A nők elég kevés része van pozitív véleménnyel a dolgaimról, de akik mégis képesek valami jót is hozzáfűzni a tevékenységemhez, hát azokat meg szoktam becsülni. Nem mellesleg negatívat soha nem hallok, hiszen tudják, hogy az mivel jár. De azért becsülnek annyira, hogy ne hazudjanak. Egyszerűen megérzem azt, ha valaki hazudni próbál nekem. Nem olyan egyszerű engem átverni, mint azt mások gondolják. A játék, ami kettőnk között zajlik nagyon is élvezetes.. Akárhányszor közelebb kerülünk egymáshoz olyankor az egyikünk hátralép és meg kell mondjam, hogy ezt élvezem. De azt még mennyire élvezném, ha végül a karjaim között tarthatnám ezt a szépséget a saját szabályaim szerint.. Kiélhetném rajta az összes beteg gondolatomat, amit nem szégyell bevállalni. Nem bírtam, hogy állandóan távol legyen tőlem ezért magamhoz vontam. Azt akartam, hogy a közelségem megszédítse és olyan dolgokat mondjon el, amiket talán egy bizonyos távolságot feltartva velem szemben nem mondott volna el. Kérdésre egyszerűen csak bólintok. Az őrületbe kerget, már annyira, hogy mondhatni a hangomat is elveszítettem. De azt hiszem jelen pillanatban a szavak feleslegesek voltak. Engedtem, hogy kezemet a nadrágjába irányítsa és, ami ott fogadott akaratlanul is egy hatalmas mosolyt csalt az arcomra. Sejtettem, hogy hatással vagyok rá, de ez még engem is meglepett. Elég ritkán lepnek meg a dolgok, de ez most olyan volt. – Akkor semmi nem tart vissza attól, hogy most a karjaimba vesd magad, ugye édesem? – Tettem fel a kérdést, de mivel megint elhúzódott tőlem vámpírsebességgel előtte teremtem és a karjaim közé zártam készen arra, hogy itt helyben kisajátítsam csak magamnak. Nem volt olyan ember, aki megállíthatott volna még ő maga sem. Egyszerűen annyira feltüzelt, hogy majdnem eszemet vesztettem. Ezt pedig nekem soha nem szabad. Egy pillanatra sem veszíthetem el a fejemet, mert az még a vesztemet is okozhatja. Főleg, ha egy olyan személyről van szó, mint Indiana. Mégis csak azzal bízták meg, hogy öljön meg engem. Azt hiszem ez épp elég okot ad arra, hogy minden egyes mozdulatára odafigyeljek. Nem vártam meg a válaszát. Szenvedélyesen s vadul vettem birtokba ajkait és kezeim, már azon ügyködtek, hogyan szabadítsák meg a ruháitól. Nem érdekelt, ha meztelenül kell innen, majd hazamennie. Nem fogok azért finomkodni a ruháival, hogy legyen mit később felvennie. Ha már volt benne annyi, hogy ennyire maga köré csavart a legkevesebb, hogy nem reklamál a szakadt ruhadarabok miatt.
Jól sejti. Tagadhatom, hogy tetszett a látvány, hogy felizgatott amit velük tesz de felesleges volna. Nem vagyok szent, soha nem is leszek és botorság lenne tagadnom vagy megvonnom azt, amit akarok, ami bármilyen kifacsart módon is de örömet okoz. - Nem félek. - eltáncoltam újabb érintése elől, hát most ideje volt, visszatáncolnom karjaiba. Pontosan azt ragadta meg, arra a szóra csavarodott rá, ami szikrát robbantott bennem. Sosem tudtam lemondani egy jó kihívásról. - Azt kérded élveztem-e? - furcsa sötétség villan át tekintetemen. Hagyom, had ragadjon magához – már ha megteszi – és tekintetébe mélyesztem sajátomat. Ajkamba harapok. Lábujjhegyre állok és füléhez hajolok. Apró, gyöngéd harapással bókolok fülcimpájának majd megragadva jobbját vezetem be nadrágomba. Hagyom, hogy ujjai kitapintsák a lényeget. Nedves ölem, forrón lüktet. - Láttam, ahogy azok a nők meghajolnak előtted... hogy anélkül okozol nekik fájdalmat, hogy megérintenéd őket és azt is láttam... -
sóhajtok fel, ahogy keze után nyúlok, hogy kihúzzam nadrágomból ha ő még nem tette volna meg – Ahogy azt is láttam, hogy mi volt az ellenszegülők büntetése. - mondom ridegen de testem elárul. Úgy feszül neki a férfiének, mintha mágnes vonzaná. - Igen, piszkosul élveztem. - húzóm el fejemet fülétől, hogy ismét megtaláljam a gonoszság színezte íriszeket. - Éjszakáról-éjszakára gondoltam bele, milyen lenne ha én feküdnék a karjaid között. S minden alkalommal... - nyúlok ismét Sebastian férfiasságára – elégedetten szenderültem álomba. - vigyorodom el mocskosan, de nem állok le. Ujjaim gyöngéden simogatják a másikat a nadrág anyagán keresztül. Azt akarom, hogy tisztában legyen vele, nem egy újabb trófea leszek a szekrényében. Én más vagyok, mint a többi. Nekem nem kellenek bókok, hazug rózsák, édes szavak. Engem nem kell félteni, nem fogok eltörni. Túlságosan is kemény fából faragtak ahhoz, hogy óvni kelljen és igaza van a vámpírnak. Nem fogok könyörögni. Senki előtt nem hullok térdre, csak akkor ha én úgy akarom és akkor sem azért, mert imádkozni akarnék. Engem nem lehet megtörni, eddig is csak nagyon kevesek jutottak el oda, hogy egyáltalán megpróbálják. Vad vagyok és ha belendülök, fékezhetetlen. Hirtelen eresztem el és lépek el tőle. - Döntsd el mit akarsz de azt ne várd, hogy könyörögjek. Az unalmas. - rántom meg a vállamat és elfordulva tőle, indulok meg a tetőtér egy viszonylag rejtettebb zuga felé.
Vonz ehhez a gyönyörűséghez valami. Most pedig már tisztán látom, hogy mi is ez a bizonyos valami. A veszély. Én is a függője vagyok csak úgy, ahogy ő. Azonban tényleg megéri az életemet kockáztatni egy valószínűleg csodálatos élményért? Ha végig gondolom azt kell mondanom, hogy nem. De tulajdonképpen megérné kihasználni ezt az alkalmat. Hiszen valószínűleg most utoljára áll hozzám ilyen pozitívan. Nem látom a dolgok végkifejletét. Nincs meg benne az a bizonyosság, hogy mindent kézben tartok s ez az, ami engem megőrjít. Ugyanakkor lázba is hoz a bizonytalanság. – Ha annyira nem félsz mégis miért hátrálsz meg akárhányszor egy kicsit közelebb érek hozzád? Mikor már karnyújtásnyira van az a bizonyos innen már nincs visszaút tábla? Szeretem a kihívásokat kedvesem még véletlenül se érts engem félre. Te félsz, mint mindenki más. Mégis azt várod, hogy másképp viselkedjek veled. Nem vagy ugyanolyan, mint a többi nő ezt elismerem.. Azonban vannak közös tulajdonságaid az átlaggal. Lehet, hogy a félelem éltet s én ezt meg is tudom adni neked elhiheted. Sőt, ha jól sejtem tudod is. Mennyire élvezted, mikor végignézted a beteges kis játékaimat? Belegondoltál, hogy milyen lenne, ha te lennél ott? Kibírnád? Én nem hiszem s meg kell mondjam, hogy kár lenne egy olyan szépségért, mint te vagy. Főleg, mivel a fejemre vadászol. Ezt bóknak veszem, de közted s köztem ez.. Egy véget nem érő macska-egér játék, amiben nem kívánok részt venni. Ha könyörögsz talán, de téged elnézve ez nem fog megtörténni. – Ahelyett, hogy hátat fordítanék neki végig a szemeit vizslattam. Kíváncsi voltam, hogyan reagálja le a szavaimat. Nem szívesen hagynám itt. Főleg, mert igen is tetszik ez a kisebb játék, ami kettőnk között zajlik, de mint mindig.. Most is szeretek a jelekből olvasni, ami egyenlő a ki nem mondott szavakkal. Remélem, hogy ez a szépség nem fog csalódást okozni. Eddig nem arról volt híres, hogy mindent csak úgy eltűrne. Azt akarom, hogy a karjaimba táncoljon, mert vágyik rám. S ne meneküljön előlem.
Csókol és el kell ismernem, jól tudja, hogyan és hol kell csókolni egy nőt. Tetszik, hogy egyszerre gyöngéd és vad, hogy igazi játékosként próbál meg ujjai köré csavarni. Persze, engem nem olyan egyszerű elcsábítani, mint a miniszoknyás lányokat, akik valósággal felkínálják magukat bárkinek, aki hajlandó két percnél több figyelmet szentelni meg nem értett kis lelküknek. S Sebastian ezt rögtön felfogja. Incselkedik velem, kihív maga ellen. Jól tudja, mit kell mondania, hogy igent mondjak mocskos játékára. - Nem félek. - ejtem ki a két szót ajkamon dühösen. Felcsap bennem a harag. Nem félek tőle sem attól amire képes. Nem érdekel, hogy végezhetne velem ha akarna. Nem tud megrémíteni. Nem fog megrémíteni, még játékaival sem, amelyeknek szabályait ő diktálja és én elszenvedő alanya leszek. - Ahhoz több kell, hogy megrémíts Sebastian. Én nem az az elveszett lélek vagyok, mint a bárokban felszedett kislányok. Nekem nem kell biztonság. - felhúz. Jól teszi.
Csípős nyelvem van és nem fogom vissza magamat. Soha nem tettem. Nem érdekel a következménye. - Mindig kapható vagyok egy játékra. - húzom mosolyra ajkamat, ahogy magához ránt. - De eddig nincs játszma. Eddig csak szavakkal simogattál. Hol marad a ragadozó? - most én incselkedem vele. Azt akarom, hogy tudja, hogy én más vagyok, mint a többi nő. Én ember vagyok egy démoni lélekkel. Halandó vagyok, olyan sötétséggel, ami a gyengébbeket felemészti, ami az átlagos halandókon felülkerekedik de rajtam nem. Én együtt élek s lélegzek a mocsokkal ami bennem nyúlós masszaként terül el, ami lelkemre fontja tüskés csápjait. Ami torkomra kúszva próbál megfojtani de képtelen, mert túl erős vagyok és nem engedem. Én birtoklom a bennem pulzáló sötétséget és nem az engem. - A szavakkal pedig az a baj, hogy bárki tud szépen játszani velük, Sebastian. - tovább ingerlem. Táncra hívom a bestiát. Sátántangóra szólítom fel. Ki akarom csalni rejtekéből. A jól álcázott úriember helyett én a szörnyeteget akarom. Bekebelezni, uralni. - Persze, megértem ha megriadtál. - suttogom ajkaira szemtelen szavaimat, miközben kitáncolok öleléséből. Nem, engem nem kaphat csak úgy meg és magasról teszek a játékszabályaira. Én állandó kihívás vagyok, nem egy egyszerű cafka, akire csak rá kell mosolyognia. Színpadias sóhaj szakad fel belőlem, ahogy előre és hátra táncolok érintése elől.
Mágnesként vonzz magához. Ritkán fordul elő, hogy egy nő ekkora hatással legyen rám. Nem vagyok az a típus, aki túlságosan is sokat ad bele egy ilyen kis kalandba. Többnyire az egész csak önmagam szórakoztatására történik és semmi köze nincs ahhoz, hogy a másik fél is örömöt lelje a dologban. Bár néha az is megengedhető. Kivételes alkalmak, de.. Elfogadhatóak. Ha mindig csak én lennék a főtéma ráunnék. Vére annyira édes volt, bódító. Már majdnem beleszédültem. Akartam ezt a nőt. Annyiféle módon, ahányféleképpen csak megkaphatom. Persze ezekbe most kivételesen kell az ő beleegyezése. Egy újabb kivétel. Nem akarok olyan dolgokat tenni vele, amit ő nem szeretne, mert valahol biztos le van írva, hogy ne haragítsd magadra a kelleténél is jobban azt a személyt, akit felfogadtak, hogy megöljön. Megpróbálom tartóztatni magam azonban nem ígérhetek semmit. Nem szokásom elnyomni az ösztöneimet és azt, aki én magam vagyok. De most el kell nyomnom a sötét vágyaimat. Egyrészt, mert nem veszíthetem el a fejem.. Ki tudja milyen őrült játékot kíván velem játszani ez a szépség. Másrészt pedig nem hiszem, hogy tolerálná a játékszabályaimat. Eddig még egy nő sem rajongott értük túlságosan. Na, jó ez egy hazugság. Volt, aki roppantul élvezte. Az ő társaságukat én is sokkal jobban élveztem, ha őszinte akarok lenni, de most nem az emlékek tengerében kell úszkálnom, hanem kiélveznem a jelen pillanatot ezzel a gyönyörű, sötét angyallal. – Talán félelmet ébresztenek kegyedben a szokásaim? Ha csak ez állja utunkat egyetlen egy alkalomra hajlandó vagyok lemondani azokról a dolgokról, amelyek rettegést váltanak ki önből. Bár úgy hittem, hogy szereti, ha adrenalin járja át a testét.. – Egy jó kalandért megéri áldozatokat hozni. Azonban az, hogy tényleg megérte-e az csak a végén derül ki. Előre nem jósolhatom meg a végkimenetelét a dolgoknak. Az is lehet, hogy pont itt fogom feldobni a talpam. De legalább egy vigyorral az arcomon halok meg. Nézzük csak a jó oldalát. – Szóval.. Van kedved a játékhoz vagy nincs? – Újra magamhoz húzom, hogy testünk újra egymásénak feszülhessenek. Remélem, hogy igenlő válasz fogja elhagyni tökéletes, csókra termett ajkait, mert ha nemet válaszol kénytelen leszek itt helyben véget vetni a játéknak. Ha nem élvezem, akkor számomra a játék nem játék és véget kell vetni az egésznek. A saját szórakoztatásomra cselekszem. Mindig, mindenhol.
- Fedezd fel magad. - nyögök bele csókunkba vigyorogva majd felsóhajtva engedem, hogy megízlelje véremet. Elereszt, karjai átölelnek. Csókol, falni kezdi ajkaim, lecsókolja bíborszín véremet. Éhesen hatalmasodik felém. Játszunk. Sóhajaink egymást kergetik. Teste az enyémet akarja s nem mondom, hogy nem szívesen hajolnék meg akarata előtt. Ez azonban csak játék. Láttam már mit művel a nőkkel; mit jelent számára a játék, hogy mik követik a csókokat, a becéző érintéseket. Kifordulok, eltáncolok. A penge megvillan a kezemben, ahogy megemelem és lecsapok vele. Nem érdekes célba talál-e. Ha meg akarnám ölni, meg tudnám tenni. Persze, biztos, hogy magával rántana, ebben nem kételkedem. Most azonban sátántangóra hívom. Ha játszani akar velem, annak ára van. Mocskos vigyor ül arcomon. - Tudom milyen játszma ez Sebastien. - ellépek
előle s ha nem lép után vagy ragad meg könnyedén, akkor újra hátrálok. - Láttam eleget. - intek fejemmel a túloldali épülettömb felé, ahol a férfi lakik. Tudatni akarom vele, hogy pontosan tudom mi számára a játék... s azt is, hogy én veszélyes játékszer vagyok. Nem adom magam könnyen. Engem űzni kell ha akar. Én vad vagyok. Engem nem lehet csak úgy meglovagolni. Harcos vagyok. Az a fajta nő, aki mindig tartogat valami meglepetést. Az a fajta aki nem tűri a becézgetést, aki nem hajlandó fejet hajtani, az aki túl büszke, aki fejjel megy a falnak ha kell, aki dacos, még akkor is ha vesztésre áll és makacsul ragaszkodik az életéhet. Szívesen játszok vele, amíg az én szabályaim szerint alakul a meccs. Eleresztem a pengét. Nem vadászni akarok. Azt akarom, hogy térdre kényszerítsen, hogy felfaljon, hogy a magáévá tegyen de csak addig, még tiszteli, hogy én nem egy újabb ribanc vagyok, nem egy áldozat, nem egy kislány, aki a rossz fiúba zúg bele. Azt akarom, hogy tudja, engem nem rémítenek meg kéjsóvár szokásai de nem is tehet részesükké. Ha ezt megérti űzhet. Ha ezt megérti részesévé tehet a benne élő sötétségnek, megkaphatja testemet, ami amúgy is vonzza... no, nem mintha az övé nem tenné meg velem épp ugyanezt. Akarom őt, meg akarom törni, meg akarom lovagolni azt, amitől más nők menekülnek. Sötétsége épp annyira taszít mint amennyire vonz. Akarom őt. S én megkapom amit akarok.
Tudom választ nem kapok a kérdésemre, de azért jó, ha tisztában van azzal, hogy érdekel. Mégis mi vezette idáig ezt a szerencsétlen lányt. Mondanám, hogy keressen magának valami jobb hobbit, amivel kevesebbe az esélye annak, hogy meghal.. Vagy bármi ilyesmi. Kár lenne ezért a szép arcért, de komolyan. Sajnálnám, ha el kellene veszítenem szem elől. Azonban van azaz érzésem, hogy ez az egész csak a kezdete a mi kis kapcsolatunknak. Ma egyikünk sem fogja lezárni ezt a játékot, ami azt jelenti, hogy újra meg kell próbálnia, majd megölnie engem. Remélhetőleg legközelebb sem lesz túl sok esélye arra, hogy átverjen engem. – Hm.. És van esetleg más is, amiben pokolian jó vagy? – Meg kell mondjam, hogy szívesen kipróbálnám ennek a tüneménynek a teljesítményét. Egy ágyon, de nincsenek különösebb elvárásaim. Nekem a tető is pont megfelel. Örömmel tenném itt helyben magamévá.. Talán még az is előfordulhat, hogy a végére mire odajutnánk, hogy kijátszottuk magunkat mind a ketten és a fejemet kellene vennie nem tudná megtenni. Annak rendkívül örülnék, de jelen helyzetben ez nem több puszta álomnál. Nem szeretem, ha csinos pofik társulnak hozzá az ellenségeimhez, bár.. Olykor nagyon is jó. – Megértem az álláspontodat. – Emberek, már nem nyújtanak neki elég élvezetet. Meg kell mondjam, hogy ez érdekes. Vajon mennyi ideje csinálhatja? Elég fiatalnak tűnik. Sőt nem csak tűnik, de az is. Azonban egy hölgyet sosem szabad a koráról kérdezni, szóval ezt inkább megtartom magamnak. Azonban a fiatalsága ellenére nagyon is érthet a dolgához. Egy amatőr nem kérnének fel arra, hogy megöljön engem. Bár, abból ami eddig kiderült azt mondanám, hogy egy amatőrrel állok szemben. De sosem szabad alábecsülni az ellenségeinket. Annak sosincs jó vége. Csókja pont olyan tüzes, mint a természete. Tetszik. Roppantul tetszik. Azonban még az élvezet pillanataiban sem szabad elfeledkeznem arról, hogy ő egy vadász, aki éppen arra készült, hogy megöljön. Minden egyéb gondolkodás nélkül. Szóval bármennyire is szeretném élvezni a jelenlegi helyzetet.. Ezt nem engedhetem meg magamnak. Legalábbis nem teljes mértékben, mert oda kell figyelnem minden egyes lépésére, ha még meg szeretném élni a holnapot. Újra megcsókolom azonban csak egy apró pillanatra, hogy megízlelhessem a vörös nedűt, ami beszínezte gyönyörű ajkát. – Játszunk. – S újra birtokba veszem ajkait karomat szorosan köré vonom és próbálom kiélvezni a helyzetet, amíg csak lehet.
Kérdez és kérdez de én nekem eszem ágában sincs felelni. Soha, senkinek nem mondok okokat, miért kellene? Eszem ágában sincs elárulna az indokokat amik vezérelnek. - Mit számít? Azt teszem amiben pokoli jó vagyok... - nyúlok előre és tenyerem ismét mellkasára simul. Kacér pillantással mérem végig újra és ajkamba harapok. Ki akar ismerni. Tudni akarja, kivel áll szemben. Épp nekem is ezt kellene tennem de minek pazaroljam el a drága időt, mikor annyival hasznosabban lehetne tölteni? - Ki mondta, hogy nem ölök embereket? - kérdem egyszerűen – De ahogy neked sem élvezet, ha egy betört kancát kell megülnöd, úgy nekem sem nyújt ujjat ha valakit még csak üldöznöm sem kell. - Sötét tekintetemben nem ül megbánás. Ez lett belőlem és én imádom, azt aki most vagyok. Lelkem sötét zugait pedig épp az olyan mocskoknak tartogatom, mint ez a férfi előttem.
Megcsókol. Megcsókolom. Fogaimmal ajkait karistolom. Nem bánom, hogy mozdulni sem tudok de természetembe van kódolva, hogy küzdjek a fogság ellen. Csípőm övének feszül. Mellkasom hevesebben emelkedik s süllyed. Kuncogva vonom el tőle fejem. Nem, ilyen könnyen nem kaphat meg. Én nem valami út menti picsa vagyok, akire ránéz és ledobja a bugyiját. Engem űzni kell mert betöretlen musztáng vagyok. Ezen két szép szempár vagy egy csók – legyen akármilyen pokoli forró is – nem változtat. Nem adom meg magam senkinek, főleg még teljes józanság ül elmémen és most bizony ez a helyzet. Nincs bennem drog, sem alkohol. S ahogy ez eszembe jut, felmordulok. Rohadtul rágyújtanék de kezeim még mindig fogságban tartja, hát miért ne hajtanám, ingerelném tovább a nagy vadat? Lábam felcsúszik az övére, szemtelenül simít rajta végig. Ajkamba harapok újra, ám ezúttal dühösebben, amiért szorítása nem ereszt és ennek meg is van a következménye. Feltéptem az érzékeny húson feszülő bőrt és egy vércsepp már le is gördül rajta. - Hoppá... - nyögök fel miközben szemtelen fény villan tekintetemben. Testem az övének feszül, épp ahogy, ő akarja. De nekem is megvannak a magam módszerei, amiket nem félek alkalmazni. - Túl sokat kérdezel vámpír. Azt hittem, játszani fogunk. - sóhajtok színpadiasnak és testem visszahanyatlik az ajtónak.
– Bocsásson meg nekem az illetlenségért ó, Őfelsége. – Mosoly kúszott az arcomra, miközben többször is végigfutattam a szemem rajta. Annyira tehetetlen. Most akár végezhetnék is vele és letudnám az egészet. De akkor soha nem tudnám meg, hogy ki küldött utánam valakit. Maximum csak akkor, mikor egy fadarab fúródik bele a mellkasomba véget vetve az életemnek. Azt hiszem vele még mindig jobban járok, mint egy másik fejvadásszal. Ha annyira sokat kap azért, hogy megöljön engem, akkor nem hiszem, hogy bármennyire is nehezére esne az első számú rajongómnak még egy fejvadászt felbérelni. Vagy, ha már nagyvonalú akar lenni egy egész csapatot is felbérelhetne csak azért, hogy megöljön engem. Az valahogy sokkal szívhez szólóbb lenne. Talán még egy kicsit meg is hatódnék a dologtól, de szívesebben állnék szemtől-szembe azzal, aki el akar tenni láb alól.. Nem értem, hogy miért nincs benne annyi tartás, hogy Ő maga álljon elém. Komolyan mondom, nevetséges. – Ha már egyikünk sem akarja befejezni ezt az egészet.. Akkor mondd mégis mi vett rá arra, hogy ilyen kis küldetéseket vállalj el? Mármint embereket is ölhetnél.. Ott is jelen van az adrenalin, a veszély bőven. Bár ott sokkal nagyobb esélyed arra, hogy felül kerekedj rajtuk. Kíváncsi vagyok rá. Kíváncsi vagyok rád. - Meg akarlak fejteni. Ezt már inkább csak magamban tettem hozzá a mondanivalómhoz. Megölték a családját? Vagy a szerelmét ragadták el tőle? Általában ez az, ami a vadászokat afelé sodorja, hogy megpróbálkozzanak sokszor a lehetetlennel. De azért kíváncsi voltam az ő történetére is. Nem úgy tűnt, hogy nagyon akar beszélgetni és hülye lettem volna, ha azt mondom, hogy nem vonzódom ehhez a nőhöz. A háta az ajtóhoz simult én pedig igazi ragadozóként tettem meg az utolsó pár lépést, ami elválasztott tőle. Hmm. Meg akarom ízlelni az ajkait, a vérét.. Lehet, hogy őrültség ez az egész főleg, mivel Ő az, akinek le kell szállítani a fejemet, de most nem számít. Mindketten egy játékot játszunk, akkor miért ne élvezzük? Egyik kezem a derekára csúszott úgy húztam közelebb magamhoz a másikkal pedig a feje fölé szorítottam a karjait, hogy még véletlenül se próbálkozzon. Testemmel pedig teljesen megbénítottam az övét, majd pedig közelebb hajolva szenvedélyes csókkal ajándékoztam meg gyönyörű ajkait.
Türelmetlen vagyok, makacs és végtelenül vad. Fékezhetetlen természetemnek azonban ára van. Jelenleg pedig egy tetőn ragadtam azzal, aki pontosan tudja, hogy némi pénzért cserébe, hajlandó lettem volna életét venni. - Hercegnő? - kérdem és helyzetem ellenére könnyű vigyor kúszik arcomra – Ugyan. Szólíts nyugodtan Őfelségének. - vonom meg a vállamat de akaratlanul is teszek egy lépést hátra, ahogy előttem terem. Fejemben visszhangzik mondata. Ujjai arcomra simulnak, én pedig értük nyúlva ragadom meg őket, hogy aztán ajkaimra vonva azokat csókoljak rájuk és kapjam be őket. Végül eleresztem a férfit. Persze, nekem is vannak terveim ha már itt fogunk éjszakázni és cseppet sem érdekel, hogy egyeznek-e az övéivel. - Helyes! Nem venném a szívemre ha mégis megtennéd. - piszkos vigyor játszik arcomon. Tagadhatatlanul magához édesgetett szavaival, könnyed mégis határozott stílusával. Ez az én bajom.
Az anya kicsi fia típussal semmit sem tudok kezdeni és a seggfejek is csak annyit érnek el, hogy találkozhatnak az öklömmel. Ellenben ezek a fajta mocskos rohadékok, akik nagyon is veszélyt jelentenek rám, akik egyetlen mozdulattal vethetnek véget az életemnek, nagyon is magukhoz tudnak csábítani. Már rég nem vagyok az, az ártatlan kislány akinek becéző szavak kellenének, aki csak az erős karok között érzi magát biztonságban. Az a kislány meghalt azon az éjszakán, amikor lemészárolták a családját. Az a gyermeki ártatlanság elveszett. Bennem már nincs megmenteni való. Bennem életre kapott az a fajta sötétség ami nem tűr ellenmondást, aminek fájdalom kell és aminek újra és újra ki kell hívnia magát a halált, hogy arcon köpve sétálhasson el. A félelem pedig ami felemészti testem, olyan adrenalin löketekkel tágítja ereim, hogy kénytelen vagyok megálljt parancsolni magamnak. Olyan ez számomra mint a drog és én függök tőle. Hátrálni kezdek de csupán két-három lépés és hátam a zárt ajtónak ütközik. Igaza volt. Semmit nem kellett tennie, hogy elcsábítson. Tekintetem kihívóan emelem rá. Alakomon jóleső bizsergés fut végig. Kíváncsi vagyok mire készül és szólásra nyitom ajkamat de végül semmit sem mondok. Valahogy bent rekednek a szavak és én nem tudom elvonni tekintetem ajkairól.
Mindig is szerettem az olyan játékszereket, akikhez egy kicsit rögösebb út vezet. Mi abban az élvezet, ha valaki csak úgy a karjaidba veti magát? Különböző játékokat szoktam játszani, hogy minél közelebb húzzam magamhoz az illetőt. Bizalmat gerjesztek benne, amit képes vagyok egy másodperc töredéke alatt porrá zúzni. A rémület, ami kiül az arcukra egyszerűen felbecsülhetetlen. De ugyanakkor most valahogy az is tetszik, hogy az előttem álló gyönyörű nő meg se rezzen. Pedig Ő tisztában van azzal, hogy ki vagyok és mikre vagyok képes. Mégsem fél. Vagy, ha fél is jól leplezi és ez számomra igazán vonzó egy nőben.. Nem elég, hogy szép, de még okos és bátor is. Egy ilyen nőre vágytam már egy jó ideje. – Igen.. Vannak rosszabb dolgok a halálnál és én, szinte mindent láttam, már. Kétlem, hogy tudna találni valamit, ami megtörhetné a határozottságomat. – A húgom. De ő még be van zárva a kriptába. Azonban a büntetése, már letöltődött. Majdnem 200 éve rothad odabenn. Itt az ideje, hogy világot lásson. Remélhetőleg a veszély, amiben élni fog észhez téríti, majd annyira, hogy ne kószáljon el mindenhová. Legalábbis ne nélkülem. Ha kell a szobájában fogom kiláncolni.. Nem kockáztathatom az életét. Azonban, ha veszélybe sodródna az biztosan csak a saját hibájából történne. Onnantól kezdve pedig, már nem az én dolgom megvédeni. Mozdulatlanul állok és akaratlanul is úgy vigyorgok, mint egy idióta. Tetszik ez a lány. Nem tudom, hogy ki fogadta fel arra, hogy eltegyen láb alól, de nagyobb szívességet tett nekem ezzel, mint azt gondolná. Azt ajtóhoz sétált, amit érkezésemkor bezártam. Miután feladta a próbálkozást hátrafordulok és még mindig ugyanazzal a vigyorral az arcomon szólok hozzá. – Valami gondja van a zárral, hercegnő? – Ó, nem. Mi itt még nem végeztünk. Egy pillanat alatt ott teremtem előtte, ami talán nem volt a legokosabb húzás, majd kezemmel végigsimítottam az arcát. – Nem bántalak. Még. – Mondtam egy ravasz mosoly kíséretében és egyre csak csökkentettem a kettőnk közötti távolságot.
Tekintetünk találkozik és ajkaim csibészes mosolyra húzódnak. Nem, nem vagyok az a fajta kislány, aki megretten egy vámpírtól, sőt. Szeretem kihívni őket nem a sors és egyéb baromságok miatt, hanem azért mert az adrenalin lüktetése testemben, úgy vonz a veszélyhez mint éjszakai pillangót a lángok. Tudom, hogy meg fog égetni de kell nekem, hogy ez a láng a testembe marjon. - Ugyan, Mr. Rayne, mindketten tudjuk, mennyivel kreatívabb dolgok léteznek a halálnál. - nyalom meg ajkam, hogy aztán fogaimmal harapjam be – S abból amit az utóbbi időben láttam, nem gondolom, hogy féltenem kellene magát. - mosolyom egyre pimaszabb, holott a saját szememmel láttam, mit tesz ez a férfi a halandókkal... milyen szabályok szerint játszik velük.
- Én viszont nem szeretem futni Sebastian. - hajtom oldalra fejemet – Engem nem űzhet... - beleborzongok pillantásába, a félelembe mi újabb adag adrenalin bombát lök végig testemen, hogy elnyomja a félelemet. Rezzenéstelen arccal, nyugodtan emelkedő mellkassal lépek közel a lángokhoz. Várom, hogy megragadjon, hogy égessen de nem teszi, egyelőre épp oly mozdulatlan mint én, mielőtt megmártom valakiben a pengét vagy eleresztem az íjat, hogy a nyílhegy halálos sebet ejtsen. Én egy büszke préda vagyok, engem nem lehet űzni. Túl vad musztáng. Túlságosan büszke. - Ahogy én láttam, nem csak ez közös bennünk. Egyikünk sem szeret túl sokáig várni... miközben annyi minden mást is lehetne csinálni. - Lépek el tőle és a tetőtér ajtaja felé indulok. Nem csak büszke vagyok de vad és makacs is... és persze, türelmetlen. Nem fogok egész éjjel várni arra, hogy lépjen, ugyan, annyit nem ér. Akkor inkább elsétálok. Ám, ahogy a kilincsre markolok és lenyomom, az ajtó nem nyílik. Elmosolyodva csóválom meg fejemet. Bezárta a rohadék, tehát fent ragadtunk. Jobban mondva én, hiszen ő egy ugrással eltűnhet, én meg okoskodhatom ki, hogy jutok le, bő negyven emelet magasból. Remek.
Elég sok ellenségem van. Szóval inkább nem is kezdek el találgatni, hogy mégis ki az, aki keresztbe akar nekem tenni. Vagyis inkább a fejemet akarja vetetni. Mindig is megvetettem az olyan embereket, akik képtelen maguktól cselekedni. Ha valamit jól akarok csinálni, akkor egyértelműen én fogom elvégezni. Ha magamban csalódok az nem olyan vészes, mintha másban. Tudom, hogy mik az érzéseim.. Engem nem lehet könnyedén összezavarni. Ha valamit elterveztem azt véghez is viszem és ez a múltban is így történt. Még a húgom sem volt képes arra, hogy megakadályozzon. Sőt.. Ha úgy vesszük fogtam szépen és eltettem őt láb alól. Az útban volt és nem hagyhattam, hogy bármi is balul süljön el. – Ó, szóval akkor most felvesznek cirkuszi bohócnak vagy mi? Mert más értelmét nem látom annak, hogy bárkinek is élve keljek. – Figyelmen kívül hagytam a megmotozós dolgot, bár szívesen végigtapogattam volna formás alakján az egyszer biztos. Azonban most jobban foglalkoztatott, hogy mégis ki az, aki felbérelte meg mire megy ki ez az egész. Tudtommal, akinek ártottam az, már mind rég halott. Mondjuk a létezésemmel is nagyon keresztbe teszek pár embernek, de ez van. Ha nem tudja elfogadni ugorjon egy vonat elé vagy fogadjon fel valakit.. Nem olyan nehéz. Túl okosnak sem kell lenni a dologhoz, de ez, már túltesz mindenen.. Egy gyönyörű nőt fogadnak fel a meggyilkolásomra. Micsoda veszteség ez a világ számára. Mert, ha csak egy rossz lépést is tesz a játékunkban, ahol én diktálom a szabályokat.. Egyszerűen megölöm mindenféle hezitálás nélkül. – Akkor, már van bennünk valami közös. – Szeretek játékokat játszani, de nem szeretem, ha túl hamar érnek véget. Az ilyesmi előfordul persze, hiszen nem mindenki követi a szabályaimat. Igazából nagyon sok nincs. Egy talán. Ami nekem nem tetszik az egyszerűen nem érvényes és kész. Lehet, hogy egy nagyon gyerekes szabály, de eddig nekem bevált a játékaim során és rettentően jól szórakoztam. Még akkor is, ha némelyik elég rövid ideig tartott. – Nincs szükségem se virágra, se italra. Csak rám kell nézned, drágám és a csábításom máris sikeres lesz. – Gonosz mosolyra húzódott az ajkam. Ha azt akarja, hogy elcsábítsam mindenféle baromsággal, akkor nagyon, de nagyon rossz ajtón kopogtat. Ez az egész nem az én stílusom. Egy nőnek vagy kelek vagy nem. Ha azért bérelték fel, hogy megöljön, ha nem. Soha nem szokásom túlságosan megerőltetni magam. Az nem én lennék. Minden olyan egyszerűen megy, hiszen „épp” ésszel végiggondolok mindent és kikövetkeztetem az összes lehetőséget így tartva kézben a dolgokat.
Lassú körözésem végéhez értem. Szemben álltam vele és tekintetem az övét kerestem. Oldalra biccentett fejjel haraptam be alsó ajkam majd hezitálás nélkül vigyorodtam el szavaira. A tőrrel a kezemben tártam szét karjaimat. - Ajajj, lebuktam. - nyalom meg ajkam és egyetlen mozdulattal hajítom el magamtól a tőrt. Csibészes vigyorral indulok meg felé. Nem érdekel a félelem mert az izgalom nagyobb... imádom ezt az érzést... amikor az adrenalin elönti egész testemet, amikor ereimben gyorsabban száguld a vér, amikor a szívem zakatol és izmaim megfeszülve állnak készen a harcra. Akkor fékezek le végre amikor csupán pár centiméter választ el tőle. Karjaimat kitárva nézek szembe vele. - Akkor akár meg is motozhatsz... - letörölhetetlen vigyor ül képemen. Egy cseppet sem zavartatom magamat. Ahogy közel hajol, tekintetem az övébe fúrva hajolok füléhez – Ki mondta, hogy holtan kellesz? - kérdem hirtelen és mielőtt még elhajolnék, hozzáteszem – s honnan tudod, hogy ez az egész nem egy átverés? Elhitetem veled, hogy egy védtelen kislány vagyok, aki elcseszte, miközben a megbízom már készül meghúzni a ravaszt. -
elhúzom a fejem de még csak meg sem rezdülök. Egyszer mintha valaki azt mondta volna, hogy ne keverjem az üzletet a magánéletemmel de... nos, valljuk be, én mást sem tettem. Kimondottan élveztem, amikor a kettőt összekötöttem. Vegyük például a múlt hetemet; egy másik férfit kellett kiiktatnom és kellemesen csalódtam, amikor kiderült, hogy áldozatom, a legtöbb idejét, egy olyan klubban tölti, ahol dominák kegyeit keresték a férfiak, akik számomra gyönge és hitvány selejtnek számítottak. Persze, azért magam is belevetettem magam az orgiák nyújtotta gyönyörök egyikébe. Még, hogy ne keverjem a kettőt. Ugyan már. - Semmiképp se ugorjunk a végére. - rázom meg fejemet és tenyeremmel ingébe markolok. - Nem csípem ha túl hirtelen ér véget valami. - rántom meg vállamat és elfordulva tőle hagyom faképnél és indulok meg a fegyverem felé. Kényelmes léptekkel haladok, nem sietem el. Csípőm szándékosan ring meg és lassú, magabiztos szemtelenséggel hajolok le, hogy aztán felkapjam a már elkészített fegyvert és pillanatok alatt szedem darabokra. Drága a felszerelés és nem venném a szívemre, ha a vámpír, ripityára törné. Elpakolom a fegyvereket és visszafordulok a férfi felé. - Még mindig se virág, se ital... - sóhajtok fel színpadiasan – hogy fogsz tudni így elcsábítani? - eszemben sincs végezni vele. Ó, hát nem vagyok egy jó munkamorállal megáldott lélek az biztos. Ahogy az is, hogy ha a vámpírtól nem félek, akkor a megbízómtól pláne nem. Gazdag, hájas politikus. Fogalmam sincs miért kell Sebastiannak meghalnia de őszintén, nem is érdekel.
Tetszett a stílusa. Nem az a tipikus, ha már a közelembe jön, akkor a gatyámba csinálok stílusú leányzó nekem pedig pontosan erre volt szükségem. Egy kis szórakozásra. Nem szeretem a barbie babákat, akik ugranak minden egyes szavamra. Szeretem kiélvezni a helyzetet. Ezt pedig úgy csinálhatom a legjobban, ha megfelelő alany kerül a kezeim közé. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a mai nap egy igen szerencsés nap mindkettőnk számára. A játékhoz ketten kellenek és ő láthatóan rá is bólintott az egészre, szóval miért is ne? Ha már elkezdtük, akkor adjunk meg a módját. Mégis mi lesz a vége? Ez még teljes mértékben a jövő zenéje. – Ha annyira nem gyáva, miért nincs itt maga mellett? A helyében én figyelemmel szeretném követni, hogy mégis miért is fizettem. Megfigyelni a célpontot úgy, hogy az szinte az első pillanattól kezdve rájött erre? Már nem azért, de én ezért az égvilágon semmit sem figyelnék, hiszen mivel valószínűleg ennek a bizonyos megbízónak köze van hozzám. Elég könnyen lebukhatna ő is csak úgy, mint most te tetted. – Megvető mosollyal figyeltem őt, de egy lépést sem tettem felé, hiszen nem akartam, hogy úgy vélje meg akarom támadni vagy valami ilyesmi. Idő előtt soha nem alkalmazok fizikai erőszakot. Azt ki kell számítani, hogy mégis mikor kell bevetni. Nem hadonászhatok csak úgy bele a semmibe. Tönkretenném a szórakozásunkat, ezt pedig egyáltalán nem akarom. – Hogy őszinte legyek nem egy hölgyre számítottam. Azt pedig remélem, hogy megérted, hogy a férfiak felé nem vonzódom. – Nem mindennap találkozom egy kemény és határozott nővel. Jobban mondva elég ritka alkalmak egyike, mikor egy ilyen gyönyörű s mégis talán sötétebb a lelke, mint az enyém. – Szóval mégis hogyan tervezte kegyed, hogy elüssük az időt? Ugorjunk rögtön a végére, ahol leszállítja a fejemet vagy esetleg még szórakozzunk előtte? Na, persze ehhez nem lesz szüksége arra a tőrre, amit annyira szorongatsz. – Észreveszem az ilyen dolgokat. A saját biztonsága érdekében szorongatja meg is értem. Egy mondhatni elmebeteg őrült mellett én is pontosan ugyanezt tenném. Főleg, akkor ha megkértek arra, hogy öljem meg. Na, jó.. Azért komolyabb fegyverhez nyúlnék, mint egy tőr, de ebből kiindulva talán ez a szépség nem is akar engem megölni. Csak ezt még Ő nem tudja. Pénz az, ami hajtja? Mintha én nem tudnám ezt neki megadni.. Egy életen át. S még ölnie sem kellene.. Mondjuk nem az én dolgom, hogy a gondját viseljem.
- S ilyenkor kell hazajönni? - kérdezek vissza, csak, hogy a romantikus pillanatot megspékeljem egy kis házastársi civakodással de aztán tekintetem hirtelen megkomolyodik. Ujjaim elérik a derekamra csatolt tőrt, amivel ugyan végzetes sebet nem fogok tudni ejteni de eszemben sincs harc nélkül megadni magam. Persze, mielőtt a vámpírok lemészárolták volna a családomat, soha nem harcoltam. Nem emeltem kezet senkire, a légynek sem tudtam ártani. Galamblelkű, ártatlan kislány voltam, aki végül egy erős, megfélemlíthetetlen és végtelenül cinikus nővé érett. - Ó, nem. Látja, a megbízom, nem gyáva Mr. Rayne... inkább csak elég okos ahhoz, hogy jól bánjon a pénzével. - rántom meg vállamat könnyedén és látszólag nem indít meg különösebben a tény, hogy akár meg is hallhatok. - Illik ilyet kérdezni egy hölgytől? - vonom fel szemöldökömet és elégedetten csettintek nyelvemmel.
Hátrálni kezdek csak azért, hogy aztán megfelelő távolságba kerülve kezdjem meg körözésemet. - Eleget, ahhoz, hogy egy időre ne kelljen aggódnom... - harapok ajkamba, ahogy végre teljesen végigmérem a férfit és mondhatom, elidőzök rajta egy darabig – ...az életvitelem miatt. - Gondolok ezúttal a végtelen mennyiségű piára, a drogokra és az átmulatott éjszakák perverz vízióira, melyek számtalan dolláromat tüntették már el. - Nem semmi dolog, mondhatom... - körözök tovább, lassú, kimért léptekkel mérve fel ellenfelemet – Még soha senki nem vert át. - csóválom meg fejemet – szóval le a kalappal. Pirospont! - vigyorodom el de nem támadok. Minek? Semmi értelme, nem lenne. Aki felbérelt, nem fog végezni velem, mert ahhoz, valóban gyáva, hogy háborút indítson ellenem. Ha a vámpír nem öl meg és ezért cserébe visszamondom a melót, életben maradok de elúszik a pénz ami komoly motiváció, főképp mivel rühellek emberekkel együtt dolgozni. A helyzet az, hogy nem is lennék már rá képes. A magam magányos módján küzdöttem az életemért de ebbe az életbe, senkinek nem volt beleszólása. - S ha már romantika... - sóhajtok fel – Az első randin, legalább egy szál virágot illene átnyújtania... a bor hiányáról már nem is merek beszélni. - Szemtelen vagyok és magabiztos. Nincs mit vesztenem. Nincs mitől tartanom. De ha már így van, miért is ne szórakozhatnék, még egy utolsót?
Napok óta úgy érzem, hogy figyelnek. S az érzékeim nem szoktak hazudni. Vagyis, hát mondhatjuk azt, hogy elég ritka alkalom az, mikor valami rosszat sugallnak. Így hirtelen nem is tudnék példát mondani rá. Eldöntöttem, hogy az elkövetkezendő pár napban mindent rutinszerűen fogok csinálni, hogy azt higgye a lehetséges új rajongóm, hogy tudja mit, mikor és mennyi ideig csinálok. Gondolkoztam azon is, hogy bekamerázom a lakásom és valahogy eljuttatom hozzá a felvételeket. De hol van abban az izgalom? Hadd hajtsa már magát szerencsétlen, ha ennyire a nyomomban akar lenni. Eltelt pár nap mostanra, már úgy gondolja, hogy tudja a napirendemet. Remek alkalom ez arra bizonyos meglepetés találkozásra, hiszen mi sem okozna nekem nagyobb örömet, mint az, hogy kiderítsem, mégis mit akarhat tőlem. Mikor felértem a tetőre őszintén meglepődtem. Férfira számítottam, de egy női zaklatót mindig szívesebben fogadok. Habár a nők általában veszélyesebbek. Nem ítélem el a férfi társaimat, csak nem mindegyik olyan előre gondolkodó, mint én vagyok. A nők pedig.. Ha valamihez értenek, akkor az a zaklatás. Unalmamban végignéztem pár filmet, hogy lemérhesse, mennyi ideig tartózkodom a hotelban. Az egyikben egy nagyon beteges nőszemély volt.. Hogy miket össze nem tudnak kombinálni. – Muszáj elrontani ezt a romantikus pillanatot azzal, hogy fejvadász, kedvesem? Mellesleg melyik gyáva féreg bízza a piszkos munkát egy ilyen csinos hölgyeményre? – Féloldalas mosollyal az arcomon nézek végig nem egyszer, nem kétszer ezen a csodálatos teremtésen. Akár most is kitekerhetném a nyakát minden probléma nélkül. Bár soha nem szabad alábecsülni a partnerünket. Főleg, ha egy ilyen izgalmas játékról van szó, mint az életem. – Mennyit ígértek a fejemért? – Puszta kíváncsiság hajtott, mert sem megadni nem fogom magam sem pedig eltenni őt láb alól. Túl egyszerű lenne az egész. Oda lenne az izgalom.
A hotel tetőtere kiváló arra amire készülök. Nem kis pénzt kapok ezért az ügyért, nem hibázhatom el. A férfi neve Sebastian Rayne, vámpír. Immár több mint kétszáz éves, no nem mintha ez annyira megrémítene, terítettem már le nála idősebb vámpírt is, a többi fajról nem is beszélve. Sosem kérdezek, így fogalmam sincs mit követett el ügyfelem ellen és nem is igazán érdekel. Az érdekel, hogy akkora pénzt kapok a fejéért, amivel hónapokig meghúzom magam akkor is ha semmi nem akad a horgomra... bár ez igen meglepő lenne.
Reggel érkezem, hogy megtaláljam a tökéletes helyet, hogy kimérjem a szöget amiből lőni fogok, a szelet ami erre és arra is terelheti a nyilat és a többiről nem is beszélve. Nem olyan egyszerű ez mint amennyire a filmekben tűnik. Egy jó nagy adag kaja és egy jó könyv társaságában töltöm a napot. Már figyelem pár napja a férfit és a szokásait. Tudom mikor hagyja el a hotelt és mikor tér vissza így újra és újra órámra pillantok, amikor végre elérkezik az este. A távcső segítségével pillantok a szobára; Sebastian már nincs ott. Elszámoltam volna magamat? Azonnal a hotel bejáratára emelem pillantásom de semmi. Ösztöneim azt súgják, azonnal menjek. Mikor azonban meghallom a tetőterasz ajtajának csattanását, tudom, hogy már késő... tudom, hogy elcsesztem... vagy pedig átvertek. Tudom, hogy veszélyben vagyok, mégis nyugalmat erőltetve magamra, fordulok a férfi felé. - Hmm... Sokkal helyesebb mint a képeken... - vigyorodom el és puklizva mutatkozom be – Indiana Hardy. Fejvadász. - eresztek meg egy tündéri vigyort miközben kezem a hátam mögé emelem, hogy a derekamra csatolt tőrhöz jussak.
Home 
Subject: Re: Tetőtér 
