'Think like a queen. A queen is not afraid to fail. Failure is another steppingstone to greatness.'

Feröer egy középkor óta lakott vulkáni eredetű szigetcsoport az Atlanti-óceán északi részén, nagyjából félúton Norvégia, Skócia és Izland között. Feröer államformája királyság, nem tagja az Európai Uniónak és az Északi Tanács keretei között együttműködik a skandináv államokkal, és különösen szoros kapcsolatokat ápol Izlanddal, Grönlanddal és Shetlanddal. A szigetcsoport tizennyolc szigetből áll, melyek közül mindössze egy lakatlan. Fővárosa Tórshavn.
Hogy miért regélek éppen egy olyan szigetről, valahol az Atlanti-óceán északi részéről, amiről valószínűleg soha életedben nem hallottál? Jogos a kérés. A válasz pedig egyszerű: én vagyok Feröer királynője. Igen, ez minden, ahogy mondtam, a válasz egyszerű; a történet kevésbé.

Vikingkor:
825-ben foglalták el a vikingek a szigetcsoportot. Grímur Kamban vezette a honfoglalást, aki anyám, Apollonia testvére volt. A viking honfoglalás kezdetétől a feröeriek a régi viking isteneket tisztelik, a mai napig. Apám, Sigmund, egy másik hajón érkezett a szigetre, pár évvel anyám után. Oh, Odinra... anyám egy ostoba, fiatal valkűr volt, meggondolatlan és vak a szerelemtől. Ugyanis szinte egy szempillantás alatt apámba szeretett, aki csak egy fiatal alakváltó volt, egy szánalmas, törékeny, gyenge férfi. Ezzel, hogy összeállt apámmal - bár akkor még nem tudhatta - megpecsételte születendő gyermekeik sorsát. Még, ha többen cipelnénk ezt a kínos terhet... ezt leszámítva a gyerekkorom békésen telt. A többi gyerekkel játszottam a végtelen, zöld mezőkön, vagy az idősebbek meséit hallgattuk az isteneinkről, melyek egy idő után történetekből hitté váltak. Olykor kihajózhattunk a felnőttekkel, vagy halászhattunk velük. Azok voltak az izgalmas napok, nem azok, amikor nem vittek magukkal minket, gyerekeket, helyette nézhettük, amint a birkák egész álló nap legelésznek... izgalmas, mondhatom. Az első íjamat is gyerekkoromban kaptam, egészen pontosan hét évesen, és nagy becsben őriztem, mivel édesanyám készítette nekem. A következőt már együtt alkottuk meg, míg a harmadikat már magamnak kellett elkészítenem.

Tökéletesen emlékszem a honfoglalás időszakát követő, második bevándorlási hullámra, ami 885 körül kezdődött. A telepesek többsége a nyugat-norvégiai Bergen környékéről származott. Feröer és a viking világ többi része élő kapcsolatban volt; az Izlandra tartó hajósok megálltak a szigeteken, de feröeri születésűek is vándoroltak Izlandra. Az emberek jöttek és mentek, minden nap új arcokkal találkoztunk, és voltak olyanok is, akiktől el kellett búcsúznunk. Sokan vágytak el a szigetről, annak ellenére, hogy itt otthonunkra találtunk. Én mindig is szerettem itt élni, elvégre már ide születtem, nekem ez az otthonom, nem az, ahonnan az őseim származtak. A kereskedelmi kapcsolatok is szorosak voltak, pont, ahogy napjainkban is.

Középkor:
1035-től kezdve a szigetcsoport Norvégiához tartozott, a helyi főnökök hatalma és Feröer viszonylagos önállósága csökkenni látszott, míg a norvég királyok befolyása egyre csak erősödött.
1271 körül VI. Magnus norvég király kiterjesztette a régi Gulatingslóg hatályát Feröerre, így a szigetek teljesen betagozódtak a norvég uralom alá. Az Althing (a feröeri törvénykező gyűlés, vagyis az országom parlamenti ülése, és egyben így hívják az épületet is - 900 körültől kezdve ült össze a Tinganes félszigeten) elvesztette törvényhozó funkcióját, és ebben az időben vezették be a norvég kereskedelmi monopóliumot is.
Anyám bátran harcolt a norvégok uralma ellen - mind fizikailag, mind szellemileg -, de sajnos, ahogy az szokott lenni, az akkori uralkodó félreállította azt a személyt az útjából, akire a népe hallgatott. Magnus király elhallgattatta anyámat, egy nyilvános kivégzés keretei között, azért is, hogy a segítői, a barátai, az emberei, a csapata lássa, mi lesz azzal, aki ellenszegül neki, vagy lázítást folytat ellene.
És, ami a legszomorúbb, és a legdühítőbb, megmenthettem volna. Kiszabadíthattam volna Apolloniát, hogy eltűnjünk a szigetről, de apám meggátolt benne. Ő gyáva volt. Inkább elhallgattatott engem is, és anyám csekély számú csapatát is, akik még a halála után is kiálltak volna az igazáért, amivel ők mélységesen egyetértettek. Gyűlöltem ezért apámat, és megvetettem. Épp úgy, ahogy a városból engem is sokan megvetettek: vagy anyám viselkedéséért, a király hűbéresei; vagy anyám követői, apám gyávaságáért.
Egy csapásra elvesztettem mindent, ami fontos volt számomra: a szigetet, ami egyben az otthonom is volt, a legfontosabb személyt az életemben, az édesanyámat, aki húsát és vérét áldozta Feröerért, amit úgy szeretett, a barátaimat és a társaimat, akik kerültek, apám gyáva, meghunyászkodó viselkedése, és feltétlen tisztelete és odaadása miatt, amit a király irányába mutatott - csak azért, hogy önmagát védje.

A fekete halál 1349 körül érkezett meg Feröerre, ekkor apám elküldött Európába. Nem azért, mert féltett, és nem akarta, hogy az életemet veszítsem ebben a kórságban. Dehogy! Eladott, kereskedőknek. Még saját magának sem tudott volna kifizetni egy utat Norvégiába (a szülőhazájába), nem hogy kettőnknek. Ő is menekült a dögvész elől, nem akart a szigeten ragadni, nem akart a pestis markába kerülni... az persze már kevésbé érdekelte, hogy velem mi lesz. Angol kereskedők vettek meg végül, akik először Angol földre vittek, majd Portugáliába, aztán a Gibraltári-szoroson keresztül, a Földközi-tengert átszelve egészen Itáliáig jutottam, ugyanis ez volt a fő célállomásuk az angoloknak. Akkoriban Itália virágkorát élte, mindenki az itáliaiakkal akart üzletet kötni. Firenzei kufároknak adtak el, meglehetősen jó pénzért. Imádkoztam Odinnak, hogy vigye az összes kereskedő lelkét a Niflheim-be.

Firenze, 1478:
Gyűlöltem Itáliát. Meleg volt, száraz volt a levegő, az emberek jókedvűek voltak, mindig itták a bort, számomra ismeretlen istent imádtak, mások voltak a szokásaik, mint nekünk, északon. Utáltam őket, egytől egyig. Főleg az uramat. Francesco egy beképzelt fiatal fiú volt, pont ugyanolyan, mint az összes olasz: menthetetlenül boldog, szenvedélyes, tüzes és imádta a bort, meg a nőket. Beképzelt is volt kissé, és gyűlölte, ha más férfi akár csak vágyódó pillantással nézett rám. Ő viszont falta a nőket. Soha nem értettem a déli férfiakat. Mind ezt csinálták, szeretőt tartottak, de a feleségüket elhanyagolták.
Rendben, talán egyet mégsem utáltam...
Firenzében találkoztunk Leonardo-val. Az uram, gazdag férfi lévén, gyakran rendezett bálokat, ahova egyszer őt is meghívta. Meghívásának nyomós oka volt: azt akarta, hogy ez a művész fessen le minket, mármint Francesco-t és engem, és ezért igazán sok pénzt ajánlott az artistának, miért ne ment volna bele az üzletbe?
Így esett, hogy magányos pásztoróráinkban, amikor az uramnak saját ügyeivel kellett foglalkoznia, sikerült teljesen az ujjam köré csavarnom Leo-t. Egyre több, és több időt töltöttünk együtt, melyek alatt hivatalosan festmények vázlatait rajzolta, vagy festette rólam. Olyan ostobaságokat talált ki, hogy szeretne egy óriási kagylóban lefesteni, mint a tengerek istenasszonyát, vagy egy egyszarvúcsikóval a kezemben; valójában pedig szerelmes csókokat váltottunk a műhelyében.
Rengeteg mindent tanultam tőle: haditanácsadó volt, mesélt puskákról és ostromgépekről, foglalkoztatta az optika és vonalperspektíva, a csatornaépítés, a folyószabályozás, a víztározók és a hidak. Rendszeresen tanulmányozta a természeti környezetet, felismerte a földkéreg függőleges mozgásait és foglalkoztatták az ősmaradványok vizsgálatai is. Az emberi test a művészetekre tett hatását és arányait a Vitruvius-tanulmány munkájában foglalta össze. Továbbá az emberi test felépítésének feltárásában is úttörő szerepe volt. Gyakran végzett - akkoriban az egyház által tiltott - boncolásokat is.
Amikor Rómába ment, elszöktem az uramtól, hogy vele lehessek. Végül, Róma után Milánóig jutottunk, ahol élete alkonyán, 1519-ben megbetegedett, majd meghalt.
A szívem pedig újra üres lett, kopár és hideg - mint, amilyen Firenze előtt volt.

Feröer, 1538:
Jobb ötlet híján visszatértem a szülőföldemre. Amikor úgy éreztem, korábban, hogy anyám, a sziget és az embereim elvesztése után már nem érhet nagyobb kár, nagyobb bukás, nagyobb fájdalom, hát tévedtem. A Leonardo-val történtek mindent megváltoztattak bennem, de amilyen hamar és váratlanul jött, úgy is távozott az életemből.
A reformáció ekkoriban érte el a szigetcsoportot. Az egyházi birtokokat a király államosította, és úgynevezett 'királyi gazdáknak' adták ki használatra, akik osztatlanul továbbörökíthették a használati jogot; ezzel a megoldással kezdetét vette egy helyi elit kialakulása.
1655-ben III. Frigyes kamarását, Christoffer von Gabelt tette meg Feröer hűbérurává, aki 1662-ben a kereskedelmi monopóliumot is átvette. Feröer soha nem volt annyira kizsákmányolva és elnyomva, mint a Gabel-korszakban.
Ekkoriban újra embereket kezdtem gyűjteni magam mellé, meggyőzni a sziget lakóit, hogy ha összefogunk, újra függetleníthetjük Feröert, és élhetünk a saját szabályrendszerünk alapján, a saját törvényeinkkel; mint ahogyan azt az őseink is tették.

Hosszú, véres harc volt, mely évszázadokig eltartott. Csöndes belső viszályok és csaták folytak Feröerért és a nép szabadságáért, olyanok, melyről a világ nem is tudott. A nép harcolt a királyi hatalommal ellen, az ország lakossága két részre szakadt: a hűbérúr hűbéresei, az elit, és ott voltunk mi, a közemberek, akik íjakkal és kardokkal harcoltunk Feröerért; és a politika berkein belül a szabadságunkért küzdöttünk a szavak erejével. Leonardo hadászati tudományának köszönhetően, amit nekem is tovább adott, volt esélyünk a király és a hűbérúr emberei ellen, hogy megdöntsük a hatalmukat. Az emberek lassan bízni kezdtek bennem, és elismerni - női mivoltom ellenére - a harcászati tudásomat.
Fárasztó harc volt, sok vér tapad a kezemre, sok lélek súlya nyomja sötét szívemet azóta is, de a harcot megnyertük, a csata, amit a szigetért vívtunk, sikeres volt. A megmaradt feröeri nép pedig visszakapta azt, amit elvesztett. Visszakaptam életem egy elvesztett darabját, és azóta is úgy őrzöm ezt a gyöngyszemet, mint semmi mást. Többet ér nekem Feröer, mint a saját életem. A saját üres, lélektelen, szívtelen életem...
Ezért lettem én a királynő. A csapataim tudják, hogy Feröer jó kezekben lesz, főleg miután beavattam őket abba, hogy egy több száz éves valkűr vagyok, és az anyám az elsők között volt, akik erre a földre léphettek.

Második világháború:
1940. április 13-án Nagy-Britannia megszállta Feröert. A Dániától való elszigeteltség alatt a feröeriek tapasztalatokat gyűjthettek saját lehetőségeik, saját sorsuk és életük irányításáról. A II. világháború alatt a feröeri hajók feröeri zászló alatt hajóztak. Ezek a tapasztalatok, valamint a háborús évek gazdasági fejlődéséből fakadó viszonylagos jólét minden addiginál jobban megerősítették a nagyobb fokú függetlenségünket. Sikerült teljesen elszakadnunk Dániától, és képesek voltunk megtartani a függetlenségünket oly' mértékben, hogy az Unióba sem kellett belépnünk.

Napjainkban:
Azt mondják, kegyetlen királynő vagyok. Szerintem nem. Óvom és védem a szigetemet, és a lakóit egyaránt, őrzöm a függetlenségünket, és minden erőmmel azon vagyok, hogy a legjobb életkörülményeket biztosítsam a népemnek. Hogy miért teszem mindezt? Úgy érzem, ez az utolsó dolog, ami nekem maradt. Ezért tértem vissza, ezért harcoltam, ezért gyilkoltam és ezért harcolok ma is, és minden nap, életem hátralevő részében. Eltökélt vagyok és megingathatatlan, ha idegen lép a sziget fövenyére, arról úgy is tudni fogok; és bízom benne, hogy békés szándékokkal jössz, avagy, ha mégsem, bízz benne, hogy lassú és fájdalmas halált fogsz halni a puszta kezeim által.
Királynő. Diplomata. Kormányfő. New York-ban könyvszerkesztő, író, műfordító. Nő, egy férfiak uralta világban. A szívem mélyén pedig még mindig az a kislány vagyok, aki nem akar lemondani az íjáról, a kardjáról és a pajzsáról.

'Kill a man, and you are a murderer. Kill millions of men, and you are a conqueror. Kill everyone, and you are a god.'