és tökéletesen magam elé tudtam képzelni őt. Tisztán emlékszem mindenre ami vele volt kapcsolatos. így arra a szörnyű napra is. Hangom ahogy rátértem arra megkeményedett és hűvös lett. Aztán haragosabb amit a fájdalom váltott ki belőlem. - Soha nem ártott senkinek! De egy napon én lettem az akinek minél nagyobb fájdalmat akartak okozni. Egy napon amikor igyekeztem elkerülni a bátyádat, hogy senki se tudja hova igyekszem minden nap ebéd után... késve érkeztem a találkahelyre. Már majdnem ott voltam amikor a bátyád és bandája velem szemben jött. Megtorpantam. És akkor megláttam... megláttam a véres baseball ütőt. Nem haboztam tovább. Bátyád gyilkos, ördögi és gonosz vigyora kiegészítette a felsőjén lévő vért és a képzelgéseimet. Átvágtam közöttük és futva igyekeztem a találkahelyre. Mikor odaértem a világomat törték össze. Elvették tőlem mind azt a jót ami ezen a világon fontos volt nekem. Már nem volt kiért jónak lennem. Aiden holtan feküdt a sárban amit vérének és a földnek a keveréke tett ki. Még akkor éjjel meglátogattam a bátyád bandájának a házait. Azon a véres éjszakán találkoztunk először. - gyilkos tekintettem fordultam meg és néztem egyenesen a lányra, aki ezelőtt még sosem hallotta az igazi és teljes történetet. Nem érdekel különösebben, hogy ezek után mekkora szörnyetegnek fog tartani, mert az a düh amit most érzek az majdnem olyan erős, mint akkor éjjel volt. Tagadhatatlanul is egy szörny vagyok. Már nincs aki visszatarthatná a bestiámat - Mindenkit megöltem. Utoljára a bűnösöket hagytam meg. Hozzátok mentem utoljára. Nem tagadom, hogy élveztem amikor a fogaimat a bátyád húsába vájtam. Élvezettel néztem bele a szemeibe amik félelemmel voltak megtelve. Egy gyáva féreg volt, aki csak megjátszotta magát. Elismerem, hogy nyilvánosan megaláztam az iskola folyosóján amikor kipécézett magának. De amit ezután tett, azt sosem fogom megbocsájtani és ha tehetném akkor még százszor megölném. Azért, mert alul maradt egy bunyóban ellenem, még nem annak a fiúnak kellett volna megfizetnie. Senki sem tudta, csak én, de... halálos beteg volt. Még a felnőtt kort sem érte volna meg, mégis előbb elvették az életét. - egy kicsit elcsuklott a hangom a végén, de utána a dühöm tovább hajtott előre, így nem hagytam abba a beszédet. Befejezem ha már elkezdtem. - Egyetlen ember életben hagytam... az összes családból. Öt gyermek, újabb öt generáció. Te vagy az egyik. Az volt a tervem, hogy megvárom amíg mindegyik fel nem nő és nem lesznek gyerekeik, hogy utána újabb egyetlen túlélővel megölhessem őket újra. És amikor elég öreg leszek, már egyet se hagyjak életben. Ezzel fizetnek meg azok akik megfosztottak életem minden jóságától. Ők csináltak belőlem szörnyeteget, hát nem is szabadulnak meg a teremtményüktől. Azért jöttem New York-ba, mert itt lakik az egyikük és miközben felettébb jól szórakozom a különböző clubokban, a következő teliholdkor végzek bátyád egyik cinkostársával. Most már tudod a teljes történetet. Azt is tudod, hogy mi a tervem. Milyen bosszúra esküdtem fel, és nem fogok kihátrálni belőle. A bánatomat és fájdalmamat átvette a bosszú vágya. Gyilkos és gonosz tekintettel meredtem Chris-re. Megtudnám érteni ha most elmenne vagy kiabálna velem, de ettől függetlenül az az érzésem, hogy nem tudna végleg itt hagyni. Őszintén szólva már azt sem tudom, hogy ő vele mit fogok kezdeni. A főbűnös vérvonalának továbbvivőjeként neki kellene a legtöbbet szenvednie, mégis... nehéz a döntés. Talán ott rontottam el, hogy érte mentem az intézetbe. Nem kellett volna? Nem tudom. Viszont most ugrik a majom a vízbe. Chris reakciója melyet a történetem, de akár ijesztő és gonosz arcom is kiválthat belőle. Nos? Merre indultam el? Előre... vagy hátra?
words: 1 427 music: Mad about you or Our Solemn Hour note: elég volt a csöpögésből most már, kezdődjék az izgalom. remélem jó lett, szó szám rekord
Már, mikor megláttam Iant, a nappaliban ülni, tudtam, fel kell készülnöm mindenre, bármi is történjen most. Igazából reménykedtem benne, hogy elfogadja ezt a helyzetet, mármint, hogy én igenis újra beléptem az életébe, és ez ellen nem tud mit tenni. De muszáj volt belátnom, hogy ezért még igenis ki leszek üvöltve a hajam alól, és nem úgy mint az elmúlt éjjel... jobban. Ezért is vártam, hátha megszólal, de miután ez nem történt meg, megpróbáltam könnyedebbre venni a figurát, hátha az elindít benne valamit. Sokszor láttam így elmélkedni, sokszor megesett, hogy egymagában ücsörögve gondolkozott, arca rezzenéstelenül bámult előre. Azt akartam hinni, hogy ez is egy ilyen helyzet, hogy ez sem más mint a többi, de gyomrom görcsösen jelezte, hogy most itt többről van szó. Mindaddig, míg Ian előre nem dőlt, míg hangtalan zokogásba nem kezdett, addig úgy kapaszkodtam ebbe a halvány reménybe, mintha csak az életem függne tőle. De egyszerűen szilánkosra tört, én pedig vérző kézzel meredtem arra az emberre, akit soha az életemben nem láttam sírni, soha nem is gondoltam volna, hogy képes lehet erre. Megkövülten meredtem fogadott bátyámra, a torkom azon nyomban kiszáradt. Tanácstalan voltam, nem tudtam, mit tegyek. Egyszerre több kérdés merült fel bennem: Miattam sír? Én okoztam ezt? Vagy más van itt a háttérben? De mit is kéne most csinálnom? Nem hagyhatom csak így itt. Toporogtam még egy darabig, vártam, hátha lesz valami. Nem akartam odamenni, megölelni, hiszen nem egy ölelgetős fajta, plusz, nem hiszem, hogy olyan vigasztalást remél, mint amit a lányok szoktak levágni egymásnak. Végül döntöttem. Halkan leültem mellé, majd meredten néztem magam elé. Nem tudtam megszólalni egy jó darabig, a torkom még mindig ki volt száradva. Nem is tudom, mire vártam igazából. Talán arra, hogy egyszer csak Ian felém fordul, arcán mosoly, és bejelenti, hogy jól megszívatott, vagy pont azt, hogy szimplán a nyakamba borul, és elsírja, hogy mi is baja pontosan. Nem is tudtam hirtelen eldönteni, melyik lenne a jobb. Végül bal kezemet, lassan a vállára tettem, majd előrébb hajoltam. - Elmondod? - kérdeztem tőle halk, kissé nyöszörgős hangon. Biztos tudta, hogy mire értem, hiszen nem egy sírós fajta...
Nathaniel Maxwell
✤ Posztok száma : 64
✤ Regisztráció : 2014-04-04
Honey, keep my secrets well
Subject: Re: Nappali Sun Apr 20, 2014 1:51 pm
Christiana Carter
M ozdulatlanul ültem a kanapén. Hallottam, hogy valaki lejön a lépcsőn. Tudtam, hogy ki az. Hallottam ahogy közelebb jön és megszólít, de nem reagáltam. Egyetlen izmom sem mozdult a szavakra. Nem adtam ki hangot, mintha csak szobor volnék. Egyszerűen csak ültem, ültem és ültem csendesen. Gondolataimban valahol egészen máshol jártam. Egy másik világban, a múltban. Egy olyan helyen és ponton ami fájdalmat okozott nekem. De ha Aiden-re gondoltam akkor nem csak a fájdalmas emlékek jutottak eszembe. Ott voltak azok a délutánok amiket együtt töltöttünk a fűzfa alatt. Amikor beszélgettünk, beszélgettünk és Aiden csilingelő, kicsit sem férfias nevetésétől visszhangzott a kert. Ezután eszembe jutott még a halála napja utáni első napfelkelte. Együtt néztük meg a napkeltét. Egy véres éjszaka után vörösen kelt fel a nap. Úgy tűnt, hogy a hiedelem miszerint a vörös napkelte azt jelenti vért ontottak az éjjel, igaz. Ott álltam egy elhagyatott helyen. Lábaim mellett egy halom föld és egy fejtábla volt amire egy apró szöveget véstem: "Abban az egyetlen percben benne volt életem minden boldog pillanata." A fejtábla mellett pedig egy csokor fehér frézia kapott helyet. Ez volt Aiden kedvenc virága. "Azért ez a kedvencem, mert olyan lágy és kellemes illata van. Szeretetet, tisztaságot és békességet sugároz. Mindig megnyugtat a látványa." Szinte még mindig hallom a hangját a fejemben. Ott álltam és messze néztem, a nap felé. Következő tavasszal, utolsó és első látogatásomon mikor ott jártam, a sír körül fehér frézia nőtt. Szép volt. Szebb, mint akkor reggel. Végül sosem tértem oda vissza. Nem volt erőm, merszem meglátogatni. Előre felé néztem, messze a jövőbe tekintettem és igyekeztem minél jobban elszakadni a múltamtól. Nem sikerült. Még most is... Mozdulatlanságom végül csak megtörtem hosszú órák után. előre hajoltam. Arcomat tenyereimbe temettem, könyökeimet térdeimen támasztottam meg. Nem volt szokásom a sírás. Sosem találtam okot arra, hogy ezt tegyem. Most mégis eleredtem a könnyeim. Nem adtam ki hangot, pedig szívesen megtettem volna.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy miután felmentem a szobámba, azonnal elaludtam. Túlságosan sok emlék és érzés zargatott, ami egyáltalán nem tetszett. Kérdések százai dörömböltek koponyám falán azt várva, hogy végre feltegyem mindet egymás után. De csak csendben néztem a plafont, míg végül sikerült elaludnom. Álmom nem volt kellemes, újra azon az éjszakán voltam, mikor Ian belépett az életembe négy mancsán. Akkor még nem értettem semmit igazán. Emlékszem hányszor, de hányszor kérdeztem őt, miért történt mindez, de választ sosem kaptam. Talán, mára már nem is igazán érdekel. Nem tudom biztosan. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen is lenne az igazi családommal. Lehetett volna egy normális életem, ahol van apám, anyám és egy bátyám is. Bár Ian, az évek alatt betöltötte a két férfi szerepét, még ha nem is tökéletesen, de megtette és ezért tisztelem őt. Megölte a családomat, de még is volt benne annyi, hogy nem hagyott sorsomra, hanem magához vett. Talán ezért sem tudok haragudni rá igazán, amiért ezt tette velem. Vagy nem tudom... Gyűlölnöm kellene, megvetnem, de nem vagyok rá képes.
Valahogy kilenc körül tértem magamhoz. Úgy éreztem magam, mint akin háromszor áthajtottak. A fejem fájt, a mellkasomat súlyosnak éreztem a levegőt is alig kaptam. Álmomnak köszönhetően jól le is izzadtam, így első utam a fürdőbe vezetett. Ahogy ott végeztem, lecaplattam a lépcsőn, egyenesen a konyhába, hogy csináljak valami reggelit kettőnknek, de a nappalinál megtorpantam, hiszen ott ücsörgött fogadott bátyám. Hirtelen nem tudtam mit csináljak, vagy mondjak. Ideges lettem. A gyomrom azonnal öklömnyire szorult, de végül tettem felé egy lépést, és halkan megszólaltam. - Jó reggelt! - köszöntem vékony hangon. - Kérsz reggelit? Láttam rajta a fáradtságot és a kialvatlanságot. Nem kell sok ész hozzá, hogy tudjam, miattam nem aludt eleget az éjjel. Nem tudtam, mit is mondjak, hiszen ilyen még sosem fordult elő köztünk. Sosem hoztuk fel a múltat egymásnak, és az éjjel történtek most mindkettőnket arra sarkalt, hogy tekintsünk vissza. Újra felmerültek a rég elfeledett kérdések, de bármennyire is vágytam a válaszokra, a kérdéseket nem akartam feltenni. Maradtam hát a jól megszokott énemnél, aki csak is előre tekint, nem vissza. - Na, ne duzzogj, gyere reggelizni! - varázsoltam az arcomra egy széles mosolyt, hátha ezzel eltüntethetem a feszültséget kettőnk közt, és talán így rájön, hogy bármit is tett a múltban, nem érdekel.
Nathaniel Maxwell
✤ Posztok száma : 64
✤ Regisztráció : 2014-04-04
Honey, keep my secrets well
Subject: Re: Nappali Sun Apr 20, 2014 1:08 pm
Christiana Carter
E gész éjjel, vagyis inkább hajnalban ébren voltam. Fejemben zakatoltak a gondolatok, az érzések és az emlékek. Már magam sem tudtam, hogy mit akarok. Sokáig csak ültem az ágyam szélén. Mikor meguntam akkor járkálni kezdtem a szobámban. Egészen kora reggelig, hajnali ötig nem is jöttem ki onnan és nem is aludtam. Öt órakor végre erőt vettem magamon és elmentem lezuhanyozni. Nem ment valami gyorsan. Sokáig csak álltam a zuhany alatt és miközben a víz folyamatosan jött rám és a lábam elé bámultam. Ez a lány mindig képes olyan érzelmeket kiváltani belőlem, és olyan helyzetbe hozni ami senki másnak nem sikerülhet. Nem méltó hozzám, hogy így szenvedjek az emlékek és érzelmek súlyától. Eszembe jut egykori önmagam. Már akkor is önfejű voltam és bármennyire is erősnek mutattam magamat, az érzéseimet elfojtani nem tudtam. Egyetlen ember ismerhette meg a kedvesebbik oldalamat édesanyámon kívül. Elzártam a zuhanyt, megtörülköztem és felöltöztem. Bár programot terveztem mára, nem volt hangulatom elhagyni a lakást. Nyolc órakor még mindig a kanapén ültem, a nappaliban. Magam elé bámultam és eszembe jutottam a régi idők. Soha se néztem hátra. Túlságosan is sok keserűséget rejtett a múlt ahhoz, hogy valaha is visszatekintsek oda. Soha nem mondtam el Chris-nek vagy másnak, hogy ki vagy mi miatt történtek a dolgok akkoriban. Anyám is csak homályosan ismeri a történetet. Egy időben, még a panelházban, az egészen kicsi lány néha megkérdezte miért történt ez az egész. Nem feleltem neki, soha. Olyankor magányosan elhúzódtam és bezárkóztam valahova, vagy az üres utcán kerestem menedéket. Végül a kérdés elfelejtődött. Vagy egyszerűen csak belátta semmi értelme faggatózni. Akkoriban egyébként is kicsi volt még ahhoz, hogy megértse a dolgokat. Fejemben a kérdések viszont, a hajnalban történtek hatására, visszatértek. Igyekeztem felejteni, de a múltat sosem tudtam elengedni. Egyszerűen csak nem tekintettem vissza, így nem is fájt semmi. Azóta megváltoztam, és kétlem, hogy a tinédzserkorombeli vagy a gyermek Ian valaha is visszatérhet. Túl sok minden történt azóta és a farkassá válásom is megváltoztatott. Most mégis itt ülök, már órák óta, a kanapén és csak bambulok magam elé. Milyen ostoba is vagyok.
Home 
Subject: Re: Nappali 
remélem jó lett, szó szám rekord 
