A tizenhatodik század vége felé születtem az Erzsébet-kori Angliában. Vidéki kisnemesként nem igazán érintett minket a politika szele, semmi sem zavarhatta meg a békés családi életet.
Apám falkán kívüli farkasként bárminemű kötelezettség nélkül tobzódott otthon, gyakran mondogatta, hogy ő már megszolgálta a pihenést, most már nincs másra szüksége, csakis ránk.
Anyám szirén mivoltát bőkezű adakozással, jótékonysággal, megrázóan gyönyörű mosolyával rejtette el Birmingham lakói elől. Hogy előttem mivel foglalkozott arról csak halvány utalásokat hallottam, de azokból tudom hogy erős, ravasz asszony volt.
Hosszú évekig néztem szerelmük mámorítóan szívélyes megnyilvánulásait, ezek biztonságot nyújtottak egy gyermeknek. „Anyával és apával minden rendben van, rájuk számíthatok, ők örökké velem lesznek.”
Boldog gyerekkoromat apám lefejezett, kitépett szívű testének látványával zártam le. Mint később megbizonyosodtam róla, egy szirén könnyedén elbánik bármilyen áldozattal, akár vérfarkas vagy saját fajtársa, csak legyenek gyanútlanok. Anyám ott térdepelt mellette, „vörösbe öltözve”, nyaka fehér makulátlansága irritálta szememet, ahogy megpróbáltam befogadni a látványt.
Nem kérdeztem semmit, szeretett apám meggyilkolása azonnali reakciót váltott ki belőlem, minden erőmet beleadtam hangomba hogy a lehető legnagyobb fájdalmat okozzam a még élő szülőmnek, majd amikor a földön feküdt bénultan, akkor rutinos, sokszor látott mozdulattal téptem le a fejét.
A házat felgyújtottam, a környék azt feltételezte hogy apám tette, hogy megszabaduljon anyámtól, aki rájött kapcsolatára a szomszéd falu egyik gyönyörű, fiatal lányával. Hiába tévedtek, ez a rövid utalás nekem elég volt, néhány röpke nap alatt a női nem leírta magát előttem, többé nem úgy tekintettem rájuk mint értékes, törékeny lényekre, hanem mint csalfa, mindent birtokolni vágyó szörnyekre.
Étrendem nagy hányadát teszik ki, még csak vadásznom sem kell rájuk. Egy jólöltözött, jólszituált, magabiztos férfi feltűnik a radarjukon és ők azok akik sötét sarkakba, eldugott helyekre, magányos otthonaikba vonszolnak.

A családi vagyonból zavartalanul élhettem a megszokott életet, egészen addig amíg betartottam fiatalkorom szabályait.

"-Ne a saját portádon ölj!
-Legyenek barátaid, légy a közösség tagja!
-A pénz mindent megold!"

A gyarmatosítás alatt nem mertem az Újvilágba jönni, utána pedig elég sokáig halogattam, de most megérkeztem és mint sokan, én is úgy érzem, hogy a világ a lábaim előtt hever.
Brooklyn feltörekvő részében vásároltam egy lakást, szinte teljesen berendezve vár érkezésemre. Ha minden a terveim szerint halad ingázni fogok korábbi - London - és új otthonom között. Habár befektetéseimet bárhonnan tudom kezelni, a barátaimat nem csomagolhattam be és hozhattam magammal, őszinte sajnálatomra...

És hogy mik a terveim? Úgy érzem itt az ideje feladni az anonimitást és végre valóban részt venni a fae életében, ezen kívül pedig csak a szokásos: jól érezni magam.
Hogy mit nem szeretnék? Nem igénylem a megváltást, nem vágyom "jobb életre". Nem ismerem a bűntudatot, de ha mégis erről szeretne valaki beszélgetni, legalább lesz min jóízűen nevetnem.