Nem lepődök meg azon, hogy nem sokat tud rólunk és azon sem, hogy eddig egyikünk sem szívesen avatta be a dolgainkba. A legtöbbünk nem őrült, hogy kiadja azokat az infókat, amikkel bárki visszaélhet velünk szemben. Jobban szeretünk mi visszaélni a tudásunkkal és kihasználni azt másokkal szemben. - Úgy tűnik fogékony vagy a velünk való utódnemzésre. – fogalmam sincs korábban melyik démon csinálta fel, de igazság szerint nem is érdekel. Még az is lehet, hogy én voltam?! És ha igen, akkor mit is számít ez?! Pontosan. Semmit. - Talán ez alkalommal ki tudod hordani. – lélektelen fekete szemeimet ráfüggesztem. Számomra teljesen egyértelmű, hogy a kölykömet várja és megpróbálom elmondani neki, hogy ezt honnan is tudom. Enyhén felvonom a szemöldökeimet a megjegyzésére. Fogalmam sincs, hogy most meg a fene baja van és minek húzza a száját. Tulajdonképpen nem fontos, nem nekem kell a nők baromságaival törődni. Ha hisztizik, hát hisztizik, bár akkor nem maradok a közelében sokáig. Azt ugyanis nem viselem el és nem is kell elviselnem. - Felőlem csináld. Sem a teszt, sem az orvos nem fog mást mondani. – vonom meg a vállamat. Karjaimat összefonom a mellkasom előtt és kisterpeszben állok. - Egy kissé sok a „ha” az elméletedben. Egyébként meg mit számít ez? Már benned a kölyök, amit nem lehet visszacsinálni. – sosem értettem ezt a mi lett volna, ha szarságot. Megböki a mellkasomat. Nem mozdulok a helyemről, inkább közelebb lépek hozzá. Ha volna lehetősége hátrébb lépni, akkor sem ereszteném őt. Jelen pillanatban nagyon vonz. Arcát magam felé fordítom, de amit látok rajta az korántsem az, amit látnom kellene. Nem értem a félelmét, nem tettem olyasmit, amitől így kellene éreznie. Félelmének szaga kéretlenül nyomakszik az orromba. Szemeim emberivé válnak ismét. - Mi van? – mordulok rá és szemeim is összébb szűkülnek, de nem lépek el tőle. Fenekének a mosdókagylók pultja feszül, mellkasának pedig én. Nem tetszik, amit kérdez. Egyáltalán nem fog érdekelni a kölyök, ha incubus vagy succubus lesz. Nincs szükségem egyikre sem, ha pedig lenne, akkor sem egy csecsemő vagy kölyök lenne az, akihez fordulnék, hanem egy ereje teljében lévő, kifejlett példány. Olyan távlatú terveim pedig nincsenek, hogy érdemes legyen nekem évtizedeket várnom. Ha kell valami azt megszerzem és meg is kapom. - Erre majd visszatérünk akkor, amikor megszületett. – nyugodt marad a hangom. Tisztában vagyok azzal, hogy neki vannak érzelmei és jelen pillanatban az a célom, hogy ne akarjon hülyeséget csinálni és tartsa meg a kölykömet. Inkább elterelem a figyelmét és az ajkaira csapok le, csókolom őt és a derekát karolom át. Ajkaitól elszakadva a nyakához hajolok és belenyalok. Fogaimmal csipkedem meg a bőrt, egészen a füléig. - Ne keveredj bajba és biztonságos helyen akarlak tudni, amíg benned van. – morgok a fülébe elmélyült hangon. Hogy utána mi lesz, arra majd akkor térünk vissza, amikor már megszületett. Addig felesleges lenne erről beszélni. Elhajolok tőle, de még nem lépek hátrébb. - Sok mindent kellene még megbeszélnünk. Most akarod azt a tesztet megcsinálni vagy később? – van egy olyan sejtésem, hogy arról a szarról nem fog lemondani. Akkor viszont kell egy olyan vacak. Bár nekem tök mindegy mikor viszi véghez, ettől még lenne pár fontos dolog, amit el kell neki mondanom a kölykökkel kapcsolatban.
- Nem, tényleg és a kavarás erős túlzás… - Nézek rá. – Johnatannal nem igen kavartam, elég hamar megmutatta a foga fehérjét, és inkább menekültem, mintsem a sajátosságaitokat tanulmányoztam volna, az bőven elég volt, hogy tudtam ezüst és szenteltvíz nem tesz jót nektek. Veled se épp beszélgetni szokásom, hogy ugyan mik a fajtád jellemzői, és hidd el, Annaval sem beszélgettem igazán… - ne tagadom, úgy is tudja, hogy voltam párszor a lánya ágyában és tényleg nem érdekelt mi van a démonokkal egyébként, csak az, hogyan lehet megölni vagy leállítani őket, a többit mindig figyelmen kívül hagytam, nem volt időm jobban áttanulmányozni őket, és néha el is felejtem, hogy amúgy mik is ők. Amikor Will fürdőszobájában voltunk, nem az járt az eszemben, hogy amúgy ő egy démon. - Ráadásul, ha kérdezek, falba ütközök, egyikőtök se mondott sose magáról semmit, szakirodalomra nem volt időm… még amikor az elsőt elveszítettem, akkor is csak annyit kaptam, hogy ha démon lett volna, akkor jobb is, ha elvetéltem! – Csúszik ki, hogy volt már nekem egy ehhez hasonló élményem, és most, hogy itt állok, hírtelen támadt csendben, és őt nézem, szöget üt a fejemben valami, amit magyarázott. Aztán inkább arra figyelek amit mondd, az elég sok mindent tisztáz, nem csak, hogy ő honnan biztos benne, de ettől még nem hiszem el teljesen, nekem akkor is kell egy nyomorult teszt, vagy öt és egy orvos is, aki megcáfolja, vagy megerősíti, ha valóban igaz. Igen, magamban egy részem próbálja tagadni, de a józanabb felem, belátja, túl sok az egyezés, túl sok olyan dolog bukkant fel, ami őt igazolja. Aztán grimaszolok egyet, mikor azzal jön, hogy most vagyok neki kívánatosabb. - Te aztán tudod, hogyan is kell udvarolni és elbűvölni egy nőt…- húzom el a számat, a közbevetésem közben. Nekem is van hiúságom és nem esett jól ez a mondata, bár azt hiszem lesz még pár ilyen amit zokon fogok venni a következő hónapokban. - Szívesen vitába szállnék veled, és kardoskodnék, de erre jelenleg semmit nem tudok visszavágni, én azért előbb elhasználnék, pár tesztet és még egy dokit is… addig nem óhajtok messzemenő következtetéseket levonni, még annak ellenére sem, hogy megint ott tartok, halat akarok minden mennyiségben. – Ezt már sokkal halkabban teszem hozzá, ahogy változik a helyzet körülöttünk, sőt, ami azt illeti, fel sem tűnik, hogy egy zárt helyen vagyunk, ahol nincs ablak, normál esetben iszkolnék innen kifelé, de most azt hiszem ennél sokkal nagyobb bajom is van. - Persze, nem utasítottalak el, de ettől, még ha a gatyádban marad a farkad, ha a nyomorult goblin nem esik nekem, nem felejtem el, hogy a ciklusom ott tart, hogy nem kellene, nemzőképest férfival kefélnem. – Mutató ujjam a mellkasába bököm bele, most ott tartok, hogy minden a férfiak hibája, még az is, ami nem, és kész. Néha jó érzés, a harag mögé bebújni, még képes vagy elfogadni a valóságot és megbirkózni azzal, én most éppen ezt a taktikát használom vele szemben. Majd csak lehiggadok, de azt hiszem így, hogy részben még fojtogat az egésztől a pánik, elfér egy kis verbál agresszió tőlem. hatalmasat szusszanok, amikor odalép hozzám és megfogja az államat, hogy felfelé nézzek rá. Nem tudom, mit gondoljak jelen pillanatban, tényleg szeretném kifilézni őt valahol, egy másik részem baromira meg van rettenve, hogy most mi a fene lesz, ha igaz? Mi van, ha megint ugyan az megy le, mint korábban, azt nézve, hogy három hete egy goblint küldtek utánam… akármi más is jöhet.. Viszont a gondolataim abbamaradnak, Will hangja és szemei megrettentenek, nem épen emberi az egész és a kisugárzása sem, nyelek egyet és próbálok hátrébb lépni tőle, de a pult mögöttem van, így próbálok inkább abba beleolvadni. Nem szeretem amikor ilyen, kiráz tőle a hideg elég erőteljesen. - Mi van… ha incubus lesz… mi van ha nem elég benne az esszenciád? – Valahogy úgy érzem, fel kell tennem ezt a kérdést. Hangja nyugodt és ő is annak tűnik, de akkor is most ott van benne az a túlvilági kisugárzás, amitől a tarkómon is felállnak a pihék. Legszívesebben kérném, hogy hagyja ezt abba, de nem teszem meg, csak igyekszem beleolvadni a pultba, ami nem megy, de próbálkozni azért lehet. Azt hiszem halk nyikkanás szerű hang hagyhatta el az ajkaimat, ahogy megcsókolt, valahogy erre azért nem számítottam, ha ilyen fekete a szeme és a hangja sem evilági, akkor eddig még nem volt részem ebben. Inkább jobb volt, ha elhúztam a csíkot a közeléből, mert azt jelentette, hogy jobban felbosszantottam, mint célom volt. Egyre kétségbeesettebben viszonzom azt a csókot, azt hiszem az ijedtségem hajszol ebbe, bele, hogy valamim olyanban keressek megnyugvást, amit tökéletesen ismerek és tudok is kezelni. Lehet, hülyeség az egész, de jelenleg az agyam nem éppen beszámítható. Mindegy, majd csak lesz valahogyan.
Fogalmam sincs, hogy hány kölyköm van szanaszét a világon. Sosem törődtem azzal, hogy egyáltalán vannak-e. Nem érdekelt soha és nem voltam annyi ideig együtt egy nővel, hogy kiderült volna, a kölykömet hordja vagy sem. Anna az első utódom, aki megjelent az életemben és most itt a másik. Lehet, hogy több százan rohangásznak odakint, az is lehet, hogy csak ennyi van összesen. Hogy őszinte legyek, k*rvára nem érdekel, hogy mennyien vannak. Nem vagyok a gondoskodás mintapéldánya és nem is szándékozok az lenni eztán sem. Ez a kölyök sem azért érdekel, mert feltámadtak volna apai ösztöneim. Nem érzem, hogy rendelkeznék ilyenekkel. - Inkább egy elcseszett démon, ha már mindenáron ezt a jelzőt akarod használni. Ahhoz képest, hogy gyakran kavarsz démonokkal, nem sokat tudsz rólunk, igaz?! – Eleve a találkozásunkkor is volt egy démon a képben és Annaval is kavar. Többről nem tudok, de egyetlen halandó életében három démon is már kész tömegnek számít. Mondjuk nem csodálom, hogy alig van információja a fajtánkról, nem szokásunk kifecsegni, hogy mire is vagyunk képesek pontosan. Legutóbb, mikor a vadász csaj jött ide, hogy egyezséget kössünk, róla is hamar kiderült, hogy alig van tudása a démonokról. Ami nekem kifejezetten jól jön. Most azonban nem örülök, hogy majd felvilágosítást kell tartanom. De úgy tűnik kénytelen leszek mégis megtenni, hogy értse honnan is tudom gyerek van a méhében. - Mennyire lehet vaklárma, hogy a testedben két lélek van, két különböző sötétség lenyomattal? Már ha így jobban érted ezt. És ha már itt tartunk, van lelke a gyereknek, szóval ha démon is lesz, könnyebb lesz vele, gondolom. Lesznek érzései. Szélesebb skálában, mint nekem. De, hogy jobban értsd… a fajtám képes arra, hogy pontosan érezze vagy érzékelje egy lélek mennyire merült el a sötétségben, mennyire szennyezi a belsőjét a gonoszság. Benned is van, a mértéke nem olyan, ami miatt már a sötét csapatot erősítenéd, de a lelked koránt sem patyolat tiszta. A kölyökét is érzem. Az ő esetében ugyanolyanok a rezgései, mint az enyémek. Ismerős, olyan, mint ez enyém. Belőlem fakad, a részem és vonz magához, ahogy én is őt. És ha már itt tartunk… jelen pillanatban sokkal kívánatosabb vagy számomra, mint eddig bármikor, amióta ismerlek. Körbeleng téged is. Hogy is fogalmaztál legutóbb? Á, megvan. Az esszenciám. Ott van körülötted, átszőtt téged tetőtől talpig, csak még sokkal halványabb, finomabb és kevésbé karakteres, mint az enyém, de ezt leszámítva pontosan ugyanaz. Mintha az árnyékmásom lenne. Így már érted? Nem vaklárma. Terhes vagy és az én kölykömmel. – remélem ennél nem óhajt kimerítőbb választ, mert már így is többet árulta el a fajtámról neki, mint eddig három évszázadom alatt bárkinek. Oldalra billenő fejjel nézem őt, végiggusztálom lényegében. Nagyon kívánatosnak találom attól, hogy ugyanaz lengi körbe, ami engem is. Közelebb lépek hozzá, akkor is, ha most el akar kerülni. Megfürdetném a saját mocskomban újra és újra. - Ne tegyél úgy, mintha ez nem múlt volna rajtad is. A nemzéshez még mindig ketten kellenek és legutóbbi emlékeim szerint nem voltál ellene a kefélésnek. – odalépek hozzá és megérintem a vállát. Ha hagyja, akkor magam felé fordítom és olyan közel lépek hozzá, hogy összesimuljunk. Álla alá csúsztatom az ujjaimat és felemelem a fejét magam felé. - Akarom a kölyköt. – szemeim átfordulnak teljesen feketébe és a hangom sem éppen tűnik eviláginak. Démon lényem teljesen előbújik, ingerel a szőkeségben lévő részem, de nem megijeszteni akarom, sokkal inkább magamhoz vonni. - Felkészítelek rá. – halkan beszélek és közben az ajkaira tapad a tekintetem. Nyugodt vagyok és ez a hideg nyugalom árad minden pórusomból. Sosem csináltam még ilyet korábban, nem avattam be senkit abba, hogy milyen egy démonnal együtt élni, de ha ez a kölyök démon, akkor tudnia kell, hogy mire számítson tőle. - Ne hadakozz velem. – suttogom ajkaira és ha hagyja, akkor meg is csókolom. Számomra nagyon vonzó, hogy ugyanaz lakozik most benne is, mint bennem.
Az első tompa gondolatom az, hogy milyen jó, hogy ma még csak folyadék ment le a torkomon, és, hogy az abszintnek nagyon hülye színe van a többivel együtt. De ez a tompaság nem tarthat túl sokáig, egy össze kell szednem magamat, kettő Will utánam jön, még ide is bedugta az orrát, így végetlenül sem mondhatom azt, hogy csak az abszint a ludas az egészért. Könnyű lenne a strucc politika, ó, igen baromi egyszerű út lenne, mint szembenézni a valósággal, ami nem éppen a legjobbakat kecsegteti a számomra. Miután kiöblítettem a számat, és megmostam az arcom, meg nagyjából a sminkem is lemostam, mivel a víz elkente, sápadtan nézek a tükörbe, és két kézzel kell kapaszkodnom, lassan összekaparom magamat, miközben a gondolataim cikáznak a fejemben. Végig pörgetek egy múltbéli eseményt is, ami kíséreties hasonlóságokat mutat, akkor is a sör indította el a lavinát. Valamikor az ezerkilencszázas évek elején, valamennyivel az után, hogy Will megszabadított egy adag vérfarkastól akik a nyomomban voltak, az után valamennyivel volt egy eset velem, ugyan így a sör szagától dobtam ki a taccsot és akkor is napokig majd megőrültem a halért és a nyalókáért is. A tükörben nézek bele Will szemeibe, és nyelek egyet, próbálok nem pánikolni, hogy akkor kiderült, hogy a 4 hétben vagyok, két héttel később, kis híján meghaltam. Rossz időben voltam rossz helyen. Én itt vagyok, ebből lehet sejteni, hogy nem maradt meg az a terhesség. Ha jobban belegondolok, ott is esélyes volt ez a fickó, akivel a tükrön keresztül szemezek. Két lehetőség volt, hogy kié, de ennek már semmi jelentősége nem lesz, és nem is volt. Az eddigi életem alatt az volt eddig az egyetlen általában odafigyelek magamra, és tudom mikor nem megyek férfi közelébe, csak nővel kavarok, vagy olyan hímmel aki szaporodás képtelen, most pedig… Kérdésére megrázom a fejemet, és ellököm magam a csaptól, kisterpeszben állok, és még mindig nem fordultam felé, a tükör is bőven elég nekem jelen pillanatban, nem akarok egyelőre szemben állni vele. - Nem. Ez még puszta véletlen is lehet... Különben is… honnan? – Felvonom a szemöldököm, mikor azzal jön, hogy érzi. – Mi vagy te valami elcseszett ultrahang?! – Fakadok ki, de aztán elhallgatok, és veszek egy mély lélegzetet. Még van egy halovány szikra arra, hogy vaklárma… reménykedni szabad. Próbálom, visszaszorítani a feltörni készülő pánikot is, mivel az nem segít, ha hagyom magamon eluralkodni, nem fogok tudni gondolkozni, az pedig nem fog rajtam segíteni. Kezeim összefonom a mellkasom előtt. - Nem. – Ennél jobban nem árnyalom neki, hogy émelyeg a gyomrom, szédülök kissé, és nem tudom, hogy sikítsak vagy meg akarjam őt fojtani? De ezt majd inkább később. A belépőre kapom a fejem, és én sem nézek a nőre valami barátságosan, jobb is ha megy, mert ez senkire sem tartozik. Fújok egyet és megmasszírozom a nyakam jobb kézzel, majd járkálni kezdek a kis helységben, de igyekszem elkerülni Will-t valahogyan. - Egy pillanat! – Lefékezek pontosan előtte és felé fordulok. – Mi az, hogy nem engeded?! Honnan vagy benne biztos, hogy tényleg a tied, már ha nem vaklárma az egész?! – Oké, hallottam, fogtam, hogy azt mondta érzi, de ez olyna dolog amivel igazából semmit nem tudok kezdeni, és succubus vagyok, az ő dolgaiban vannak olyanok amikkel nem igazán tudok mit kezdeni, sosem kértem, hogy magyarázza el, a legtöbb esetben vitáztam vele, csipkelődtem, incselkedtem, utána vagy közben kiadós ágytorna, és a hajnal első pillantásával, elhúztam a csíkot vagy ő tűnt el, de beszélgetni sosem volt alkalmunk. - Semmit, azt hiszem, jelen pillanatban semmi nem maradna meg bennem…- mondom, kevesebb harci kedvvel, inkább fáradt hangon és két kézzel simítom hátra a hajamat, majd újra ré szegezem a tekintetemet. - Egy találkozóm van, és ha jobban belegondolok, egyre vonzóbb, hogy siessek oda, és visszafelé kifilézzelek az új késeimmel…- Szalad ki a számon, de valahogy ebben nem sok meggyőződés van jelen pillanatban. Megcsóválom a fejem, és próbálok hideg fejjel gondolkozni, a harag és a pánik nem segít, így időhúzásképp megnyitom a csapot, megmosom újra az arcomat és lenyelek néhány korty hideg vizet. Lassan egyenesedek fel újra, ideje tényleg felnőttként viselkednem.
Úgy tűnik ennek a kölyöknek is lelke lesz. Érzem benne, nem csak a saját mocskom formátlanul lüktető feketeségét. Mi a f*sz van már, hogy a kölykeim ilyesmivel rendelkeznek? Az én anyám sem volt démon, de ezek szerint túl gyenge ahhoz, hogy többet adjon magából, csupán arra volt jó, hogy megszüljön. Én meg… úgy látszik beválasztom azokat a nőket, akikben több is van és erősebben képeseket a maguk vérét tovább örökíteni. Ennél értelmesebb magyarázat nem jut eszembe. Vagy velem nem stimmel valami, hogy már a második utódomról tudok, aki lélekkel rendelkezik. Várom a succubus magyarázatát, érdekelne, hogy miért nem mondta el eddig, ha egyszer itt van, és az is, hogy miért iszik alkoholt. Ha szándékosan akar ártani neki, legalább ne itt az orrom előtt csinálná, mert erre kib*szottul nem vagyok vevő. Hacsak nem… Figyelem őt összehúzott lélektelen fekete szemekkel. Egészen olyan, mintha meglepetésként érte volna a dolog. Lehet, hogy nem is tudott róla? Hogy a fenébe, amikor benne van?! Szemeim előtt esik le neki, hogy mi is a helyzet. Legalábbis remélem, hogy leesett neki és nem el kezdenem magyarázni neki, hogy honnan is ez a kölyök. Ahogy lecsúszik az asztalról és elszalad, lassú léptekkel indulok utána a mosdóba. Rezzenéstelen arccal nézem végig, ahogy kiadja magából gyomra tartalmát. Nem evett ma valami túl sokat. Az ajtó mellett a falnak támaszkodok háttal és megint összefonom mindkét karomat a mellkasom előtt. - Szóval nem tudtad. – nézek végig a kagyló fölé görnyedő alakján. Arcában nem sok vért maradt és a helyiséget lassan betölti a belőle áradó páni félelem „szaga”. - Meglepetés. Utódunk lesz. Érzem benned és azt is tudom, hogy az enyém a kölyök. – hangom rezzenéstelen és nem hordoz magában semmilyen érzelmet. Szemeimet nem veszem le róla. Remélem, hogy nem fog összeesni. Egyáltalán azt sem feltételezem, hogy ez az első alkalom, hogy kölyköt vár. Elvégre mégiscsak egy succubus, a szexualitás szervez része az életének tudtommal, csaknem most csúszott be neki először?! Bár ahogy elnézem… - Jól vagy? – ellököm magam a faltól és ekkor lép be egy vendég, aki meglepetten néz rám. Nem túl kedvesen viszonozom a pillantását és egy farkasvigyort eresztek meg rá. Nem szól semmit, inkább kifordul a helyiségből. - Nem tudom milyen terveid vannak, de igényt tartok rá. Nem engedem, hogy elvetesd. Hacsak nem akarsz magadra haragítani. – nincs fenyegető felhangja annak, amit mondok, de ettől még nem gondolom kevésbé komolyan. Vonz az, ami hozzám hasonló és a kölyökben elég sok van belőlem, ezt már most határozottan érzem. És őszintén szólva ettől most ez a szőkeség is sokkal vonzóbb számomra. Körüllengi a gyerekből áradó sötétség, a saját fertőm hullámai. A mosdókagyló mellett támaszkodok neki a vállammal a falnak és végig a succubust figyelem. - Hozzak valamit? – hajolok kicsit közelebb hozzá. Nem néz ki valami fényesen, ez tény. Bár jelen pillanatban nem változtat sokat azon, hogy valóban érdekesebb lett számomra. - Remélem nem terveztél mára sok programot, ugyanis van mit megbeszélnünk. – kezeimet zsebre dugom hanyag módon és várom, hogy most hogyan tovább. Én tudom, hogy mit akarok és azt is, hogy nem tágítok attól, kell nekem ez a kölyök. Hogy ő mit szeretne? Gondolom hamarosan ki fog derülni.
Home 
Subject: Re: Mosdók 
