A kapcsolatom a húgommal most nem éppen a legjobb. Nem is emlékszem, már az utolsó alkalomra, amikor itt jártam. Valahogy, mintha nem számítana vagy nem tudom.. Kezdtem egy kicsit az utóbbi időben megfeledkezni róla. Talán azért, mert láttam, hogy soha nem lesz olyan, mint én és én ettől szörnyedtem el. Szeretem meg minden, de talán ő lesz az életemben a legnagyobb kihívás, hiszen Ő az, akit meg kell törnöm és a saját képemre formálnom. Vele szemben azért finomabb eszközökhöz szeretnék folyamodni, mert mégis csak a húgom. Ha visszaemlékszek, hogyan törtem meg az elmúlt 100 évben a vámpírokat és az embereket.. Hát egyik sem volt túlságosan figyelmes, de pont ez volt a lényeg. Össze kellett őket törni ahhoz, hogy olyanok legyenek, amilyennek én akartam őket. Az apró kis összetört darabkáikat összeraktam úgy, ahogy nekem tetszett. Nem érdekelt senki véleménye csak az, hogy nekem mi a jó. A legjobb az egészben, hogy a végén az áldozataim is csüngtek minden egyes szavamon.. Meg sem kellett erőltetnem magam. Mindent megtettek, amit csak kértem. De komolyan mindent.. Ellenkezés nélkül. Hogy én ezt mennyire szeretem..
- Most megyünk el. – Nem volt szívem tovább itt tartani. Eljött az idő, hogy megismerje a világot és, hogy mennyi mindent változott. Először is el kell vinnem, majd vásárolni nem, mintha nem szereztem volna be a lakásunkra, már pár ruhát neki. Azonban eddig a hotelban szálltam meg, szóval.. Teljesen kihaltnak mondható a ház. Ahhoz túlságosan nagy, hogy egyedül legyek benne ezért is maradtam inkább a hotelnél. Meg azt hiszem jobb lesz, ha ott is maradok és valahogy másképp oldom meg a találkozókat a húgommal.. Indiana-nak tökéletes csali lenne. Talán még sem most kellene kivinnem.. A francba is már. Kiviszem és megtanítom, hogyan védje meg magát.. Jobb ötletem nincs. Előbb-utóbb itt is megtalálná.
– Na, gyere. – Mondtam, majd a karjaimba kaptam és elindultam vele a házunk felé.


--> Rayne ház

Fogalmam sem volt arról, hogy miért tette azt amit tett. Az utolsó emlékem az volt, hogy megtudom, hogy édesapánk él. Egyszerűen látni szerettem volna, hiszen már mindent elveszítettem. Elveszítettem az édesanyámat, majd szép lassan a testvéremet, majd legvégül saját magamat is, hiszen mi maradt belőled? Valami szörnyeteg lettem, aki úgy issza a vért, mint más a vizet. Nem értem teljesen, hogy mi vagyok és miért tette ezt, amit tett velem. Félt volna tőlem, vagy esetleg csak meg akart szabadulni egy nehézségtől? Akkor miért nem ölt meg csak szimplán? Eleinte nagyon közeli testvérek voltunk, majd idővel szép lassan eltávolodtunk egymástól. Az elmúlt több, mint száz évet itt töltöttem egyedül. Egyre ritkábban láttam őt, ami végül ahhoz vezetett, hogy a kapcsolatunk is mondhatni megromlott.
Nem tudtam már, hogy mit gondoljak róla, talán kicsit tartottam is tőle, magam sem tudom már. Figyeltem amint egyre közelebb jön. Magabiztosnak mutattam magamat, de közben legbelül féltem, féltem a saját bátyámtól. Fogalmam sem volt arról, hogy mit gondoljak róla. Éreztem amint letörli a könnycseppet, majd a biztató szavakat. Elmegyünk innét. Éreztem a vér illatát. Egyből kikaptam a kezéből és feltéptem a tasakot. Régen kaptam már vért és hiányzott a mámorító íze. Ajkaimhoz emeltem és éreztem amint a vér ízletes íze végig járja az egész testemet. Mámorító hatása volt rám, s még az se érdekelt, ha csupa vér leszek tőle.
Mikor megyünk el? - néztem rá kicsit türelmetlenül, bár fogalmam sem volt arról, hogy mit fogok kezdeni kint. Semmit és senkit se ismerek a bátyámon kívül. Ez a világ ismeretlen számomra. Bár a mondandója egyáltalán nem tetszett. Soha se szerettem senkit se bántani, most meg arra akar rávenni, hogy bántsak másokat? Soha se lennék képes rá, egyszerűen nem menne.

A mai napon a kezembe akadt egy játék, ami a húgomra emlékeztetett. Drága, kicsi húgom. Már lassan kétszáz éve egy kripta fogja , ahová én magam dugtam be. Akkoriban úgy gondoltam, hogy megérdemelte és igaz a véleményem a mai napig sem változott. Keresztezte volna a terveimet, amik túlságosan is sokat jelentettek a számomra. Nem engedhettem meg azt a luxust, hogy a dolgok kicsússzanak a kezeim közül s minden romba dőljön, amit addig elterveztem. Tulajdonképpen a saját húgom hibája az, hogy oda jutott ahova. Nem terveztem be. Csak egy hirtelen felindulásból történő ötlet volt, hogy ezt megtegyem. Így volt a legbiztosabb, hogy a tervem sikerül és sikerült is. Az áruló apám s családja megkapta méltó büntetését, hiszen végül egytől-egyig mindegyiküket utolérte az a bizonyos halál.
Felkaptam magamra a dzsekimet s elindultam, hogy kihozzam a húgomat. Már hiányzik. Az elmúlt kétszáz évet nélküle töltöttem el és, ha őszinte akarok lenni hiányzik az állandó sipítozása meg helyeselése. Azt hiszem venni fogok neki egy apáca ruhát, mert az tökéletesen kifejezné a személyiségét. Olyan, mint egy szent lélek. De komolyan. Azért remélem, hogy valamennyire sikerült összeszednie magát az elmúlt években, mert nem szeretnék egy törékeny kis angyalkánt pátyolgatni. Mondjuk, ha semmit nem változott akkor megteszem. Mégis a húgomról van szó s nem valami holmi idegenről.
Nem igazán beszélgettünk azóta, mióta bezártam ide. Többnyire csak vért vagy könyvet hozok neki, de ennek is már jó ideje. Talán azt hihette, hogy megfeledkeztem róla. Most azonban az egyetlen dolog, amit hoztam az vér. Elég ahhoz, hogy kivigyem innen. A nap, már lemenőben van, szóval nem kell félnünk attól, hogy megég szegény pára, mert még nem érdemelte ki a gyűrűjét. Idővel megkapja, majd csak előbb bizonyítson, hogy kihez is hűséges.
Leültem mellé s felemeltem a fejét az állánál fogva, hogy szemeibe nézhessek, majd letöröltem a könnycseppet az arcáról. – El is viszlek innen. Hoztam neked még egy utolsó adagot ebből a szutyokból. Ezután, már igazi emberekből fogsz táplálkozni húgocskám. – Mondtam, majd előhúztam a kabát zsebemből a tasakos vért és átnyújtottam neki. Szegény talán még azt sem fogta fel, hogy tulajdonképpen miért is van szüksége erre.

Fogalmam nem volt arról, hogy mennyi ideje lehetek itt. Egyszerűen már túl sok volt. Emlékeztem mindenre pontosan, főleg arra hogy minden a 18. születésnapomon kezdőzött. Fogalmam sincsen, hogy pontosan mennyi ideje lehetek itt, de ha tippelnem kellene akkor magamat 200 évesnek mondanám, ami azt jelenti, hogy kb. 182 éve ebben a kriptában élek. Nem értettem, hogy nem hallotta meg senki a segítségkérésemet, vagy a zajokat amiket csaptam, de a legmeglepőbb az volt, hogy még mindig nem örültem meg. Épelméjű maradtam, amit azt hiszem egyedül ennek a gyűrűnek és a múltamnak, emlékeimnek köszönhetek.
Felültem az ágyamban, majd a hajamba túrtam. Tudtam, hogy milyen nap van. Ma fog megjelenni Sebastian és hoz majd vért. Ha szerencsém van ma se kell vele találkoznom, majd lerakja vagy ledobja. Felálltam, majd óvatosan megmostam az arcomat, majd unottan ezek után a könyvekre pillantottam. Régóta nem hozott már újat, mintha direkt kínozni akarna. Nem értettem, hogy mit vétettem, hogy ezt teszi velem. Miért nem enged már ki?!
Pár másodperccel később hallottam az ismerős lépéseket, de nem volt időm valahova elrejtőzni. Fura volt az egész helyzet, hiszen féltem a saját bátyámtól. Egy testvér erre, hogy képes hogy bezárja a saját testvérét?! Egyszerűen nem értem őt. Leültem az ágyamra, a lábamat felhúztam, majd a fejemet ráhajtottam. Nem bírtam most ránézni, féltem attól amit láthatok a szemében. A léptei egyre közelebbről hallottam, majd nem sokkal később éreztem, hogy megáll mellettem. Lassan, óvatosan kiszedte az arcomból a hajamat, de én erre még mindig nem mozdultam meg. Majd pár pillanattal később leült mellém.
-Miért? - kérdeztem tőle elcsukló hangon. Tudnom kellet, hogy miért tette azt amit tett. Akkor is ha fáj, mert annál már semmi se lehet rosszabb, mint hogy itt élek több száz éve. A fejemet az államnál fogva szembe fordította. Így kénytelen voltam a szemébe nézni és vártam, hogy mit kell még átélnem. Mikor juthatok végre ki.. el akartam hagyni már ezt a sötét és nedves helyet mindennél jobban. - El akarok innét menni. - mondtam neki elcsukló hangon, s éreztem amint egy könnycsepp végig folyik az arcomon.