Sosem voltam otthon abban, hogyan érezzem magam kényelemben egy idegen társaságban. Általában kapaszkodni szoktam abba az emberbe, akit ismerek. Most ketten vannak. A húgom és Jack. De valahogy nem akarok túlságosan Jack nyakán lógni.. Éretlen lenne és talán még félreértené. Páran mondták, hogy belém van esve, de azt mondogattam magamnak, hogy ezt az egészet csak azért teszik, hogy megint csőbe húzzanak. Csak úgy, mint régen. Azonban most már nem hagynám bosszú nélkül. Akkor sem hagytam volna, ha tudnám használni az erőmet. De úgy érzem magam ettől, mint valami szörnyeteg. Körbenézek és nem látok mást, mint egyszerű embereket. Én pedig más vagyok. Ha tudnánk valószínűleg megvetéssel méregetnének. Van, aki féltékenységből és van aki csak egyszerűen, mert egy szörnyszülött vagyok. Talán pont ezért utálom az anyámat. Elhitette velem, hogy én vagyok Scarlett Avery Thorne. A világ legátlagosabb lánya. De, mint kiderült az apám vezetékneve Grayson. Szóval a múltam egy hazugságra épült. De legalább boldog voltam az apámmal. Aki az igazi apám helyett apám volt. Mindennél jobban szerettem s talán pontosan ezért fáj annyira, hogy most már nincs közöttünk. Az öltözőbe vezet én pedig egyszerűen követem. Amikor egy társaságban vagyunk mindig úgy érzem, hogy ő az én nővérem. Én pedig a visszahúzódó kishúga. Amint a kezeibe vette az ajándékomat minden egyes mozdulatát figyelni kezdtem. Az arcából próbáltam olvasni és megkönnyebbültem, mikor azt láttam, hogy elnyerte a tetszését. Már megtanultam olvasni az arckifejezéséből. Testvérek vagyunk. Még, ha nem is teljesen, de ez egy kötelék, amint semmi nem szakíthat szét. Ebben teljes mértékben biztos vagyok. Az egyetlen dolog, ami elszakíthat egymástól minket az a titkom. Ezt pedig nem tervezem felfedni előtte. Nem most, nem máskor. Túl fontos számomra a kapcsolatunk ahhoz, hogy hazavágjam ezzel az egésszel. – Nagyon szívesen. – Suttogtam, miközben szorosan öleltem őt magamhoz. Mikor a ruhámat említette egy kicsit elpirultam. – Hát nem akartam farmerben beállítani.. Ezért egy kicsit bevállalósra váltottam. – Mondtam kuncogva, majd egy pillanatra még a lélegzetem is eláll a ruha láttán. – Ez egyszerűen gyönyörű. – Suttogom, majd átveszem a ruhát és csak akkor eszmélek fel igazán, mikor meghallom, hogy az ajtó becsukódik mögöttem. Már csak azért is imádom ezt a ruhát, már most mert a húgomtól kaptam. A másik oka ennek pedig az, hogy tényleg gyönyörű. Gyorsan ledobáltam magamról a ruháimat és összehajtogatva raktam össze egy kupacba, majd gyorsan a kezeim közé kaptam egy egyszerű fekete magas sarkút. Épp eleget válogattam ma már, hogy mit vegyek fel nem fogok fél órát azzal elhúzni, hogy melyik cipőt vegyem fel. Ezért az elsőt, ami a kezembe akadt fel is húztam őket a lábaimra és hálát adtam az égnek, amiért tökéletesen illetek a lábaimra. Mikor kiértem láttam, hogy éppen Danny-vel táncol én pedig nem akartam megzavarni az örömöt ezért leültem a pult mellé. Jack hamarosan csatlakozott hozzám és beszélgetésbe elegyedtünk. Próbáltam elterelni a témát magamról, de láthatóan nem volt hajlandó most másról beszélgetni, mint rólam. Nekem pedig nem volt sok mondanivalóm. Küzdök önmagammal minden áldott nap. Erről szól az életem. Felpattanok a bárszékről, hogy elköszönjek a nővéremtől, hiszen már így is túl sokáig maradtam.. Félek elvesztem a fejem és az nem vezet sehová.
Úgy érzem a zavarát, mintha belőlem fakadna. Különleges kapcsolat van közöttünk. Azt mondják, hogy az ikrek érzik egymás fájdalmát, egymás terhét, örömét. Nem csak az ikrek. Én is érzem, hogy mekkora teher számára itt lenni. Épp ezért, miután ő és Danny végre megismerték egymást, úgy döntök, hogy ideje kissé nyugodtabb környezetet teremtenem testvéremnek. Megcsókolom a férfit majd kibújva öleléséből ragadom meg nővérem karját. Az öltözőbe viszem, hiszen ott csak magunk leszünk. Átveszem az oly nagyon szorongatott ajándékot, az egyetlent, mi nem kerül a többi közé. Letépem róla a csomagolást és nagyot dobban a szívem. Helyet foglalok és kinyitom az albumot. Ott van. Ott van az apánk. Gyermekek vagyunk, én még csak négy éves voltam. A hinta a magasba lendít mindkettőnket, apánk pedig kacagva hajt minket tovább, az egekig, hogy megérinthessük a csillagokat. A következő oldalon ott a torta, melyet én tettem tönkre de nővérem csak nevetett, amiért ilyen ügyetlen és mohó voltam. Táncos cipellők feszülnek lábainkon, ahogy tovább haladok. Én csak egy évig voltam a balettosok között, már gyermekként sem bírtam a sok szabályt, a fegyelmet. Újabb oldal, újabb boldog emlék. Horgásztúra apánkkal, lovaglás, sárban hempergőzés. Mind-mind olyan emlék, melyekről azt hittem, csak én őrzöm őket. Kibuggyan egy könnycsepp és végiggördül arcomon. Nem törlöm le, nem a fájdalom szülte. - Ez gyönyörű. Köszönöm. - nyakába borulok. Nincs olyan ember a földön, akit jobban szeretnék nála. Az ajándékot azonnal táskám mélyére süllyesztem, nem akarom, hogy az este folyamán bárki is hozzáérjen, kárt tegyen benne. Ez a kettőnk világa, melyben nincs helye másnak. A kettőnk köteléke, mit nem sérthet senki sem. Eleresztem végre és ismét a hátizsákba nyúlok, mit már azelőtt betettem az öltözőbe, hogy elkezdődött volna a buli. - Tudtam, hogy túl fogod gondolni, mit húzz fel. - mosolyodom el kedvesen és kihúzom az előre elcsomagolt ruhát. A felső nem a dekoltált fajta, nincs rajta kivágás.. Az anyag természetesen csipke. A smaragdzöld igazán a nővérem színe, csak még nem tudja. A szoknyarész majdnem térdig ér és egy barna öv öleli körbe a derekán, melyek két fecske talál egymásra. Cipőt nem vettem. Az van már így is bőven elég a munkahelyemen, a szekrényemben, az otthoniakról nem is beszélve. - Ma vettem. Rögtön te jutottál eszembe mikor megláttam. Cipőket találsz a szekrényemben, ha nem kényelmes hozzá a tied. Kint megvárlak. - nyomok puszit arcára és kilibbenek az ajtón, ahol Nate azonnal megragadja derekam és a táncparkett fele kezd vonni. S ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Hosszú az éjszaka és mi még csak most kezdtük az ünneplést. Hagyom, had kapjon fel vállára és még akkor is kacagok mikor végre újra a lábaimon állok. Megragadja kacsómat és megpörget, hogy aztán átadjon Dannynek, aki nem hezitál tovább táncolni velem. Tenyere lejjebb siklik derekamról, egészen fenekemig, amivel nem lenne bajom ha nem mások előtt csinálná. Zavarba hoz a mozdulat. Megragadom tenyerét és megcsóválva fejemet helyezem azt vissza derekamra.
Ahogy egyre közelebb kerültem úgy nőtt a csomó a gyomromban és próbáltam leküzdeni, de nem igazán akart sikerülni. Félek, hogy az idegességem beindítja a képességemet és akkor ennek a partinak elég hamar vége lesz. Nem akarom felfedni mindenki előtt, hogy mekkora elcseszettség vagyok.. Egy szörnyszülött. Senkinek nem mondtam el. Senkivel nem osztottam meg még a húgommal sem, akit a világon mindennél jobban szeretek. Neki sem szabad tudnia, hogy mivel jár az, hogy nem vagyunk vér szerinti testvérek. Ahhoz, hogy leküzdjem ezt a hatalmas csomót, ami már szinte fojtogat fel kellene oldódnom és ez egy kis pia segítségével talán menne is, de ugyanúgy ott van az ellenérv. Mi van, ha az alkohol váltja ki nálam ezt az egészet? Hiába próbálom átgondolni, hogy mi lenne a helyes lépés a számomra rá kell jönnöm, hogy nincs olyan. Nincs, ami magában foglalja azt, hogy itt maradjak úgy tíz percnél tovább. Nem akarom elrontani a húgom születésnapját azzal, hogy véletlenül világgá kürtölöm a titkomat. Talán tényleg fel kellene vennem a kapcsolatot a vér szerinti apámmal, akinek köszönhetem ezt az egész baromságot. Ő talán megtaníthatna arra, hogy mégis hogyan tudom kontrollálni vagy éppenséggel, hogyan tudom leállítani, amikor úgy érzem elkezdődött. Azt hittem erre egyedül is rájövök, de még mindig ugyanott vagyok, ahol indultam. A semmi kellős közepén. A tömeg, amit a húgom körül láttam arra késztetett, hogy odaadjam valakinek az ajándékot és odaküldessem, majd sarkon forduljak és olyan gyorsan távozzak innen, amilyen gyorsan csak tudok. De tudom, hogy számít rám így tehát nem hagyhatom cserben. Mégis annyira ideges vagyok.. Mintha ezer ember elé kellene kiállnom meztelenül. Erre a gondolatra újra lejjebb húzkodom a ruhámat annak reményében, hogy többet fog takarni. A próbálkozásom sikertelen, mert nagyon nem akar engedni a ruha. Pontosan ezért nem viselem. Kellemetlenül érzem magam, ha túl sokat látnak belőlem. Ez a ruha pedig pontosan ezt teszi. Bár leginkább a lábaimat emeli ki.. Azonban én egyetlen testrészemre sem vagyok különösebben büszke. Vagyis inkább mondhatjuk azt, hogy egyáltalán nem vagyok büszke semmire sem. Sem arra, hogy kitsune vagy mi vagyok sem pedig a kinézetemre. Átlagosnak mondanám magam. Eltűnök a tömegben kivétel akkor, mikor valakit piszkálni kell. Akkor valahogy szinte rögtön láthatóvá válok. Kicsit meglepődöm, mikor szinte kilapít a húgom, de szorosan átölelem és egy mosollyal ajándékozom meg, majd észreveszem, hogy az ujjaim már teljesen elfehéredtek annyira szorítottam az ajándékát. Ideges vagyok. Ezt valahova pedig át kell vezetnem és ez a fotóalbum tökéletes megfelelt a célra. Egy apró pillanatra felnézek Jack-re is zavaromban egy kicsit elpirulok és próbálom a lehető legmagabiztosabb formámat hozni. – Hmm, egy beszéd. Erre kíváncsi vagyok, de előtte még szeretném ezt átadni. Boldog szülinapot, húgi. – Nyújtom felé az albumot és csak remélni tudom, hogy elnyeri, majd a tetszését.. Összeszedtem az összes gyerekkori képeinket és kiválogattam belőle a legjobbakat. Úgy gondoltam, hogy ennek sokkal nagyobb értéke van az ő szemében, mint valami gyémántkarkötőnek. Próbálom kiszűrni a társaságot, hiszen én itt igazából senkit nem ismerek és ez egy csöppet sem segít a zavaromon. Az viszont hatalmas támasz a számomra, hogy a húgom egy pillanatra sem ereszt el. Végig őt nézem, miközben végigmondja a kis beszédét, majd a másik oldalra pillanatok, amikor meghallom, hogy valaki megkaparja a torkát. Tekintetem találkozik Jackével, aki éppen egy sört nyújt felém. Nem vagyok oda annyira érte, de mosollyal az arcomon veszem át. – Köszönöm. – Suttogom, majd visszafordulok húgomhoz, aki éppen egy sráccal fonódik össze. Szinte rögtön lesütöm a szemem, hiszen egy kicsit zavarba jövök.. Plusz még eszembe jut Jace.. Mi sosem mutatkozhatunk így ketten és a gondolattól bukfencezik egyet a gyomrom.. Gyűlölöm ezt az egész világos-sötét fae dolgot. – Örülök, hogy megismerhetlek, Danny. – Tényleg boldog voltam, hogy megismerhetem azt a személyt, aki boldoggá teszi a húgomat. Bár, ha valaha is fájdalmat okoz neki elintézem, hogy egy életen át szenvedjen. Talán felveszem az alakját és ezáltal tönkreteszem. Azonban ehhez még meg kellene tanulnom irányítani a képességemet. Belekortyolok a sörömbe, majd mikor lenyelem kicsit elfintorodok és a pultra rakom. Ennyi mára elég volt. Nem szabad kiütnöm magam különben magam sem tudom, mivel kell szembe néznem. – Nem ízlik? – Kérdezi egy hang mögöttem és egy picit összerezzenek. Megfordulok és csak pár centi választ el Jack arcától. Remek.. Most nagyon nincs erre szükségem. – A sör nem az én italom. – Motyogom, majd gyorsan menekülőre fogom és, már ott is vagyok újra a húgom mellett. – Remélem tetszik az ajándékom.. Igazából nem tudtam, hogy mit kellene adnom a húgomnak, aki a mai naptól kezdve hivatalosan felnőttnek számít.. Szóval.. Csak remélem, hogy tetszik. – Zavartan motyogok össze-vissza, mert úgy érzem, hogy minden szem rám szegeződik. – Viszont én nem tudok sokáig maradni, szóval.. Lassan mennem kellene. – Nem akartam megbántani, de úgy éreztem jobb, ha tudja nem maradhatok sokáig. Lehet, hogy nem vette volna észre, hogy eltűnök, de így illik.. Szólok, mielőtt lelépnék.
Nem hazudok ha azt mondom, hogy a napom felét legalább az vitte el, hogy kiválasszam, mit húzzak fel este. Volt a próbák között királykék fűzős felső, rövid farmer, féloldalas top, selyem, pamut, kötött darabok de egyik sem nyerte el a tetszésemet. Végül a fekete szín mellett tettem le a voksomat. Fekete s mélybordó szín csipke top, melyet elől kell végigkapcsolni, szív alakú kivásással az kebelnél ami nem dobja ki melleimet de visszafogottan mégis kiemeli idomaim. Fekete, bőr, rakott szoknya, kis lyukakkal a külső rétegen mi térdemig ér és persze az elmaradhatatlan pamut harisnya, mely elég vastag ahhoz, hogy a szintén mélybordó magassarkú mellett, ne tűnjek kurvának, mégsem rontja el az összehatást. Tincseim két copfba kötöm, mindkettőt egy-egy fekete szalad tartja egyben. Szemeim füstösek, ajkaim eperszínben pompáznak. Nyakamban két nyaklánc pihen; egy szögecses, rockos darab és egy hosszú lánc melyen egy fekete kövekből kirakott, gyémántként ragyogó – de valójában egy ócska bizsu - szív medalion pihen. Ez a darab még gyerekkoromból származik. Az utolsó születésnapi ajándék, amit apámtól kaptam, mielőtt meghalt volna. Soha, egyetlen egy pillanatra sem vettem le azóta. Állandó kiegészítője ruhatáramnak. Mára szabadnapot adott a főnök. Persze, őt is meghívtam de kevés esélyt látok arra, hogy csak azért elhagyja a tetőtéri lakást, hogy koccintson egyet az egyik dolgozójával. Melyik főnök tenné? Egyik sem. Persze, attól még illik meghívni azt, akinek a bárjában ünnepelsz. Az összes dolgozóval megtettem ezt, így látok olyan arcokat is a majdnem harminc fős társaságban, akik munkanapjaikon, az asztalokhoz sietnek felvenni a rendelést de ma nem. Akik pedig ma dolgoznak, azokat meghívtam egy körre. Marian kívül persze, mindenki elfogadta. Nem tudom, hogy azért ilyen ellenséges-e velem, mert szerelmes a főnökbe, aki olykor ha letér és leül egy italra, az én részemre ül vagy mert mindenáron a hónap dolgozója akar lenni de már nem is érdekel. Elég időt szenteltem annak, hogy jó kapcsolatot alakítsak ki vele de ő nem hajlandó erre. - Bellere! - emelik meg poharukat barátaim és én ajkamba harapva vigyorgok, mint a tejbetök. Nem gondoltam, hogy ennyien eljönnek és most jóleső melegség tölt el, ahogy végignézek rajtuk. Még Nate barátnője is eljött, pedig nem csípjük egymást túlságosan. Az ajándékok egy halomban pihennek az asztalon, már csak egyetlen ember hiányzik és én tudom, hogy el fog jönni. Megígérte, úgyhogy itt lesz. Az én üvegem is koppan egyet a pulton, mielőtt végre hivatalosan is szabadon kortyolnék bele. Danny magához von, megcsókol és én elpirulva sütöm le tekintetem, mikor átnyújtja a vékony, fekete dobozt, melyben ajándékom lapul. - Beszédet, beszédet, beszédet! - kezd rá Nate mire barátnőim is rákezdenek, méghozzá kórusban. Beth és Maggie hangja pedig épp elég fülsértő tud lenni ha akarják, ezért a hosszúkás doboz is a többi mellé kerül, hogy megköszörüljem torkomat és a bárszékre térdelve emelkedjem a fejek tengere felé. Sosem voltam túl jó a beszédekben, az a nővérem asztala. Már épp belekezdenék amikor megjelenik ő is. Azonnal lepattanok a székről, hogy a nyakába vessem magam. A világot jelenti számomra, hogy itt van. Nem érdekel mit mond anyám, vagy mit mond az ő vér szerinti apja. Ő a testvérem és ezt a köteléket senki nem szakíthatja el. - A legjobbkor jöttél Scar. - böki oldalba őt Jack, aki évekig szerelmes volt a nővérembe. - Beszédet fog tartani a húgod! - vigyorodik el és én bemutatva neki, mászok vissza a székre. - Szóval. Beszéd. Igen. - mondom zavartan de végül, újra megköszörülve torkomat fogok bele ismét, miközben egy pillanatra sem eresztem el nővéremet. - A ma este arról fog szólni, hogy megünnepeljük az életet. Azt, hogy mi élünk. Itt vagyunk, szeretünk, szeretnek, iszunk, isznak... - vigyorogva csóválom meg a fejem – Köszönöm, hogy eljöttetek. Tényleg. Imádlak titeket. - Danny lép mellém a sörömmel a kezében. Átveszem tőle és a magasba emelem. - Igyunk. - végre ismét mindenki a piával foglalkozik. Dannyhez bújok, megcsókolom majd Scarra pillantok. - Scarlett, ő itt Danny. A barátom. Danny, a nővérem, Scar.
Szabadnapom van. Valószínűleg azzal kellene töltenem ezt a napot, hogy kényelembe helyezem magam az otthonomban, ami távol van a város zajától, de a mai nap nem egyszerű átlagos nap. Ma tölti be a húgom a 21. születésnapját. Úgy igaz.. Az a bizonyos felnőtté válás pillanata. Egyszerűbb lenne, ha csak kettesben ünnepelnénk meg, de velem ellentétben neki vannak barátai. Úgyhogy kétlem, hogy arra vágyna, hogy kettesben megegyünk egy pizzát és valami hülye filmet nézzünk. Rossz előérzetem van az egésszel kapcsolatban. Nem kellene kimennem. Az ajándéka becsomagolva hever a konyhapulton. Pár pillanatig csak bámulom a masnival díszített fotóalbumot. Tele van gyerekkori képekkel, amik mindkettőnk számára kellemes emléket idéznek fel. Legalábbis szeretném ezt hinni. Tudom, hogy ez egy olyan esemény, amit nem mondhatok le. Nagyot sóhajtok és a fürdőszobába sietek, hogy vegyek egy gyors zuhanyt. Jó darabig ácsorogtam a szekrényem előtt, hogy mégis mit vehetnék fel. Egy bárban leszünk, szóval valami odavalót kellene felvennem.. Legalábbis azt hiszem. Nagyot sóhajtottam és a szekrényem hátsó részlegében kezdtem el turkálni. Egy fekete mini ruhát húztam magamra egy hozzáillő combközépig illő magas sarkú csizmával és még egy fekete bőrdzsekit kaptam magamra. Mikor a tükörbe néztem nem is ismertem magamra. Nem csak úgy éreztem magam, mint egy ribanc.. Sajnálatos módon úgy is néztem ki, de nem mehetek be egy bárba a szokásos öltözetemben.. A farmer meg a top valahogy egyáltalán nem tűnik helyén valónak. Pár órát pedig kibírok ebben a ruhában. Legalábbis merem remélni. Mondjuk igazából a ruha a legkisebb gondom. Még mindig nem vagyok teljes mértékben az ura az erőmnek és ezért is szigetelődtem el ennyire mindenkitől. Nem biztonságos szabadon mászkálnom, főleg nem alkoholt fogyasztanom.. Abból csak baj lehet. Negyed óra múlva halovány sminkkel és hosszas gondolkodás után kibontott hajjal szálltam be a taxiba, hogy elvigyen a húgom születésnapjára. Miután fizettem egy csomó kezdett összeállni a gyomromban. Próbáltam összeszedni magam és egy kicsit meghúzkodtam a ruhám szegélyét, ami kicsit felcsúszott, de még így is alig fedett valamit. Talán haza kellene mennem és lecserélni, de nem.. Innen, már nincs visszaút. Nagy levegőt veszek és próbálom megszabadítani magam az aggodalomtól, amikor belépek a bár ajtaján. Körbenézek és szinte rögtön megtalálom a vörös hajzuhatagot, amit keresek. Kezemben szorongatom a születésnapi ajándékát és a baráti körét végignézve most legalább úgy érzem magam, mint egy hatvan éves nyanya, aki feltúrta az unokája ruhásszekrényét és beállít a másik unokája születésnapjára egy totálisan gáz ajándékkal. Próbálom összeszedni minden bátorságomat és elindulok a társaság felé. – Helló, szülinapos. – Szólalok meg egy kicsit remegő hangon, mikor odaérek melléjük.
Megragad. Megcsókol. Belemar combjaimba, magához von. Könnyedén emel meg, még én tincseibe marok. Pokolian kívánom. Már az sem érdekel ha belehalok, csak csapja testem a pultra és hágjon meg. Törjön be. Olvassza össze testünk. S aztán fulladni kezdek, túl hevesen érint, túl sokat akar, túl hirtelen mar belém az újabb csók, a vágy és én nem bírom. El kell eresztenie. Az övé leszek, bennem lesz, kiteljesül... de várnia kell... várnia még én térek be hozzá, még reszkető testem feladja a lelkemmel vívott harcot. Mikor forró lángjaim már emészteni kezdenek azért, hogy befogadhassam őt magamba. Akkor borulok majd lába elé, akkor adom csak majd meg magam a fejem felett összecsapó hullámoknak, a vágyaknak. Akkor esem majd neki, hogy megtépjem ajkait, hogy körmeim felszakítsák a puszta bőrt, hogy erőm húsába marva Csókja hidegen égeti forró bőrömet. Elküld. Ellopja belőlem önmagát. Megrabol engem, tőlem, belőlem. Megszakítja azt a köteléket ami testünkbe égett. Ami lelkemig hatolt. Megragadja tincseim, éhes ajkaimat falja. A halandó édes vére mocskolja lelkemet de annyira élvezem, ahogy magához vonja lelkem, hogy lángjai nyalnak végig újra és újra, hogy nem tudok lépni. Tekintetemmel simítom végig alakját. Mohó élvezetet lelek abban, ahogy ajkai a halandó torkára tapadnak és izgatottan kémlelem, ahogy megfosztja szívét az élettől. Lángokba borulok. Nem bírok mozdulni. Hajt a vérem, hajt a vágy. Hajt amiből lettem, a sötétségem, a megfosztott, elzárt erő, a csápok mik nélkül kihűlni tetszik a lelkem. Meg akarom érinti, magamhoz vonni, elcsábítani újra, azt akarom, hogy kiteljesüljön bennem, kiteljesüljek benne. Akarom őt, hogy megrázza a vágy a testem, hogy táncoljunk, hogy ereje körbeöleljen, magáévá tegyen, enyém legyen, övé legyek, egymáséi legyünk. Birtokolni akarom őt, azért, hogy birtokolhasson. Meg akarok fürdeni erejével, a sötétségben. Azt akarom, hogy körém tekeredjen mocska, hogy megfertőzzenek vágyai, hogy bekebelezzen a benne lüktető gonoszság. Az ő lánya vagyok de még nem az övé, én pedig az akarok lenni. Újra rám dörren és én tudom, ha még egy pillanattal tovább maradok, mindketten az őrület, az ösztönök rabjai leszünk... ha nem hagyom egyedül, átadja magát ösztöneinek melyek erőszakra buzdítják, melyek erővel vonják majd magukhoz lelkemet, hogy felzabálják azt. Nem felelek kérdésére. Névjegyet vonok elő táskámból és a pultra fektetem. Egyetlen név, egyetlen szám. Ennyi áll rajta. Ennyi elég neki. Megtalál. Nem kell hozzá címet szereznie. Kötelékünk erősebb annál. Ajkaim elnyílnak, meg akarom nyugtatni. Mondani akarok neki, bármit ami forrongó testének enyhülést hoz de mégsem teszem. Az ajtó becsapódik, ahogy magára hagyom. Nekem sincs könnyebb dolgom. Megvonta tőlem önmagát, azt, amiből teremtettem. Megvonta erejét, az árnyakat mik bőröm alá kúszva zaboláztak meg. A feszültség, mi tombol bennem, vért kíván. Az első helyre megyek, hol jól tudom, akármikor találok magamnak való falatot. A bordélyház pedig, mint mindig mióta a városban vagyok, most is tárt karokkal fogad. Nők, férfiak, nem válogatok. Az orgiát sóhajok, vágyak, vér hajtja előre és én minden cseppjével egyre közelebb kerülök annak a szikrájához, amit vele éreztem... amit érezni akarok újra.
words: 471 - köszönöm a játékot! tags: william gloustet & anna crowley music: breath control
Azt mondja megfullad. Elszakadok tőle. Levegő után hagyom kapni. Mellkasára téved tekintetem és mohón figyelem, ahogy keblei megemelkednek az oxigén után. Lehunyom mindkét szemhéjam, a falba vágom öklöm. Most menjen, amíg még engedem, amíg még hagyom. Testemmel együtt az egész bensőm azért üvölt, hogy ragadjam meg, olvasszam magamba, tegyem a magamévá, de ellenállok. Még ellenállok, mert nem erővel akarom Őt. Bár tartok attól, hogy önuralmam nem lesz túl nagy. Hamarosan a türelmetlenségem veszi át az irányítást kérlelhetetlenül és akkor nem lesz visszaút. Könyörtelenül, kérlelhetetlenül esik leggyönyörűbb áldozatommá. Keze az arcomra vándorol. Megsimít. Majdnem belepusztulok abba, hogy visszafogjam magam. Felnyög, izgatja minden érzékszervem. - Menj! – dörrenek rá. Menjen már, ha nem akar az enyém lenni! Menjen, ha nem akarja a kínokat, a poklomat. Még mindig lehunyva vannak a szemeim. Ne is lássam, mert ha őt nézem, akkor képtelen leszek megálljt parancsolni. Nem akarok megálljt parancsolni! Megint megcsókol. Az őrületbe kerget. Kezeim testére vándorolnak, végigsimítok rajta, a ruha anyagán át érzem szikrázva pattogni bőrét. Mindkét combjába belemarok, felkapom, a csípőmre ültetem. Feneke alatt tartam meg jobbommal, míg balom a nyaka-arca után nyúl. Falom ajkait, akarom, most akarom, azonnal. És ekkor elszakad tőlem. Játszik velem. Feldühít mocskosul. Ujjai a tincseimet túrják, forró lehelete a fülem ingerli. Még nem áll készen. Mi a f*sz? Idejön, ingerel, felhergel, már a puszta létezése is kivágja a biztosítékot, akarom, ő is engem, érzem rajta és még nem áll készen?! Dühös vagyok. Végtelenül dühös. Felmordulok. Fekete szemeim teljesen elsötétülnek. Az emberinek tűnő fehér szemgolyó is feneketlennek tűnő, mélyen elnyelő feketébe fordul át. Őt nézem és közben körbelengnek viharos és zavaros energiáim. Eleresztem Annat. Ellépek tőle. Legszívesebben széttépném. Megd*gnám és széttépném. Mégsem teszem, mert még mindig hihetetlenül vonz. Még mindig akarom őt. Még mindig vágyom rá. Még mindig az dübörög elmém hátsó zugaiban, hogy az enyém, hogy kell nekem, hogy magától kell adja, amit kéretlenül akarok tőle. Hörögve sóhajtok fel. Magamba fordulok, bezárkózok. Elveszem tőle, ami olyan nagyon vonzza. Visszatartom sötétségem hívogató csápjait. Elszaggatom az övétől és számára elérhetetlen távolságba zárom. Büntetem. Őt is, magamat is. Kín nekem is. De még milyen kín! Mégis ezt teszem. Utána nézek, ahogy elindul. Nem szólok hozzá, nincs mit mondanom. Kisétál innen és én hagyom. Menjen hát! És mielőtt még elnyelné gyönyörű alakját az éjszaka sötétje, kiderül, hogy nem csak ketten voltunk a bárban. Vérszag tolul az orromba és tölti ki azt. Ragadozó vagyok és épp nem a legjobb kedvemben. Odakapom a figyelmem, nézem, ahogy Anna táplálkozik, az élet pedig lassan távozni készül a fiatal női testből. A lányom mellett termek, tarkójánál fogom meg és rántom hátra. Megcsókolom vértől vörösre festett ajkait, utána ellököm magamtól. - Anna menj most el! – nem kérem, utasítom. Kezem a haldokló női testre fonódik. Nyakához hajolok és kortyolni kezdem vérét mohón. Pár szívdobbanásnyi idő van még röpke életéből, aztán meghal. Nem több most már, mint vacsoramaradék, amit el, fel kell takarítanom. - Hol húztad meg magad? – még kibukik belőlem ez a kérdés. Tudni akarom, hogy hol van, bár azt hiszem, ha nagyon akarnám, megtalálnám akkor is, ha most nem mondja el. Nem nézek rá, bár fejem kissé oldalra fordítom. A hátam van felé. Ha látnám őt elmenni, egészen biztosan utána mennék és visszarángatnám. Még úgyis, hogy most dühös vagyok.
Morranása feltüzel. Akar engem. Akarom őt. Nekem feszül, hergel, nekifeszülök, hergelem. Úgy érint mint soha, senki. Eric, az első démon akihez húzott a szívem sem érintett meg soha így és még csak nem is szó szerint érint. Lehelete bőrömre hullik, sóhajaink egymás torkára égnek abban az egyetlen csókban ami elsöpri alólam a világot és sajátjába olvaszt. Érzem csókjában mindazt amit ő csak gondol, ami nála csak nyers vágy, legyen az akármilyen erős is. Az én lelkemben azonban ezek nem csak vágyak hanem érzelmek is. Maguk alá tepernek. Leigáznak. Torkomat szorongatják. - Megfulladok ha nem eresztesz... - nyögök bele csókjába hirtelen és levegő után kapok. Homlokát enyémnek dönti. Ujjaim arcélére futnak. Gyöngéd vagyok s végtelen gyengének érzem magam. Ellenállni neki olyan, mintha kitépnék magamból egy darabot de ha nem teszem, valóban megteszi; lángra lobbant s nem ereszt és én nem tudom, kibírom-e. Le akarom szaggatni ruháit, a puszta bőrt, a húst, hogy vágyam csontig hatoljon, hogy ösztöneibe kapjon. Magamhoz akarom láncolni őt. Ökle átszakítja a téglák alkotta oszlopot. Meg sem rezdülök. Felnyögök. Mennem kell de nem bírok mozdulni. Csókolni akarom. Az övé akarok lenni. Menekülnöm kell. Az övé akarok lenni miközben arra vágyom, hogy űzni kezdjen... hogy újabb táncot ajándékozzon nekem, melynek a végén ismét sarokba szorít, megérint, megcsókol. Éhsége rám ragad, bőrömre ég. Ajkam nem bírom elszakítani az övétől. Újra és újra végigsimítom nyelvemmel alsó ajkait, mire végre rá bírom venni magam, hogy füléhez hajoljak. - Tudom mire vágysz... - tenyerem tincseibe mar, szenvedélyes játékba kezdenék velük, holott nem szabadna és nem is akarom tovább hergelni – Én is arra vágyom... - nyögök újra, ahogy visszakényszerítem a lángokat mik sajgón vonzanak hozzá közelebb – De még nem állok készen rá... - meg kell csókolnom. Mert kívánom, mert kívánja. Mert türelme véges és mert muszáj a tűzzel játszanom. Azt akartam, hogy annyira kívánjon, hogy pusztítson ha nem kaphat meg, mert nem kaphat meg... most meg nem bírom elszakítani ajkaimat az övétől. Fel akarom falni, azt akarom, hogy az övé legyek, hogy mindenki tudja, hogy az övé vagyok. Így vagy úgy de az leszek s ezt mindketten tudjuk jól. Kitáncolok. A terem másik felééig hátrálok. Nem akarom magára hagyni, nem akarok magamra maradni. Testem sajog, hívja, csábítja, vonzza. Vérem haragosan forrong. Nem, el kell tűnnöm innen, ha a közelében maradok, megfulladok. Felemésztenek vágyai, sötétségből születő, kínzón vonzó gondolatai. Alakom megreszket. Egy fiatal nő váratlan nyögése fagyasztja meg ereim. Az asztal alatt ébredező nő annyira leitta magát, hogy nem tudta elhagyni a helyet. S mielőtt észbe kapnék már felhasított torkából nyelem el bíborszín vérét.
words: 421 tags: william gloustet & anna crowley music: breath control
Találkoztam már jó pár démonnal mióta ezen a világon létezem, de még egyetlen olyannal sem, aki olyasmit birtokolt volna, amit nem vehetünk el erőszakkal. Amit nem tehetünk a magunkévá. Ami nem születik velünk, ami nem a miénk, amihez nincs jogunk… Halandó lelkét sosem irigyeltem. Sokakét elvettem, mert örömet okozott a folyamat, hogy elmerültek a mocskomban, hogy a belőlem eredő sötétség végtelen mélyére süllyedtek, feladva mindent, ami emberivé tette őket. Tündököltek és elbuktak a kezeim között. Használati tárgyak, játékszerek, szexuális vágyaim kielégítői, éhségem csillapítói. Ennyit jelentek, mindig is ennyit jelentettek a legtöbben. És ha olykor akad is néha egy-egy kivétel, akit többre tartok, akit tisztelek, attól még azokat is magammal rántom poklom legmélyére. Világomba olvasztom őket, és tovább élek rothadó tetemeiken. Ez vagyok én. Egy gonoszság kreálta szörnyeteg, akiben nincs semmi, csupán azaz ősi, mélyről jövő gonoszság, ami az élet teremtésével feszül össze és megy szembe. És most mégis itt van Ő. Anna, akit én teremtettem, akit én hoztam létre. Belőlem fakad, életet teremtettem a pusztulásból, erőszakból és elmúlásból. És lelke van. Olyan, ami nekem sosem lesz, amire irigy vagyok, amit akarok tőle, elvenni, birtokolni, a magaménak tudni, mindegy hogyan, mindegy milyen áron. És mégsem. Egyszerűen tökéletes. Olyannyira tökéletes, hogy hihetetlen, az enyém. Mégis az enyém. Belőlem fakad. - Már most sokkal több, mint azt valaha is sejthetnéd. – morranok halkan. Akarom őt. Testestől-lelkestől. Mindenét. Törődni vele, vigyázni rá, magamba olvasztani, egyesülni vele, a magamévá tenni újra és újra, míg csak kéjesen képes sikoltani a nevem. Vérét kóstolni, keverni az enyémmel, a gyönyör legmagasabb csúcsait megélni vele, benne, általa, hogy aztán kielégülten zuhanjak vele a semmibe. Karjaimba zárni, nem ereszteni. - Nem foglak elengedni. – nem tudom elengedni. Nem akarom elengedni. Nem akarok a természetes ösztönömmel szembe menni és hagyni, hogy kisétáljon, amikor épp, hogy besétált ide. Kell nekem, kellek neki. Megcsókolom, el akarom venni, amit a sajátomnak tekintek. Őt, a lelkét, a sötétségét, a lényét. Mindent, ami csak őt jelenti. Érintem, simogatom kezemmel és energiáimmal, győzni akarok. Azt mondja „Ne…”, mégis nekifeszülök. Olyan módon űzöm, ami számomra is egy fékezhetetlen vágta. Megállít, megállok. Feje mellett a falba vágom öklöm, könnyedén törve össze a csupasz téglát és habarcsot, ahol eltalálom. Homlokom az övének az övének támasztom, szemeim lehunyom. - Ha menni akarsz, most menj! – mordulok fel. Magam sem értem miért állok le, amikor ennyire akarom. Amikor a bennem lévő sötétség már teljesen magához vonta. Teljesen erőmmel állok ennek a késztetésnek, hogy itt azonnal leteperjem. Annyira akarom őt, hogy az már fáj. De nem így, nem erőszakkal, ne így legyen az enyém. Hanem önszántából, mert azt akarja, mert azt mondja. Megtehetném, hogy elveszek belőle egy részt, de arra vágyom, hogy önként adja. Ha nem akar, hát menjen. De ebben a percben, mert önuralmam a saját lángjaim emésztik el gyorsan és akkor már nem lesz visszaút. Akkor már tényleg nem fogom elengedni. Többé nem.
Az én lelkem a sötétségben született. Árnyak s lángok edzették. Tűzben forgatták, erőszakban kovácsolták, egészen gyermekkorom óta de sosem szenteltem neki különösebb figyelmet. Akkor, gyerekként, a férfi, aki felvásárolt, azt mondta különleges vagyok a démonok között. Sosem tudtam meg, mire gondolt, sosem értettem, egészen mostanáig. A férfi, az apám, nem érti lelkem miképp létezhet. Szörnyeteg vagyok, egy pokoli bestia, akinek lelke, mint domina, szöges ostorra veri halálra kalodába fogott érzéseim. Lángra fog lobbantani. Tegye meg. Emésszen el, emésszen fel. Nem képes rá, ezek csak szavak. Senki nem képes rá. Tekintetem elkapom. Meg akar fejteni még én ki akarom szaggatni magamból a vágyat ami miatt ujjaim ajkát érintik, ami miatt kihívóan táncolok ki öleléséből újra és újra. - Szavak, szavak, szavak... - jól vigyázok. Minden mozdulata egy figyelmeztetés. Meg fogom adni magam neki. - Vágyak, sóhajok, titkos szeretők. Mit vagyok neked William, miért nem eresztesz? - vad vagyok, préda vagyok. Akarom. Nem akarom. Mocskában fogantam, véréből születtem. El akarok merülni éjsötét árnyaiban, a lelketlen szörnyben, meg akarok születni benne újra. Közelít, hátrálok, közelebb lépek, elkap, fogva tart. Levegőért kapok, ajka az enyémre simul, csókol, óvatosan mintha csak egy porcelánbaba volnék. Tekintete sötét, enyémbe furakszik. Tenyerem mellkasára simul; ujjaim fájón görbülnek be a vágyakozástól a vértől piszkos anyagon. Hátam a falnak simul, riadalom költözik lélektükreim mélyére. Ujjaim ezúttal megfeszülnek. Túl sok. Sötét csápjai nyalják bőrömet; a ruha alá bújnak, ingerelnek, szólítanak, magukhoz csábítanak. Leláncolnak. Bekebelez és én nem tudok mit tenni ellene. Apró tenyerem végül megállítja a táncot. Testem megreszket vágyaim alatt és elárul. Szavaim tiltakoznak az érzés ellen mi féregként fúrja magát bőröm alá, hogy fájón lüktető sebként követeljen magának enyhet adó érintést. Ujjaimra kulcsolja sajátjait. - Én... - suttogom zavartan, ahogy lassan eltelítenek érzéseim és túlcsordulva kapnak lángra, ahogy ereje lelkembe vág, hogy elterítse, hogy meghódítsa. Perzselő sötétsége gerincembe vág, végignyal. Megcsókol. Viszonozom. Kínoz bennünket. Magát és engem is. Teste gyöngéd, ajkai szelíden habzsolják enyémet de a benne pulzáló sötétség azonnal maga alá taszít és többet követelve tekeredik nyakam köré. - Ne... - húzódok el, levegőért kapva de nem lépek el. Hagyom, hogy a lángok magasba csapjanak, hogy telhetetlenül kússzanak lelkembe de nem engedem, hogy csókoljon, hogy érintsen. Háltam már démonnal, tudom milyen pokoli nász, milyen vérmes és vad, hogy olyan szenvedéllyel égünk, amit halandó sosem ismerhet de ez más volt. Ez kísértett; a fertő puszta gondolata felajzotta testemet, a belőle fakadó és engem körbetáncoló, bőrömre szikrákat hányó gonoszságról már nem is beszélve. Pokolian vonz az erő mi belőle fakad, miből fakadok, mi egymásra csavarodik és meghajlítja testemet. S józanságom? Csípője nekem feszül, tudom, hogy kíván, akar és én is kívánom, akarom őt. Fel akarom emészteni, akarom, hogy felemésszen, miközben megrettenek, hogy mi lesz ha egybeolvad ez a két erő. El akarom taszítani magamtól. Lökök rajta egyet de nem tágít. Ki kell bújnom bőrömön táncoló lángjainak fogságából, mielőtt túl késő lenne.
words: 471 tags: william gloustet & anna crowley music: breath control
- Egészen biztos vagy abban, hogy pontosan tudod mit is akarsz? – apró és gonosz mosoly költözik be a szám sarkába. Elveszem a tele töltött poharat és egy húzóra iszom ki tartalmának a felét. Nem szakítom félbe, megismerem életének egyetlen halvány szeletét. Nem érzek együtt vele. Nem tudok együtt érezni senkivel. Egy csepp whisky gördül le ajkamon, de felfogja, elkapja, ujjairól lenyalja. Felhergel, pontosan tudja, hogy ezt teszi. Pedig vívódik még. Érzem az illatán, az energiáján, a kisugárzásán. - Neked lelked van. Hogyan? – nekem sosem volt. Apámnak sem. Ez a nő pedig itt előttem a lányom. A vérem. Belőlem teremtetett, az éjszaka egyik szörnyetegének kreálmánya és mégis tökéletesebb nálam. Hogyan lehet neki lelke? Miért nem emésztette fel a belőlem származó sötétségből fakadó lángok valamelyike? - Lángra foglak lobbantani. – biztos vagyok abban, hogy megteszem és nem feltétlen csak szó szerint. Sőt, most sokkal inkább átvitt értelmet csempészek a szavaimba. Akarom őt, jobban, mint bármi mást a világon valaha is. Ajka ellenkezést formál, teste értem lobban, érzem, ahogyan akar. Keze a hajamba markol, ujjaim a tarkóján pihennek meg. Másik kezem a combjára simul, belemarok a húsba, magamhoz emelem, a csípőm köré fonom. Akaratát lassan őrlöm fel, már-már kínzó tempóban. Csókot hint rám, alsó ajkam finoman az ő felső ajkához ér, de még nem csókolom, még nem falom ajkait, csak súrolom. Forró leheletem borzongatják, birizgálják bőrét. Egész teste kékes-fekete fényben tündököl, részben a lámpák fénye, részben a belőle és belőlem áradó lustán folyó sötétség miatt. Hiába láthatatlan, én úgy érzem látom. Látom, ahogy tündököl a teste, szikrázva ragyog. Gerincemen szalad végig érintése. Újabbat lökök a csípőmmel, a ruha anyagán keresztül is érezni mennyire kívánom, akarom. Elhúz magától, hagyom. Elégedetten, éhesen nézek rajta végig. Fájdalmasan nyújtom a perceket, kiakarom élvezni táncunk minden egyes lépését, mozdulatát. Héjanászunk nem olyasmi, amit el akarnék kapkodni. Más nővel nem lennék türelmes, nem szoktam az lenni. De Anna egészen más. Arcát két kezem közé veszem, szemeit figyelem. Azt a sötétséget keresem, ami én vagyok, de helyette őt látom, a részem él benne, de a lelke is ott van. Felismerem, hogy érez. Érez, amire én képtelen vagyok. Megdöbbenek és csak még jobban akarom. Megcsókol. Viszonozom. Kínzom magunkat. Őt is és magamat is. A falig hátrálok vele, szándékosan úgy, hogy ne legyen a közelünkben se polc, se alkohol, se egyéb f*szság. Csak a hideg kő, amely a hátának feszül. Tenyere a mellkasomra vándorol. Odatéved a tekintetem. Megfogom a kezét. Hallom a hangját. - Teljesen mást érzel, mint amit mondasz. A tested más nyelvet beszél, mint ajkaid. – még a finom ujjakat figyelem. Láng lobban a tenyeremben, amely az övét tartja. Végigszalad a karján úgy, hogy nem égeti meg. Végigszalad az én karomon is. Lassan lángra gyújtom magammal együtt. Kékes derengésbe vonom, lelkét perzselem, míg bőrünket csak jól esően csiklandozom. Odahajolok hozzá és megcsókolom. Finoman, de szenvedéllyel. Figyelek rá. Nem tekintem tárgynak, szexuális játékszernek. Ő más, egészen más.
- Nem. Én nagyon telhetetlen vagyok... de mindig megkapom amit akarok. - mondom ravasz mosolyra húzva ajkaimat és az elém tolt pohárt is csordultig töltöm. Pusztító kétségbeesés forró pézsmaillata árulta el azt a közönséges vágyat, mi pufók öklökkel zargatta forró testemet. - Már gyerekként megtanultam, hogy mindennek ára van... - simítok végig dekoltázsomon - … amikor, anyám elrakta a pénzt és ők pedig... megérintettek. - fúl hangom nyögésbe, mikor csípőm újra mozdul – amikor ujjaikkal tincseibe téptek... amikor belém vágták magukat... – sóhajtok fel, hogy apám ajka után nyúlva kapom el a kósza cseppet és lenyalva ujjamról folytatom. - … én pedig felemésztettem őket. Veszélyes a tűzzel játszani... - lépek hátrébb, ahogy megmozdul - … tudom jól. - vágytól rekedt hangom elcsuklik. Egyesülni akarok vele. Azt akarom, hogy lángjaim nyaldossák testét miközben megtöri akaratom, betöri testem. Könnyedén ugorja át a pultot én pedig tudom, nem táncolhatok örökké el érintése elől. Magával ránt a sötétség mi kirobban testéből. A belőle fakadó erő fullasztóan csavarodik testemre. Érintésére elakad lélegzetem. Nem tudom levenni tekintetem ajkairól. Ujjai enyémet becézik, csípőjét nekem tolja. Ajkamba harapok. Fogaim ujját karistolják. Megrázom a fejem. - Nem... - suttogom és hagyom, hogy magával ragadjon a kettőnk között pulzáló sötétség. Ujjaim elvesznek göndör tincseiben, nyelvem táncra hívja. Leigáz, magával ránt. Megrészegít az érintése... ahogy a testemmel játszik. Orra az enyémnek ütközik. Szemhéjam lecsukódik, még megcsókolom az övét. Ajkaim elnyílnak, sóhaj szakad fel tüdőmből. Levegőért kapok mielőtt ismét birtokba venné ajkaim. Érzékeim pulzálnak. Az adrenalin végigvág testemen és eléri legérzékenyebb pontjaim is. Rakoncátlan ujjaim William gerincén táncolnak, tincseibe marnak és elhúzzák a férfi fejét ha úgy érzem teljesen betelít. A bujaság kezdi felégetni józanságomat. Hevessége elsöpri akaratomat... Nem tudok kibújni a vágyai alól... a vágyaim alól. Minden mozdulata hergel s én tükörként másolom őt. Rajongással imádom. Közel engedem, eltávolodom, közeledem. Zihálásom testére kúszik, forró lehelete szögesdrótkén csavarodik az enyémre. Bőrömre ég, ragadok, sóhajom fülében zakatol. A várakozás szülte hév csap le rám. Újra és újra elvesztem józanságom testem felett. Már nem uralkodok. Azt akarom, hogy ő uraljon. Csókolom és nyelvem kibírhatatlan, ellenállást nem tűrő iramot diktál. Vállát markolom. Éhségem csillapíthatatlan de már nem csak a nyers testnek szóló óda. Ó, nem. S ez az érzés emészteni kezd. Egyesülni akarok vele. Azt akarom, hogy ő emésszen fel. Elszakadok tőle. Hátrálok. Gallérjánál ragadom meg s húzom magam még közelebb de tudom, hogy ennek ellenére már régen nem én irányítok. Türelmetlenül buja, eredendően bűnös, megvetett zihálás szakad fel belőlem. S mocskos szajhaként vonaglom meg, hogy aztán mozduljak, szabaduljak. Megfulladok uralma alatt. Fertőző vágyai végighasítanak testemen. - Az apám vagy... - tenyerem mellkasra simul, hogy megállítsa, eltaszítsa őt. - A lányod vagyok... - nyögök vágytól fűtve és tudom, amit teszünk beteg és elborult... olyan pokolian tüzel a vágy, hogy nem tudok újra nemet mondani. Képtelen vagyok rá. Már csak apró kacsóim tartják fent a látszatot, hogy nem akarom, hogy a farkas becserkésszen.
words: 477 tags: william gloustet & anna crowley music: breath control
- Fogalmad sincs, milyen kegyetlen is vagyok. – mordulok halkan. Nem tetszik, hogy műsort csinál nekem, hogy ilyen műsort csinál nekem. Én akarom érinteni, csókolni, feltüzelni testét, lángokba borítani, elemészteni. Akkor is, ha lányom, ha a tulajdon húsom és vérem. Igazából ennyire még sosem akartam senkit sem, mint őt. Eltáncol előlem, mintha csak menekülne. A tömeggel szemben mozgok. Kikerülnek, mintha csak leprás lennék. Ösztönösen érzik, hogy ne álljanak az utamba, ne akarjanak akadályozni a mozgásban. Nem sietek, nem kell. Szemeim kissé összeszűkülnek, ahogy tekintetemmel Annat kísérem. Utolérem és kérdezem, kiszabadul az kezeim közül. Kacéran válaszol. Valami erősebbet akar. Itt vagyok én valami erősebbnek. Tudja. Én is tudom. Mégis eljárjuk ezt a táncot. Eszemben sincs sürgetni, más utat választani hozzá. Akarom vele ezt a démontangót. Ez a tánc az enyém. Jogot formálok rá. Utána indulok ráérősen. Elér a pultig majd meg is kerüli, én azonban nem. Még nem. Nézem, ahogy tölt magának. Elkapom az egyik poharat és elé teszem, töltsön csak nekem is. Kíváncsian várom, hogy mit is akar tőlem. Miért jött? Minek van itt? Mi vezérli? Mikor adja meg magát annak az elsöprő érzésnek, ami minduntalan döngeti, ostromolja velem kapcsolatban? Éhes tekintettel nézem, ahogy az alkohol kicsordul ajkai szegletében, végigcsúszik hattyúnyakán, majd elhal a dekoltázsában. Megnedvesítem alsó ajkamat és ha töltött nekem is, akkor most belekortyolok az italba. Szemeimet még mindig nem veszem le róla, mindvégig figyelem őt. - Nem vagy kicsit telhetetlen? – mordulok újra, miután kiböki, hogy mit is akar. Egyre inkább válik teljesen bizonyossá, hogy az én lányom. Hasonlósága megdöbbentő és izgató minden tekintetben. - Annak ára lesz Anna. Nagy ára, ugye tudod?! – bár talán mégsem tudja. Eljött ide és még fogalma sincs arról, hogy már nem fogom elengedni. Besétált a pókhálóba és gondoskodom arról, hogy bele is ragadjon. Hogy nyakig, vagy még jobban elmerüljön benne. A mocskomban. Kell nekem, mert az enyém, mert tőlem, mert belőlem van. Mert kívánom, mert egyetlen nőre sem vágytam ennyire. A pultra teszem poharam, koppanva cseng vissza hangja a fülembe. Megint átlendülök a pult felett. Ha megkerülném, talán megint elhátrálna. Lassan közelítek felé. - Vajon mennyire akarod mindezt? – még egy lépéssel közelebb megyek hozzá. - Vajon meddig leszel képes ellenállni és úgy tenni, mintha nem éreznéd azt, amit én? – kisimítok egy tincset az arcából. Ha hátrál, hamarosan elérjük a belső falat, amelyen polcok sorakoznak és rajtuk különböző alkoholok sorakoznak végig. Nem tökölök, neki szegezem a kérdést, választ akarok. Érdekel meddig tartja fent a falat kettőnk között, amit át akar törni, amit át akarok törni. Nekilököm a csípőm, azt akarom, hogy érezzen. Tenyerem az arcára siklik, hüvelykujjam az alsó ajkán simít végig. - Biztos, hogy ezt kerested? – azt hiszem nem. Talán nem is sejtette mit is fog találni, amikor majd eléri a célját. Amikor megismeri az apját.
Ujjai csuklómra marnak, sötét tekintetét enyémbe fúrja. Váratlanul ér, amit érintése magával hoz; a sötétség mi benne lüktet testemre csavarodik és fullasztó morajként vág végig rajtam. Ezért lépek el s rántom el magam tőle. Nem lehetek ennyire a közelében ha ilyen éhséget ébreszt bennem. A két halandó vágyai bőrömön landolnak. Csókjuk vad de hiányzik belőlük a zamat; nem hiába, ők mégiscsak csupán emberek, nem többek. Kis játékom azonban túl hamar véget ér. Apám haragja elönti az egész bárt és nem csak a halandók gyomra rándul görcsbe. Csípőm alatt eszméletlen erővel dörömböl a vágy. - Ó, hogy te mily kegyetlen vagy. - csóválom meg a fejem – épp a legizgalmasabb rész következett volna. - biggyesztem le ajkaimat miközben eltáncolok előle. A vendégek elhagyják a helyet és már csak a pultos pakolja rettegve holmiját. Félelme bőrömre ég. Csípőmmel emelkedik, miközben pokoli táncom lejtem. Nem mer rám pillantani de érzem vágyainak sokatmondó illatát. A helyből fakadó sötétség bőröm alá kúszik. Ki nem mondott vágyak, részeg csókok, pézsmaillat tapad rám, miközben táncolok. A zene lüktet és én lehunyt szemmel élvezem minden mozdulatomat kísérő pillantását. Tincseimbe túrok és csak akkor állok meg, mikor tenyere derekamra siklik. Bőrömre ejti morranását. Az elfojtott, eltitkolt kéj, kettőnk között feszül. Elereszt, hogy ujja állam alá vándoroljon. Megemeli fejemet, kikényszeríti sötét pillantásom. Ujjaim ajkaira futnak, miután enyémekre suttogja szavait. Szabadulnom kell. Felemészt ereje. Érintése éget, bőröm szinte szikrákat hány. Ő teremtett. Belőle kaptam lángokra. Sötét csápjai utat találnak testembe; bőröm alá fúrják magukat és mintha csak parancsolhatnának testemnek, vonnak még közelebb hozzá. - Kezdetnek... valami erősebbet a whiskynel. - suttogom rekedten és kibújok érintése elől. Fulladok. Vágyai megfertőznek. Vele ellentétben egy részem ember és ezt a részemet megfojtják vágyai melyek testemre csavarodnak. Zihálva táncolok a pultig. Alakom mint negédes éjszakai pillangó vonzza tekintetét de én sem tudom elvonni az enyémet. Kívánom őt. Pokolian kívánom. Fertő vágyai magukkal ragadnak és bennem is kéjvágyat ébresztenek. Ajkamba harapva hátrálok ha ismét közelít. Testem pulzál miközben sötét árnyak fakadnak belőlem, hogy bőrére hullva ragadják meg a férfit. Az apámat. A démont akinek érintése annyira felhergel, hogy jobbnak látom menekülni előle. Újra és újra ki akarok fordulni érintéséből, miközben lüktető idomaim, másra sem vágynak, mint, hogy felrakjon a falra, hogy a pultra vágva hágjon meg. Belőle teremtettem és azt kívánom, hogy formáljon jogot rám, a testemre. Az övé akarok lenni miközben menekülök fullasztó éhsége elől. Nem figyelem mit ragadok magamhoz csak töltök. Mindkettőnknek. Duplán. Lehúzom és pár csepp mellékutat keresve folyik le ajkamról kebleim közé. - Azt akarom ami megillet. Amire jogom van. - újra töltök és újabb lépéssel táncolok hátra. - A trónt. - húzom szemtelen mosolyra ajkaimat miközben nagyot nyelve adok hálát, hogy a pult még mindig köztünk feszül, mert különben őrlő, felemésztő vágyai teljes birtokba vonják akaratom.
words: 455 tags: william gloustet & anna crowley music: sweet dreams
A bőrkabátomból kikandikáló ingemhez nyúl, megragadja azt és előre is ránt, én pedig abban a pillanatban marok a csuklója után. Gyors, akárcsak én, de épp elég tapasztalatot szedtem már fel az évek alatt ahhoz, hogy képes legyek cselekedni, ha kell. Ennél azonban nem megyek messzebbre. Ujjaim ráfonódnak a kecses csuklóra. Bőre akár a selyem és most, hogy ilyen közel van az arcomhoz, az ajkára szegeződik fekete, lélektelen tekintetem. Szavakat formál, amelyekre valahol befurakszanak agyam hátsó szegletébe, most azonban jobban leköt harapni valóan húsos és érzéki ajkai, amelyekre ingerenciám van azon nyomban rátapadni. Mégsem teszem. Helyette mély morgás hagyja el torkomat és emberinek koránt sem mondható vicsorba torzul képem. A belőle áradó sötét energiák fülledten lengenek körbe, akarom őt, a magaménak. Nőt még ennyire nem vágytam, mint őt itt. Megdöbbentő a hasonlóság, amennyire együtt rezeg az enyémmel a sötétsége. Hihetetlen izgató, majdnem annyira, mint a formás és karcsú alakja, amin olyan kívánatosan feszül ruhája. Fülemben cseng neve, hallom az önérzetet hangjában. Önkéntelenül is egy vigyor árnyéka ül meg szám szegletében. Ő sem kedveli, ha becézgetik. Minden egyes mozdulatával, szavával csak még inkább felkelti érdeklődésem és tudom, innen már nem akarom elereszteni csakúgy. Kell nekem. Elereszt és ezzel együtt én is őt, pedig sokkal szívesebben vonnám még közelebb magamhoz, olyan szorosan feszülnék törékenynek tűnő testéhez, hogy szinte összetörjem. Mégis egyre távolabb kerül, amikor visszahelyezkedik korábbi testhelyzetébe. Szeretném megragadni és felvágni a pultra, keményen állni be a lábai közé, azzal sem törődve, hogy a bár még nyitva van és közönségünk is lenne. K*rvára szarom le, hogy itt vannak még, jelen pillanatban semmi és senki más nem érdekel csak a másik démon, aki olyan ingerlően hasonló hozzám. - Ericre emlékszem. – mordulok és közben próbálom felidézni a történteket az alapján, amit elmesélt. A többi azonban… Túl sok nő, túl sok hasonló esemény. Nevekre és arcokra sem emlékszem. Nem egy Sophia nyögött már alattam, akár egy kanca, tehát nem kerülök közelebb ahhoz, hogy valóban felrémlődjön előttem életének kezdete, a fogantatása. Az mindenesetre igaz, hogy ez az egész megtörténhetett, és lehetséges, hogy a lányom. Sötét tekintetem végig figyelemmel kíséri, a táncát, a mozgását, azt, hogy idegen férfi kezek érintik ott, ahol én akarom. Szemeim összeszűkülnek, hagyom, hogy sötét gondolataim már-már manifesztálódva lengjenek körbe. Kisugárzásom megváltozik. Tudom, hogy a bár sokakat vonz, van benne valami, ami megfogja őket. A válasz egyszerű, hogy mi: ÉN. A hasonló vonzza a hasonlót és akiben megvan a sötétség apró magja, az többet és többet akar. Itt pedig megkapja. Energiáim átjárják a helyet, körbeszövik, akár egy tökéletes pókháló. Táplálkoznak belőle, ahogyan én is belőlük, a vérükből, a pénzükből. Erről szól ez az egész rohadt, mocskos üzlet. Most azonban, ami oly vonzó tudat alatt a halandóknak, most inkább válik ijesztővé és már koránt sem a játékos ingerlést érzékelik. Érzem a két hím vágyát, orromba tolakszik a szaguk, ugyanazt a nőt akarják, akit én is és ez k*rvára nem tetszik. Karjaimat magam előtt fonom össze, kis terpeszben állok, elsötétült tekintettel nézem a műsort, ami úgy érzem nekem szól. Állkapcsom megfeszül. Hirtelen teszem jobbom a pultra, hogy aztán könnyedén ugorva egyet lendüljek át a pult felett és a következő pillanatban már Anna mellett álljak meg. Egyetlen mozdulattal kapom egy fickó nyakát, aki a másiknak ugrana és rántok rajta egy akkorát, hogy elveszti az egyensúlyát, valahol mögöttem ér földet. Robbanásszerűen eresztem el a bennem lakozó sötétséget, a bennem lakozó ősi gonoszságból fakadó energiák láthatatlan nyúlványok millióiként fakadnak testemből és azonnal bejárják az egész helyiséget. Alattomosan furakszanak át a bőrön, beleivódnak a pórusokba, benyomakszanak a bőr alá, a gyomorban találnak maguknak helyet, ahogy görcsösen rántja azokat össze a halandók testében. Szinte izzik körülöttem a levegő, pulzálva folyik belőlem ami vagyok és már ennyitől a legtöbben úgy döntenek, hogy ennyi volt mára, menniük kell innen, mintha csak menekülnének, mert ha maradnak, megfulladnak a helyiségben. - Záróra. – dörrenek emberinek nem mondható mély hangon. Nem voltam hangos, de tudom, hogy mindenki fülében ott dörömböl a szó, ami egyre jobban sürgeti őket a távozásra. - Majd én leszámolom a kasszát. – végig Annán marad a tekintetem, egyetlen percre sem szakítottam el tőle, szavaimat pedig a pultosnak intézem. Annyit már tud szerencsétlen pára, hogy nem jó velem ellenkezni, ezért csak befejezi, amit csinál, szedi a motyóját és terelgeti a vendégeket kifelé. - Te itt maradsz. – nem kérem Annát, egyszerűen közlöm vele a tényt. Nem fogom most elengedni. Harag tombol még bennem, mert olyan elemi erővel akarom, amit még korábban nem éreztem, mert hozzányúltak a szemem láttára, pedig erre magamnak akarom formálni a jogot és nem mellesleg lesokkolt a tény, hogy van egy lányom, aki még ráadásul képes is volt megtalálni. Több, mint három évszázad alatt erre nem sokan voltak képesek. Az, hogy a lányom, nem változtat azon, hogy mennyire is kívánom. Démon vagyok, nem ember, nincsenek erkölcseim, nem izgatom amiatt magamat, hogy a saját véremmel keféljek. Igazából ettől csak még jobban akarom, mert én teremtettem, hoztam létre. Vágytól fűtve jött létre, fogant meg, jogomnak érzem, hogy gyakoroljam rajta, vele azt, ahogyan életet kapott. Tőlem. Belőlem. Kiürül a bár, már csak ketten vagyunk. Lassan lépek elé, pofátlanul közel, szinte összeér a testünk. Bal kezem ujjai az álla alá nyúlnak és magam felé emelem meg a fejét, így nézve a szemeibe. - Hallottam. – szóval Anna. Gyönyörű Anna. - Miért kerestél meg? – érdekel, hogy miért jött, hogy mit akar. Érzem, hogy ugyanannyira akar engem, ahogyan én őt, a vágyának illata az orromba nyomakszik. Pontosan úgy, ahogyan bőrének, hajának édeskés illata is. Hirtelen hajolok lejjebb hozzá, szánk szinte összeér. Már nem a szemeit figyelem, hanem újra érzéki ajkait. - Mit akarsz tőlem, Anna? – suttogom a kérdést és bár legszívesebben beharapnám ajkát, nem teszem. Még nem.
Olyan hirtelen ragadom meg az inget, hogy mire ráeszmél mi történik már csak milliméterek választanak el tőle. - A nevem Anna. S a legkevésbé sem vagyok virágszál. - morgom képébe és eleresztve őt, foglalok ismét helyet, mintha mi sem történt volna, mintha az üveg apró darabjai a legkevésbé sem érdekelnének és igazából így is van. A halandókról már nem is beszélve. - 1913 Anglia. Apró falu, Londontól nyugatnak. Egy barátoddal, Eric Lennerel érkeztél. Anyám úrnője adott szállást nektek. Az este végül orgiába fulladt. Eric szemet vetett anyámra és versenyre keltetek, ki töri be a francia cselédet, Sophiát. Gratulálok. - elfordulok tőle. Magára hagyom gondolataival mert tudom, hogy mit érez... hogy a bennem kavargó sötétség mennyire vonzza, mert én épp ugyan ezt élem meg. Amióta belépett a bárba, minden porcikám lüktet, könyörög, hogy lépjek mellé, ragadjam magamhoz. Érzem, hogy tekintete követ, ahogy felemelkedek. Egyetlen intésbe kerül, hogy a vendégek kifelé induljanak a bárból. Az ő lánya vagyok. Az ő erejéből születtem. Az ő árnyai kovácsolták a bennem parázsló gonoszt, vérmes bestiává. Két férfi lép közel. A zene ismét felbúg. Tenyerük derekamra kúszik. Egyikük meg akar csókolni de eltolom és hagyom, hogy ajkai nyakamat találják meg inkább. Csípőm azonnal mozdulni kezd a zene ritmusára. Táncolni vágyom. Érintésük ruhám alá kúszik, tekintetem lehunyva pördülök és tenyerem a magasabb mellkasára fut. Egyikük sem érintheti ajkaimat pedig mindkettő meg akar csókolni. Ujjaik mohón furakodnak melleimhez. Hátrahajtom fejem, hagyom had nyelje el őket a vágy, még én jól tudom, semmi nem kell tőlük csak a vér, mert éhezem... s nem segít az érzés, mint apám pillantása okoz. Egyiküket végre megcsókolom; vért fakasztok de ő csak arra tud koncentrálni, hogy combomra futtathassa tenyerét és ezt nem is rest megtenni. Karjaim nyaka köré fonom, lábujjhegyre emelkedem és fülébe suttogom, hogy megkaphat ha megöli a barátját. S ő eleresztve lép a másikhoz, akivel épp ugyan ezt teszem. Kocsmai verekedés, remek fedősztori. Nem tenném de nem bírok ellenállni. Soha nem éreztem, hogy egy démon ennyire pokolian vonzott volna és most nem bírom levenni a tekintetem róla. Visszatérek mellé de ezúttal magam is a pult mögé lépek. - Anna Crowley. - köszörülöm meg a torkom, hogy bemutatkozzak de még mindig nem vagyok biztos benne, miképp fogadja a hírt. Én csak azt tudom, hogy ha nem az apám volna, azonnal nekiesnénk. Szinte már fájó a lüktetés mi a két erő találkozásakor testembe vág, mégsem érintem meg. Várok.
words: 394 tags: william gloustet & anna crowley music: sweet dreams
Van önbizalma és ez tetszik. Én legalábbis ennek tudom be a szavait. Rühellem, amikor egy gyönyörű nő nincs tisztában azzal, hogy milyen is a külseje, bár azt még jobban utálom, amikor pontosan tudja magáról, hogy mennyire is f*sz állító és mégis azon rinyál, hogy nem elég szép, csak azért, hogy bókoltasson magának. Bár még semmit sem tudok róla és démon nőkkel kapcsolatban vegyesen van tapasztalatom, az eszméletlen és vad sz*xtől kezdve egészen addig, hogy darabokra is szedtem volna párat, ahogyan ők is engem, már most nagyon is vonz ez a nő. A benne lévő jeges és selymesen nyúlós sötétség annyira hasonlít ahhoz, ami bennem él, hogy ez kétségtelenül is nagyon felkelti a figyelmem és már most is olyan erővel vonz magához, mintha egy k*baszott mágnes lenne. Megeresztek felé egy széles vigyort, amíg kiöntöm neki az alkoholt. Tudni akarom, hogy mit is keres itt és hamarosan választ is kapok. Engem keres. Na már csak azt kell kiderítenem, hogy ő egy önjelölt idióta, aki azt hiszi, hogy megszerzi magának az irhámat, vagy neki is a segítségem kell, vagy valami őrült szekta tagja, aki rá akar venni, hogy lépjek be a legújabb démon klubba? Egyikre sem vagyok vevő. - Megtaláltad. Én vagyok William Glouster. – egy ideje már keres. Na basszus, nem vagyok egy kib*szott elveszett csomag, hogy évekig keresgéljenek. Újabb adag whiskyt töltök magamnak és neki is, sejtve, hogy ezért tolja elém újra a poharát. Várom, hogy jöjjön a folytatás, mert biztos van/lesz, főleg, hogy elmondtam neki ki is vagyok. Nem vagyok gyáva nyúl, hogy titkoljam ki vagyok. Az aranyló, kissé talán lustán folyó scotchot figyelem, amikor megint nyitja csókolni, harapni valóan formás ajkát és amit mond, az cseppet kiveri nálam a biztosítékot. - Mi a f*sz van? – hörgöm reflexből és olyan erővel csapom le az üveget a pultra, hogy az ezernyi szilánkra törik, a drága és nem mellesleg igen finom whisky pedig beborítja a pultot és jó adag csorog a padlóra is. Keltek némi figyelmet, mert többen is felénk fordulnak a bárban, de k*rvára leszarom, hogy épp rajtam legeltetik a szemüket. - Na akkor ezt kezdjük elölről Virágszálam. Nem tudok arról, hogy akár egyetlen kölyköm is lenne. – ami nem jelenti azt, hogy nincs is, mivel elég gyakran szórom szanaszéjjel a magvaimat és meglehetősen régóta is. - Miből gondolod, hogy az én lányom vagy? – ez az első, vagyis a második gondolat, ami felötlik bennem azután, hogy lesokkolódtam.
A sokadik ital folyik le a tokromon. Megmosolyogtat a gondolat, ahogy a mellettem ülő srác, köhögve köpi gyönge szavait a pult mozaikburkolatára. - Ez égeti a torkom, ember. - Ó, ha tudná! Ha tudná mi éget igazán. Szemet vet rám. Megnyalom ajkam. Meghív egy italra. Combomba mar. Eltűri előre hulló tincseim, közelebb von magához és újabb adagot rendel, abban a reményben, hogy az övé leszek az éjszaka. Megcsókol. Megragadja ujjaim és kivezet a bárból. Hagyom, had tegye. Szórakoztat a bátorsága. Mikor elég mélyre érünk, elhúzódom. Megüt. Vér szökik ajkamból. Elvigyorodom. Ujjammal végigsimítok az apró seben és lenyalva az egyetlen kibuggyanó könnycseppet bénítom meg a fiatal férfit. Kétségbeesett tekintetét keresem. - Sweet dreams are made of this, who am I to disagree... - dúdolom halkan a bárból kiszűródő dalt, miközben csípőm a zene ritmusára mozdul. - I travel the world and the seven seas, everybody's looking for something... - folytatom csendesen és tekinteten nem ereszti az övét. Közel lépek, testéhez simulok. Elméje azonnal megtörik. Tenyere derekamra simul. Táncolni kezd velem. - Some of them want to use you, some of them want to get used by you... - lehelek csókot ajkára mi azonnal égetni kezdi - Some of them want to abuse you, some of them want to be abused... - hangom szinte már karcos, ahogy a férfi teste egyre hevesebb fokon kezd égni; persze csak belső szerveit gyújtom lángra, amiért azt képzelte, megüthet. Soha többé, nem emelhet rám kezet férfi, ezt megfogadtam, anyám rothadó sírja felett. - Igazán kár... - nem tud ordítani, nem engedem. A szem azonban valóban a lélek tükre. Fájdalma könnyekben enyhül majd végül ökölbe szorított ujjaim jelentik végzetét. A hajnali órák sem veszik el az emberek kedvét bár magam is látom, hogy lassan záróra üti fel fejét. Elégedetten keresztezem lábaim; a szoknya kissé felcsúszik de nem zavartatom magam. Élvezem az éhes pillantásokat de egyiknek sem adnám meg magam, ahhoz túlságosan gyöngék. Nekem hatalom kell. Éhség. Vér. Vérszag. Erre kapom fel először a fejem. A poharam a pultra csapva emelem fel fejemet. Tekintetem azonnal magára vonzza. Mellbe vág a felismerés, az érzés, aminek nincsen párja és száz év után is épp oly pokolian csábító. A sötétség árnyai csavarodnak a férfi testére aki mellém lép. Ahogy tekintetünk összeér, ajkamba harapok. Éltem már meg több ilyen találkozást de egyetlen egy sem csapott le rám ilyen hévvel; vérem lüktetni kezdett, ahogy a bennem lakozó sötétség nekifeszült annak, melyből születtem. Az érzés pedig egy pillanatra letaglóz. Tekintetem lesütöm és elmosolyodom szavain. - Biztos forrásból tudom, hogy egyetlen olyan nő sem mászkál a világon, mint én. - jelentem ki és tudom, most még nem értheti. A whisky után nyúlok. Megforgatom a kristálymetszésű poharat melyben az aranyló ital fenségesen kering körül majd magam is lehúzom. - Ami azt illeti keresek valakit. William Gloustet. Egy ideje már várok rá... és egy ideje már keresem. - Tolom elé a poharat, jelezve, hogy töltsön egy újabb adagot, pontosan tudván, hogy ő az apám, hiszen ki más állna egy bár pultja mögé, anélkül, hogy a csapos szólna érte, arról nem is beszélve, hogy ő is démon. - A lánya vagyok.
words: 513 tags: william gloustet & anna crowley music: sweet dreams
Bár ma szívesebben érnék vissza egy vadászatról, vagy egy kóbor numeráról, esetleg a kettő fergeteges ötvözetéről, de legnagyobb sajnálatomra, egészen más dolgom volt. Volt némi probléma azon a területen, ahol az éjszakai pillangóim dolgoznak és ideje volt rendet tennem. Nem a lányokkal volt gond, hanem egy önjelölt str*civel, aki úgy hitte megszerezheti magának a területet és a lányokat is egyaránt. Nos… most pontosan egy fejjel lenne magasabb, ha nem pattogott volna. Ingemre került valamennyi vér, de a bőrkabátom jótékonyan takarja azt, ezért nem aggódok, hogy bárki meglátná. A bár lassan bezár, közeledünk a hajnalhoz. Ha szerencsém van, akkor zárásra pont vissza is érek. Kedvem lenne még egy vacsorát is közbe iktatni, mondjuk egy szőke vagy barna éppen kedvemre lenne ebben, de már nem lesz rá időm. Jobb szeretnék időben visszaérni, mert az a biztos, ha mindent én számolok el. Nem bízom meg senkiben sem saját magamon kívül. És ebben nincs semmi meglepő vagy különös. A város lassan éledezni kezd, az éjszaka sem tűnik már olyan nyúlósan sötétnek, a Nap lassan aranyló sugaraival nyalja végig a mocskos utcákat. A magam részéről a naplementéket jobban kedvelem, a sötétség az én világom, jobban érzem magam abban a közegben, semmint a verőfényes napsütésben. A hajnal frissítő levegőjébe vegyül még az éjszaka bűze, az állati és emberi húgytól bűzlő sikátorok szaga és a csatornagőz, az emberek alkoholtól szagló izzadtsága, ahogy hazafelé tántorognak a szombat esti bulikból, majd vegyül a pékségekből kiömlő frissen sült tészták ínycsiklandó illata öleli körbe a város szaglenyomatát. Ez New York, a valaha volt legjobb és legmocskosabb asszony az életemben. Megszerettem itt élni és nem is tervezek innen elköltözni. Már egészen jól belaktam a saját kis „territóriumom”, eszem ágában sincs innen lelépni. Befordulok az utolsó sarkon a bárhoz vezető úton. Még van egy kis idő zárásig, végül sikerült hamarabb visszaérnem. Könnyed és lendületes lépésekkel megyek be, biccentve a kidobónak. Bent még mindig sokan vannak. Szándékomban áll felmenni és átöltözni, hogy levessem magamról a véres inget, ami a kabátom alatt feszül rám, a vérszag izgatja az orromat. Csakhogy valami, vagy inkább valaki elvonja a figyelmem teljesen. Egy hihetetlenül vonzó nő, aki azon túl, hogy nagyon rossz helyen van, mert az ágyamban kellene inkább lennie, semmint itt lent, ráadásul még olyan is, mint én. Egy démon. De mégis mi a f*szt keres egy démon a báromban, a területemen? Nem szaladgál belőlünk olyan sok a városban, hogy hipp-hopp csakúgy felbukkanjon egy. Mondjuk, ha k*baszott jó az ágyban, akkor egye fene, nem fog zavarni, hogy itt van. - A következő whiskydet én állom. – mély orgánumomon szólalok meg, ahogy mellé érek. - Nem sok olyan nő fordul meg itt, mint te. – megkerülöm a pultot és előveszek két poharat és leteszem azokat, hogy aztán a legjobb aranyló scotchból töltsek neki és magamnak is. Démon, tehát biztosra veszem, hogy ő is felismerte a bennem szinte pulzáló sötétséget és gonoszságot. - Véletlen tévedtél pont ide, vagy keresel valakit? – tolom elé a poharat, majd az enyémre markolok rá és lehúzom az italt egy nyeletre. Nem pöcsölök, tudni akarom, hogy ki ő, miért van itt és vajon mennyire kell megdolgoznom azért, hogy a combjai közé férkőzhessek?!
Home 
Subject: Re: Pult 
