Dear Ellie

Elég fura volt nekem ez az egész. Hiszen már régóta hozzászoktam, hogy Ellie mellettem van, mégsem jutott eszembe soha, hogy úgy tekintsek rá, mint más lányokra. Aztán mégis megtörtént. Igazából magam sem tudom, miért, de egyre jobban kezdett zavarni, ha leállt más fiúkkal beszélgetni, és ahogy telt az idő, bizony szépen lassan kezdtem magamat azon kapni, hogy egyre gyakrabban nézek rajta végig, mert szinte felpörgette pulzusomat az, hogy láthattam, milyen csinos. Egyre többször állapítottam meg magamban, milyen jól áll neki egy-egy ruha, és hogy milyen gyönyörű a mosolya. Bár utóbbit ő is tudja, mert egyszer sikeresen elszóltam magam egy veszekedésünk után, mikor rám mosolygott. De nem tehetek róla, kell neki elvarázsolnia! Arra emlékszem, hogy hirtelen ő se nagyon tudott mit reagálni, én legalábbis részemről arra számítottam, hogy minimum egy fejmosást kapok érte, illetve indokok egész seregét vágja majd a fejemhez, miért kéne leállnom ezekkel a szövegekkel, de ezt mégsem tette meg. Sőt, egy meglepett pillantásnál, és egy újabb mosolynál nem is kaptam mást válaszul. Illetve... lehet, hogy csak én képzeltem be magamnak, de mintha még el is pirult volna. S bár jómagam nem tudtam máig erről az érzésről, mi is pontosan, mindig is fontos volt ő nekem, ebben pedig biztos voltam. Hiszen az egyetlen srácot is, aki ártani akart neki átrepítettem egy egész báron. Ő az a személy a világon, akiért bármit kész volnék megtenni, és csak egy szavába kerülne. Még annyiba se, hiszen gyerekkorunkban már egymás pillantásából éreztük, mire gondol a másik. Elég volt csak ránéznem, és tudtam, ha bántotta valami, ahogy neki is elég volt csupán belenéznie a szemeimbe, és akármennyire is hazudtam jól, ő átlátott ezeken a lódításokon és nem tágított, míg el nem mondtam neki, mi a baj.
Furcsa, de így visszagondolva már értem, hogy a lány ismerőseim miért viszonyultak annyira különösen a kettősünkhöz. Ha éppen ott volt velem Ellie is, szinte kivétel nélkül mindegyikük haragos, kicsit talán irigykedő pillantásokat vetettek felénk. Ezekről sosem beszéltem Ellie-nek, hiszen nem láttam értelmét elmondani neki, másrészt pedig magam sem értettem, vajon mi oka lehet ennek. Most már persze értem, és ez így csak még különösebb. Ilyennek tűnhettünk már évek óta? Tehát akárkiről legyen is szó azok közül, akik minket ismernek vagy ismertek, számukra már akkor világos lehetett, hogy ez nem egyszerű testvéri törődés közöttünk? Ebbe eddig nem gondoltam így bele, de sok mindent megmagyaráz. A kérdés akkor viszont már csak az... talán anyánk is sejtheti?
- Értettem, Ms. Megtorló! Remélem megbocsájtja nekem ostoba szavaimat, és hagyja nekem, esendő léleknek tovább élvezni hercegnőm társaságát. - Nézek rá esdeklőn, mintha csak egy gyermek lennék megint, aki az ítéletet várja, hogy kap-e büntetést azért, amiért rossz volt. De persze szám sarkában már azért ott bujkál az a játékos mosoly, ami szinte mindig, amikor Ellie-vel vagyok. Mert az fix, hogy ha mi együtt vagyunk, akkor nem bírjuk ki, hogy valahogy egymással szórakozzunk. Mindig is imádtam az ő társaságát, mert mellette nem kellett sohasem azt adnom, hogy másmilyen vagyok. Persze ehhez hozzátartozik az is, hogy ő az egyetlen az életemben, aki tényleg, de komolyan mindent tud rólam, és úgy ismer, ahogy nagy valószínűséggel még anya sem. Nem tudom, hogy csinálja, hogyan tud ennyire csodálatos lenni, de már gyerekkorunkban kenyérre kent, mintha csak már akkor kiismert volna engem, amikor először a szemembe nézett. Ki tudja... talán így is van. Mindent megadnék neki, amit csak lehetséges, és egyszerűen elképzelhetetlennek tartom azt, hogy ne legyen az életem része. Hogy a napjaimat ne vele töltve éljem le, és ne láthassam minden nap ezt a gyönyörűen csillogó szempárt, és a mosolyt, mely a legmocskosabb napot is képes egy pillanat alatt úgy bearanyozni, mintha a világon megszűnne minden probléma, én pedig lebegnék. Lebegnék, hogy szépen lassan elvesszek a gyönyörű szemében, és átadjam magam ezzel mosolya varázsának.
- Ennél szebbet elképzelni sem tudok. - Ismerem be, amikor beavat tervébe, mely szerint nem fog többet távol lenni tőlem. Az igazság pedig az, hogy való igaz, ennél többet nem is kívánhatnék, hiszen ő minden, amire vágyom, ő az életem mozgatórugója. Ő az egyetlen, ki sötét pillanataimban mosolyt csal az arcomra, kinek csókja úgy be tudja bikázni szívverésemet, mintha kilométereket futottam volna le csupán percek alatt. Nem beszélve arról, amit ezután mond. Ezek a szavak, melyeket kiejt édes ajkain, amikre egyébként pillantásom újra meg újra visszatér, annyira hívogatnak, olyan boldogságot költöztetnek a szívembe, melyet talán még soha nem éreztem, és nem is bíztam benne, hogy ilyesmi valaha is lehetséges lesz. Hiszen egy démon miért érdemelne egy ilyen angyali teremtést, mint Ellie? Ezt a démont mégis elvarázsolta a szerelem... és nem is akar szabadulni ebből a mágiából.
- Én is szeretlek, Ellie! Mindennél jobban. – Állom az őszinte pillantását, még ha nehéz is ezt úgy megtennem, hogy tudom, mennyire képes megbabonázni a tekintetével és elérni azt, hogy úgy érezzem, kezdek mélyre kerülni azokban a mágikus íriszekben. Mintha csak bűbájjal venne rá, hogy elvesszek a szemében, nem pedig arról lenne szó, hogy egyszerűen halálosan szerelmes vagyok belé.
- Engem sem érdekel senki, és azt most megígérhetem, hogy semmi az égvilágon nem tudna változtatni azon, hogy érted dobog a szívem. - Lágyan simítok végig az arcán, miközben megformálom ezen szavakat. Azt szeretném, hogy érezze, tényleg maximálisan mellette vagyok, és történjék bármi, semmi nem változtathatja meg az érzéseimet iránta. Mert ezek olyan érzelmek, melyek nem múlnak. Melyeket nem befolyásolhatnak olyan tényezők, mint mások véleménye. Ahhoz ugyanis túlságosan erősek és intenzívek.
A távolságot könnyedén leküzdöm köztünk azzal, hogy közelebb húzom a testét, ezáltal lehetővé téve, hogy jobban feltérképezzem azt, jóllehet szemeim már többször megtették korábban, de rettegtem attól, hogy meggyűlölne, ha megtudná, mi dúl a lelkemben, így inkább viaskodtam önnön érzéseimmel és összezavaró gondolataimmal ahelyett, hogy őszintén viselkedtem volna vele. Ez így visszagondolva orbitálisan nagy hülyeség volt a részemről, de ugyanakkor tipikus is. Nem én lettem volna, ha nem így teszek.
- Engem sem érdekel most a pizza... – Vallom be neki vigyorogva, bár ez a jelen helyzetben nyilván ne lehetett túl meglepő. Ki is foglalkozna a pizzával, amikor egy ennyire csodálatos lány társaságát élvezheti? A lányét, akit mindennél jobban szeret a világon, és akiért komolyan képes lenne lehozni a csillagokat. Felsóhajtva érzem meg meleg kezét a bőrömön, ahogy ujjai finoman a pólóm alá kúsznak, így már én is bátrabban simítok végig derekán ott, ahol kicsit feljebb csúsztattam blúzát, hogy megérinthessem a bőrét. Kezem feljebb siklik rajta, és teljesen a blúz alá csúszva simítok végig a hátán, míg el nem érem melltartójának kapcsolóját. Ott aztán újra lefelé kezdek haladni, majd oldalára csúszva simítok végig rajta olyan gyengéden, mintha csak attól tartanék, hogy ő egy törékeny álom, mely a legkisebb érintésre is köddé válhat, és nyomot sem hagyva maga után foszlik szét. Valami azt súgja, azt nem viselném el.
- Ilyesmi soha nem fog megtörténni hercegnőm. Ezt pedig csak egyszer mondom el: senkire sem fogok úgy nézni, mint ahogyan rád. Te vagy életem legcsodálatosabbja, és soha senki nem versenyezhet ezzel! Arról már nem is beszélve, hogy te tudod a legjobban, képtelen volnék így megbántani téged.  – Arcom végig komoly, miközben beszélek, most elmarad róla a gyerekes mosoly, és ahogy belekezdtem mondandómba, egyik kezét megfogva odanyomtam mellkasomhoz, hogy érezze lüktető szívemet, melynek minden egyes dobbanása kivétel nélkül csak érte szól. Nem fogok szeretni senki mást, csak őt. Ha pedig ez már így szóba jött, jobbnak éreztem ezt már most tisztázni. Szóval emiatt feleslegesen aggódik.
Az már sokkal nagyobb probléma, hogy képtelen vagyok türtőztetni magamat. A heves táncot állom nyelvével, élvezve csókja ízének minden egyes pillanatát, ajkaink vad küzdelmén pedig nem csitít az sem, hogy körmének karmolását érzem meg lapockámnál, mire ujjaim is követelőzőbben kezdik őt simogatni a blúza alatt, míg szabad kezem az arcát simogatja, hogy aztán lassan elszakadjon a puha bőrtől, és combjára simulhasson, érzékien végighaladva rajta, miközben én egyetlen pillanatra sem vagyok képes megszakítani a csókot. A szenvedélyem kezdett az egekbe szökni, ez pedig két dologban is megnyilvánult. Kezem kérlelhetetlenül egyre feljebb siklott combján, egyre érzékenyebb területekre kérődzve, ahogyan áthalad combja belsejére, és még feljebb halad. Az ő érintéseinek mindegyike pedig egy bizonyos lenti pontomra kezdett egyre nagyobb hatást kifejteni, ahogy az is, hogy immáron az ölemben tudhattam őt. Így aztán hamarosan elkerülhetetlenné válik, hogy ennek bizonyítékát ő is érezze. De nem zavart. Sőt, kezem csak kibújt a blúza alól, és játékosan a fenekébe markolt.
Bizton állíthatom, még soha senkivel nem voltam ilyen boldog.

Dear Ellie

Őszintén szólva abban most már biztos vagyok, hogy nincs annál rosszabb, mikor úgy érzed, megbántottad azt a személyt, aki mindennél fontosabb, sőt, aki a legfontosabb az életedben. Tényleg kezdem úgy érezni, hogy ezzel az egyetlen szóval, ami kicsúszott a számon mindent tönkretettem, és talán nem is akar majd látni ezután. Mg úgy is, hogy pillanatokkal azelőtt még gondtalanul tartottam őt a karjaimban, és úgy éreztem, hogy ennél boldogabb már nem is lehetnék, hiszen életem legcsodálatosabb része áll előttem, érezhetem az ajkait, végigsimíthatok derekán, hogy tudassam vele, mennyire fontos ő nekem, és mi mindent képes lennék érte megtenni és azért, hogy még több pillanatot tölthessek el az ő társaságában. Régen sem érdekelt, mennyire furcsállják mások, hogy ennyire szoros a kettőnk között lévő kötelék, és ennyi időt töltünk egymással, jóllehet akkoriban mi se mígy értelmeztük ezt az egészet, de most már egyre inkább kezdek rádöbbenni, hogy a külsősök végig vlamaiképp így tekinthettek ránk. Így visszagondolva pedig... talán tényleg volt részemről mindig is valami, mai még a családias szereteten kívül őhozzá láncolt, és nem hagyott szabadulni. De ha őszinte akarok lenni, azt kell mondjam, nem is akarom, hogy hagyjon szabadulni. Tökéletesen érzem magam így. Így... beléhabarodva.
Makacs ellenkezésére viszont már én is csak mosolyogva megráztam a fejemet, hiszen nem is Ellie lenne, ha épp nem próbálna meg ellenkezni velem. Sőt, azt hiszem egyenesen aggódni kezdenék érte, ha egyszer elkezdené csak úgy követni azt, amit mondok, mert akkor szinte biztosra vehetem, hogy bizony valami komoly gondnak kell lennie. De ez egyáltalán nem negatív az én szememben. Számomra ő tökéletes, és aki ezzel nem ért egyet, annak bizony velem kell beszélnie. Az már más kérdés, hogy az illető mennyire fog örülni ennek a diskurzusnak.
- Nem arról van szó, hogy nem bíznék a képességeidben, te is tudod. Cupán túl fontos vagy ahhoz, hogy hagyjam bárkinek is, hogy bántson. Még magammal is inkább végeznék, semmint hogy olyat tegyek. - Az utolsó mondatomnál már bele sem gondoltam, pontosan milyen hatást is fogok belőle kiváltani a szavaimmal. Hogy mit reagál kijelentésemre, nem tudtam, de volt egy olyan érzésem, hogy eme elhamarkodott kis mondatom nem fog neki különösebben tetszeni, és kezdett egy kicsit baljós érzésem támadni. Viszont ezen már nem volt időm tovább gondolkodni, mert persze én barom teljesen ügyesen elszúrok mindent, ráadásul pedig mindezt egyetlen szóval sikerült elérnem. Ehhez pedig már csak gratulálni tudok magamnak. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, számítottam arra, ami ezután történt. Egyszerűen képtelen vagyok mire vélni azt az égető fájdalmat, ami az egész testembe belehasít, és ami egyre gyengébbé tesz, mintha minden energiámat az a tűz kezdené kivonni a testemből, amit nem is olyan rég a tenyeremből csaltam elő, hogy szemügyre vehessem a lángokat, melyeket generálni tudok. Mintha önnön erőm fordult volna ellenem. Talán így is történt. Akkora vesztes lehetek, hogy még a démoni énem is fellázadt az ellen, hogy ilyen testben kelljen leélnie az életét, aki még csak arra sem képes, hogy azt a lányt, akit a leginkább szeret az egész világon, ne lökje el magától. Ebben a tudatban gyorsan adom át magamat a sötétségnek, mely szinte őrlő sebességgel ölel engem körbe, elborítva ezzel elmémet, én pedig már a földetérésből sem érzek semmit. Az ájulás megelőz mindent.
- Bocsáss meg Ellie... - Ennyit suttogok tudatlanul magam elé, mikor megjelenik előttem a rémisztően ismerős figura a narancsszínű lángokkal, melyek tenyeréből csapnak fel. Mikor szája mozogni kezd, már nem is igazán rá figyelek. Mert meghallok egy hangot. Mintha Ellie hangját hallanám, és a démoni alak képe lassan, de egyre inkább halványulni kezd. Arcomon mintha az ő kezét érezném, és a démon még halványabb formát ölt. Már szájának mozgását sem látom, és mintha távolodna is tőlem. Végül már csak sziluettje és a kis világító fénypont, a kezében tartott tűz képe látszik. Elmém azzal lassan tisztulni kezd, és mostm ár egyre tisztábban hallom Ellie hangját, nem pedig úgy, minth a ő szólna a távolból. Hallom minden szavát, s érzem, a fájdalom egyre inkább alábhagy. Teljesen megszűnik, ahogy ringatni kezd, érzem homlokomon a pusziját, melynél csodálatosabbat elképzelni sem tudok. Már ezzel temérdek erőt képes belém pumpálni, így lassan fel is nyílnak szemeim.
- Mitm ondtam neked a könnyekről gyerekkorunkban? Tudod, hogy nem bírom, ha szomorkodsz. – Szólalok meg halkan, mégis széls mosollyal az arcomon, és az ő gyönyörű arcára pillantva felemelem kezemet és letörlöm gyöngyöző könnycseppeit onnan. Megfogva arcomon lévő kezét egy csókot nyomok a tenyerébe, majd feljebb ülök, hogy lássa, nincs már bajom.
- Úgy néz ki, nehezebben bírom a hiányodat, mint azt eddig gondoltuk. - Újabb vicceskedéssel próbálom elütni a komorra sikerült hangulatot, hiszen nem akarom, hogy amiatt aggódjon, mi van velem. Mert most már tökéletesen érzem magam. Igaz ezt én sem nagyon értem, hiszen az előbb azt is fizikai képtelenségnek éreztem, hogy az ágyig elmásszak, most viszont megint olyan minden, mintha a legnagyobb rendben működne az egész világ. Ám ezzel mégsem foglalkozom, most nem.
Olyan közel húzom magamhoz, amennyire csak lehet, és apró puszit nyomok az arcára, majd lejjebb csúszva a nyakára is lehelek egy csókot. Keresem még a megfelelő szavakat, amelyekkel kifejezhetném, mennyit jelent ő nekem, és mennyire megdobbantja a szívem az, hogy most is egy ilyen vesztes mellett ül a földön és egyszerűen nem tol el magától. Én pedig semmitől sem érzem magam boldogabbnak, mint attól, hogy újra karjaimba zárhatom őt.
- Elmondani nem tudom, mennyire fontos vagy nekem! – Nézek őszintén a szemébe. Ujjaim végigsiklanak bársonyos bőrén, lecsúsza az arcán, hogy aztán ismét feljebb araszolva újra bejárhassák a szép arcot. Ujjam játszani kezd lelógó fürtjével. Gyönyörű haja van, gyönyörű az egész lénye, én pedig nem akarok senki mást, csak őt. Ő a szereplője minden szép álmomnak, és ő az alapja legmélyebb, legderűsebb gondolataimnak. Minden emlékem egyszerűen hozzá fűz, s most is csak azért volt erőm felnyitni szemeim, és magam mögött hagyni a sötétet, mert éreztem, hogy ő velem van. Ő az, ki erősít, és ő az, kinek köszönhetően most is azt mondhatom, igen, bizony van értelme küzdenem. Az, ha láthatom ezt az igéző szempárt, azokat a hívogató ajkakat, melyeknek nagy valószínűséggel most sem fogok tudni ellenállni.
- Úgy érzem, az a pizza most fagyott is marad... – Vigyorodom el, majd kezem lejjebb csúszik, így ujjaim végig tudnak simítana nyakán. Selymes bőrének tapintása valami elképesztő, ujjaim pedig csak tovább siklanak, és lecsúsznak a karján, míg én egyre közelebb férkőzöm angyali arcához, és ha csak persze meg nem állít, megcsókolom. Az, hogy ajkait újra az enyémeken érezhetem, euforikus érzéssel tölt el, és úgy érzem, öörkké tudnám őt csókolni, és karjaimban tarthatni, hogy érezhessem puha, édes ajkait, és ezt a fantasztikus lányt a közelemben. Ő a mindenem. Eddig lefelé araszoló kezem végigsimít oldalán, majd lassú mozdulattal rákúsznak ujjaim a combjára, hogy finoman végigsimítsanak rajta. Térdétől indulnak, lassú tempóban araszolva egyre feljebb.
- Megőrülök érted... - Suttogom az ajkaira, hogy aztán újra rabul ejtsem őket egy újabb csókkal, míg másik kezem derekánál átkarolva öleli őt magamhoz, egy picit feljebb tűrve blúzát, hogy végigsimíthasson hőt ontó bőrén. Képtelen vagyok elengedni... képtelen vagyok leállni. Ennyire beférkőzött a szívembe... és soha többé nem veheti át seki sem a helyét. Szeretem... és szeretni fogom mindörökké.

Dear Ellie

Fogalmam sincs, pontosan mikor kezdtek el az érzéseim teljesen más irányt venni Ellie közelében. Az első csókunknál talán? Ez nem teljesen igaz, hiszen pont azért csókoltam meg, mert ahogy a szemébe néztem, szívem szinte félreismerhetetlen dobbanással válaszolt a csillogó íriszeinek látványára. Akkor már ezt éreztem, még akkor is, ha ezt nem is ismertem el. Gyerekkorunkban mindig védeni akartam őt, ha valami baj volt, mindig segítettem neki, és később, az iskolában többen is furcsálták, milyen erős kapcsolat van közöttünk, mert ez még a testvéri kapcsolathoz képest is szétzúzhatatlan. Nekem pedig mindig is az volt a legfontosabb, hogy vele lehessek. Ha épp beteg volt, és csak én mentem iskolába, folyton azon járt az agyam, vajon épp hogy van, és idegesített, hogy nem lehetek otthon, hogy játsszak vele. Persze, az ember gyerekként még nem gondol bele abba, mennyire fontos is lehet számára a másik, azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy semmi sem lenne ugyanaz a másik nélkül. Mikor anyánk elárulta, hogy valahová máshová tartozom, a leginkább attól tartottam, hogy emiatt majd Ellie másképpen fog rám tekinteni. Mert bár veszekedtünk, egyszerűen imádtam, hogy én vagyok az, aki a legtöbbet tudja róla, és aki meg tudja vigasztalni őt, amikor letört. Sosem számított semmi sem jobban, mint az, hogy láthassam a mosolyát, és... bár ezt neki sem árultam el soha... mindegy volt, mennyire rossz is volt a napom, mert ha hazajöhettem, és láthattam őt, beszélhettem vele, ha rám mosolygott, minden helyreállt.
Így aztán most duplán félve kezdek bele mondandómba a félelmeimet illetően, mert ezekről soha nem beszéltem, még neki sem. Legalábbis ennyire őszintén nem, hiszen mindig tartottam attól, hogy esetleg gyengének tartana miatta, és azt hiszem, a büszkeségem nem engedte meg, hogy ezt megkockáztassam. Úgyhogy amikor közelebb lépett, és megéreztem finom kezeinek érintését az arcomon, kezem automatikusan indult meg, hogy az övére simulva megérinthesse puha, bársonyos bőrét, ahogy kézfején, majd az ujjain és végigsimítok. A szavai pedig olyan boldogsággal töltöttek el, amit senki más nem tudna elérni nálam. Erre csak ő képes. Hálás pillantással, halvány mosollyal az arcomon nézek rá, viszont az ígéretére enyhén megrázom a fejemet, és újra komolyan nézek a szemeibe.
- Ne mond ezt, kérlek! Ha mégis megtörténne... ha mégis a démon lenne erősebb nálam... nem akarom, hogy ott legyél. Nem akarom, hogy bajod essen. Azt nem tudnám elviselni. - Ahogy beszéltem, úgy húztam is közelebb magamhoz, mintha csak attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban bánthatnám, viszont amíg a közelemben van, nem fog semmi rossz történni. Karjaim úgy ölelik át derekát, mintha csak egy védelmező burokba szeretném őt ezzel bezárni, és valamelyest tényleg így is van. Bármit megtennék azért, hogy őt biztonságban tudjam. Szeretném megvédeni, mert ha csak a legkisebb fájdalmat is okoznám neki, inkább véget vetnék önnön életemnek, mintsem megvárjam, hogy az újra megismétlődhessen. Függetlenül attól, mennyire tart jó embernek, és attól, hogy én is tudom, míg ő hisz bennem, addig nekem is lesz erőm küzdeni a démonnal idebent. Mindig is ő adott nekem erőt, ez pedig ezután sem fog változni soha. Ahogy az érzéseim, úgy az a tény sem fog megváltozni, hogy ő a legnagyobb érték az életemben. Egy személy, akiért bármikor az életemet adnám. Talán mások erre azt mondanák, helytelen, mert testvérekként nevelkedtünk. Én pedig csak azt mondom, mindez nem számít. Ő az egyetlen, akiért szívem minden egyes dobbanása szól, s amíg szívem lüktet, addig ezt az érzést táplálni fogja iránta, és nem fog egy percig sem érdekelni, mit gondolnak erről mások. nem érdekel az sem, hogy helytelen, csak az érdekel, hogy ő jól legyen. Az, hogy boldog legyen. Mert annál nagyobb boldogságra nekem nincs is szükségem. Mint ahogy soha nem is hagytam fel próbálkozásaimmal, míg fel nem tudtam vidítani, mert szinte minden boldog emlékemben, ha felidézem őket, ott szerepel bennük Ellie csodálatos mosolya is. A mosoly, mely bebikázza a pulzusomat, a gyönyörű arc, melynek képével a tudatomban fekszem le este, és a neve, mely az első szó, ami eszembe jut, mikor reggel aztán kinyitom a szememet. Furcsa, de azt hiszem, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy még soha nem éreztem magamban ennyire brutális kettősséget. Mert most egyszerre érzem azt, mintha a dolgok teljesen összekuszálódtak volna, ugyanakkor pedig a szívem azt súgja, még soha nem látott ennyire tisztán. Olyan ez, mint egy puzzle. Most pedig olyan, mintha a helyükre kerültek volna a kirakó darabjai. Értelmet nyertek az eddig számomra is kérdőjeles érzések, emlyeket nem tudtam még csak megnevezni sem, nemhogy kezelni őket. De mos választ kaptam. Beleszerettem... és így már minden kitisztult előttem. S bár nem tagadom, legalább akkora zűrt is érzek most, mint boldogságot, csak arra tudok gondolni, hogy most mindez nem számít, mert amíg együtt vagyunk, nincs megoldhatatlan. Ahogy kettőnk számára soha nem is volt olyan, hogy lehetetlen. Egyedül csak az aggaszt, hogy báermikor eluralkodhat rajtam az a másik oldal. Ezért is tartom így is furcsának, hogy mit reagál kijelentésemre.
- Te aztán tényleg nem vagy hajlandó elfordulni tőlem. - Nézek rá boldog mosollyal, mert akárhogy is próbálok ellenállni, ezen mondataira már nem tudom megállni, hogy arcomon ne terüljön szét ez a vigyor, és szememben ne csillogjon maximálisan a hála minden szikrája. Már meg sem érdemlem azt a sok jót, amit neki köszönhetek, és néhanapján azon is töprengek, hogy egy démon még csak nem is érdemelne egy olyan fantasztikus és elbűvölő szeméylt maga mellé, mint Ellie. De ő mégis mellettem van. Az életem legfényesebb, legszebb pontja.
- Hát lehet neked nemet mondani? – Kérdezem tőle, széles vigyorral az arcomon, mikor azt mondja, bármi jöjjön is, ketten meg fogunk vele birkózni. A vigyor most tükrözi minden boldogságomat, hiszen valóban hiszek abban, hogy amíg ő itt van nekem, nem lehet baj, és nem is jöhet semmi olyan, amit ne tudnánk megoldani. Még akkor is, ha szépen lasdsan egy emberi öngyújtó válik majd belőlem.
- Csak el ne kiabáld! A fene tudja, mik rejlenek még bennem... a sütőt látod például máris helyettesíthetem. - Nevetem el magam, ahogy eszembe jut az, hogy kishíján magamat is sikerült felgyújtanom, amikor szó szerint a tűzzel kezdtem játszani, így azt hiszem, akár a pizza megsütése se okozhat túl nagy problémát. Persze, amennyiben nem gyújtom fel a vacsorával együtt az egész házat. Azért arra jobb lesz ügyelni.
Magam sem tudom, miért jött ki ez a szó, hiszen teljesen spontán volt, és nem igazán hasonlítható ahhoz, aminek indult, nevezetesen, hogy megköszönjem neki, amiért ennyire mellettem áll, és szinte tántoríthatatlan abban, hogy segítsen nekem ott, ahol csak tud. Mint egy személyi angyal. Szerettem volna kifejezni mindazt, amit jelent nekem, azonban hamar kiszakadt ölelésemből és eltávolodott. Egy pillanatra nem értettem, aztán megijedtem. Most bántottam volna meg? Magamról nem volt nehéz ezt elképzelni, és tényleg, komolyan kezdtem tőle tartani, hogy erről van szó. Talán hülyeség volt kimondani azt az egyetlen szót, akármennyire is őszintén és komolyan gondoltam. Nem akartam őt ezzel sarokba szorítani, vagy bármi ilyesmi. Így aztán, újabb automatikus mozdulattal lépek utána, mikor az íróasztalára támaszkodik, és kezem a vállára siklik. Szeretném, ha tudná, hogy nem akartam ezzel megbántani, sőt semmi ilyesmi nem állt szándékomban. De nem tudok megszólalni, mert meghallom a szaait, és hezitálni kezdek. Szívem szerint maradnék, megölelném, és megkérdezném, hogyan tehetném jóvá, viszont ezúttal az agyam útját követem.
- Rendben... – Válaszolom halkan, azzal kezem kezem lassan lecsúszik a válláról, én pedig kérését tiszteletben tartva megfordulok, és elhagyom a szobáját. Bár még odakint, a folyosón is egyre csak azon töprengek, mennyire volt ez okos döntés a részemről. Azonban ennél tovább már nem jutok töprengésemben, mert ahogy becsukom Ellie szobájának ajtaját magam mögött, fejembe éles, égető fájdalom hasít, mintha egyszerre csak a tűz, mely addig tenyeremből lövellt ki, most a koponyámat kezdte volna égetni. Kezemmel homlokomhoz kapok, és a fájdalomtól egy pillanatra minden elmosódik a szemeim előtt. Érzem, hogy megszédülök, így még meg tudok kapaszkodni az ajtó melletti kisasztal sarkában. Nem tudom, meddig is állok ott pontosan, összeszorított szemeimmel, mert a fájdalom csak lassan kezd alábbhagyni. Mikor azonban így tezs, magamról nem is tudva indulok meg szobám felé, ösuztönösen téve meg a lépéseket, szemeimet ki sem nyitva, emlékezetből nyúlok a kilincs felé, hogy aztán az ajtót magamra zárhassam.
- Mi a fene lehet ez... – Préselem ki fogaim között azt a kérdést, mely most a leginkább foglalkoztat, azonban jószerével ez az utolsó, amit tehetek, ugyanis érkezik egy újabb fájdalomhullám. Ahogy újra lehunyom a szemeimet, egy kép kezd felsejleni előttem. Egy férfi képe, de nem ismerem fel. Hosszú, fekete kabátja a földig lelóg. Kinyújtja bal kezét, és ahogy ujjai szétnyílnak, tenyeréből narancsszínű lángok csapnak fel. A tűz fénye megvilágítja az idegen férfi arcát. Nem ismerem... mégis ismerősnek hat. Mélybarna szemei az enyémekre emlékeztetnek, ám ezek a szemek hidegen merednek előre. Megkeményedett vonásai mintha már egyetlen érzelmet nem lennének hajlandóak tükrözni. Szája mozogni kezd, ám beszédét nem hallom, nem értem. Lassan zárja össze ujjait, bennem pedig minden egyes mozzanattal mintha csak nőne a szorító fájdalom.
- El... lie... - Suttogom magam elé nevét, s próbálom felidézni az arcát, remélve, hogy ez elűzi a képet, s a fájdalmat is vele. A férfi arca homályosodni kezd előttem, de szemei vörös izzásának látványa még hosszan fennmarad. Képe memóriámba ég, mint a lángoló fájdalom bőröm alatt, jóllehet hiába nézem, nem látok rajta semmi furcsaságot. Végül a fájdalom egy utolsó lökése ér el, én pedig felordítok. Kezeimben megjelenik egy pillanatra a tűz, a narancsszínű lángok, hogy aztán ki is aludjanak. Én pedig elgyengülten rogyok a földre, átadva magam a tárt karokkal fogadó, bénító sötétségnek, ahol már nem érzek fájdalmat.

Dear Ellie

Minden csók, amit váltunk, teljesen elveszi az eszemet. Legszívesebben tényleg azt tenném, hogy el se ereszteném a karjaim közül. Mert komolyan ő nekem a mindenem. Talán furán hangozhat, de már napok óta csak ezen járnak a gondolataim, és arra jutottam, hogy tényleg ő a legfontosabb személy az életemben, aki nélkül nem is akarok élni. Kiskoromban persze még csak annyit fogtam fel az egészből, hogy nagyon jól érzem magam, ha vele lehetek, mert ő volt az, aki nem tartott furának. Aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok, ez pedig még azután sem változott meg, hogy megutdta, milyen is a származásom valójában, de még a démonlétem se riasztotta el. Oké, megijedt, ami miatt nem hibáztathatom, hiszen abban a pillanatban én is eléggé meglepődtem, és akkor ez még elég enyhe kifejezés volt a részemről. De nem tudtam elriasztani annyira, hogy ne maradjon mellettem, mint ahogy már régebben is mindig egymás mellett maradtunk, mondhatni mindig is különleges volt a köztünk lévő kötelék. Olyasféle, amit kettőnkön kívül más nem is nagyon érthet, és enm si akarjuk, hogy értsen. Mert tökéletesen elvoltunk ketten. Illetve most is elvagyunk, sőt... csak most minden sokkal erősebb. Igen, talán nem ehlyes, ami kialakult köztünk. De nem tudok tenni elene. Az egyetlen, ami megijeszt, hogy miattam majd baja esik. Az megölne. Nem akarok ártani neki.
- Hát, az attól függ. Ha belegondolsz, nem vagyunk. - Persze ettől nem lett soha kevésbé fontos, sőt, csak még inkább kötődtem hozzá, talán pont emiatt. De vér szerint tényleg nem vagyunk testvérek. De értem azt is, hogy ő mitől tart. Tudom, hogy retteg attól, hogy mi lesz, ha anyánk esetleg rájönne. Őszintén szólva, ezen már én is gondolkodtam. Lehet, hogy el kéne költöznöm? Ha kiszakadnék, nem lenne annyira feltűnő, ha találkoznánk. Nem úgy, mint itt, a családi házban, ahol mindig figyelni kellene, hogy épp mikor ér haza. Bár mondjuk most nem kell ilyentől tartanunk, hiszen csak nemrég ment el, és valami azt súgja, hogy nem tervez azonnali hazajövetelt, úgyhogy ha csak ténylegesen fel nem gyújtom a házat, nincs mitől tartanunk. Egy-két óráig még biztosan nem. Úgyhogy addig még egy kis időt együtt tölthetünk. Bár, lehet, hogy eléggé összezavartam a mai "kis" vallomásommal, és épp sikerült vele elriasztanom. Mégis, következő mondatára már nem tudok nem elmosolyodni.
- Jó, hát valamivel húznom kellett. - A duzzogó hangja már bűntudatot is kelt bennem, ezért némileg bocsánatkérően pislogok rá. Csak túlságosan elkapott az indulat, persze tudom, hogy nem akarna átani nekem, pont úgy, ahogy én se tudnám bántani őt soha. Ha mégis megtenném, inkább letépném a karomat, vagy végzek magammal. Bármit, ha neki ártanék. Mert akkor semmilyen mentség nem létezne. Nem bírom egyébként sem, ha letört vagy szomorú valamiért, és gyanítom, még kevésbé tudnám elviselni azt a tényt, hogy ez épp maiattam van. Ahhoz túlságosan fontos nekem.
- Jó... tudom. De részben akkor is igazad volt, hiszen nem tudhattad mindig, hogy ilyen is maradok. Még én se tudtam… és mióta megtudtam, honnan származom, minden nap attól tartok a leginkább, hogy egyszer valóban démonként kelek majd fel. – Ismerem be, bár erről soha nem beszéltem neki. Nem beszéltem neki a rémálmokról, amik azóta gyötörnek, hogy tudom, milyen vér csörgedezik az ereimben valójában. Még ma is, a szobámban, mior bunkó módon próbáltam kiküldeni a szobámból, akkor is attól tartottam, hogy nem tudom majd megfékezni a tüzet, de nem akartam, hogy baja essen. Inkább gyújtom fel magamat, mintsem ő lássa kárát annak, hogy nem tudom uralni teljesen ezeket az erőket. Persze nélküle számomra minden borúsabb volna. Nem lenne, ami arra biztatna, hogy igenis erősnek kell maradnom, és nem lenne senki, akit idegesíthetnék a bókjaimmal, mert egyszerűen imádom azt a mosolyt, amit az arcára tudok csalni. Imádom őt magát, annyira, hogy azt már képtelen vagyok tovább tagadni. Mindig is fantasztikus személynek tartottam, azt hiszem, leginkább a büszkeségem volt az, ami nem engedte, hogy ezt előtte is bevalljam. Meg akkor nem is éreztem szükségét. Nem úgy, mint most. Persze az annyira már nem tetszik, ahogy elhúzódott tőlem, de válaszára csak szélesen elvigyorodtam.
- Tudod, ha nem őrülnék meg érted, ezen egy kicsit megsértődnék, viszont egy ilyen csodálatos lány esetében ez eléggé lehetetlennek tűnő feladat. - Közlöm vele őszintén, de a mosolyt egyszerűen nem tudtam lekaparni az arcomról, miközben tekintetemmel lassan az arcát pásztáztam, szinte elveszve szépségében, melyet mostanáig inkább magam előtt is cáfoltam, mert egyenesen tartottam tőle, hogy teljesen magukkal ragadnának ezek a csillogó, gyönyörűséges zöld szemek, ami meg is történik. Mosolya elvarázsol és szívem kétzer gyorsabb ütemben kezd el verni, minden egy szem dobbanását neki címezve. S bár kezeimet lefejti magáról, én még szívesen folytatnám a bőrén való cirkálást, azért örömmel fogadom azt, ahogy ujjaink összefonódnak, és homlokát az enyémnek támasztva veszhetek el gyönyörűségében.
- Csak azért vagyok ilyen, mert te elvetted az enyémet. – Boldog mosoly kíséretében ejtettem ki a szavakat a számon, míg szemeimet le nem tudtam venni édes arcáról. Mintha csak elhatároztam volna, hogy ezt a pillanatot örökre el akarom raktározni a memóriámban, bár valami azt súgja, már így se lenne semmi, ami elfelejtethetné velem, ahogy így állunk ketten a konyhában. Én pedig már érzem… érzem, hogy legszívesebben újra közelebb húznám acát, hogy birtokba vehessem az ajkait, de ezúttal próbálok ellenállni a vágynak… még, ha rettentő nehéz is.
- Alig várom, hogy még többet tudjak meg a szörny énemről. – Szólaltam meg már-már gyűlölettel a hangomban, mikor arra terelődik a szó, hogy mire lehetek még képes. Egy démon vagyok, semmi több, és valahogy sosem érdeklődtem az iránt, ez milyen lehetőségeket rejthet, mert már szinte önmagamat is utálom emiatt a puszta tudat miatt. Ez a gondolatmenetem viszont félbe is szakad, mikor Ellie kézen fogva húzni kezd maga után. Kérdő pillantással nézek rá, hisz a pizza még mindig a sütőben várakozik, és el se tudom képzelni, mi az, amit mutatni akar nekem. Főleg a… szobájában? Szóval lenne valami ennyire személyes bizonyítéka a meggyőzésemre? Mindenesetre azért készségesen követem őt, de még akkor is kérdőn pillantok rá, amikor a kezembe nyomja a két képet. Viszont következő mondata már nyilvánvalóvá teszi a szándékát, ezért kérésének eleget téve kezdem áttanulmányozni a képeket. Akaratlanul is elmosolyodom, ahogy magunkra nézek. Mintha a képek csak kétszer erősebben akarnák felszínre hozni a hozzájuk fűződő emlékeimet. Látom magamat, amint vigyorogva magamhoz ölelem őt. Emlékszem, egy nyaraláson készült a kép, és egész nap idegesítettük egymást, így makacsul nem voltunk hajlandók egy képhez összeállni. Végül meguntam, és magamhoz ölelve álltunk be a képhez, mire egymásra nézve nevetni kezdtünk. Viszont nem húzódott el, így aztán a kis ölelésem megörökítésre is került. Még magamat is tüzetesen megnézem, mintha csak valami arra utaló jelet keresnék magamon, hogy más vagyok, és a képeken egy démon látható, aki másnak akar látszani. Ki is veszem a fotókat a keretből, ám az idézetek a képek hátulján teljesen ledöbbentenek. Sokáig nem is teszek semmit, csak megkövülten bámulok a betűkre, melyekben felismerem Elle kézírását, az érzések pedig, melyeket a szavak sugároztak, mérhetetlen boldogsággal töltöttek el. Lassan visszatettem a képeket a keretükbe, és visszaadtam őket neki. Még mindig némán, megvártam, míg visszateszi a helyükre, majd akkor átkaroltam derekát, másik kezemmel az arcát simítva. Meg akartam neki köszönni, ám ehelyett teljesen más szó hagyta el a számat.
- Szeretlek! - Hangom őszintén és eltántoríthatatlanul csengett, mégis olyan lágyan néztem rá, mint talán még soha. Ezt a szerelmet nem tudom szavakba önteni. Így aztán inkább csak ajkaira tapadva, szenvedélyesen csókolni kezdem, hogy ez a pillanat beszéljen helyettem, és hozzám szorító kezeim mondhassák el neki, milyen is az az érzés, amit iránta táplálok. Kezeim lágy simítással járják be hátát, derekát és oldalát, miközben ajkai folyamatos súrolásával, nyelvünk találkozásával, és az egyre forróbb csókkal igyekszem bemutatni a tüzet, mely bennem lángol neki köszönhetően. A szerelmet, amit iránta táplálok.

Dear Ellie

Azzal csak magam alatt is vágtam a fát, hogy közelebb mentem hozzá, hiszen így, hogy lényegében alig van köztünk távolság, most csak még inkább kezd elvarázsolni az egész lénye. Igen, talán nem szokványos, hogy így tekintek, sőt így is gondolok rá, de egyáltalán nem érdekel. Azért sem, mert már gyerekként is ő volt az egyetlen, aki képes volt felvidítani, aki mindig boldoggá tett. Egyszerűen nem tudom elfelejteni azt, mikor a suliban még elég zárkózott voltam, és nem igazán beszélgettem másokkal. Persze később, tinédzserként ez már nagyban megváltozott, mégis, az az idő is rendkívül nagy hatással volt rám. Viszont hazugság volna azt állítani, hogy sok barátom volt akkoriban, mert ez nem igaz. Egyik nap már úgy jöttem haza, hogy semmi sem érdekelt, és egész délután ki sem jöttem a szobámból, csak akkor tettem meg, amikor este anya szólt, hogy kész a vacsora. Mikor kinyiottam az ajtót, Ellie már ott állt, és hatalmas mosollyal nézett rám. Semmit nem szólt, csak megölelt. Nekem pedig nem is kellett több, és az a pillanat szinte beleégett a memóriámba, mert ezzel az egy öleléssel elárulta, hogy egy személy mindig lesz, akinek számítok. Bár ezt neki nem mondtam el, de mindig is hálás voltam neki azért, hogy nem kezelt másként, és sosem tekintett rám úgy, mint egy idegenre. Pedig lenne rá oka, hiszen ő az egyetlen, aki tudja rólam, hogy milyen vér csörgedezik az ereimben.
- Nem, nem ismerünk, de ha ismérnék is, akkor se változtatna semmit sem a tényen. Soha senki nem lesz számomra fontosabb, mint te. - Csóváltam meg a fejem az érvére, amivel visszavágott, jóllehet jogos volt, amit mondott, mindazonáltal tartom magamhoz, amit mondtam. Nem érdekelne, hány embert ismernék rajta kívül, egyikük sem tudna olyan közel állni hozzám, mint amilyen közel ő áll a szívemhez. Ezt pedig nem szégyellem bevallani, sőt még az ő szemébe mondani sem. Mert ez olyasmi, hogy ha letagadnám, gyakorlatilag a magam ellenségévé válnék, hiszen az életem legfontosabb részét ő képezi, és a legnagyobb bűn volna részemről, ha tagadnám, hogy még az életemnél is jobban szeretem. Ez persze mindig is így volt, de soha sem mélyültem bele, milyen érzések táplálhatják belém ezeket a gondolatokat. Most viszont tudom, és... igen, kész vagyok elismerni, hogy beleszerettem. Szerelmes vagyok belé, és akármi történjék, ezt az érzést nem fogja tudni semmi sem megváltoztatni, vagy kiölni belőlem. Mindig is úgy éreztem, mindegy mit kérne tőlem, azt megtenném neki. Mégha előtte ezt tagadtam is, mert épp veszekedtünk, és olyankor amúgy is mondok olyanokat, amiket egyébként egyáltalán nem gondolok komolyan. Ez az érzés, hogy bármit megtennék érte, viszont csak hatványozódott az utóbbi időben. Így pedig már azt is értem, miért is esett jól elröpíteni a bárban azt a srácot, aki annyira nyomult rá. Akkor persze nem ismertem volna be... de zavart, hogy a közelébe próbál férkőzni. Mintha ellenem követne el vele bűnt, és mikor észrevettem, hogy bántaná is, leszállt elmémre a vörös köd. Az átláthatatlan harag, amit képtelen voltam eltüntetni. Elborított, és úgy cselekedtem, hogy bele sem gondoltam, mit is okozhatok vele. Csak az érdekelt, hogy hagyja békén Ellie-t. Mint ahogy mást is kész lettem volna, sőt kész lennék likvidálni, ha neki ártani próbál.
- Pedig mást nem nagyon tehetsz. Hiába kérnéd, nem vagyok hajlandó lemondani rólad, és magamtól nem is tudnám csak úgy elfelejteni ezt. - Komolyan néztem a szemeibe, és még mindig igyekeztem nyugodt maradni, de az idegesség már kiérezhető lehetett a hangomból. Persze, tudom, hogy nem úgy gondolta, de ha tényleg tenni akar valamit ez ellen, más módja nem lesz rá, csak az, ha tényleg használja ellenem a mágiáját. S bár kilyukadtunk végül is egy kisebb veszekedésnél, nem tudtam elengedni kezeit. Szüntelenül járt az ujjam, puha bőrén, hol az ujjait, hol a kézfejét simogatva.
- Honnan tudod? Hisz te is megmondtad... könnyebb lenne neked nélkülem. Igazad volt, hiszen csak nehezítem a dolgodat. - Ahogy a szavak elhagyták az ajkaim, gúnyos mosoly terült szét az arcomon, hiszen tudom, mennyire zavarja, ha olyannak próbálom magam beállítani, amilyen nem vagyok. Azt hiszen, nem is nagyon tudom mással jobban felbosszantani, mint azzal, mikor azzal jövök, hogy csak egy démon vagyok, semmi több. Erre a kijelentésemre szokta általában felkapni a vizet, és nem is nyugodni, míg az ellenkezőjéről meg nem győz, csak, hogy elismerhessem végre az igazát. Talán ezért is húzom direkt az idegeit. Persze nem felbőszíteni akarom, de ha már úgyis veszekedést akart, akkor nem is adom olyan könnyen a dolgot.
- De igaz... nem vagyok olyan, mint ők. Mert az én szívemet rabul ejtette egy csodálatos lány. - Közlöm vele őszintén, mit is gondolok róla, majd mivel nem állít meg, sőt ezúttal ő húz közelebb, már-már vágyakozva kapok az jaki után, mintha puha, finom ajkait már hosszú ideje nem érezhettem volna. Lágyan csókoltam, közben pedig kezem végigsimított rajta, amerre csak érte. Ujjaim végigsiklottak szép arcán, hogy aztán bejárhassák a derekát, majd felcsúszhassanak a hátán. Mikor véget ért az útjuk, újra lecsúsztak, visszavándorolva a derekára, azonban nem álltam itt meg, egyik kezem ugyanis eltévedve lejjebb kúszott és lassú simításával végigjárta a combját.
- Oh... szóval csak erre kellenek a kezeim? - Vigyorodtam el vidáman, és még a számra kapott puszit is igyekeztem elnyújtani, de csak annyira sikerült, hogy ahogy elhúzódott, én mentem ajkai után, így egy rövidebb csókká alakítva azt, amit puszinak szánt. Elnevetve tettem fel neki kérdésemet, és azzal, hogy arrébb lökött, mit sem törődve húztam őt magam után. Testét az enyémhez simítva öleltem át, mígnem ujjaim galád módon utat törtek maguknak itthoni felsője alá, és immár védtelenül maradt derekán húztam őket végig, élvezve meleg bőrének tapintását. Imádtam azt a mosolyt az arcán, és volt is miatta pár pillanat, hogy nem tudtam róla levenni a tekintetemet.
- Miért? Az tetszene, igaz? - Na jó, már határozottan gonoszkodás a részemről, hogy így ellene fordítom mondatait, de nem tehetek róla, ha egyszer megőrülök érte. Amit csak alátámasztok azzal, hogy válaszát meg sem várva dőlök előre, mintha csak az ajkai felé közelítenék újból, azonban elkanyarodom, hogy egy csókot lehelhessek nyakára, hogy aztán rögtön egy újabb érhesse bőrét. Valami azt súgja, hogy ezzel pont a terveit rúgom fel, hiszen a lökése mintha amolyan próbálkozás lett volna, hogy maradjon köztünk némi táv. Hát... én nem szeretem ezeket a távokat. Őt viszont már annál inkább szeretem.

Dear Ellie

Ez a csók talán még tovább is tartott, mint az első csókunk. Annyira belefeledkezem a pillanatba, hogy nem is jut el a tudatomig a tény, hogy már másodszorra csókolom meg azt a lányt, akivel együtt nőttem fel, akire sokáig testvéremként tekintettem, és sokáig azt hittem, eképpen is szeretem. De ez ennél jóval több. Nem számítana, mit kéne kiállnom, tudom, érte bármit hajlandó volnék megtenni, és egyre inkább csak ölelem, ebben annál biztosabb vagyok. A francba is... elvarázsol, ha a közelében lehetek, és, bár ezt még magamnak sem ismertem be mostanáig, már a puszta látványa is elveszi az eszemet. Elvette abban a pillanatban is, mikor az első csókunk csattant el, és elvette az eszemet most is. Mert egyszerűen képtelen vagyok leállni, és szinte biztos, hogy ha anya hangja nem szakít félbe mindent, nem is lettem volna képes leállni, és még legalább hosszú pillanatokig a karjaimban tartottam volna Ellie-t.
Teljesen furán éreztem magam, ahogy kiviharzott a szobámból. Egyszerre éreztem valami ürességet a hiánya miatt, és ugyanakkor bűntudatot, mert eléggé rám hozta a frászt, hogy megbántottam. Ami valószínűleg sikerült is, és ettől csak még nehezebb ez az egész. Mert pontosan tudom, mitől tart... hogy anya megtudja. Ebből a szempontból pedig teljesen igaza volt, mikor a múltkor azt mondta, mennyivel egyszerűbb volna neki nélkülem. Igaza is van, és talán ez az az ok, ami miatt nem tudom ezt a mondatot kiverni a fejemből. Sosem tartoztam ide igazán, ahogy sehova se tartoztam... démon vagyok. Ez ellen pedig bármennyire szeretném, semmit sem tudok tenni. Illetve de, megpróbálhatok beszélni Ellie-vel, viszont ahogy mellé lépek, már az arcát látva elfog az az érzés, az a tipikus, furcsa sugallat, amit mindig érzek, mielőtt veszekedni kezdünk.
- Talán nem. De mi van, ha nem érdekel? Ha azt mondom, hogy senki más nem érdekel, csak te, és ez már soha nem fog változni? - Kérdezem mélyen a szemébe nézve, és nem érdekel, mennyire próbál távolodni, az asztalt megkerülve újra közelebb gyaloglok hozzá. Tudja jól, hogy ha valamit nem nézek el, akkor az, ha tőlem próbál távolságot tartani, ez pedig régen is így volt. Régen se tágítottam, ha megpróbált lerázni és bezárkózni, mindig csak még rámenősebb lettem. Mert túl fontos nekem ahhoz, hogy csak így hagyjam magam lerázni. Persze tisztában vagyok vele, hogy amennyire megpróbálom őt sarokba szorítani az érvemmel, legalább annyival magam ellen is játszom ezekkel a kérdésekkel, hiszen csak azt teszem már az eddigieknél is egyértelműbbé, hogy bizony komoly érzések kavarognak bennem iránta, olyanok, amik ellen nem lehet, és nem is akarok tenni. Mert soha nem éreztem magam senkivel sem jobban, mint vele. Ez pedig még most is igaz, ellenére annak, hogy veszekszünk, bár nem is mi lennénk, ha nem így tennénk. De még most is csak arra tudok gondolni, hogy itt van, és semmi sem fájna jobban, ha elszakadnánk annyira, hogy nem láthatnám így, nem beszélhetnék vele. Talán nem is túlzok, ha azt mondom, hogy úgy már nem is akarnék semmit az élettől. Ha nem érinthetném már meg, nem ölelhetném át, nem beszélhetnék vele, el is veszítenék mindent, ami most számít. Ez részben fura, mert soha nem is gondoltam, hogy bárkivel kapcsolatban ezt fogom mondani, ugyanakkor pedig ijesztő is. Hiszen... nem veszíthetem el. Azt egyszerűen nem élném túl. Azért, hogy ezt még nyomatékosítsam is, egy gyors lépéssel előtte termek, és elkapom a kezeit. Nem szorítom durván, hisz nem akarok neki fájdalmat okozni, inkább felgyújtanám magam teljesen. Ahhoz viszont biztosan tartom, hogy ne húzódhasson el megint.
- Akkor rajta! Gyerünk, használd a mágiádat! Törölj el... egy démonnal kevesebb... neked pedig megoldódna a problémád. - Direkt kezdem provokálni, mintha már nem lenne így is elég feszült, kezeit pedig mellkasomhoz nyomom, mintha csak azonnali cselekvést várnék tőle. Részben... talán így is van. Ha használni akarja ellenem az erejét, minek nehezíteném meg a dolgát? Bántani úgyse bántanám, csak veszett ügy lenne, akkor tegye meg, itt van rá a lehetősége.
- De én így látlak. Az én szememben sosem leszel kevesebb egy csodálatos személynél, akit tiszta szívemből szeretek, és akiért bármit megtennék a világon. - Miközben beszélek, ujjaim bőrét simogatják, ahogy kezét továbbra is a mellkasomhoz tartom. Persze most is figyelek arra, hogy csak tartsam a kezét, és aszorítás ne legyen olyan erős, hogy az fájjon is neki. Sőt, ahogy beszélek, még lépek is egyet előre, ezáltal Ellie-t beszorítva, hisz teste már a mögötte lévő pultnak simul. Készakarva késztetem cselekvésre, mert nem akarom, hogy örökké csak kerülgessük egymást. Ha el akar küldeni, vagy bármi mást tenni, hát tegye meg most. Mert én biztos nem vagyok hajlandó úgy tenni, mintha semmi sem lenne. Nem vagyok hajlandó elfelejteni őt, sem a közös pillanatainkat. Erre pedig hiába kérne... mert ez az egyetlen, amit nem tudok neki megtenni.
- Nem jó így? Akkor neked kell tenni ellene. Én csak annyit ígérhetek... nem fogom megnehezíteni. - Hangom már higgadt. A korábban érezhető feszültség eltűnt belőle, és mérhetetlen nyugodtság vette át a helyét, amivel őt ismerve csak még jobban bosszantom majd, mint azzal, ha üvöltöznék vele. De ezt most nem fogom megtenni.
- Gyerünk... tégy ellene! - Suttogtam a közöttünk lévő légüres térbe, merthogy ismét közelíteni kezdtem az arcához, újra csak döntésre késztetve. Lassan közelítek a hívogató ajkak felé, időt hagyva azért neki, de kezeit továbbra sem eresztem. Mert ha nem tesz semmit, én újra megcsókolom. Szeretem... mindennél jobban, és ha ezt meg akarja szüntetni, szüksége lesz a mágiájára.

Dear Ellie

Nem is tudom, hogy mit gondoltam, mikor a virágot vettem, hiszen elég jól ismerem már, és sejtettem, hogy nem lesz olyan jó vége, de... a fenébe is, nem tudom csak úgy kiverni őt a fejemből. Ha pedig őszinte akarok lenni, nem is akarom. Persze, én is tisztában vagyok vele, hogy nem kellett volna azt tennünk, amit, mégse mondanám, hogy akárcsak egy pillanatig is bánnám, hogy megtörtént. Ami mondjuk furcsa, mert soha életemben nem éreztem még így magam senkivel sem, esküszöm, még egy veszekedés közben is legszívesebben magamhoz húznám, csak, hogy átölelhessem. azt mondjuk nem tudom, hogy ő ennek egészen pontosan mennyire örülne, ha esetleg így tennék, bár valami azt súgja, hogy az sen agyon tetszik neki, ahová ez a beszélgetés trt. Mert egyre inkább kezdem én is azt érezni, hogy olyan helyekre tévedünk, ahonnan bizony már nem lesz könnyű visszatalálni, már ha visszatalálunk onnan még egyáltalán.
- Mi van vele? Ilyen könnyedén még nem hagytál veszni egy jó kis veszekedést. - Jegyzem meg egy gúnyos vigyor kíséretében, viszont ez a helyzet kezdi egyre inkább csak elvenni a fejemet, legalábbis ezzel magyaráznám azt, amit ezután teszek. Azt, ahogyan végigsimítok az arcán, hogy aztán ujjamat végighúzzam az ajkain. Valahol mélyen talán még reménykedem is abban, hogy leállít. Hogy megint csattan a pofon az arcomon, erre azonban ezúttal nem kerül sor, és ahogy egyre közelítek ajkai felé, erről le is teszek, és csak átadom magam annak a csodálatos érzésnek, hogy édes ajkait újra érezhetem és lágyan csókolhatom. Ahogy karjait nyakm köré fonja, újra végigsimítok az arcán, de persze egy pillanatra sem vagyok hajlandó elszakadni szájától. Kezem lesiklik, hogy átkarolhassam a derekát, és végigsimíthassak a hátán csókunk közben. Komolyan ,egy lány nem volt még képes így elvvenni az eszemet. Senki iránt nem éreztem azt, hogy ennyire vele akarok tölteni minden percet, és... egy lányt se tartottam soha olyan csodálatosnak, mint őt. Lehet, hogy mindez végig rejtve bennem volt? Bennem volt, és csak most jöttem volna rá, mi is ez az érzés, ami annyira hozzáköt? Annyi bizonyos, hogy azt a tapló srácot képes lettem volna megölni, mikor észrevettem, hogy nem akarja békén hagyni őt abban a bárban. Nem is gondolkodtam, és mire egyáltalán leállíthattam volna magam, már mindegy volt, mert megragadtam az illetőt. A következő kép már az, hogy repül is, hogy aztán a helység túlsó felében érjen földet. Azt sem bántam meg, sőt bárkivel megtettem volna ugyanezt, ha Elle-nek ártani próbál. A fenébe... ez így nagyon nem jó! Komolyan megbabonázott. Talán ez valami boszorkány varázslat, vagy nem tudom. Bár nehezen tudom elképzelni, hogy bármi ilyesminek köze volna hozzá, de akkor is. Elvarázsolt. Nem mintha bánnám. Ahogy épp ki is fejezem ezt neki. Úgy öleltem magamhoz, mint még talán soha. Legszívesebben pedig el se engedném. Ez azonban mégis hamar megtörténik, mikor meghalljuk anya hangját. El is szakadunk egymástól, és Ellie ijedt arcát látva már léptem is volna hozzá, hogy megnyugtassam, nem kell pánikolnia, de ki is rohant a szobámból. Nem láttam még ilyen zaklatottnak, és ettől most csak rosszabbul érzem magam, mint az előbb, mikor bunkó voltam vele.
- Szép volt, Greg, ezt aztán megcsináltad... - Gratulálok magamnak hangosan, aztén fel-alá kezdek járkálni a szobámban. Legszívesebben Ellie után mennék, de nem vagyok benne biztos, hogy ez most jó döntés, mert eléggé bánt, hogy ilyen helyzetbe hoztam, már másodjára. Mérgemben még idegesen bele is rúgok az ajtó melletti komódba, mert egyszerűen feldühít, mennyire nem tudom, mitévő legyek.
- Barom! - Átkozom magam suttogva, ahogy mobilom kijelzőjének tükröződésében meglátom magam, és mérgesen hajamba túrva lezuttyanok az ágy szélére. Legszívesebben szétverném a szobámat, persze tisztában vagyok vele, hogy ez szinte semmit nem oldana meg, most mégis jól esne. Csak mikor leülök, konstatálom, hogy Elle még a csokrot is itthagyva, így azt idegesen az éjjeli szekrényemre dobom, majd hanyatt vetem magam az ágyon. Nem tudok, mit kezdeni magammal, főleg, hogy még most is csak Ellie jár a fejemben, Folyton csak arra tudok gondolni, vajon mit csinálhat épp, mire gondolhat. Legszívesebben odamennék hozzá, hogy őszintén elmondjam neki, sajnálom, ha megbántottam. Mert ő az, akinek soha nem akarnék fájdalmat okozni. Bár veszekedéseink, és szócsatáink során sokszor húzom őt hülyeségekkel, sose bántanám meg komolyan.
- Gyerekes vagyok. - Szólalok meg hangosan amolyan megállapításképp, majd dühösen felülök. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtom kezemet magam elé. Bár nem vagyok biztos a dolgomban, erősen koncentrálni kezdenek, majd meg is jelennek újra a lángok. Játszani kezdek, élvezve, ahogy a tűz követi kezem mozgását, majd szememet lehunyva nyugtatom le magam, ökölbe zárva kezemet, majd ahogy újra kinyitottam, a lángok tovatűntek. Az ajtó csukódására nyitom csak ki a szemem. Valaki elment. Úgyhogy még várva egy picit végül úgy döntök, lefürdök majd lemegyek, így hát így is tettem. Szobámat elhagyva lesétálok a lépcsőn, és a konyha felé vettem az irányt. Ott azonban Ellie volt az, akit megpillantottam, és olyasmit tettem, amit eddigi beszélgetéseink során még soha. Habozni kezdtem. Mert kertelhettem volna, vagy csak valamivel elüthettem volna a feszültséget, hogy generáljak egy újabb kis vitát, de mégsem így tettem.
- Ne haragudj! - Léptem oda hozzá, némileg azért kihasználva azt, hogy épp nem figyelt, hiszen háttal állt nekem a sütőnél, és csak akkor szólaltam meg, mikor már közelebb értem hozzá, de hogy ne ijesszem meg azért, kezem megidnult felé, hogy megérintse vállát, és ujjaim végigsimítsanak rajta. Nem mondtam többet, hanglejtésemből ítélve pedig valószínűleg már ez is sokkal több mindent elárult, mint szerettem volna. Nem igazán a csók az, amiért bocsánatot kértem, sokkal inkább az, ha megbántottam, mert az távol álljon tőlem, nem szeretném, ha romlana a kapcsolatunk. Nélküle semmi nem lenne már ugyanolyan. Mellélépve bocsánatkérő pillantással tekintettem rá, elővéve kiskutya tekintetemet. Mielőtt viszont megvártam volna válaszát odaahajoltam, derekát átkarolva megakadályoztam, hogy elhúzódhasson, ami tudom, szemét dolog tőlem, majd egy puszit nyomtam az arcára, másik kezemmel odatéve elé a pultra a virágot, amit mégis lehoztam neki. Megőrülök érte... nem tudok mit tenni!

Dear Ellie

Azt most már biztosan tudom, hogy a virág megvétele  határozottan rossz ötlet volt a részemről, hiszen gondolhattam volna, hogy az csak egy ilyen szituációhoz fog vezetni, mégse gondolkodtam teljesen tisztán. Mármint... mi a fene ütött belém? Amióta csak az a csók történt, folyton rá gondolok, de nem úgy, mint addig. Nem tudom kiverni a fejemből, ahogy a civakodásainkat sem. Élvezem, de azért mert akkor is vele lehetek, ez pedig mostanábban csak egyre erősebb érzéssé erősödött bennem. Persze azt tudom, hogy ha rákérdeznék, letagadná, hogy az ő fejében is többször lejátszódott az a jelenet, ami köztünk történt nem is olyan rég, ezt pedig meg is erősíti az, amit ezután kérdez. Bár gondolom nem így szánta, de még a hangjából is kiérződik az, hogy legszívesebben elharapta volna a kérdést, amit feltett, csak addigra már túl késő volt.
- Miért? Külön ok kell ahhoz, hogy vegyek neked valamit és kivételesen ne egymást tépjük? - Felháborodást tettettem, mintha csak a kérdése teljesen megbántott volna, persze ez nem így van, és ezt ő is sejtheti, hiszen egyértelmű, hogy azért vettem a virágot, mert képtelen vagyok elfelejteni azt, ami történt. De azért már csak reflexből is visszautasítom ezt a feltételezést, még akkor is, ha jelen esetben nincs is igazam emiatt, mert még a vak is láthatja, hogy ez csak egy spontán hárítás volt a részemről, semmint egy jogos felháborodás.
Viszont ezután meg már nyoma nem volt felháborodásnak, és még kicsit magam is zsákutcába húztam azzal a mutatvánnyal, hogy derekát átkarolva közelebb húztam magamhoz a testét. Meglepően fura érzés töltött el, ahogy így megérintettem, nevezetesen az az érzés, hogy nem is szeretném elengedni. Jó lenne a karjaimban tartani, ameddig csak lehet. leginkább addig, amíg anyánk haza nem ér, mert akkor bizony bajban lennénk. Viszont most mindez nem lényeg. Kezem lassan csúszik le derekáról, ahogy letérdelek előtte, és szélesen elvigyorodom a mosolyán, amit észreveszek rajta. Persez, egyértelmű továbblendítése volt a mi kis játékunknak, de ez is egy olyan labda volt, amit egyszerűen bűn lett volna kihagyni.
- Na jó... legyen igazad. - Vontam meg játékos ütésére a vállamat, majd véget vetve a játéknak, felálltam, de még így is egy kcisit tovább tartottam a kezét a tervezettnél. Valamiért igen komoly nehézséget jelentett elengedni, sokkal inkább jól esett az, hogy végigsimíthattam finom, puha bőrén.
- A fene... - Szalad ki a számon tejesen természetesen az átkozódó mondat annak hatására, ahogy a lángok a tenyeremből jobban felcsaptak, amire persze egyáltalán nem számítottam. Döbbenten néztem a lyuk füstölgő peremét pólómon. Szépen odapörköltem, a bőrömön mégsem látszott semmi sérülés. Az incidensen kívül azonban jobban meglepett Ellie ijedt arckifejezése, amivel odalépett hozzám.
-Persze, jól vagyok... nem égetett meg. - Nevetem el magam az aggódására és a következő kijelentésére. Na igen, tudom, hogy orvos, de gyanítom a legkevésbé sem örült volna annak, ha a bolond mostoha testvére felgyújtaná magát a szobája közepén. Bár láthatóan a tűz nem fogta a bőröm, vagy csak szerencsém volt? Nem tudom, az adrenalin hatására-e, de szinte meg se hallottam Elle kérdését, hogy mi volt ez az egész, csak elvigyorodva fürkésztem az arcát, és mielőtt megállíthattam volna kezem, melyet talán az izgalom okozta hirtelen jött bátorság irányíthatott, az megindult, és végigsiklott arcán.
- Csak nem megijesztettelek? - Kérdezem lágyan mosolyogva, mire ujjam elért a szája sarkához. Nem tudtam mit teszek, ebben már biztos voltam, mert végighúztam ujjamat az ajkán. Azokon a hívogató ajkakon, melyeket már volt szerencsém megízlelni. Talán csak álaszára vártam, mert egy darabig az arcát fürkésztem, majd kezem ismét arcára siklott, és picit húzni kezdtem magam felé. Addig csak poénnak éreztem ezt is... megint húzom, ahogy az előbb a lánykéréssel, de ajkaim elérték az övéit, és csókolni kezdtem. Finoman érintve súroltam ajkait, egyre magabiztosabban zárva őt a karjaim közé. Megint fel leszek pofozva, érzem... de ez most nem igen érdekel!

Dear Ellie

Ha már úgy alakult, hogy mégis szemtől szemben állunk egymással, igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, és eltüntetni arcomról a döbbenet és aggodalom elegyét, ami azóta ott éktelenkedett rajta, mióta az irodában felhúztam magam egy teljesen apró dolgon, amin igazából nem is kellett volna, és a következő pillanatban már lángok csaptak ki a kezemből. A legnagyobb problémám pedig az, hogy nem tudom abbahagyni. Mármint, nem vagyok már ideges... vagyis, de. Csak most már teljesen más miatt, és teljesen más értelemben vagyok az. Egyáltalán nem olyan értelemben, amit az irodában éreztem. Azért Ellie-től nem vitatható el az, hogy még az én arcomra is képes mosolyt csalni a kis visszavágásával, mint ahogy azzal is, ahogy a csokorra pillant. Széles vigyor terül szét az arcomon, és még mindig kétségbeesetten próbálkozom elterelni a figyelmet a másik kezemről, bízva abban a reményben, hogy még van esélyem erre.
- Igen, tényleg. Hazafelé vettem, de sajnálom, ha a lelkedbe tiportam vele. - Válaszoltam kisfiús ábrázattal, de csak azért ezt használva, mert pontosan tudom, mennyire utálja, mikor ezt fordítom ellene. Ártatlannak szánt mosolyom pedig még akkor sem hagy alább arcomon, mikor Elle az ágyra dobja a csokrot. Már csak azért sem, mert az ezutáni ábrázata a jeggyűrűs kijelentésemre szinte mindenért kárpótolt és nem is voltam képes sokáig visszafogni kitörni vágyó nevetésemet. Viszont a hirtelen és gyors ellentámadásra még én sem számítottam, és mikor közelebb lépett azzal a mosollyal az arcán, kimondva azt az egy bizonyos szót, még én is eléggé lefagytam, és nem is tudtam ezt elrejteni. Mikor belőle is kitört a kacaj, én is szélesen elvigyorodtam, majd hirtelen az jutott eszembe: Játszani akarsz, kislány? Felőlem, lehet róla szó. Mire pedig megállíthattam volna magamat a mozdulatban, az a kezem, ami nem a hátam mögött pihent, dereka köré fonódott, és közelebb húzta, hogy aztán kezét megfogva letérdelhessek előtte.
- Tényleg hozzám jönnél? - Nézek rá megint komolynak szánt arccal, de már ahogy a kérdést kimondom, a szám sarka remegni kezd a bújkáló mosolytól, és a visszafojtott nevetéstől. Azért még várok pár másodpercet, meilőtt elröhögném, magam, majd felállok, és bár a tervezettnél lassabban, de elengedtem a kezét. Bár ujjaim mintha lágyan végigsimítottak volna kézfején, de ennek nem tulajdonítottam már nagy jelentőséget. Még ha jól is esett, hogy megérinthetem.
- Ki fogott meg kit, apró szépség? - Nézek a szemébe diadalittas mosollyal, majd bólintottam, mikor közölte, hogy elmegy fürdeni, és igyekeztem kizárni a képeket, amik ennek hatására megjelentek a fejemben. Koncentrálj, Greg, a fenébe is! Mégis, lágy mosollyal figyeltem, ahogy visszajön a virágért. Csalódtam volna, ha csak így itt hagyja. Mikor már az ajtónál volt, én el is fordultam tőle, és még mindig ökölbe zárt kezemet kezdtem figyelni, mikor meghallottam a kérdést, és a türelmetlenségem miatt talán kissé durvábban válaszoltam ezúttal.
- Semmi! Fürdeni készültél, nem? - Igazából már csak az ajtócsukódás az egyetlen válasz, amit erre várok. De bármennyire is van bűntudatom a bunkó hang miatt, meg sem várva, mit reagál, szétnyitom ujjaim, mire felcsap a kezemből a láng, és már csak egy döbbent hangot tudok hallatni, mert a következő pillanatban lyukat égetek a felsőmbe, bár fájdalmat nem érzek. A tűz kialudt a kezemből, az egyetlen nyom utána füstölgő pólóm.

Dear Ellie

Meglepett az, hogy mégis otthon van valaki. Pszintén szólva, azért titkon eléggé reménykedtem abban, hogy Ellie még a kórházban lesz. Mióta volt az a csók köztünk, érzem, hogy ő is mintha kerülni próbálna, nekem pedig azért is felel meg annyira ez a helyzet, mert pontosan tudom, hogy milyen, és tudom, hogy ha komolyan kezdünk el beszélgetni a dologról, a vége úgyis az lesz, hogy megint csak összeveszünk, míg egyikünk el nem vonul, aztán pár napig megint inkább igyekezzük majd kerülni egymást. Pedig hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jár minden nap a fejemben az, ami történt, viszont bennem van az az érzés is, hogy talán hibát követtem el, amikor megcsókoltam. Ugyanakkor ottt van bennem egy ezzel merőben ellentétes érzés is, hogy egyáltalán nem volt az hiba, és ha őszintén akarnék válaszolni, én sem érzem hibának. Mármint... persze, nem szokványos, amit csináltunk, viszont messze elég nagy hazugság volna részemről azt állítani, hogy megbántam. Merthogy egy cseppet sem bántam meg. A probléma leginkább ott kezdődik, hogy most a legkevésbé sem számítottam a társaságára, akármennyire is örülök neki. Ezt persze azért igyekszem mérsékelni, mert még elbízná magát, és abból megint csak valami vita lenne köztünk. Annyira már elég jól ismerem. Így kezemet, továbbra is a hátam mögött tartva, végig ökölbe szorítom. Nem lenne jó, ha kicsapnának holmi lángok a hátam mögül, vagy leégetném magamról a saját pólómat, mert azt még én sem tudnám kimagyarázni, hiába végeztem ügyvédként. Így aztán igyekszem is elterelni a figyelmét a hátam mögé rejtett kezemről, szóval, mikor meglobogtatja a csokrot, egy egyszerű pimasz mosollyal reagálok csak rá.
- Nem is tudom... egy csokor, mondjuk? - Válaszoltam teljesen ártatlan tekintettel, mint akinek a legkevesebb köze sincs az egészhez, miközben az agyam fogaskerekei már azon pörögtek lázas sebességgel, vajon mivel tudnám finoman elküldeni, hogy újra megpróbáljak úrrá lenni a tenyeremből fellobbanó lángoknak. Viszont úgy fest, mégsem sikerült olyan jól a kis elterelő, kerülő válaszom, mert nem kerülte el a figyelmét a hátam mögé rejtett kezem. Kérdésére szélesen elvigyorodom, de azért gyorsan válaszolok is, mielőtt még frászt kapna nekem, hogy valami ilyesmire vetemedtem.
- Nem... ez egy jeggyűrű, csak gondoltam, hogy megleplek vele. - Mondom neki teljesen komoly arccal, várva, figyelve az arcát, vajon milyen hatást vált ki belőle a válaszom, majd ha a kellő döbbenetet vagy ijedtséget meglátom rajta, szinte azonnal el is röhögöm magam.
- Semmi ilyesmi, ne aggódj, de túl magas labda volt. Viszont kíváncsiskodni csúnya dolog, és ráncos lesz tőle az a szép arcod. Szóval szokj le róla, Törpe. - Próbálom viccesen elütni ezt az egészet, pedig még mindig ott lehet az aggodalom némi töredéke az előbbiek miatt. Fogalmam sincs, hogy ezzel az egész tűz dologgal hogyan kéne bánni, és nem vagyok biztos benne, hogy azt akarom, Ellie is lássa ezt.

Dear Ellie

Sietve érkeztem haza. Már az utcán megszaporáztam a lépteimet, és igyekeztem nem az emberek szemébe nézni. Az igazat megvallva, nem tudnám megmondani, pontosan mitől is tartottam ennyire. Hiszen a szememből biztosan nem tudta volna senki sem kiolvasni, mi is a probléma. Arra maximul csak Elle képes, aki rám néz és egyből tudja, hogy valami nincs rendben. Viszont valami azt súgta, hogy ez most még csak hatványozottan is igaz, így aztán nem nagyon hagytam ráérőssé válni a lépteimet. Tudtam, hogy még nem vagyok tisztában minden képességem működésével, és bármennyire is igyekszem, sosem fogom tudni ezt a természetet elfojtani magamban. Még szerencse, hogy úgyis végeztem a munkával, csak annyi dolgom volt, hogy gyorsan magam mögött hagyjam az irodát, még melőtt komoly kárt okoznék odabent. Végül, az embereket kerülgetve sikerült is lerónom a szükséges utcákat ahhoz, hogy hazaérjek. Beviharzottam az ajtón, mindenféle köszönés nélkül, ugyanis amennyire belegondoltam, nem igazán vártam, hogy bárki is lesz itthon. Egyből felmentem az emeletre, a csokrot pedig csak letettem a két ajtó közötti kisasztalra. Nem igazán tudom, minek vettem. Mármint, persze tudom, hogy Elle mennyire szereti a virágokat, és most kivételesen nem egy újabb veszekedéssel akartam nyitni hazaérkezéskor, azt hiszem. Persze, valószínűleg nem fogja érteni, pontosan miért is adom, mert én se nagyon értem magam, csak remélni tudom, hogy nem lesz ebből is valami szópárbaj. Mondjuk ez nem igaz, szeretek vele vitatkozni, szóval ellenemre biztos nem lesz, ha ebben is valami kivetnivalót próbál majd találni. Azzal végül is bementem és hangosan bevágtam az ajtót magam mögött, hátrahagyva a virágcsokrot. Még meg is fordult a fejemben, hogy ha anya itthon lenne, nem igazán örülne ennek a csapkodásnak, de szerencsére most nem kellett attól tartanom, hogy feljön utánam. Egyelőre legalábbis nyugalom uralkodott a házban. A fali tükörben láttam saját ijedt ábrázatomat, ahogy a levegőt kapkodtam. Azért elővettem bal kezemet, amit mindaddig félve tartottam zsebemben. Szétnyitottam ökölbeszorított ujjaimat, és ahogy kinyitottam szemem, már láttam... azt, amit az irodában is észleltem. Tenyeremből apró lángok csaptak felfelé. A tűz vadul lobogott, mégsem égette bőrömet. A lángnyelvek lassan apró lánggolyóvá kezdtek formálódni, ám hiába mozdítottam kezem, a kis tűzjelenség ragaszkodón követte tenyerem útját, el nem szakadva kezemtől. Ekkor hallottam meg a lépteket. A szobám felé közeledtek... francba! Mégis volt itthon valaki. Nyilván hallhatta, ahogy megjöttem, vagy sokkal inkább az ajtócsapódás hívhatta fel rám a figyelmet. Rázni kezdtem kezemet, idegesen, hogy elaltassam valahogy a tüzet, elrejtve az egyre közeledő személy szeme elől, az azonban makacsul nem engedett. Így mikor hallottam a kilincs engedését, és az ajtó lassú nyílását, végül csak idegesen megfordultam, ujjaimat összezárva, kezemet a hátam mögé rejtettem, miközben igyekeztem laza mosolyt erőltetni az arcomra.
- Szia...