Csókol, kínzón falja ajkait és csak egy levegővételnyi időre szakad el tőlem, hogy aztán ismét birtokba vegyen. Ereje lecsap rám én pedig elakadó lélegzettel nyögök bele a csókba mi hamarost megszakad. Ajkai végigsimítják bőrömet; könnyed mégis pokoli izgató csókok hullanak testemre, hogy aztán megpihenjenek kebleimen, én pedig szikrázva engedek a fertőnek, a kéjnek mi dühösen dübörög testemben, egyre csak hajtva, űzve, szétfeszítve. Tincseit marom, tépem. Ujjaim az izmos vállakra fognak, ahogy ujjai forró ölemhez vándorolnak. Végignéz rajtam, megérint odalent én pedig elvörösödöm. Aprót sikkantok, ajkamba harapok. Ujjai belém csúsznak. Hátrabukik fejem, melleim előre nyomom. Megragad, könnyedén megemel és magára húzza törékenynek tetsző testemet. Tekintetembe sötétség költözik. Lehunyom és összeszorítva szemeim bújok el tekintete elől. Nem akarom, hogy lássa a démont de nem tudok parancsolni, nem tudok hatalmat vonni sötétségem felé, mikor az övé körbefonja, óvó ölélésébe vonja az enyémet. Fekete, fénytelen szemek tárulnak a démon elé, ahogy ajkaimba mar és én vissza. Tincseivel játszó ujjaim tovább kúsznak, ahogy a lángok végignyalják bőrömet. Testem megborzong, ajkaim elnyílnak de csak hangtalan sóhaj szakad fel belőlük. Megtör az ereje, szétfeszít az energia mi a hömpölygést megunva vág végig testünkön, eggyé kovácsolva a két izzó árnyékot, egy táncrendbe vonva csápjainkat, mik egymás után nyúlnak, kergetőznek, meg-megbújnak egy fényesen ragyogó lélek menedékében, hogy aztán a férfi démoni ereje megfertőzze, bekebelezze azt is. - Táncolni akarok neked apám... - suttogom bűnös vágyaimat ajkaira de nem várok választ. Magam alá taszítom még ereje kitölt, megtelít, felszabadít. Még bennem társra talál. Fénytelen sötétségre. A véréből születtem, vére vagyok, lélektelen szörnyetegében merülve születek meg újra. Gyermeke, szeretője, szolgája. Vér a véréből. Bűn a bűnéből, hús a húsából. Alaktalan csápok fúrják magukat bőröm alá, ahogy elfektetem a kádban. Vizes tincseim ajkaimra, kebleimre tapadnak. Lángjai bőrömön táncolnak. Csípőm mozdul és fehér lángok csatlakoznak a már testemen táncolókhoz. Elborítanak, végigrohannak, szikráznak, robbannak, ahogy ismét mozdulni, ahogy táncolni kezdek apámnak, apámon még ő bennem pulzál. A fehér lángok tisztán, makulátlan ragyogással töltenek el, ki, még tekintetem éjsötét, ajkam vértől duzzadt, sápadt bőrömet pedig lángjai és lángjaim uralják, ölelik, csókolják. Sötétségem agyarai végigmarnak testén. Ujjaim mellkasára simulnak, ahogy meghajlok, ahogy gyorsabban mozdulok de nem hajolok le hozzá, nem csókolom meg. Éhezni akarok rá, éhezzen rám. Húsába akarok marni, kitépni belőle mindent, hogy ő is megtegye velem mindezt, hogy aztán ismét egészként olvadjon össze a bennünk pulzáló erő, ami erőszakból vétetett, amit a pokol teremtett, csókolt, ölelt. Megragadom karjait, csípőmre húzom őket. Mozdulatlanná dermed testem, még ujjai rám fognak. Ajkaihoz hajolok, megcsókolom. Birtoklón. Többé nem eresztem. - Az enyém vagy. - suttogom és felemelkedve mozdulok újra. Csípőm finoman ring körbe, még szinte már fojtón tartom fogva férfiasságát. Zihálni kezdek. Felperzselnek saját vágyaim mik túl mocskosak és túl bűnösek ahhoz, hogy bárki megértse őket apámon kívül. Lelkem fortyog, lángjaim egyre mohóbban terjesztik ki csápjaikat, egyre szorosabban ölelik magukhoz apám lángjait és tudom, izzani akarok a gyönyörtől, a kéjtől, tőle, az apámtól, a férfitől.
Ahogy kimondja, az enyém, átszakad minden gát és leomlik minden fal, ami eddig elválasztott tőle. Még alig ismerem őt, csak most lépett az életembe, de mintha mindig is ott lett volna. Olyasmi van benne, az él benne, ami bennem is. Hasonló hozzám és ettől számomra tökéletes és vonzó. Nagyon is vonzó. Nem csak, mint nő, hanem mindene, az egész lénye. Még sosem vágytam valakire annyira, mint rá. Olyan, mint én, mégis tökéletesebb. Ez pedig egyszerre frusztrál és ingerel, a magaménak akarom, kizárólag a magaménak. Elveszni benne, mellettem tudni, a részemmé fogadni. És tudom, egyszerűen érzem, hogy ő is erre vágyik. Hogy akar, kíván engem, hogy neki is legalább olyan jó a közelségem, mint nekem az övé. Egy szelet tökéletesség ebben a mocsok világban. Elnézem kék szemeit, az enyémek még mindig sűrűn és feneketlenül feketék. Olyan feketeség ül meg bennük, amely hívogat, csábít, akar, magába olvaszt, felemészt és a részévé tesz. Csókját viszonozom, bal kezem az arcára simul, majd onnan a nyakára és végül a tarkójára. Helyezkedek a kádban, visszaülök és húzom magammal, ha hagyja magát. Ha nem ellenkezett, akkor az ölembe ültetem, hogy szemben legyen velem. Kívánatosan húsos, gyönyörű ajkaitól nem szakadok el, mert nem tudok és nem is akarok elszakadni. Ízlelni, falni akarom a száját és őt magát is. Most már mindkét kezem az arcára siklik. Csókolom őt, úgy csókolom, mint előtte még egyetlen asszonyt sem. Ennyire még nem vágytam nőre, mint ahogyan most Rá. Lélektelen bensőm érte ég, lángba borít és sötét energiáim jótékonyan ölelnek körbe mindkettőnket. Sötétségébe kapaszkodok és magamhoz vonom. Elmerítem sötétségem csápjaiban, óvva-féltve, magamhoz vonva teljesen. Kezeim arcáról lejjebb csúsznak, végigsimítok tökéletes testén. Lángba akarom őt borítani minden értelemben. Érezze, hogy milyen az a kiteljesülés, amelyre mi ketten képesen vagyunk. Alaktalanul formálódó sötét fertőm magához öleli az övét és egyetlen egész halmazzá válik. A levegő felforrósodik körülöttünk. Szeretném, hogy a démoni énje megint a felszínre törjön. Bal kezem a hátára siklik, jobbom a bal mellét találja meg. A finom bimbót kezdem izgatni, dörzsölni, húzogatni. Elszakadok ajkaitól, hogy a nyakát csókoljam végig, itt-ott finoman megharapva a tökéletes fehér bőrt és nem fakasztva vérét, amire olyan nagyon vágyom. De még nem akarom ezt a magaménak, nem kapkodom el, vele nem akarok kapkodni vagy sietni. Ki akarom élvezni. Mindent, amit csak kapok tőle és neki adok, élvezni akarok. Látni milyen hatással vagyok rá. Nyakától a mellkasa, a mellei felé haladok. Jobb mellére hajolok rá és ajkaimmal, nyelvemmel kezdem kényeztetni és izgatni a finom halom érzékeny csúcsát. Eljátszom rajta, amíg hegyesen előre nem mered, ahogyan a párja a kezem alatt. Elszakadok tőle, hogy megnézzem a látványt, ami tökéletes és nagyon izgató. Hirtelen nyúlok tarkójához és húzom magamhoz, ha engedi. Újra csókolom őt, harapva falom ajkait, birtoklóan. Másik kezem az öléhez nyúl, a csiklóján simítok végig néhányszor, utána ujjaim belé csusszannak. Forró és nedves az öle, olyan, ami morgó hangot csal torkomra. - Anna… – mordulok az ajkai közé, ahogy megemelem a csípőjét és magamra engedem. Elmerülök benne. Kitöltöm őt. Mozogni kezdek alatta, nem bírom ki, hogy ne tegyem. Bőröm lángra lobban, szó szerint. Apró kék és fehér lángok száguldanak végig rajtam. Újra csókolom, nyelvem az övét keresi és lángba borítom őt is. Az apró tűznyelvek hamarosan nagyobbra csapnak és körbevonnak bennünket. Minden nem égetnek meg. Azóta vágyam volt ezt megtenni, hogy bejött a bárba. Egyszerűen akarom őt minden tekintetben, de nem elpusztítani és magam alá temetni az erejét és sötétségét, hanem kiegészülni vele. Akarom, hogy ő is ezt érezze és élje át.
Tükörképeként másolom mozdulatait. Ha érint, érintem. Ha csókol, csókolom. Alakom megreszket, felém emelkedik, elnyel. Szavaival simogat, anélkül becézi bőrömet, hogy érintene. Tekintetem elveszik az övében miközben saját szörnyetegem mozdul benne, bennem, ahogy testünk egymásnak feszül. A bárban fellobbanó érzések húzni kezdenek, egyre mélyebb a sötétségben és én nem akarok ismét nemet mondani. Engedek az erőnek, a csábításnak, a vágynak. Felszakad egy sóhaj, elvész egy csók és érzem, ahogy megszűnnek a korlátok mik testemet eddig eltaszították apámtól. Soha, sem démon sem halandó, se más mellett nem éreztem ilyen nyugalmat, ilyen csöndet. Kitölt. Érintése csillapítja az évszázad ütötte sebeket, a démoni éhséget mi lángokra lobbant, mi kettőnk köré csavarodva hajt és űz minket egymás felé, egymásba, egymásnak. Felsóhajtok, elgyengülve alatta, megmártózva az érzésben mi körbeölel, benne mikor éjfekete csápjai és lángjai összefonódva zuhannak belém. - A tied vagyok. - búgom vágytól égve, megkínozva fekve alatta, érintve de távol tőle. Akarom, bennem, magamon, érezni, égetni, felfalni. Meghasonulok. Tincsibe futnak ujjaim. Gyöngéd érintéssel merül el benne sötétségem. Hagyom, had pihenjen zaklatott lelkem még testem saját uralomba kezd. Bal lábam emelkedik és átölelve apám testét, vonja közelebb a poklot ami most nem éget, nem sebez meg de épp oly mohón kerget fulladásba. A kád széleit víz öleli, kicsordulva verméből kúszik végig a fehér lapokon, miközben éjsötét tekintetem megszelídül. Kéken ragyogó szempár kutatja a sötétséget. Tudom, hogy képtelen arra, amire én. Tudom, hogy képtelen érezni, hogy akár csak a csíráját sem tudná megérteni annak, ami bennem csapódik le, ami belőle is fakad. Megcsókolom. Nem akarom, hogy szavak szennyezzék be héjanászunkat minek karmai már testünkbe vájták magukat és most csontokkal és hússal köt össze bennünket. Bűnünk a morális elméket megtöri, de testünk töretlenül feszül neki a húsbörtönnek. Csápok marnak egymásba, hogy végül elszelídülve, hömpölygő energiaként nyughassanak még testünk egymásnak esik. Megmondtam, hogy az övé leszek... hogy várnia kell és önként adatik mi erővel vétetett el egy női testben... mert bizony erőszak voltam én. Nem, apám nem aljasul le ilyen szintre Az erőszak én voltam, a démon mi felzabálva ikrét küzdötte magát világra, a démon mi túl erős volt ahhoz, hogy elűzzék. A démon ki apjának véréből született, az ő pokla formált még anélkül is, hogy ismertem volna, vonzott, vont magához. Az éveken át lüktető hiány, az űr, most itt van, betölt, kitölt. Annyi szó, érzés pattog bőrömön, hogy attól félek, ha nem érintem ajkaimmal, menten elveszek alattuk. Akarom őt és tudom, hogy ő is akar engem... hogy ez nem testi vágy és számára érzések sem lüktetnek... őt azt akarja, aki éhségéből született és ami abban is veszik el.
Ahogy elfogadja a karomat, felé nyújtott kezemet és a tenyerembe csúsztatja, finom, bársonyos kézfejét, közel húzom magamhoz. Karjaimba, ölelésembe vonom őt, szorosan és védelmezően. Közelsége nagyon is a kedvemre van, vonz az, ami belőle fakad, ami fogantatásától kezdve az enyém, mert belőlem formálódott és él benne, intenzíven és pulzálóan lüktetve. Sötétségem felé hajt, akarja őt, ahogyan én is, magába kebelezné, én pedig azt akarom, hogy fogadjon el, öleljen át, fogjon körbe, legyen az enyém, nekem létezzen és velem legyen. Kell nekem, akarom őt, nagyon akarom, mindenestől, ahogyan van. Ennyire még soha semmire és senkire sem vágytam, mint őrá. Átölelem, simogatom, érintem a selymes bőrt. Testem szinte lángolni kezd, érte, ő váltja ki ezt belőlem. - Gyönyörű vagy. – hajolok a füléhez és halkan morgom a fülébe. Nem kerülte el figyelmemet a feketévé vált szempár. Tökéletesnek találom őt, minden porcikájában. Közelebb hajol, hüvelykujjam az ajkán simít végig. Meg akarom csókolni, ízlelni, falni kívánatos ajkait, de elhúzódik tőlem. Érdeklődve tekintek rá, várom, hogy magyarázatot adjon vagy bármit, hogy miért nem adja meg, amire mindketten ennyire vágyunk. Érzem a vágyat benne, hogy akar engem, hogy ugyanannyira kíván, ahogyan én most őt. Végigsimít rajtam, tenyere felé fordulok, de tekintetem nem szakítom el tőle. Szemeim még emberiek. Végig őt nézem, iszom magamba a látványát. Megfogom törékenynek tűnő, tökéletes testét és az ölembe ültetem magammal szemben. Hallom hangját, ajkai az enyémet súrolják és én úgy kapok utánuk, mint fuldokló egy korty levegő után. Csókolom, magamhoz húzom, összepréselődik a testünk, enyémnek feszül az övé vagy fordítva, mit számít ez most? Csókol, csókolom, akar, akarom, lángra lobban, lángra lobbanok. Sötétségem az övét fonja közre, az övé az enyémbe kapaszkodik, egyesülnek, tökéletesen tündökölnek, mintha a kirakós éppen most egészült volna ki, vált tökéletessé, kerek egésszé és eggyé. Elhúzódik, nem akarom engedni, nem engedem, megyek utána, húz magával. Megállítom, szorosan fogom, erősen tartom, visszahúzom. - Nem akarom, hogy félj tőlem. Nem kell félned, nem foglak bántani. Vigyázni akarok rád, megóvni. – ajkaira mondom a szavakat. Két tenyerem simít végig a haján és végül kezeim közé fogom arcát. Szemeim feketébe fordulnak, ahogyan az övéi is. - Nem emésztelek fel. Kiegészítelek, ahogyan te is engem. Tudom, hogy te is akarsz engem, ahogyan én téged. Érezd kedvesem, hogy körbeölellek és nem elpusztítalak. – sötét energiáim óvva fogják közre az övét, belekóstolnak és adnak magukból, összefonódni vágyak az ő energiáival. Felemelni és nem elnyomni, erősíteni és nem gyengíteni. A bennünk lakó erő nem csak pusztítani képes, hanem teremteni, erősebbé válni, tökéletesebbé, kerek egésszé lenni. - Legyél az enyém. – közelebb húzom őt magamhoz. Ha nem akarja, akkor nem fogom bántani és erővel elvenni, amihez úgy érzem minden jogom megvan. Azt akarom, hogy magától ajánlja fel. Törékenynek és finomnak látom őt, tökéletesnek és olyannak, akit akarok. Vágyom rá, kell nekem.
Tekintetem lesütöm, mikor ruhái a hófehér márványlapra zuhannak. Alakom megrezzen, kék tekintetemet saját sötétségem hálója szövi be, hogy végül elnyelve szemem fehérjét is emeljem pillantásom apámra. Fekete lélektükrök pihennek meg a felém nyújtott karon. Nem kell sokáig várnia. Ujjaim az övébe fonom s engedem, hogy közelebb vonjon magához. Tincseimet érinti, ravasz ujjai bőrömet simítják. Zaklatott lelkemet emésztő sötétsége ezúttal gyöngéden kebelezi be azt ami az enyém, ami belőle teremtetett, ami a kezdetektől az övé. Az árnyékot ami elveszett az időkben, ami sodródott a sötétséggel, amit megragadott, felemelt a fény. Ami tagadta önmagát, ami élvezte a vért ami ajkaira tapadt. Vérhozsannával törte ki magát a húsbörtönből. Nem tudom elcsitítani a bennem dúló érzéseket. Meg akarom csókolni. Közel hajolok de mielőtt ajkaim megérintenék az övéit, elhúzódom. Nem játszom vele. Lelkem sajog, testem ég, érzem, ahogy apró lángnyelvek lobbannak bőrömön érintése nyomán. Mély levegőt veszek és érzem, ahogy leheletem mellkasára hullva vonja őt közelebb. Nem hazudtam, neki nem. Az övé akarok lenni. Az egyetlen akit sötétsége így érint. Göndör fürtjei után nyúlok, ujjaimra tekerem őket. Arcélére fut tenyerem, gyöngéden simítok végig ajkain. Mellkasom hevesen emelkedik s süllyed. Nem emelem el tekintetem mely övét tükrözi. Azt akarom, hogy lássa, mit hozott felszínre belőlem... hogy nyoma sincs az emberi kék szempárnak, hogy lelkemre fonódó láthatatlan árnyai előszólították saját sötétségemet. Nem vagyok ember. Sosem voltam az. Démon vagyok. Lélekkel ugyan de az vagyok és pokolian élvezem, mikor a sötétség felülemelkedik a megrekedt glórián és engedve a csábításnak vési bele erejét a törékeny halandóság mulandóságába. - Félek... - sóhajtok fel, ahogy végre testem az övének feszül és ajkaim megérintik az övét. Félek, hogy felemészt, hogy mire az övé leszek, nem marad belőlem semmi csak árnyékok játéka, báb, akit irányíthat, nem több mint gyermek, lélektelen, fakó képmása önmagamnak. Megcsókolom és tudom, hogy már nincs visszaút... hogy ha nem teszem, felemésztenek saját érzéseim. Lángra lobbanok. Fulladozok. Levegőért kapok, hogy aztán ismét elmerüljek benne, hogy ismét megfürdessem magamat a fojtogató érzésben ami torkomra kúszik. Felsóhajtok, tincseibe marok, elhúzódok és magam után vonom. Ugyanaz kerít hatalmában, mint a bárban. Egész testem pulzál, lángokban ég. Sürget, hajt, a vérem, az ő vére, az erő ami végiggusztál, ami bőröm alá fúrja magát. Nem tudok megszólalni, nem tudok szavakat formálni. Ajkaim elnyílnak de csak még nyelvem előre szökken, hogy végigtáncoljon ajkain. Lopott, titkos pásztorórák ígéretét csókolom, miközben törékeny testem megreszket a vágyak súlya alatt, az ő ereje alatt, ami egyszerre méreg és gyógyír számomra. Nem akarok vele betelni csak el, miközben kifordít saját magamból.
Szorosan tartom Annat, amíg a karomban van. Nem szólalok meg, szükségtelenek a szavak és amúgy sem éppen én vagyok a vigasztalás bajnoka. Még mindig nem úgy érzek és nem úgy érzékelem az a pár csökött érzést, amire képes vagyok, ahogyan a halandók vagy azok, akik lélekkel rendelkeznek. Én csak azt tudom, hogyan pusztítsak el és emésszek fel egy lelket, akár tiszta, akár romlott. Megtartani vagy azzal bánni viszont nem az dolgom és tulajdonképpen nem is akarom tudni, hogyan is kell finoman bánni vele. Anna viszont egészen más kategória. Vér a véremből, hús a húsomból, pokol a poklomból és mégis tisztább és tökéletesebb, mint bármelyik lény ezen a mocskos világon. Pont attól tökéletes, hogy rendelkezik azzal, amivel én nem. És még ha nem is tudok vele elég érzelmesen bánni, tudom hogyan tegyek olyan gesztust, ami a megnyugvását szolgálja majd. Közelsége nekem is jól esik, a benne élő és alaktalanul formálódó sötétség az enyémből fakadt, ettől pedig nagyon vonzó számomra. Ölelem, ameddig szüksége van rá, ameddig a karomban marad és csak akkor eresztem el, amikor kibontakozik. Számomra ez a gesztus nem olyan volt, mint neki, ezt azonban nem kell tudnia. Egy lélekkel rendelkező aligha érthetné meg, hogy milyen annak, aki nem rendelkezik ilyesmivel. Képembe lógó hajam alól, lélektelen fekete íriszeimmel követem karcsú és kecses alakjának mozgását a fürdőig. Megindulok utána. Nem óhajtok elmenni innen, ezt már neki is megmondtam. Még nem. Hallom a víz csobogását, hamarosan fehér gőz lepi be a helyiséget lustán hömpölyögve felfelé, hogy aztán, amikor lehűl, lecsapódjon a csempére és kövér vízcseppekként csorduljon alá. Szemeim megcsillannak, amikor Anna testéről lecsúszik a köntös. Alakja vonzó és tökéletes, bőre hófehér, hibátlan és selymes. Olyan test, amelyben szívesen merülnék el újra és újra addig, amíg gyönyörökbe veszve nem veszve alél el karjaimban. Megnyalom a számat és az ajtófélfának dőlve nézem őt némán. Megszólít. Még mindig furcsán cseng a szó, apám. Felém nyújtott karja nyúlok, ahogy közel lépek hozzá. Összegömbölyödik és arca kipirult. Szeretem, amikor egy nő kipirul, főleg, amikor az előttem ülő tünemény teszi. - Anna, kellesz nekem. Azért vagyok itt, ezért jöttem. Nem szándékozom elmenni innen és nem foglak elereszteni sem. Még egészen biztosan nem. Te nem olyasmi vagy, amit egyszerűen csak a birtokomban akarok tudni. A magaménak akarlak teljesen. – elengedem a kezét, karcsú ujjait és kissé hátrébb lépek. Lélektelenül csillogó fekete szemeim végig rászegeződnek. Egy lélegzetvételnyi ideig csupán csak nézem őt, de aztán lerúgom a csizmáimat, leveszem a bőrdzsekim, a pólóm, kigombolom a farmert. Megszabadulok a zokniktól, végül pedig a nadrágomtól. Belépek a méretes kádba Annaval szemben és leülök. Hátradőlök, mindkét karom a kád szélére teszem és kényelmesen merülök alá a vízben. Egy ideig csak nézem őt, gyönyörködök benne. Hirtelen nyújtom felé bal kezemet, várva arra, hogy utána nyúljon és elfogadja, karcsú finom kis kezét erős tenyerembe csúsztassa. - Gyere közelebb. – hangom elmélyült és kevésbé parancsoló, mint máskor lenni szokott. Ki akarom szabadítani saját börtönéből és megmutatni neki valamit a saját világomból. Nem minden rossz, fájdalmas és nehéz ott. Tudom, hogy saját sötétségét ismeri, az enyém azonban még nem minden részletében ismert számára. Most azonban, eddigi életemben először akarom, hogy valaki ismerje a bennem élő, alaktalanul formálódó sötétséget. Ha megteszi és elfogadja a kezem, akkor közelebb húzom magamhoz. Ujjaim a haján simítanak végig, majd a hátán lefelé a bársonyos bőrön. Sötét energiáim védelmezőn lengnek körbe és immáron őt is.
Home 
Subject: Re: Fürdő 
