Látom rajta a szomorúságot, bár próbálja elrejteni. Mindig azt az énjét mutatja az emberek felé, amelyiket semmi sem érdekli, és nem nagyon foglalkozik bárki mással. Most is poénkodik, bár én átlátok rajta. - Ha aludtam is volna, akkor biztosan nem haraptam volna le a fejed, ha felébresztettél volna. Addig is többet lettem volna veled. - mosolyodtam el, és igazából örültem volna, ha felkelt, mivel akkor is csak ő lett volna mellettem. Más nem is kell nekem, csak ő. Keresni szoktam a társaságát, mivel nélküle nem bírnám ki az életet. Sokat voltam egyedül, viszont most, hogy ő már a részese, semmi kedvem sincs eldobni. Senkinek nem is engedném, hogy elvegye tőlem. Egyből tervezném hogyan tegyem el az útból. Direkt nem válaszoltam neki, hogy milyen rossz hírem van. Mondhatnám azt, hogy elmegyek, esetleg azt, hogy abbahagytam a melót, és egész nap itthon leszek. Nem, igazából nem ilyen hírem volt számára, sokkal kellemesebb, mint azt gondolná. Nem tudom mennyire szereti, amikor ölelgetem és hozzábújok, de valószínűleg nem utálja, mivel mindig engedi, és nem is panaszkodik érte. Most is így volt, és felnevettem, mikor szarkasztikusan közölte, hogy ez a legrosszabb dolog a világon. Próbáltam leküzdeni érzéseimet, de nem ment, és azt hiszem ez az adandó alkalom, hogy elmondjak neki mindent. A csillagos ég alatt, a holdfényben, és viszonylag a hőmérséklet is jó.. Gyönyörű minden most, épp passzolna egy vallomáshoz, de nem rám vall, hogy ne tegyek egy kis bevezetőt. Eszembe jutott, hogy most a köntös alatt csak fehérnemű van, így hát kicsit elcsavarhatnánk a fejét mielőtt válaszolok kérdésére mi a bajom. - Melegem van.. - álltam fel, és lassan kezdtem el magamról levenni a köntöst, szemben vele, közben végig őt nézve. Tudom, hogy szereti a nőket, főleg ha önként vetkőznek neki, így gondolom nagyon örül ennek most. Leraktam a ruhadarabot a régi helyemre, én pedig Cairos ölébe ültem, vele szemben, hogy figyelhessem merre szalad tekintete. - Nehéz volt ma a munka.. Egész nap csak rohangászni mindenki után, akik türelmetlenek és hangosak.. - pajkosan mosolyogtam, és simogattam karját, közben tekintetem le sem vettem gyönyörű szempárjáról. - De a legnagyobb gondom mégis csak te vagy.. - nyomtam egy kisebb csókot ajkai mellé, aztán végighaladtam arcán csókjaimmal lassan, egészen a füléig. - Mert te vagy a legkívánatosabb dolog az életemben. - suttogtam fülébe, majd fülcimpáját kezdtem finoman harapdálni. Nem tudom miért mondtam ezeket, pedig nem akartam neki vallomást tenni most. A látvány, ahogy itt van előttem, teljesen elveszi az eszem. Elhúzódtam tőle, arcára raktam a kezem, s megint mélyen tekintetébe merültem. - Azért mert őrülten szeretlek. - mondtam ki végül, és már tényleg nem tudtam visszavonni amiket bevallottam neki. Érzéseim csöppke töredékét árultam el most neki. Azt nem, hogy nap, mint nap sóvárogtam utána, a napokat, a heteket, a hónapokat amíg megpróbáltam lopni tőle egy csókot, de mindig megfutamodtam. Azokat az álmatlan éjszakákat, és a bambulásaimat amikor a szemem előtt lejátszódtak az álmaim. Azt, hogy mióta vagyok igazán, mélyen és olthatatlanul szerelmes belé. Alig hagytam neki időt a válaszra, máris ajkaira tapasztottam sajátjaimat érzékien, és hosszasan részesítettem csókomban. Nagyon régóta várakozom egy ilyenre, de csak tőle. Biztos csak álmodom.. Remélem nem csak egy hiba vagyok. Remélem nem kel fel és hagy itt.. Talán nem érek neki annyit, de nekem ő jelenti a mindenséget. Csókjaimmal immáron áttértem a nyakára, és alig akartam elhinni, hogy tényleg megteszem ezeket. - Igen! Nem tagadom most már. Szeretlek, amióta első reggelemen melletted ébredtem. - hagytam abba egy pillanatra a puszikat, és megint szemeit néztem, mivel most jön a komoly része. - Amióta aznap éreztem csókodat. Akkor még semmi volt ez az érzés, de minden egyes mondatodnál sokkal jobban szeretlek. Amióta itt lakom csak arra várok mikor leszek kész arra, hogy elmondjam. Amikor rád nézek, csak az jut eszembe milyen érzés ez.. - kezdtem bevezetőnek, mivel muszáj elmondanom mindent. - Nem tudom, hogy te hogyan érzel, de engem kezd megölni ez az érzés. Nem voltam még.. Szerelmes. Nem is tudom, úgy érzem ez több annál. Szeretem amikor megérintesz, azt ahogy rám nézel, a szemeidet, a csókodat, az ölelésed, a melletted töltött éjszakákat. Minden porcikádért odavagyok, érted? - könnyeztem már, mivel féltem, hogy ezek után elvesztem. - Ne, kérlek ne menj el most, még nem fejeztem be. Nem vagyok olyan, mint más lányok, tudom. Van jobb, kedvesebb, szebb, aranyosabb, törődőbb, de egyet ígérhetek.. Senki sem fog annyira szeretni téged, mint én. Biztos vagyok benne. Te vagy a mindenem, na! A szerelmedet akarom érezni, és támogatni mindenben. Minden reggel azt kívánom visszapörgethetném az időt, és azon a reggelen lehetnék, amikor még érezhettem a csókod, és nem tiltottam meg magamnak a vonzódást irántad. Tudod, hogy bármikor kész vagyok az életed lenni, a hangod, az okodnak lenni amiért élsz. Idő kellett, hogy megtaláljam a szavakat a vallomáshoz. De most a jövőm és az életem lélegzik ezekben a mondatokban, mert ha elutasítasz, meghalok a fájdalomban. Sajnálom.. - sírtam már, és nagyon rossz volt, egyben megkönnyebbülés elárulni neki az érzéseimet. Féltem, hogy vége még a barátságnak is köztünk, és még nem sírtam ennyire, mint most. Nem szokásom sírni eleve, és szükségem van rá, mert már csak ő van nekem. Úgy érzem ha ő elmegy most, nem lesz értelme az életemnek.
† Music: semmi † Note: csak neked † 847
Cairoshell Delancy
I'm a vampire, I want to taste your blood.
✤ Posztok száma : 19
✤ Születésnap : 1655-08-10
✤ Regisztráció : 2014-09-07
✤ Foglalkozás & hobbi : ➳ all good
Honey, keep my secrets well
Subject: Re: Terasz Mon Nov 03, 2014 9:47 pm
Bailey & Cairos
Minden lecsillapodott, lenyugodott. Akárcsak, mintha vihar előtti csend kezdeményezné a területet. De nem baj, szeretem, hogy ha valahol nyugalom van. Az olyan érzés, mintha hirtelen nem lenne semmi gondja-baja az embernek. Semmi rivaj, semmi élet. Egyedül csak a tücsök ciripelés zavarja meg a szellő halk nótáját, majd az, mi hátam mögül szólal fel édesen, oly kegyes, és varázslatos hangon, mi csak így kérdezett fel; miért nem vagyok bent... Elmosolyodom akaratlanul, s arcomat a cipőm orrára hegyezem, egy csábos mosoly keretében. Ő az egyetlen nő, aki eddig képes volt igaz mosolyt csalni az arcomra. És aki elfogad úgy, ahogyan vagyok. Ámbár, Baileyel különös kapcsolatot ápolunk, ami ugyan csak barátságra alapul, de abban is inkább egymást szórakoztatjuk, mi mindkettőnknek jól esik néhanapján. - Úgy láttam, mintha aludtál volna, bébi. De akkor kancsal voltam, még is...- jegyzem meg egy humoros hangsúly keretében, miszerint teljes színészi tehetséggel takargatom azt, hogy valójában most is egy idegroncs vagyok, és semmi kedvem sincs az ökörködéshez. De nem, Bailey nem azt az oldalamat ismeri, aki szenved, és nem tudja elfogadni a sorsát. Bailey olyan férfinak ismer, aki nem ismer semmiben sem kegyelmet. Nem néztem hátra, nem fordítottam sehová sem a tekintetemet, ameddig mellém nem érkezett azzal a mondatával, hogy van egy rossz híre. Még is, mi lenne az? Nálam tökéletesen el van hitt, ámbár engem az se zavarna, ha nem dolgozna. Minek? De persze, ennek magyarázhat az ember... Én semmit sem kérek cserébe amiért itt van velem, leszámítva egy dolgot, de azt ő is ugyanúgy élvezi, így nincs neki ellenére az én feltételem. Feltekintettem rá, míg mellém húzott egy széket, s észrevettem, hogy le sem bírja venni a tekintetét a szempáromról. Már egy ideje feltűnt nekem, hogy nagyon érdeklem mostanában, de az elmúlt napokban leginkább, holott nem érdemelném meg a szeretetét sem. Hiszen, nem csak együtt töltjük az időnket, mint férfi és a nő, hanem mint két barát, próbáljuk helyre hozni egymás rombadőlt életét. Aztán, elég érdekesen kezdődött minden. Leitattam, aztán a magam módjára le is fektettem őt. De ki mondta, hogy ez ellenére is volt neki? Nem úgy nézett ki utána, mint aki utálna miatta. Sőt, azóta már magamnál is tartom fogjul. Bailey rengeteg szép adottsággal rendelkezik, aminek a világ összes férfija se tudna ellent mondani. Ráadásul ez nem csak küllemre mondható el róla, hanem belsőleg is. Démon ugyanakkor, de ha belegondolok, egy aprócska lélek van velem. Tudom, hogy ő nem ilyen, de attól függetlenül meglágyítja a szívemet ez a tény, hogy egy parányi lélek segít a mindennapokban nekem. Szeret, és meghallgat. Mily csábító, és olvasztó gondolat kavarog bennem ilyenkor... - S, mi az a rossz hír? - kérdezem tőle végül, miután pár másodperces szünetet hagyott mondata után, miszerint arra várhatott, hogy visszakérdezzek. Természetes, hogy érdekel, mi a baj, elvégre velem él, felelősséggel tartozom felé. Elmosolyodom, amikor karjait magam köré fonja, s én is viszonzom azt a lágy, és nyugtató ölelését. Mennyire szerettem, amikor ezt csinálja. Ő az egyetlen olyan, aki engem elfogad úgy, ahogyan engem a jó isten megteremtett mint küllemre, mint belsőre. Habár, ha az nem Isten volt, akkor maga a sátán. Mi ketten Baileyel nagyon hasonlítunk, elvégre, magamat láttam meg ő benne. Érzéki, s még is olyan vad, de azonban tud érezni, és nagy szaktudás szükséges, hogy kihozza bárki is az érzéseket belőle. Pontosan, akárcsak én. Ő képes volt meglágyítani, s akár már kenyérre is lehetett volna kenni. De ugyanakkor jó magam is azt érzi, hogy én is kitudom belőle hozni minden csepp emberi érzelmeit is. Lélek ő, kegyetlen. De tud szeretni. De mint már, két gonosz miért ne szeretné egymást? - Ölelgetni? Hát ez a legnagyobb rossz dolog az életben...- mormolom szarkazmusként értve, hiszen ő maga is tudja, hogy nagyon szeretem őt megölelni, mert akkor tudom, hogy ő is nyugodt. - És min gondolkoztál a kanapén, ha nem aludtál? Vagy csak üresjárat? - érdeklődöm a lelki világáról, hogy még is mi járt a tudatában. S még mindig érdekel, hogy mi a rossz híre. Szeretethiányosak vagyunk mindketten. a gonoszokat nem szereti senki sem.
Leghosszabb napjaim egyike volt ez a nap is, mikor egész nap szívtam a munkahelyen a szánalmasan alacsony fizetésért, amiből tudom fizetni az ittlétem. Cairos nem kéri, de megszeretném neki hálálni a jótettét, miszerint maradhatok itt. Nem mennék el soha, de talán az lenne a legjobb, miután felmerült bennem az a szívszaggató érzés, hogy igenis ő az én szerelmem. Sosem akartam szerelembe esni, de úgy tűnik hagytam, hogy a csökönyös halandó érzések átvegyék a hatalmat felettem. Nincs külön szobám, általában Cairos ágyában alszom, mellette. Nem tartok igényt külön ágyra, mert megvagyunk egymás mellett, sosem csináltunk gondot abból, hogy együtt alszunk. Miért is tennénk? Jó barátok vagyunk, így nem kínos, egyáltalán nem. Még nekem sem, pedig nekem az lehetne. Én örülök, hogy alvás közben is magam mellett érezhetem őt. Most később értem haza, így a kanapén pihentem. Erőm sem volt beszédülni a szobába, inkább itt maradtam, bár nem aludtam. Pihentettem a szemem, meg gondolkoztam. Gondolkoztam azon, hogy mégis hogyan mondhassam el neki érzéseimet. Szeretném ha tudna róla, de egyben félek is tőle, attól, hogy elutasít. Nagyon rossz érzés lenne, és sosem szeretném megtapasztalni. Ez a tudat nem hagy aludni, nem enged, így hát jobb, ha kimegyek hozzá, és beszélgetek vele kicsit. Nem akart zavarni gondolom, azért időzik kint, de egyáltalán nem zavarna. Igazat megvallva nem is kicsit, de már hiányzik az a szeretet amit néhanapján kapok tőle. - Miért nem vagy bent? - kérdezem tőle halkan, és állok meg a teraszajtóban. Háttal volt nekem, de még így is olyan érzés volt, mintha apró pici lepkék repdesnének a gyomromban. Kár, hogy rovarirtót hiába nyelek le, nem halnak ki. Bár még egyszer érezhetném ajkai ízét, ami megrészegített anno azon a reggelen és éjjelen. Ölni tudnék érte. - Rossz hírem van.. - kezdtem a mondandómat, de először odamentem mellé, és egy széket odahúzva mellé leültem. Hagytam egy kis drámai szünetet, mielőtt közlöm vele a kicsi tényt. Mélyen szemeibe néztem, amik gyönyörűek, és annyira eltudok bennük veszni. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? - Szeretethiányos vagyok, így hát most ölelgetned kell. Borzalmas, mi? - nevetek, és máris átöleltem. Szerettem a bőrének érintését, minden egyes porcikáját, olthatatlanul és kérdéstelenül odavagyok érte. Gondolom ő ezt már tudja, csak titkolja. A mosolyt le sem lehet mosni az arcomról, amikor vele vagyok, és úgy nézek rá, mint soha senki másra. Kicsit feltűnő már, de eddig nem tett róla említést.
† Music: semmi † Note: csak neked † idk
Cairoshell Delancy
I'm a vampire, I want to taste your blood.
✤ Posztok száma : 19
✤ Születésnap : 1655-08-10
✤ Regisztráció : 2014-09-07
✤ Foglalkozás & hobbi : ➳ all good
Honey, keep my secrets well
Subject: Re: Terasz Sun Nov 02, 2014 9:16 pm
Bailey & Cairos
Éjszakai sötétség járja át az egész teraszt, s a körül a kopár kertet. Elgondolkozom azon, hogy mi lenne még mindig, hogy ha apámat nem öltem meg volna akkor? Ég bennem az emlék, szinte az dobogtatja a szívemet, hogy akkor megöltem, és elszublimált mindenféle megannyi kín, miket azelőtt átéltem. Újabb arcot ölteni magamra, újabb hazudozás, újabb bújkálás, és persze, a gyávaság az, mi kifogott rajtam. Mert gyáva voltam! Menekültem előle,de ugyanakkor ha a jó oldalát nézem, akkor legalább bejártam a világ összes zugát. Hajtott a vágy, hogy közben kihasználjam az adottságaimat, és megöljek mindenkit, aki az utamba áll, vagy éppen csak csevegő módban felszólítanak, hogy merre van éppen a vasútállomás. Nem szerettem soha az embereket, s mindig is úgy voltam vele, hogy bárki hozzám szól, akárhogyan, annak letépem a fejét. Engem erre tanítottak, így hát ezt ugyanúgy magammal hordozom, és a síromba is viszem. De nem bánom! Hálás vagyok az apámnak, hogy erre tanított. Erre az egyre, amiért büszkén mutatkozom bárhol. Mert így, senki sem mer ellenem szegülni. A gyengék mind eblbuknak, de én addig még ugyanúgy mészárolom őket. A gyengéket! A teraszon ülve, olyan idill nyugalom suhant át rajtam a széllel együtt. Sőt, még le is hunytam a szememet, mintha mindjárt eltudnék aludni. Ez, valóban így volt, mert nagyon fáradt lettem. úgy érezetem, hogy szétesik a fejem, vagy mintha valami gyötörne inkább. De, ez már azóta, mióta az eszemet tudom. De soha nem tudok rájönni, hogy mi az, ami belülről felemészt... valami sötét, kinzó. Rág belülről, szinte felgyújt, és nem tudom megfejteni; mi az? Üres a lelkem. Ez itt a baj. Felettem egy kacagó szél suhant el, mintha csak kinevetett volna. valahogy így; - te szerencsétlen... minek vagy te még itt? Minek élsz te, ha úgy is utál mindenki?- S suhog bele a fülembe, mintha csak belenevetett volna a végébe. Megrázom a fejemet, majdan kinyitom smaragd színű szempárom, mi a sötétben is oly élesen csillog, főleg nem a csillagok, mik tükörnek nézik szemeimet. Szépen ragyognak bennük, hiszen mindig szerettem a csillagokat nézni. Az egyetlen jelenet, ami képes meglágyítani a tudatomat, és a lelkemet. Két karom gyengéden nyugszik ölemben, összeforrva ujjaim, néha malmozok ujjaimmal unalmamban. Bemehetnék a lakásba, hogy eltapsoljam a maradék este idejét, de nem akarom zavarni Baileyt. Olyan nyugodtan aludt, hogy úgy éreztem, inkább jobb, ha távozom egy időre, ki a teraszra. Így is rám fér már a friss levegő, mert kezdem elveszíteni a fejem.
Home 
Subject: Re: Terasz 
† 847
