Kezdhetném az elején.. Kezdhetném azzal, hogy a családom teljesen átlagosnak minősül. A mostani viszonyokat nézve, természetesen. Ma már az a ritka, ha a gyereket az apja és az anyja közösen nevelik.. Na ettől nem kellett félnem. Fiatal koromban veszítettem el az anyámat, a történtekre nem is emlékszem pontosan, csak a mesére, amit apám minduntalan csak belém beszélt. Ő nevelt tovább, de ezt az életet nem is nagyon nevezném annak.. Vagy pont az volt?! Állj talpra és viselkedj felnőttként! - vágta gyakran fejemhez. A probléma csak azzal volt, hogy gyerek voltam.. Az iskolában makulátlan volt az előéletem, nem jártam sehová, nem voltak igazi barátaim. Azok mindmáig nincsenek is. A legtöbben érdekből vannak velem, akik pedig nem, hát bolondok. Ismered a mondást, hogy "nem vagyok saját magam ellensége"? Nos én pont az vagyok. Annak születtem, aminek.. Nem én választottam, én csak együtt élek vele. Anyámnak könnyebb volt. Ő tudja kezelni a helyzetet, mikor eluralkodott rajta az éhség, és kényszerérzet, hogy újabb lelkeket tudjon magáénak. Hogy öljön.. Rezzenéstelen arccal tette, hiszen szirén volt. Ahogyan én is. A bökkenő ott van, hogy én nem tudom teljes lelki nyugalommal élni életemet, ezért saját magam és mások megóvása érdekében lépnem kellett. Erős boszorkányt kerestem, aki ismerte anyámat. Én döntöttem, én akartam, hogy ne emlékezzek arra, ha használom az erőmet - ami mostanában egyre gyakrabban fordul elő. Nem akarok emlékezni rá, kivel hogyan bánok el.. Megátkozott. Elmémbe gátat tett bizonyos emlékek számára. Ott voltak ugyan, néha bevillantak képek, de mégsem tudtam az egész történetet. Félek nem élném túl.. Nem bírnék egyedül megbirkózni vele. Azt viszont nem merem bevallani, hogy segítségre lenne szükségem.
Apámtól elköltöztem, csak ritkán beszélek vele telefonon, pedig egy városban élünk. Jobb, ha elkerül engem. Barátkozni azóta sem tanultam meg. Tudnék ugyan, de minek, ha javarészt senkivel sem lehetek őszinte?
A megoldás még várat magára..