Én se voltam egy angyal, hiszen a testvéremet én fosztottam meg attól, amit egy igazi család jelenthet. Nem tudtam akkor még, hogy van egy kistestvérem, hiszen egy idő után hátat fordítottam a családnak. Talán a karmának köszönhetően veszítettem el a lányomat is. Nem tudom, hogy ő él e még, de nagyon reménykedek abban, hogy olyan élete van / volt, amilyenről mindig is ábrándozott. Ő nem tehetett az én hibáimról és biztos vagyok abban is, hogy sokkal jobb személy nálam. Bár csak akkor jobban ragaszkodtam volna hozzá, de akkor még gyenge voltam és ember. Egyszerűen hagytam, hogy a kezeim közül kitépjék és elvigyék. Azt mondták, hogy meghalt nem sokkal később, de ezt soha nem tudtam igazán elhinni. Most meg itt van ez a férfi és mintha vele akarnám jóvá tenni a múltam hibáit. Mintha abban reménykednék, hogy talán egy kis érzelmet képes leszek belőle kicsikarni és akkor kevesebb szörnyeteg élne a világon, mert érzelmek nélküli vámpír talán a világ a legrosszabb ragadozója.
Kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor azt mondja, hogy szerinte balra. Persze, melyik pasi hagyná azt, hogy egy nő vezesse? Főleg akkor, amikor nem éppen az ágyához vezető utat akarja megmutatni a nő a férfinak. Egyszerűen csak éhes voltam és elég régóta éltem ahhoz, hogy tudjam merre kell menni. De még mielőtt bármit is tehetnék vagy esetleg mielőtt még érvelni tudnék az igazam mellett, elkapja a kezemet és elkezd maga után húzni.
Ez emberrablásnak minősülne az emberek nyelvén. - mondom neki kissé viccelődve, hiszen mondhatni az akaratom ellenére kezdett el abba az irányba vinni. Így szerintem jogos az észrevételem.
Ohh, ha annyira egyszeri találkozó, akkor miért nem tudsz elengedni? Miért akartad azt, hogy veled együtt jöjjek ebbe az irányba? - kérdezem tőle kíváncsian, majd egy aprót az ajkamba harapok, hiszen megint nem tudtam lakatot tenni a számra.  Egyből kimondtam azt, ami eszembe jutott. Most lehet ennek köszönhetően még inkább magába fog zárkózni és az is lehet, hogy a kezem hamarosan árván fog magam mellé hullani, mert elengedni.
Vadászni? - kérdezek vissza kissé döbbenten, mint aki teljesen másra számított. Nem is értem, hogy miként gondolhattam azt, hogy esetleg randira hívna el. Bár az se kizárt, hogy nála ez részben annak számít. Figyeltem őt és látszott rajta, hogy még ezt is nehezen tudta kimondani.
Rendben, szívesen. - mondtam neki egy kisebb mosoly keretében, majd egy apró puszit nyomtam az arcára és hamarosan kiszabadítottam a kezemet. Végül vámpír sebességgel indultam el és pár perccel később végül lassítottam és az egyik fa mögé bújtam el. Onnét figyeltem őket, hiszen nem messze ott volt két ember is és még az illatuk is remek volt. Nem bírtam Cairos-t megvárni, így hamarosan már azon kaptam magamat, hogy a vér mámorító íze tölti be a számat.... Éhes voltam, sérült és gyenge, de még talán magamat is megleptem azzal, hogy most ennyire gyorsan és gondolkozás nélkül cselekedtem.

Igen, tanultam és pontosan ezért mondom. - mondom neki egy kisebb fintor keretében, mert lehet nekik nincsenek érzéseik, bár ezt nem hiszem el, mert biztosan nem lehet az se jó, amikor több ideig nem kapnak vizet akár. Biztosan ők is éreznek valamit. Nem nagyon érdekelt a megjegyzései ha nem képes felfogni azt, hogy úgy érzem, hogy még egy növénynek is akár több érzése lehet, mint neki, akkor én nem fogom magyarázni. Ez az ő dolga, hogy felfogja e a dolgokat vagy nem.
Vigyázz, mert a végén még meg fog ártani az alakodnak. - mondom neki viccelődve és kicsit csipkelődve, hiszen nem értem, hogy ez mért ekkora gond. Nem lehet olyan, mint egy csecsemő, hogy állandóan ennie kell. Vagy egyszerűen csak azért eszik ennyit, mert ezzel akarja lefoglalni magát és elterelni a gondolatait? Hmm, talán ez se kizárt, de még magam sem tudom, mert nem ismerem őt.. vagyis még nem annyira.
Sajnálom, nem akartam rosszat mondani. - mondom neki őszintén, mert láthatóan fájdalmas emlékeket sikerült feltépnem, de tényleg nem értem, hogy mi van vele és miért viselkedik így. Egyszerűen csak miért nem tudja kimutatni azt, amit érez? Mintha félne attól, hogy esetleg valaki rájön arra, hogy igenis neki is vannak még érzései és még képes lenne bármiféle érzelemre. De helyette most is csak távolságtartó és rideg, illetve még bunkó is. Nem értettem, hogy miért nem léptem már le, hiszen szemmel láthatóan ő se élvezte az én társaságomat és én se teljesen az övét. Fogalmam nem volt arról, hogy meddig fogom bírni elviselni eme arrogáns stílusát. De egyelőre még nem áll szándékomban magára hagyni és megadni neki azt az örömet, hogy megint sikeresen elüldözött valakit. Nem! Ki fogok tartani amellett az álláspontom mellett, hogy igenis vannak neki is érzései és ha kell, akkor vért izzadva fogom felszínre hozni őket. Nem fogom engedni azt, hogy örökké a remekül felépített álcájával éljen. Én leszek az a személy, aki képes lesz ezt lebontani és a valódi énjét a felszínre hozni. S ebben semmi se fog tudni megakadályozni... semmi és senki...
Hirtelen előtte termek és a kezem a kabátjára siklik, mintha úgy akarnám megtartani, hogy nehogy el tudjon menekülni. Végig mérem őt újra és újra és mélyen a szemébe nézek. - Tényleg úgy nézek ki, mint aki hazudik? Talán egy részem nem örül neked, de egy másik igen. Nem vagy egyszerű esett és ha nem szereted azt, ha hazudnak neked, akkor miért hazudsz saját magadnak? Miért játszod meg magad az élet minden egyes másodpercében? Miért zárod el a szívedet attól, hogy esetleg boldog lehess? - kérdezem tőle komolyan és közben minden egyes mozdulatát és arcának minden egyes rezzenését fürkészem, majd amilyen hirtelen ott teremtem, olyan hirtelen engedem el őt és pár pillanat múlva pedig egy kisebb mosoly keretében újra távolabb vagyok már tőle. Egy darabig még nem eresztem el őt a tekintetemmel, majd megrántom a vállaimat és megfordulva újra elindulok az erdő irányába. Felőlem játszhatja tovább a játékát, de engem egy darabig még nem fog ellökni magától. Lehet idegesítő leszek, de most nem akarok eltűnni, pedig nem oly régen még ez is megfordult a fejemben, de maradni fogok és semmi se érdekel.
Onnét, mert túl átlátszó a maszkod előttem és láttam már széthullani, amikor pár másodpercre elvesztetted az önkontrollodat. Letagadhatod, hogy miként néztél rám, de fölösleges lenne. - mondom neki kicsit hangosabban, hogy hallja és mellé még egy picit intek is, hogy most fog e jönni vagy nem, de közben nem néztem rá. Egyszerűen csak háttal álltam neki és türelmesen vártam. Figyelem, ahogyan egy darabig engem néz, majd farkas szemet nézünk, ahogyan újra utol ér, illetve azt ahogyan elindul egyedül. Egy darabig nem mozdulok, majd egy kisebb sóhaj kíséretében újra elindulok.
Nem szép dolog egy hölgyet magára hagyni eme késői órában. - mondom neki komolyan, majd mosolyogva pillantok rá és újra a levegőbe szimatolok és meg akarom állítani őt, mert rossz irányba megy, de a karja helyett valahogyan a kezét kapom el. Hirtelen olyan, mintha valami fura bizsergés végig futna az egész lényemen, de próbálom kizárni és gyorsan elengedem a kezét.- Erre kell menni. - mondom neki komolyan, majd meg sem várva elindulok jobbra és nem érdekel, hogy mit csinál. Egyszerűen most nem, mert nem értem, hogy miért éreztem azt a fura érzését egyetlen véletlen érintésnek köszönhetően.

//utcák//
- Tanultál már biológiát valaha? – kérdezek vissza arrogánsan, miszerint arra utalok, hogy egy növényben nem igen van érzelem. Ami azt illeti, bennem igen is van! Például jelenleg éhes vagyok.
Nos, mit is mondhatnék? Itt vagyok a nagy semmi közepén egy puffogó-duzzogó nővel, aki mindössze minden szavával utalgat arra, hogy mekkora egy „fatuskó” vagyok, idézvén őt. Éltem pár évszázadot, és hadd ne keserítsem el, de nem ő vágta mindezek szavakat hozzám. Már megszoktam ezeket a titusokat, de azt már említettem, hogy ezek hidegen hagynak? Lehet, hogy talán lelkiismeretet kéne éreznem –e felől, hogy ilyenné váltam, mivé lettem, de el kell az embereket keserítenem, hogy én soha nem fogok megváltozni, mert ilyen vagyok! Nem fogadott el senki sem úgy, ahogyan szerettem volna, ezért úgy gondoltam, hogy minek törekedjek a jóra, hogy ha azt mindenki semmibe veszi? Nem akarok másoknak megfelelni!
- Még az a szerencse! – emelkedett jókedvűen a hangom pár oktávval, elvégre ezen a szaván el kellett mosolyodnom, egyszerűen nem bírtam ki. Tudja, hogy milyen szép nő, és látja, hogy megakadt rajta a szemem, de főleg az arcán, ami még is csak határozott, próbál engem megsérteni, de ő maga is tudja, hogy nincs túl sok értelme. Talán már első látásból látja rajtam, hogy én képtelen vagyok a változásra. Mindig kíváncsi voltam arra, hogy egy embernek mi ugrik be legelőször, amikor engem meglát. Talán egy határozott jellem? Gyáva? Semleges? Arrogáns megjelenés? Kitudja! Mindig kíváncsi voltam erre, miszerint hiába mondják a szemembe, hogy milyen vagyok, de mindenkinek más járhat a fejébe. Noha a lány nagyon nagy hatással van rám, bár abszolút nincs ötletem, hogy miért. Azért, mert aki legutóbb így beszélt velem, az alulról szagolja az ibolyát. Nem bírom, hogy ha bárki is megnevez kifejezésekkel, ezért minek hallgassam tovább? Engem nem érdekel senki élete, s talán még a sajátomé se.
- Hajnali kettő? Kimaradt a vacsora…- felelem elszontyolodva, de aztán egy újabb mosoly virít vissza arcomra. Hát akkor persze, most már értem, miért vagyok ennyire éhes! Nem elég, hogy ez a nő is lehúzta az összes energiám, lecsapolt, régen táplálkoztam, s no lám, még mindig két lábon állok. Nem gyenge!
- Talán a sok pofontól van ez. – Emlékszem vissza, s e kerek pillanatban megáll briliáns csillogással rendelkező szempárom, és végül magam elé tekinték, ahogyan visszaemlékszem arra, hogy mennyi fájdalom ért még gyerekkoromban is. Nem, nem szeretem, ha erre emlékeztetnek. Behunyom a szemem, kifújok egy mély levegőt, mintha a gyengeségemet fújnám ki, és újonnan előre tekintek ugyanazzal a határozottsággal, mint amit előzőleg hordoztam.
Nem tudom. Elég furcsa. Nem fél, hogy megölik? Holott nemrégiben itt állt előttem, teljesen vérbe fagyva, és meg van győződve arról, hogy őt nem fogja senki sem megölni? Nojsz’ , ez nem utalgatás volt dolgokra, hogy próbára tegyem a „halhatatlanságát”, de eléggé felfoghatatlan számomra, hogy ennyire megbízik az önmaga védelmében, holott ha én nem jöttem volna, akkor ő sem lenne.
Bár tudom, talán nem érdemelné meg azt, hogy így viselkedjek vele. Megvallva az őszintét, valami belül rág ilyenkor, csak nem tudom hol, és mi. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi az, mit ilyenkor érzek, mert soha nem éreztem lelkiismeretet, vagy törődést bárki iránt. Megöltek.
De, aztán nem válaszolok semmit sem erre a szavára. Ahogyan gondolja, bár nem leszek mellette, hogy megvédjem, mert ez az utolsó találkozásunk valószínű, így sajnos már nem tudok mellette lenni, hogy megvédjem, mert ha tehetném, ugyanezt a cselekedetemet megtenném ezerszer, ahányszor kell, elvégre… nem érdemel halált. De én annál inkább. Néha könnyebb lenne elmenekülni, és csak a jót élvezni, de szembe kell nézni az ilyen pillanatokkal is. Fényév távolságra vagyok attól, hogy boldog lehessek. S sajnos ugyanannyira vagyok távol a haláltól is.
- Ne hazudj, kérlek. – vágok rá egyből, most már komoly hangnemmel, ami most már tényleg nagyon határozott volt, és nem eljátszott, mint az előző viselkedésem. Ne mondja, hogy örül, hogy megismerhetett! Ez nem igaz! Nem szeretem, ha valaki hazudik. Egyre inkább elnyel valami ilyenkor, ami nem tudom mi, és úgy érzem, megfulladok, s legszívesebben sírnék, de nem tudok. Már vagy száz esztendeje, hogy nem hullt könny szememből. Elfelejtettem, milyen könnyezni.
Már az erdő szélén kóboroltunk, ami egész kellemessé tette most már a közérzetemet, és nem marja a szívemet, mint a sav, amihez hozzáér.
- Honnan veszed, hogy nem ez a valódi énem? – kérdezem tőle kíváncsian, nagyon halk hangon. Annyira nem érdekel a válasza, mert talán azt mondaná, hogy mindenkinek van ilyen éne. Ez hülyeség! Már nem tudom mióta nem éreztem jót, szeretet, érzelmeket, mert már kiölték belőlem mindezt! Sajnálom, de ha ezt mondaná, én csak ezt felelném rá. Ha akarja, akár elfordulhat jobbra-balra, de akkor itt hagyhat, hiszen nem kötelessége velem törődnie. Nem várom el. Megmentettem az életét, de ennyi. Nem várok el tőle semmit sem.
Amikor megáll előttem, egy ideig őt nézem, szemében keresve a válaszokat, de aztán feladom, és egy félrepillantással lépek arrább, és kikerülöm, és azzal a lendülettel megyek előre, nem tudom merre. Talán tönkre.

Δ Note: :$$$ Δ Music: Control You