Nehezen de lábamra állok. A színpad üres, a nézőtérre sötétség ülepszik. Át kell gondolnom a mozdulatsort újra. Kitárom a karjaim, óvatosan lendítem a lábam, épp úgy, mint a közönség előtt. Térdem behajlítom, gyöngéd spiccbe kényszerítem lábfejem. Felszisszenek de nem állok meg. Most senki nincs itt, hogy elkapjon, mégis ugrok. Persze nem ugyan olyan hévvel és nem is olyan magasra, de eléggé elszántan ahhoz, hogy tökéletesen lemásoljam a mozdulatsort. Földet érek és összerogyok, ahogy a fájdalom végighasít testemen. Felnyögök, ahogy megpróbálok ismét lábra állni. Butaság volt újra ugranom. Elmosok egy kibuggyanó könnycseppet. Nem találom a hibát és ez elszomorít. Nem ismétlem meg, nem tudom. A színpad széléig hátrálok és lelógatva lábaimat pillantok a sötétségbe. Azt mondják, ha túl sokáig nézel a sötétségbe, az visszanéz rád.
Megriadok, mikor meghallom a férfi hangját. Lábamat magamhoz húzom, hebegni kezdek. - Bocsánat, én-én, én nem tudtam, hogy van még itt valaki. - vallom be zavartan, hiszen ha tudom, akkor nem jövök vissza. Reméltem némi magányt, némi csendet, amikor megtisztítom az elmémet és rájövök, hol hibáztam el. Kezdeti félelmemet azonban elűzik szavai. - Jól, köszönöm. - felelem, mielőtt még túl hosszúra nyúlna a szünet megjelenése és kérdése között. Lassan mozdul miközben hogylétem felől érdeklődik. Az első ember aki az előadás után, a lábam után érdeklődik és ez jól esik megterhelt lelkemnek és túl hirtelen buknak ki belőlem a szavak. - Nagyon fáj... - húzom magam még apróbbra de bokámnak tér kell így lelógatom jobbom, hogy a lüktetés és a zsibbadás ne terjedjen tovább. - Csak egy emlékeztető arra, hogy legközelebb jobban kell csinálnom. - vallom be majd a férfire pillantva, mosolyodom el. - Szóval végig itt volt? - kérdem – s mit gondol, milyen volt a darab? Élvezte? - leeresztem másik lábamat is, karjaim is visszazuhannak testem mellé. Én ilyen vagyok. Talán naiv, hogy a legjobbat feltételezem az emberekről, talán túlságosan tiszta, hogy meglássam a sötétséget. - Kérem, feleljen őszintén! - újabb, apró mosoly játszik ajkaim szegletében. Érdekel a véleménye és az is érdekel, ő miképp látta bukásomat; hogy egy néző fürkésző tekintete számára mit képviselt a porba hullást. Formálnom kell magam, napról napra alakítanom önnön lényemet és ma este, mikor ha csak pillanatokra is de hattyúvá váltam, akkor éreztem igazán, hogy élek, hogy küzdök. - Nagyon elrontotta az esésem a darabot? - kérdem szégyenlősen mert félek, hogy a válasz egy erőteljes igen lesz. Táskám után nyúlok, hogy kihúzzam belőle a vizes palackot és aprót kortyoljak belőle. Eltűrve előrehulló tincseimet pillantok végig most először a férfin. Félnem kellene tőle? Elvégre is, a terem üres, kihalt, csak ketten vagyunk. Elővigyázatosabbnak kellene lennem de nem tudom elképzelni, hogy valaki, aki szereti a balettet, erőszakos legyen.


[You must be registered and logged in to see this link.]

Izgatott morajlás fut végig a nézőkön. Tekintetem a magasba emelem de nem látom apámat; persze tudom, hogy dolgoznia kell, főképp azért, hogy fent tudjon tartani kettőnket de a szívem mélyén imádkoztam, hogy sikerül megoldania, hogy itt legyen. Lehajtva fejemet foglalok helyek a kis tükör előtt. Hófehér ruhámban még sápadtabbnak tűnik, mint valaha. Lehunyom a szememet. Most egyedül vagyok, senki nem lát, senki nem hall. Elmormolok egy imát. - Swan! Elárulná miért ücsörög itt még mindig? Menjen! - szinte felpattanok ijedtemben a székből. A tanárnő szigorú vonásaitól mindenki fél és senki nem is mer packázni vele. Anita Rosweet. A nő akit egy részeg sofőr elütött, ezért soha többé nem táncolhat... s aki nem tudja, az tanítja. Rosweet tanárnő, legyen akármilyen szigorú is, tudom, hogy csak a javamat akarja, azért hajt olyan keményen, azért kezel sokkal szigorúbban, mint a többieket. Tudom, hogy tehetséges vagyok és azt is, hogy ezt a tehetséget ápolni kell, hajtani addig, még újra és újra fel nem ragyog. S nekem ma ragyognom kell.
Az első szünet már lement, jön a következő felvonás. Érzem, hogy lábam reszketni kezd; van amikor az izgalom kissé túlteng bennem. Ez az első ilyen hatalmas fellépésem, amelyben főszereplőként hajlongok, ki tudja mennyi ember előtt. A tánc a mindenem. A mozdulatokban teljesedem ki, ekkor válok szabaddá. Szárnyalok. A színpad, a közönség, a világítás eltűnik, csak én vagyok. Egymagam, miközben hattyúvá válok. A tánc kibontja a szemérmesség szirmait, felkínálva testem a közönségnek. Amit látnak nem varázslat. Hosszú, kitartó évek gyakorlása. Mióta anyám elhagyott, nem éltem másnak csak a balettnak s vérzik a szívem, hogy apám nem láthat ma éjszaka... hogy nem lehet velem, amikor a magasba emelkedem, amikor ragyogásom megtölti a színpadot, amikor az ártatlanság fátyla lehullik rólam. Amikor Anthony megrogy alattam és elejt. A földre zuhanok. Hallom, ahogy reccsen a csont de nem hasít belém elviselhetetlen fájdalom és szinte azonnal állásba vágom magam. Nem. Ez nem fogja tönkretenni az estét, amikor annyi szakértő szem figyeli minden porcikámat. Nem. Ez az éjszaka nem erről lesz híres. A zene leáll, a tanárnő pedig már futna a színpadra de intek, hogy álljon meg, folytassuk. Ő egy pillanatig kérdőn néz rám de végül egyetértően bólint. Azok, kik a nézők sorából szörnyülködve emelkedtek fel, most ismét helyet foglalnak. A balettnak ára van. Fájdalom. S ezzel nem most szembesülök először. Kitárom karjaim, hagyom, hogy tollak szakadjanak fel bőröm alól, hogy az emberi karok alakot váltsanak és szárnyak vegyék át helyüket. Kitölt s mire megérkezik a szünet, a fájdalom is vele jön. Kimenekülök a tanárnő, Anthony, a táncosok világa elől. Könnyek mossák arcomat, ahogy lerogyok a színház mögötti parkoló lépcsőinek egyikére. A fájdalom felkúszik a testemen, rácsavarodik minden porcikámra. A lábam már most feldagadt de jól sejtettem; ez pusztán csak repedés vagy szalagszakadás de nem törés. Újragondolom a mozdulatsort. Az ugrást, a nyújtást, a ritmust, a pendítést... minden tökéletes volt. Anthony elkapott, a magasba emelt, szárnyaltam majd zuhanni kezdtem. Egy nő megköszörüli a torkát majd eltűnik. Ideje visszamenni. Lemosom könnyeim és mielőtt még ismét a színpadra lépnék, hagyom, had igazítsanak sminkemen. A tanárnő tekintete rezzenéstelen és még egy másik azt mondja, hagyjam, had menjen a helyettesem, élből elutasítom. Nekem ma bizonyítanom kell. Ragyognom. Ki kell teljesednem, hattyúvá kell válnom. Ők ezt nem érhetik. Nekem a tánc a mindenem, az életem. Nem adhatom fel ezt, nem kérhetik, hogy fekete varjúként lépjek az árnyékba csak mert megsérültem. Nem. Folytatom.
A darab végére úgy érzem, a fájdalom tölt ki s nem a tánc, nem az édes hattyú dala. A taps elsöprő, a közönség állva tisztel meg bennünket. Mindenki kemény munkát végzett, mindenki átalakult ma éjjel. A művészeti akadémiák képviselői elismerik a tehetségem, a kitartásom de még nem fogadhatnak maguk közé. Ők az ugrásban láttak hibát, nem az emelésben. Összetörök. Megsemmisülök. El kell tűnnöm innen. A tüll a táskában, a cipő a kukában. Kötött kardigánba bújok, lábaimat farmerben rejtem el s se szó, se beszéd tűnök el. A színházból nyíló sikátor üres, néma. Nekem pedig erre van szükségem. Csendre. Hosszú percekig burkolózom ebbe bele majd mikor elhal a zaj, ismét belépek a színházba. Még a többiek eltűnnek ünnepelni, én visszatérek a színpadhoz. Most, hogy üres és kihalt, sokkal nehezebb elviselni a lábamban lüktető fájdalmat, mire már be is kellett kapnom pár szem fájdalomcsillapítót. Tudom, hogy csak idő kérdése és hat, akkor pedig már képes leszek hazaindulni.


[You must be registered and logged in to see this link.]