Automatikusan angolul beszéltem, de nem is nagyon érdekelt, ha nem értik, akkor elkezdenek franciául hablatyolni. Vagyis eleinte tényleg olyan volt, de szerencsére még az én koromban is tanultam franciát és már itt is ragadt rám, így nem igen volt már gondom ezzel a nyelvvel se. Az viszont kicsikét meglepett, hogy érti amit mondok. Nem sokan beszélik itt még az angolt. Talán valami arisztokrata vagy nemesi család sarja áll előttem. Hmm ez még érdekesebbé teszi a helyzetet. Nem akartam semmi bajt se, de most tényleg. Lehet fejben elgondoltam azt, hogy azt a ficsúri uraságot helyre kellene tenni, de én se vagyok annyira szőke, hogy minden fegyver nélkül rohanjak neki. Nem akarok én se öngyilkos lenni, illetve mielőtt meghalok egy-két dolgot megszeretnék tenni és nem éppen rövid a listám.
De tudtommal nem halt meg. - mondom neki kicsit megvetően, majd minden gondolkodás nélkül folytatom.- Egy szóval inkább örömtáncot kellene járnod vagy a farkasod sebeit ápolgatnod, nem? - kérdeztem tőle még mindig eléggé gúnyosan. Nos, ezt még nem igen tudom kontrollálni, hogy a nyelvemre csomót tegyek és ne mondjam ki azt, amit gondolok. Mert azt hisze mezzel is sikerült rontanom a helyzeten. Azt se értem, hogy egy olyan, mint ő miként képes védeni egy gyilkost.... Figyeltem őt, majd hirtelen el is tűnt. Biztos voltam abban, hogy nem lépett le, hanem valamire készül, de én magam sem gondoltam azt, hogy ennyire egy aljas személlyel van dolgom, aki inkább hátba vagyis föntről támad, mintsem szemből. Eddig képes volt erre, nem értettem, hogy mi változott, de sok időm nem volt gondolkodni, hiszen hamarosan egy hatalmas nagy koppanással értem a földet és éreztem, amint vérrel megtelik a szám. Megpróbáltam megmozdulni, de olyan volt, mintha egy hegy tehénkedne rám.
Talán hibáztam, de mintha ti nem tennétek. Hány gyermek, védtelen nő halt már meg amiatt, hogy a te fajtád egy gyilkost védet? Mi még se ölünk meg egytől egyig titeket... - kérdezte tőle undorral az arcomon, majd egy kisebb vért köptem rá és vettem egy mély levegőt, mert olyan volt, mintha a mellkasomat valami mázsás súly akarná összepréselni. - Ha annyira meg akarsz ölni, akkor mire vársz?- kérdeztem tőle egy féloldalas mosoly kíséretében, de közben a testemhez szorított kezemmel próbáltam kihalászni a késemet, ami sikerült is. A lábába szúrtam minden erőmet összegyűjtve és a pillanatnyi meglepődését kihasználni kiszabadítottam magamat és újra talpra álltam. Letöröltem a vért az arcomra és őt figyeltem.
Mit akarsz tőlem? Megölni nem hiszem, mert akkor már megtetted volna. - mondom neki komolyan és nem  mozdulok. Egyszerűen csak állok és kíváncsian várom a következő lépést. Ha meg akar törni, akkor ennél azért többre lesz szüksége.

Valahogy éreztem, hogy nem lesz nyugis napom, hiába is vágytam arra. Nem kerestem a bajt, egyszerűen csak azt tettem, amit helyesnek láttam. Nem öltem meg senkit se úgy, hogy ne lett volna jogos. Miért kellene életben hagynom egy gyilkost, ha még több áldozatot fog szedni, ha életben maradna. Úgy éreztem, hogy a világnak teszek jót és megmentem a világot egy olyan elmebeteg vámpírtól, mint aki kiirtotta a családomat. Soha nem voltam képes elfelejteni az első gyilkosságomat, de miért is kellene? Talán az ő emléke az, ami még a földön tart, ami miatt nem válok olyanná, mint a legtöbb vadász. Nem az a célom, hogy még több skalpot szerezzek, hanem az, hogy jobbá tegyem a világot. Legyen szó emberről vagy lényről. A gyilkosság a szememben mind a kettő félnél pontosan úgyannyira elítélendő.
Nem kerestem a bajt, de azt hiszem sikerült belekeverednem megint. Nem értem, hogy mit akart ez a férfi tőlem, de az volt a szerencse, hogy résen voltam vagy különben már réges-régen a túlvilág felé közlekedném, hajon vagy nem. Mit tudom én, hogy milyen valójában a túlvilágra valóbejutás. Túl sok a legenda, de oly kevés a valós történet. Nem sokkal később egy kés lendül felé, ami elől kitérek, majd pedig arrébb szaladok és figyelem őt. Nem értem, hogy mit akar. Nem tetszik nekem az, ahogyan rám néz. Egy damfír. Rosszabbak, mint a vámpírok, de könnyebben sérülnek legalább. Figyelem őt, majd hátrálok egy-két lépést, amikor előkerül a kardja. Remek. Nekem is pont ma kellett otthon hagynom mindent, ami megvédhetne.
- Mi a francot akarsz tőlem? Semmi dolgom veled! - mondtam neki minden undorral az arcomon, hiszen nem értettem, hogy miként képes így élni, hogy félig szörny, a másik fele meg ember. Nem akarom tudni, hogy milyen nehéz lehet megállni a vérszomját, de nem is az én dolgom.
Amikor látom, hogy nem akar távozni, akkor neki futok és egy kisebb doboz tetejéről a falra kapaszkodok, ugrok és közben egy-két Shuriken-t dobtam felé, majd pedig egy szaltó kíséretében talpra érkeztem újra a földön, de kellő távolságban, hogy ne tudjon sebet ejteni rajtam a kardjával. Közben újra ás újra végig mértem őt. Nem értettem, hogy miért akar bántani, hiszen soha nem láttam még korábban. Közben pedig újabb pár darabot vettem elő a rejtekhelyéről, ha esetleg támadásba lendülne, akkor meg tudjam sebesíteni és lelassítani őt. Nem áll szándékomban vérre menni, de talán belátja, hogy nem akarok őt bántani és a korábbit is csak figyelmeztetésnek szántam.

Nem kellene itt lennem. Egyszerűen nem értem, hogy még mindig mit keresek itt. Mennyi ideje most már? Talán fél éve, de lehet kicsit több. Sok mindent megtanultam ennyi idő alatt, illetve sok pofont is kaptam, de mindig elálltam és folytattam. Mondjon bárki bármit is. Nem vagyok egy szőke liba, akit esetleg valami úri lánynak gondolnának itt. Bár az öltözetem alapján biztosan dilisnek néznek vagy mit tudom én. Akkor se tudnék azokban a csili-villi ruhákban egész nap járkálni. Nem értem a mai vagyis a múltbéli nőket, hogy miért sanyargatják magukat ennyire. Na, meg persze eléggé fura lenne, ha ilyen ruhában ugrálni az egyik házról a másikra miközben valami elvetemül, vérszomjas lényt üldöznék. Nincs bajom úgy egyik fajjal se, hiszen nem csak úgy öldöklőm, amikor elkap a hév. Egyszerűen csak azokat nem szeretem, akik ártatlanokat ölnek és ők nélkül ölnek, legyen szó gyermekről, idősről vagy éppen élete teljében lévő férfiról és nőről. Ma nem akartam vadászni egyszerűen egy kis szabadnapra vágytam ebben a zűrzavaros időkben. Emiatt is indultam el a város melletti rét felé. Nyugalmat szerettem volna és azt, ha egy kis időre minden gondom elszáll. Na, meg persze azt se ártana kitalálnom, hogy mikor és miként fogok hazajutni. De minél inkább többet gondolok erre, annál inkább úgy érzem, hogy soha. Itt ragadtam és ezt kell szeretni. Alig, hogy magam mögött hagyom a város "tombolását" olyat látok, ami miatt pont elhagytam a várost. Egy vámpír az, amint éppen a második áldozatát fogyasztja. Mind a kettő gyermek. Nekem se kell több, hiszen elkezdek az irányába menni, majd pedig hamarosan eltalálom őt a késemmel. A nyomában szaladok, majd amikor a korábbi helyére érek, akkor a holtestek mellől felkapom a kést úgy folytatom a követését. Még szerencse, hogy soha nem megyek fegyver nélkül az utcára, de ilyen időkben nagy ostobaság lenne. Hamarosan pedig romos és kihalt épületek mellett haladok el, majd szép lassan egyre lassabban folytatom az utamat, hiszen biztosan valamelyik házban lapult meg. Nekem meg szükségem van minden apró zajra, hogy meghalljam, mert különben futni hagyok egyet.
Nem láto....? - kérdezném meg az ismeretlen idegentől, aki egyszer csak az egyik utcára pont arra kanyarodik, amerre én vagyok. De szép lassan inkább hátrálni kezdek és a kést pedig a ruhám ujjába csúsztatom. Érzem rajta, hogy nem ember, vagyis nem teljesen. Nem akarok vele összeverekedni. Nekem csak a vámpír kell és nem pedig ő.