Most elmesélem neked az életem legszörnyűbb időszakát. Hogy melyik az? Amikor rájöttem, hogy ki is vagyok én valójában. Nagy pofon az élettől, amikor kiderül, hogy nem lehetsz az, aki akarsz, és nem lehetsz az, ami akarsz. Az életem furcsán kezdődött, és még annál is furcsábban folytatódott. Persze a vicces része meg az a dolognak, hogy az életem valójában nem is most kezdődött el igazán.. ez inkább egy folytatása. Milyen érzés lenne neked az, ha kiderülne, hogy az egész létezésed egy többrészes filmsorozat, és most kezdted meg a negyedik fázisodat. Kellemetlen. Viszont a pláne az, hogy a múltad annyira brutális, hogy az elméd nem akar emlékezni semmire, így azt sem tudod ki vagy pontosan, na meg a múltbéli tetteidre is úgy nézel, mintha egy teljesen más személy életéről lenne szó. Pedig a néha napján bevillanó pillanatképek mind az én emlékeim egy másik életből, egy másik idősíkról. A mostani életem pedig az utcán kezdődött, mindentől távol, és egy teljesen (számomra ismeretlen) környéken. Legelőször még csak kisbaba voltam a semmi közepén, és nem is értettem a világ, ijesztő körülményeit. Aztán nem tellett bele pár órába sem, és már egy fiatal gyermek képében találtam magam. Azonban a testemmel együtt az elmém is folyamatosan fejlődött, és ahogyan cseperedtem, úgy értettem meg egyre több dolgot a világgal kapcsolatban. Mi is az ember, mik is az állatok, hol is vagyok most pontosan.. de sok kérdésre még így sem tudtam megadni magamnak a választ. Így hát útnak indultam a sikátorok között, és próbáltam keresni legalább egy olyan személyt, akit megfelelőnek találhatok arra, hogy megadja a válaszokat a kérdéseimre. Az utcán kóboroltam szakadt ruhákban, és koszos arccal. Mindenki egy átlagos utcakölyöknek nézett, de nem voltam rájuk mérges.. én sem tudtam, hogy pontosan mi is vagyok. Egy idős néni figyelt fel rám késő este, és ő vitt haza magával. Megfürdetett, adott rám szép ruhát, és odaadta a régi gyermeke ágyát nekem. Kellemes volt érezni a szeretetet, és a törődést. Számomra valamiért ezek az érzések olyan jelentéktelennek és hidegnek tűntek eddig, de miután a fogalomból egy konkrét érzés lett, megváltozott a világképem. Rengeteg kérdést tettem fel aznap este a hölgynek, aki türelmesen, mosolyogva válaszolt mindenre. Nem kérdezte sohasem, hogy honnan jöttem, és az sem érdekelte, hogy hogyan kerültem az utcára. Csupán egy kérdése volt, amire a lelkem mélyéről tudtam a választ. Mi a nevem? Camille. Ez az az egy dolog, amire százszázalékosan tudtam a választ. Miután ezt megtudta, álomba simogatott, és én pedig boldogan elaludtam. Mélyen aludtam, mégis éreztem az elmémben, hogy egész este forgolódok, és fáj a testem. Különös volt számomra az egész világ, ami talán érthető is volt, hiszen ez a mai nap volt számomra az első napom. Másnap mikor felkeltem egy teljesen más lány várt engem a tükörben, mint tegnap este. Az idős hölgy amint beért a szobámba egy tálcára gondosan elkészített reggelivel, egyszerre le is ejtette meglepettségében. A négy éves aprócska test helyett most hirtelen egy tíz éves idősebb lány állt. Mindketten értetlenkedve néztünk egymásra, hiszen én sem igazán értettem, hogy mi folyik itt pontosan. Arra vártam, hogy a hölgy egyből kitessékeljen a házából, mint egy szörnyszülöttet, de szívem mélyén reméltem, hogy nem olyan, mint a többi ember. Végül igazam lett, leültetett az asztalhoz, először megreggeliztetett, majd feltette félénken a természetes kérdéseit, amikre sajnos egyáltalán nem tudtam válaszolni. Erre elmosolyodott kedvesen, megsimogatta a kezemet, és azt mondta, hogy „semmi gond, együtt majd megoldjuk.” Bár csak két napja ismertem a nénit, mégis úgy éreztem, hogy benne teljesen megbízhatok, és.. szerettem őt. Kitöltötte a szívem hiányosságait, és segített átvészelni a szörnyszülött adottságaim hátrányait. Bár ő sem értette ezt az egészet, mégis ott segített, ahol csak tudott. Két nap elteltével már a kamaszkorba léptem át. Tizenhat éves voltam, és rettentően féltem. Féltem, hogy ha ilyen gyorsan pörögnek az éveim, akkor nem kell sok nap, és öreg lesz a testem, végül meghalok. Csak remélni tudtam, hogy idővel lelassul ez a folyamat, és nem kell elhagynom a nagyimat. A kamaszkorommal együtt furcsa képességek is törtek ki belőlem, ugyanis valamivel erősebb lettem, mint egy átlagos ember, és egyes jártasságaim csak úgy a semmiből kifejlődtek. A késsel úgy bántam, mint egy képzett katonatiszt, és a reflexeim is néha úgy felgyorsultak, hogy még én is csodálkoztam az adottságaimon. A napok csak teltek múltak, végül arra lettem figyelmes, hogy huszonévesnél tovább már nem öregszem, és végre kezd stabilizálódni a testem is. Iszonyatosan megkönnyebbültem, ám a fejemben lévő ürességet még mindig nem tudtam semmivel sem kitölteni. Elvileg már régen emlékeznem kellene arra, hogy mi is vagyok én, de csak homályos képfoltok maradtak az emlékeimből. Éreztem, hogy rengeteg dolgot elfelejtettem, és a lelkem egy része emlékezni is akart rá, ám a másik része rettegett tőle. Úgy éreztem, mintha egynél több személyiség élt volna a fejemben, pedig erről szó sem volt. A zavarodottságomon sajnos még a nagyi sem tudott segíteni, ezért úgy döntöttem, felkeresem saját magam az igazságot. Utána néztem egy „misztikus” emlékezéssel foglalkozó doktornak, akiről bár első látásra úgy hittem, hogy csak egy átlagos kuruzsló, tévedtem. Megérintette a fejemet, és elkezdett erőteljesen turkálni a fejemben. Erős, és éles szúró fájdalom jelent meg az elmémben, és majdnem elájultam a hirtelen beugró sok emlékkép miatt. Rengeteg dolog beugrott, ám egyik sem követett semmilyen vonalat. Minden emlék más-más időszakomból ugrott be, és az egyik következett a másik után. Borzalmas képek voltak. Nem hittem a saját emlékeimnek, ugyanis lehetetlen, hogy ilyen szörnyű dolgokat tettem volna. Embereket ölni? Lopni, csalni, hazudni? Ezen kívül különleges teremtmények képei is beugrottak fejembe, de semmi értelme nem volt az egésznek. Azt mondtam a doktornak, hogy azonnal csináljon velük valamit, de ő erre csak azt válaszolta, hogy valami gát védi az emlékeim teljes tárát, és még az ő ereje sem képes ahhoz, hogy segítsen rajtam. Iszonyat mérges lettem rá, és nem tudtam uralkodni magamon. Hirtelen az arcom egy sötét „lidércalakot” vett fel, az előttem ülő doktor pedig agyvérzésben összeesett. Nem értettem az egészet, hogy ez hogyan is történhetett. Egyáltalán én csináltam? Lehetetlen. Azonnal kirohantam a magánkórházból, és elfutottam a közeli parkba. Leültem egy padra, és próbáltam összeszedni a gondolataimat, de tele voltak összekuszálódott emlékképekkel. Annyira fájt a fejem, hogy végül elaludtam ott, a padon. Másnap reggel szintén sajgó fejjel ébredtem, de már sokkal jobban, mint tegnap. Lenyugodtam, és próbáltam összeszedni magam. Nem akartam egész életemben egy roncs lenni, így lépnem kellett valamit. Tovább kutakodtam a múltam után, és ellátogattam egy másik okkultizmussal foglalkozó emberhez. Ő sokkal többet tudott rólam, mint azt én valaha gondoltam volna. Azt mondta, hogy valkűr vagyok, aki a sötét fae-khez tartozik, de nem igazán érettem ebből semmit. Elmagyarázta, hogy mik is azok a valkűrök, na meg a sötét-világos ellentétről is összehadart valamit, és én próbáltam a legtöbb információt megjegyezni ezekből. A képességem hallatán egyenesen ledöbbentem, de az, hogy több életem is volt, egyenesen sokkolt. Vissza akartam kapni az összes életemről az emlékeimet, de a férfi szerint annyira durva életeim voltak, hogy a mostani énem kizárta magából azokat. Egy kis idő után, vagy ha esetleg majd találkozok valakivel a múltamból, akkor szépen lassan visszatérhet a régi énem, és az emlékeimet is visszakaphatom, de addig ennyivel be kell érnem. Mivel féltem a múltamtól, ezért nem kerestem fel többé semmilyen személyt, éreztem, hogy egyszer majd felkeresnek ők. Igazam lett. Mire hazaértem, az idős hölgy már holtan feküdt, és a vérével a falra azt írták, hogy „folytatnod kell a szolgálatodat, valkűr.” Azonnal kirohantam az épületből, és úgy döntöttem, hogy el kell szöknöm a sorsom elől. A nagyim volt az egyetlen támaszom az életben, és a múltam őt is elvette tőlem. A rám hagyott pénzéből úgy döntöttem, hogy elutazom Párizsból New yorkba, és új életet kezdek. Menekülök a sorsom elől addig, amíg lehet, mert tudom, hogy egyszer majd eljön értem, és akkor már.. nem lesz menekvésem.