Subject: Re: 137-es szoba Wed Jun 11, 2014 2:07 pm
Olivia & Me
i can change myself..
Sajnáltam a történteket. Sajnáltam mind azt, ami ezen éjjel történt. Nem indultunk túl jól, s végül ismét egy újabb hülyeségem miatt kaptunk össze. Azt hittem változtam.. de rá kellet jönnöm, hogy tévhitben éltem egészen idáig. Rossz érzéssel töltött el.. de nem magam miatt, a húgom miatt.
Úgy éreztem ki kell engesztelnem őt. Egy újabb elszalasztott esély a nem régiben általa játszadozott sráccal. A véremet ajánlottam, nem ellenkezett. Kezei csuklóm köré fonódnak, majd ugyan nem túl sokat, de érvezve ahogy szívja ki véremet jó érzéssel tölt el. Úgy érzem, tartozok neki. Elhajol, s mi előtt a vérem begyógyítani a saját magának okozott sebet magamhoz rántom a lányt. Közeledni kezdek felé, majd pár centire előtte megállok, s mosolyra húzom számat. - Húgom.. itt. - Jobb kezemet arcára tapasztom, s hüvelykujjammal letörlöm az általa kifakasztott vért, majd számhoz emelve veszem számba, s nyalom le. A vére.. mámorítóan édes, a sok szörnyűséges tette ellenére is. A szemeibe mélyedek.. a nézése mindent elárul. Bár egyikőnk sem merné kijelenteni, de talán már puszta kézzel is érezhető a kettőnk közötti szikra. Amit, természetesen tagadok. Lehetőséget látok benne.. Nem értem húgomat. Összezavar.. az imént még majdnem hogy fejemet vette azért, hogy megöltem a srácot akivel olyan annyira szívesen eljátszadozott volna, most meg.. Felhúzom szemöldököm, s oldalra döntve fejemet tekintek rá. Hiába, ezek ellenére is tisztában vagyok vele hogy nem tehetem ezt mindig, ha valami férfi karjaiban látom.. - Nem akarod? Akkor még is miért hagytál el? - Térek egy komolyabb témára. Elgondolkodtat.. egészen eddig azt hittem ez volt a főbb oka lelépésének, de ezek szerint tévedtem. Vagy csak nagy eséllyel ő sem tudja már hogy mit akar. Húgom után nézek végig kísérve tekintetemmel egészen a fürdőszoba ajtó zárulásáig. Egyedül hagy, gondolataim társaságában. Annyiszor megzavartak már minket, ahányszor a fejembe vettem valamit.. a telefonhoz nyúlok, s gyorsan megrendelek egy kisebb alkoholos ital mennyiséget, nem származna abból semmi jó ha a sárga földig leinnánk magunkat. Valószínűleg olyan dolgok történnének, amiket a későbbiekben megbánnánk mindketten. Időközben a megérkezett a rendelt pia mennyiség is. Fogom a whiskys poharamat s megtöltöm bourbonnal, belerakva két darab jégkockát. A fürdőszoba felé indulok, s a kilincsre nyúlva húzom le azt, de nem tudom kinyitni. Nem akarom kinyitni.. megállok előtte, de a kezemet nem veszem el. Emlékszem.. anno nem volt ilyen gondunk, nyugodt szívvel fürödtünk egymással.. de most nem eme cél vezérelt. Pusztán csak.. közelembe akartam tudni. Féltem.. az újabb elvesztésétől.
Subject: Re: 137-es szoba Sun Jun 08, 2014 12:11 am
Benjamin&Olivia
i will always choose you
Tekintetét figyelem, még nyelvével csuklómat érinti. Érzéki csókot lehel bőrömre és nekem nehezen de sikerül elfojtanom egy sóhajt, mi valahol mélyen gyökerezik bennem, már jó ideje. Testem megfeszül majd ellazul. Észre sem veszem, hogy hosszú évszázadok óta, most először, elpirulok. Szívem szaporábban ver s hirtelen úgy érzem, ez túl intim pillanat ahhoz, hogy mikor végez, nemet mondjak ajánlatára. Ujjaim izgatottan fonódnak karjára és közelebb lépve csókolok rá a sebekre gyöngéden, mert nem bírok elviselni a tudatot, hogy fájdalmat okoz magának értem. Soha nem tettem még ilyet, ezelőtt. Aprót kortyolok véréből és lehunyva tekintetem élvezem ki ahogy átjárja testem... ahogy a benne lakozó sötétség, végigborzongatja ereimet. Idegességemben, olyan hévvel harapok ajkamba, hogy vért fakasztok. Zavartan hajolok el kezétől de nem fordítom el a fejemet, bármennyire is kényszert érzek arra, hogy elrejtsem arcomat. Tudom, hogy tetszeni fog neki vértől csillogó ajkaim látványa és én bizarr módon de tetszeni is akarok lenni. Megfeszül a testem, ahogy végigpillantok rajta. Beteges vonzalmat táplálok saját fivérem iránt és tudom, hogy szégyenkeznem kellene emiatt, mégsem teszem. Annyi évszázad förmedvénye után, hirtelen nem tűnik olyan betegesnek a vágy, amit akkor éreztem, amikor nyelve a csuklómon játszott. - Nem akarom, hogy megváltozz... - suttogom hirtelen, váratlanul mégis határozottan. Ő a testvérem és nem akarom, hogy úgy érezze, hogy meg kell változnia. Bármennyire is tagadom, élvezem, hogy ennyire birtokolni akar.. hogy hatalmat akar szerezni felettem. Persze ezt neki soha nem vallanám be. Ellépek mellőle. Félek, hogy ha továbbra is tekintetének kereszttüzében égek, nem bírok tovább ellent mondani saját ösztöneimnek, mik azt diktálják, hogy leheljek ártatlan de provokatív csókot arcélére. Nem tehetem meg. - Elmegyek tusolni. Rendelj italt. Sokat! - villan bátyámra tekintetem és ellentmondást nem tűrve hagyom magára. Nem, nem bírok a közelében maradni. Le kell mosnom ezt a fojtó bizsergetést, ezt a perverz, megbocsáthatatlan vágyat, ami felébredt bennem. Eltűnök, magára hagyom, had őrlődjön ő is, nem csak én.
Subject: Re: 137-es szoba Fri May 16, 2014 4:00 pm
Olivia & Me
i can change myself..
Igaza van. Nem folytathatom ezt örökké, be kell fejeznem ezt, hogy megölöm azokat a férfiakat akik már csak egy kicsit is közelednek felé. Nem vonhatom meg tőle az efféle szórakozásokat, változnom kell ha nem akarom újra ellökni magamtól ezen tettem miatt. Csak hogy mondani könnyű. Nem kicsi, nem gyerek már mégis ha valaki mással látom olyan birtoklási érzés fog el hogy nem gondolkozom, csak cselekszem. Nem tudom visszafogni magam. Bármennyire is nem tetszik a helyzet, nincs jogom ahhoz hogy ezt tegyem. Bár ez sosem érdekelt..
- Mi lesz? Elhagysz megint?! - Vonom kérdőre a lányt s förmedek rá végül annak tudata ellenére is hogy igaza van. Felbőszít.. nem akarom elveszíteni a saját hülyeségem miatt újonnan. Ennyi idő elteltével rá kell jönnöm hogy egy kicsit sem változtam. - Tudom.. nem csinálhatom ezt örökké. Csak egy kis időt kérek.. - Próbálok ígérni egy számomra még lehetetlennek tűnő dolgot. De tudok változni, miatta igen. Nem követhetem el újra azt a hibát.. nem hagyhat el.. ezúttal nem. Felnőtt nő már, neki is vannak vágyai.. tisztában vagyok vele. Közelségétől egy egészen furcsa érzés kap el. Érzem a kettőnk közötti talán betegesnek titulálható szikrát, de ez ellen egyikünk sem tehet. Az érzéseinket nem tudjuk irányítani, ha csak kikapcsolom s önző módra olyat teszek, amit lehet hogy a későbbiekben mindketten megbánnánk. Így sem tartozok a jófiúk körébe, olyankor pedig nem kívánnám senkinek hogy találkozzon velem. Még talán az ellenségeimnek se, de húgom miatt nem tehetem meg e gyáva tettet. Egy részével jól járna, de ha ez megtörténne nem félném kihasználni őt. Ellép tőlem, s utána fordulva nézek végig rajta. Bármennyire is erősnek mutatja magát előttem ez az összkép megtörik, ahogy ez részemről is igaz. Gyengédség.. nem hittem volna hogy ez a részem még létezik, de húgom ezt mégis könnyedén kiváltotta belőlem még, ha nem is szándékkal tette s jobban járnánk mindketten ha nem így kezelnénk másikat. - Drága, egyetlen húgom.. - Kitárva kezeimet lépek utána, s megragadva kezét pörgetem vissza magamhoz. Keze mellkasomon ér célba, míg én a vállánál fogva húzom végig karján ujjaimat, s csuklójánál fogva felemelem számhoz. - Ha ez a kívánságod.. - Egy gyengéd csókkal kézfejére pecsételem le mondandóm végét a szemébe mélyedve, majd nyelvemmel csuklója körül kezdek játszani, csak hogy kicsit eltereljem figyelmét a bekövetkező fájdalomról. Gyengéden beleharapok bőrébe felsértve azt, s lenyalom a kibuggyanó vért róla majd belemélyesztve fogaimat végül kezdem szívni vérét. Végzek.. elhajolok kezétől s lenyalom szám széléről a bizonyítékot, majd csuklómat számba véve harapom fel sajátomat. - Te következel.. - Nyújtom a lány irányában vérző kezemet, úgy érzem ennyivel tartozok neki. Ő adta vérét, szeretném ennyivel viszonozni tetteit.
Subject: Re: 137-es szoba Thu May 15, 2014 1:23 pm
Benjamin&Olivia
i will always choose you
- Téged választottalak. Erre semmi szükség nem volt. - korholom le őt dühösen, ahogy a férfi élettelenül hull a földre. - Annyi bűne volt csupán, hogy kedveltem. - rázom meg a fejemet értetlenül... mire készül? Tán a világ összes férfiát kiírtja akit szemet vetek és aki szemet vet rám? Nem vagyok már gyerek, nem kell megvédenie, képes vagyok rá magam is. Bocsánatkérésére megcsóválom a fejem. - Ez meg fogja mérgezni a kapcsolatunk bátyám... ha így folytatod, ha nem bírod elviselni... - elharapom a mondatot... mit is nem bír elviselni? Hogy mások érintsenek vagy, hogy mással legyek s ne vele? Hirtelen lépek hátrébb egy lépést de ujjaim nem húzom el arcáról. Az erek éhesen lüktetnek. Nem tudom nézni, ahogy szenved, nem erre képtelen vagyok. Ezért ajánlom, fel neki csuklóm, ezért lépek vissza mellé mert ha meg is rémítenek érzéseim, szükségem van rá, épp úgy, ahogy neki rám, legyen ez bármilyen mocskos vagy romlott is. Magához ránt és nekem elakad a lélegzetem. Kiveszi poharam kezéből és sajátjával együtt az asztalra csúsztatja. - Arra vágyom, hogy ne szenvedj. - csóválom meg a fejemet értetlenül. Ujjait arcélemre simítja, teste enyémnek feszül. Tekintetében sötétség ül és most nem tudom megfejteni őt. Nem tudom megfejteni kérdését, nem tudom pontosan mire gondol. Nézem a fekete ereket, az éhséget, a kibukkanó szemfogakat és nem akarom így látni. - Igen, erre. - nyelek nagyot de nem a félelem miatt. Nem, tudom, hogy nem kell tartanom tőle, hogy soha nem bántana engem... legalábbis fizikailag biztosan nem. A lelkem, ami még megmaradt, egészen más kérdés. Tekintetem az övébe fúrom. Érzem, hogy testemet megint megragadja az a különös bizsergés, ami akkor csapott le, mikor ajkaim felé hajolt és nem tudom, hova tenni ezt az érzést. Úgy érzem megfulladok, hát kibújok érintése elől, ellépek tőle. Ha nem enged, erőszakkal vonom ki magam karjai közül, képes vagyok rá és ezt ő is tudja. - Nem akarom, hogy éhezz. A testvérem vagy! - nyomom meg a jelzőt, hogy észbe kapjunk... hogy én észbe kapjak.
Subject: Re: 137-es szoba Sun May 11, 2014 4:38 pm
Olivia & Me
i did it.. again
Nem rajongok a kialakult helyzetért. Befolyás alatt tudom tartani húgom, tudom hogy a kettőnk közötti kötelék számára mindennél fontosabb, s ezért is mertem választás elé állítani. Nem kell értelmetlenül öldösnöm, bár még mindig szívesen megtenném csak hogy észhez tudjam téríteni őt. Nem szívesen nézem ahogy enyeleg férfiakkal, ráadásul teljesen ismeretlenekkel. Elmosolyodom kissé baljósan ahogy végül mellettem dönt. - Nem. Még nem. - Engedek vágyaimnak, akaratomnak s a férfi felé nyúlok, megragadva a vállát amint felém fordul nyúlok mellkasába s tépem ki szívét tétovázás nélkül. Egy újabb holttest a szobába. A térdére rogy, arca meglepődöttségtől telt, fájdalomnak semmi jele. Kedves voltam,s gyorsan végeztem vele.
A húgom felé fordulok, s látva megvető pillantásait vállat rontok. - Mi az? Talán azt hitted hagyom távozni? Csak miattad voltam ily gyengéd. - Suttogom irányában a mondandóm végét, s hagyom elvenni poharamat. Neheztelhet rám, idővel úgyis enyhülni fog, ahogy eddig is tette. Számíthatott rá hogy végül nem fogok ellentmondani magamnak és ezt teszem. Csak rátett egy lapáttal hogy adott egy kisebb fajta műsört, hagyva úszni a féltékenységben. Ujjai arcomra futnak. Számára talán fura lehet így viszont látni, hogy ha csak külsőleg is , de megváltoztam. Ezek bizonyítják fajilag hova is tartozom, s büszkén viselem jeleit. - Sajnálom.. megkellet tennem. - Kérek végül bocsánatot tettemért. Nem, ezek után sem azt bánom hogy megöltem ezt az embert. Emberek felé soha nem érzek sajnálatot. Egyszerűen a bocsánat kérésem az felé irányul, hogy nem tudok változtatni magamon még ha ezzel fájdalmat is okozok neki. Ajkaimon érezve játszadozó ujjait mélyen a szemébe nézek. Kérését egyszerűen nem tudom hova tenni, még csak a fejemben sem fordult meg, hogy majd pont őt fogom bántani. - Olivia.. hogy kérhetsz ilyet? - Kérdésem lepődöttségtől teli, ugyanakkor jó érzéssel tölt el hogy saját húgom vérét adná csak hogy csillapítsa éhségem. Ő lenne az utolsó ember akiben nem bíznék meg.. ha ellenségről lenne szó már kételkednék benne, hogy a kérés mögött van valami kisebb hátsó szándék de róla van szó így még csak halvány gondolatát sem látom ennek. Nyújtom poharam, s koccintva vele húzom le a pohár tartalmát csak úgy, ahogy ő is tette. Újra tölt.. de én a csuklójánál fogva magamhoz rántom. Érzem teste melegét s nyakához nyúlva közelebb hajolok felé. - Hát erre vágysz, húgom? - Leteszem poharamat s másik kezem arcához tapasztom, hüvelykujjammal simítva arcát, ismét eltérve az ünnepléstől.
Subject: Re: 137-es szoba Sat May 10, 2014 1:00 pm
Benjamin&Olivia
i will always choose you
Nem zavartatom magam. Élvezem a csókot amiben nem lakik sötétség. Ami nem elvenni, hanem adni akar. Az első csókot, miben ki tudja mennyi idő óta de szenvedélyt érzek. Engem akar. S azzal ellentétben akit én is kívánok, bármennyire is fertő vágy ez, az inas csókol, ujjai gerincemen táncolnak. Aztán, mikor bátyám mögém lép, a férfi elereszt, ellép. Felsóhajtok. Választás elé állít s tudja, hogy őt választom. Tudom, hogy tudja, visszatértem után nem választhatok mást. - Menj. - intek neki és ő még egy pillanat erejéig rám mered majd sarkon fordul és távozik. Testvérem felé fordulok. - Remélem elégedett vagy. - mordulok fel és elveszem tőle poharát, hogy lehajtsam a benne pezsgő italt. Ujjaim a kirajzolódott erekre futnak és közel lépve hozzá, lehelek gyöngéd csókot az arcát átszövő éhségre, a féltékenységre, az erőre, mi benne dúl, mi felzaklat engem is. El kell ismernem, hogy egyetlen perc erejéig de kívántam, hogy megcsókoljon... hogy ne csak színjáték legyen az érintése, hogy ajkai az enyémre fonódjanak, hogy magához öleljen mintha még mindig csak az az ártatlan kislány volnék... s valahol az is vagyok. Szükségem van rá, a közelségére, arra, hogy megóvjon, még akkor is ha hatalmam elegendő ahhoz, hogy leigázzam aki ártani akar nekem. - Benjamin... - megcsóválom a fejemet. Ellépek tőle. Végignézek rajta és nem tudom elfojtani mosolyomat. - Tudod, hogy mindig téged választalak. - pezsgőt töltök, neki is és magamnak is. - Szóval mi lenne, ha inkább ünnepelnénk végre? - kérdem és mielőtt kortyolnék a pezsgőből, újra végigsimítok bátyám arcán. Szeretem a benne lüktet sötétséget de ezek az erek... örök emlékeztetői éhségének. S gyűlölöm, hogy van, ami gyengeség számára. Végigjárnak ujjaim ajkain és csuklómat kínálom neki. - Ne utasíts vissza. Kérlek. - nyúlok poharam után és koccintásra emelem. - És most igyunk végre. Igyunk arra, hogy a városnak új uralkodói lesznek. Igyunk a kötelékre amit nem szakíthat el senki és semmi. - már nem mosolygok. Ha koccintunk, azonnal kiiszom a pohár tartalmát és már töltök is magamnak újra. Ma éjszaka le fogom vetni a józanság bilincseit és remélem Ben, velem tart.
A múltban ragadtam. Még mindig óvni akarom húgomat a férfiaktól, mintha még mindig kis kamasz tini lenne. De tudom, tisztában vagyok vele hogy nem így van, és ezen változtatnom kell előbb utóbb. Ha nem akarom őt újonnan elüldözni. Nem erőszakolhatom rá mindig az akaratomat. Amint bejött, s megláttam a felszolgálót tudtam, sejtettem hogy nem fog tetszeni a kialakult helyzet, pedig én mindent megtettem annak érdekében hogy távozzon. Szimuláltam húgommal egy számunkra olyan tiltott helyzetet, ami mások számára ez természetes. Egy pillanatig még én is elhittem, hogy tényleg megfogom tenni de egyszerűen pofám, merszem nem lett volna hozzá. Éreztem ahogy izzik közöttünk a levegő.. még sem léptem. Visszatart a dolog, hogy mégis csak a húgomról van szó bármennyire is akartam ,szeretem és ragaszkodom hozzá, nem ment. El lép tőlem, feláll és az ismeretlen férfihez megy. Láthatóan élvezik egymás társaságát, én pedig féltékeny és óvó szemmel figyelem őket. Összeszorítom fogamat, s előjön vámpír énem. Arcom eresedik, fogam megnő.. elharapom saját számat, ideges vagyok. Megakarom ölni a férfit, de megálljt kell parancsolnom saját magamnak. Nem tehetem, ez nem indok. Ezt nem folytathatom tovább. Le kell állnom. A lepedőt összeszorítom magam alatt, majd felállok és a betolt kocsihoz megyek rájuk sem nézve. Mintha mi sem történt volna nyitom ki a pezsgőt, öntök magamnak a poharamba s lassan iszogatni kezdem. Félszemmel rájuk nézek.- Ne zavartassátok magatokat. Mintha itt sem lennék. - Kortyolok még egy nagyobbat a poharamba, majd húgom mellé lépek, s füléhez hajolva teszem egyik kezem a vállára. - Dönts. Vagy én, vagy ő. Nem állok a szórakozásod útjába. - Tekintetem megvető. Igyekszem, de egyelőre csak így megy feldolgozni az egész kialakult helyzetet. Féltékeny vagyok, és ideges mert megint minden nem a tervem szerint alakult. Mindig van valami, vagy valaki aki közbe avatkozik.. szerettem volna végre nyugiban, kettesben lenni a húgommal hogy végre átbeszélhessünk mindent, tervezgessünk ahogy azt régen is tettük.. és tessék. Megjelenik egy fazon, és romba dönt mindent. Akit már rég megöltem volna..és meg is ölnék, még mindig szívesen.
Figyelem, ahogy tekintet a távolba mered. Tudom, hogy ahogy én is, úgy ő is a múlton rágódik. Visszatér az emlékek közé. Hatszáz év elteltével is úgy élek meg minden pillanatot, mintha csak tegnap éjszaka lett volna. Apám szíja lecsap, testem pedig megrándul a jelenben, ahogy hozzábújok, hogy megóvjon, ahogy mindig is tette. Ha tehette, mindig kiállt értem s mellettem. De volt olyan alkalom, amikor nem tehette... amikor nem volt ott, amikor apánk megragadta tincseimet, a földre taszított és szíjat hasított hátamból. Ma is megvannak a hegek, melyek emlékeztetőül pihennek hátamon; egyetlen férfié sem birtokolhat többé. Egyetlen egy sem. Mosolyogva hallgatom, ahogy italt rendel a szobába. Nem, nem érdekel a hulla de mégis intek egyet tenyeremmel, hogy csak a mi számunkra legyen látható. Nincs szükség arra, hogy az inas meglássa őt. A férfi, aki alázattal lép be a szobába, lesüti tekintetét. Elénk tolja a kocsit, amin ott a behűtött pezsgő és a két pohár. Kényszerítem, hogy végignézzen rajtam és tudom, kíván. Nem bírja elvonni tekintetét rólam, még akkor sem, mikor Benjamin megragadja tarkómat és még velem is elhiteti, hogy meg fog csókolni. Már nem az inast figyelem. Tekintetem a férfi ajkait nézik. Mostohatestvérem ajkait, amiket elvon tőlem de tenyere még mindig tarkómat tartja. Féltékenysége birtoklási vágya, újra lecsap és én nem tudom, hogy el akarom-e viselni ezúttal is. Elhúzódom, felemelkedek és az inashoz lépek. Az nem mozdul, még bátyám határozott utasítása sem riasztja el tőlem. Meg akarom csókolni és nem hezitálok megadni neki amit akar. Tenyere derekamra csúszik, ajkai lecsapnak rám. Tincseimbe túr és én engedem. Élvezem, hogy Benjamin figyel de tudom, nem játszhatom ezt sokáig, ennek a táncnak hamar véget kell érnie, mielőtt bátyám őrjöngeni kezd. Eltolom magamtól az inast, aki még csókolna de nem engedem. Visszafordulok Ben felé. Nem vagyok a tulajdona és nem kell megóvnia. Tudom magamról gondoskodni, már nem az a kislány vagyok. Ahogy rá nézek, ismét ajkait látom. Beleborzongok a gondolatba, hogy vágy ébred bennem iránta... hogy egy pillanatra azt kívántam, hogy megcsókoljon, hogy ajkait ajkaimra tapassza, miközben a férfi végignézi mocskos nászunkat. Elnyelem a gondolatot. Intek a férfinek, hogy menjen, még teheti, ha viszont nem indul, nem tartom föl többé bátyámat, hagyom, hogy azt tegye, amit mindig; bizonyítsa, hogy csak az övé lehetek.
Subject: Re: 137-es szoba Sun Apr 20, 2014 7:43 pm
Olivia & Benjamin
Ölelésébe rohanok.. és kikapcsolom a világot magam körül. Mindig megnyugtat.. egyszerűen bármennyire is rossz vagyok, nem utál érte. Romlott testvérek vagyunk.. pont ugyanolyanok, akik mások kárán lelik örömüket. Nincs is szükségem másra, hogy szeressen.. tudom hogy ő soha nem fog elárulni.. a vér összeköt minket, örökre. Villámlik, s dörög.. emlékeket idéz fel előttem. Teljesen elém tárul hogy régen milyenek is voltunk hogy bántam vele.. s a sok rossz ellenére is mennyire tud szeretni. Elzártam a vágyait , soha nem engedtem másokhoz közel.. de mégsem bántott érte, soha nem vágott olyan dolgokat a fejemhez amit végül megbánt volna. Talán ezért is mertem mindig ezt csinálni , ha mással láttam. Apánk helyett apja voltam helyette. Óvtam mindentől.. s még ha bántotta is mindig mellé álltam. Emlékszem.. egyszer később ért haza mint azt kikötötte apám. Csak úgy engedte el ha időbe hazaér. S késett.. az ajtó nyílik. Apánk az ajtóba várja. Tudtam, éreztem hogy itt valami probléma lesz ezért kirohantam. Emelte a kezét hogy lekeverjen neki de én elé álltam s apánk kezét megragadva szorítottam meg, és hatalmas üvöltözésekbe kezdtünk. Bármi volt mindig a húgom oldalán álltam. Még ha nem is volt igaza akkor is. Megértettem őt.. Most pedig, itt vagyunk. Csak mi ketten egy hotel szobában egy hulla társaságában még sem zavartatjuk magunkat. Mindketten hozzászoktunk a látványukhoz. Eldőlök az ágyon, s a telefonhoz nyúlok, közben húgomat nézem. - Ideje innunk az érkezésedre. - Húzom mosolyra számat, s fedetlen hasamhoz nyúlva emelem fülemhez a telefont. - Egy üveg pezsgő lesz, most azonnal. 137-es szoba. - Parancsolom a telefon másik végén lévő személynek, s a helyére dobom a telefont. Nem tolerálom a késést.. csak én késhetek. Nem sokkal ezután kopognak az ajtón, s jelezve neki hogy bejöhet alázattal nyit ajtót. Egy fess úriember hozza a rendelt piát, aki látszólag igen csak kiszúrta magának a húgomat. Felhúzom szemöldökömet. Nem értem, hogy ez mit akar itt, mit teszi magát a húgomnak.. - Óó? Kéne mi? - Ülök fel húgom mellé az ágyon, s magamhoz húzom. Kezem tarkójára csúszik, s felé hajolva állok meg nem sokkal ajkai előtt. Külső szemmel úgy tűnhet hogy megcsókoltam.. de ez csak a látszat, amit kelteni szeretnék. Lassan elhajolok, de húgomat nem engedem el. - Azt hiszem nem kértünk közönséget.. a pezsgőt rakd le és távozz. - Parancsolok rá ellentmondást nem engedve meg, s félszemmel figyelem hogy vajon mit fog reagálni. Láthatóan zavarban van a személy.
Subject: Re: 137-es szoba Fri Apr 18, 2014 10:50 am
Benjamin&Olivia
love me more than her
Elmosolyodom végre. Persze, hogy emlékszem. Soha nem fogom elfelejteni. Már gyerekként is megóvott. Ő volt a rettenthetetlen, még én reszkető testtel bújtam be mellé, mert féltem. „- Shh, Olivia! Ne félj. A dörgés csak az angyalok kacaja. - magához ölel, fejünk felé húzza a takarót. Tenyere számra siklik, mikor felsikkantok. Tudja, ha apánk felébred, elver, amiért felvertem őt de gyermeki félelmem a vihartól, erősebb, mint a rettegés az bőrövtől mivel nem egyszer csipkézte már ki hátam, pusztán mert úgy tartotta kedve... pusztán mert én csak egy fattyú vagyok számára, nem több. Egy fattyú, akit szintén etetni kell. Egy lány. Egy gyönge hiba, nem több. Benjaminhoz bújok. Tenyerét csak akkor vonja el, amikor már nem reszket a testem, amikor a vihar csillapodni kezd.” A villám kettéhasítja az eget. Elrántom kezemet dübörgő szívéről, mielőtt kitépném testéből, hogy örökké magaménak tudhassam, hogy elrejthessem azt, hogy vigyázhassak rá... hogy őrt ülhessek vágyai felett, mielőtt azok elrabolnák előlem. Megragadom ujjait és megfordulok. Ölelésébe menekülök, még több száz év után is megnyugtat... még több száz év után is szükségem van rá, érintésére, arra, hogy lenyelje sikolyomat, hogy megóvjon attól, hogy felriasszam apánkat, a férfit, akinek a fattya voltam s vagyok. Azt mondják, mi, fattyak szenvedélyből születünk. Nem tudhatom. Sosem ismertem anyám, apám pedig úgy beszélt róla, mint egy utolsó szajháról. Ujjainkat összefonom. Alakom övének simul, mellkasára hajtom a fejemet. Nem hiszem el, hogy végre megtaláltam... hogy annyi év magány után, megtaláltam az egyetlen férfit aki bármikor birtokolhat mert mellette biztonságban vagyok... mert több száz év után is a fejünk felé húzná a takarót. Mert hatszáz év elteltével is úgy vonja magához alakomat, mintha még mindig csak reszkető húga lennék, akit nem hagyhat felsikoltani ha a villámok szétfeszítik az eget, ha a mennydörgés újabb csíkokat hasít a hátamba.
Egy újabb préda.. a mai este igen csak telhetetlennek ígérkezik. Az elsőt, húgommal megosztottam itt azonban teljesen kisajátítom a lányt. Az ágyon játszadozom vele, közben teljesen a húgomra koncentrálok. Félszemmel őt figyelem. Látom elmélyedni magában.. az ablakon bámul kifelé.. vajon mire gondolhat? Vagy inkább kire? Oly sok minden megbeszélni valónk lenne. Hol volt.. mit csinált az idő alatt míg távol voltunk egymástól. Érzem, hogy nem örülnék.. nem örülnék ha megtudnám a távollétében történt dolgait. De egyszerűen furdal a kíváncsiság.. nem élhetett , s nem gondolhatott végig csak a bosszúra, hogy erősödjön. Sok minden átfut az agyamon.. biztos volt valakije.. de esélyem volt ez ellen tenni. Valljuk be, apácát pedig nem nevelhetek belőle.. eljött volna az idő, mikor eltudtam volna nézni mással. Előttem van az összes eddigi közbe avatkozásom.. mindig arra fogtam, hogy tudom milyenek a férfiak, hogy milyen mocskosak is vagyunk. De valójában az indok az volt hogy fájt.. fájt hogy mással látom, csak ezt egyszerűen nem akartam az orrára kötni. A köztünk lévő testvéri kapcsolatunk talán már több is annál.. egyszerűen annyira függök tőle, hogy az már nem az egészséges kategóriába tartozik. Utólag visszagondolva, már fogalmam sincs hogy bírtam ki a nélküle eltöltött időt. Végül megtöri a csendet. Szavai olyan annyira lesokkolnak hogy akarva, akaratlanul végzet áldozatommal. Kitöröm a nyakát, s a vérében úszok.. lelököm az ágyról, mielőtt még bemocskolná azt. - Akarom őt.. igen. - Felugrok az ágyról, s lassan kigombolom az agyonvérzett felsőmet. Mindig is fontosnak találtam a ruhát, a tisztaságot. Majd leülök húgom mellé. Kint amekkora csend volt, ez is megtörni hallatszik. Dörög az ég, s villámok fényei világítják be a már elsötétedett szobánkat. Tisztán hallani a szakadó eső hangját.. - De nálad, soha senki nem lesz fontosabb a világon. - Lassan húgom kezéhez nyúlva húzom magamhoz őt. A szívem közelségétől majd kiugrik helyéről.. de igyekszem kontrollálni magam. Lehunyom a szemem.. s kicsit nosztalgikus érzés fog el. Kicsik voltunk.. hasonló vihar, szerényebb környezet. Csak mi ketten.. egy ágyon, a takaró alatt összebújva óvtam, védtem őt még a vihartól is. - Emlékszel, Olivia? - Teszem fel a kérdést elhúzódva tőle. - Emlékszel? Emlékszel mikor ártatlanul összebújtunk az ágyon s ilyenkor csak úgy tudtál aludni hogy én mögéd bújtam? - Ártatlanul.. akkoriban, még semmit sem sejtettünk arról hogy milyen viszonyok is alakulhatnak ki két ember között. Tudatlanok voltunk..
Subject: Re: 137-es szoba Wed Apr 16, 2014 11:23 am
Benjamin&Olivia
love me more than her
Én ott vagyok benne. Nem csak a szívében de ott lüktetek vérében is. Olyan kötelék fűz bennünket össze melyet Lydia, legyen akármilyen csábító is testvérem számára, nem szakíthat el. Benjamin felém nyújtja tenyerét és én tudom, hogy ez soha nem fog megváltozni. A vérét választja majd újra és újra a szíve helyett. Ujjaimat övéibe fűzöm. Összetartozunk. Testvéri szövetségünk erősebb mint az a nő, ezért fogjuk leigázni. A hotelszoba ablakából figyelem a várost. Most este van, csend és halál. Bátyám felé fordulok. A nő, akiből lakmározik, fiatal teremtés; annyi mindent nem látott még a világból és zsönge teste ma éjszaka bátyámé lett. Nem tudom sajnálni. Élvezettel figyelem, bátyám játékát, a vad és kíméletlen játszmát, aminek ha valaki áldozatul esik, nem szabadul többé. A nő vére patakokban csörgedezik alá, az újabb és újabb sebek nyomán. Italt töltök magamnak és az első kortyot, a nő utolsó nyögése teszi még édesebbé. Az emberszívben dúló utolsó csata, mindig is magával ragadott. Tekintetem bátyámra fut; az elégedett kalózra. - Tudom, hogy akarod őt. - szólalok meg végre hosszú-hosszú órák játéka után. - Olyan nagy bűn, hogy azt kérem, szeress jobban, mint amennyire akarod őt? - helyet foglalok, nem messze tőle de nem is közvetlen mellette. Egész eddigi életem során, egyetlen férfit engedtem csak közel magamhoz, Benjaminon kívül. Nicholas pedig összetörte azt amit még szívnek s léleknek lehetett nevezni. Benjamin gyerekkorunktól kezdve őrizte lépteim; úgy dacolt apánkkal és annak lesújtó öklével, ahogy felnőtt férfiak sem voltak képesek, ha egy újabb kérő érkezett... mikor tizenhat évesen eljegyeztek, ő őrjöngött. Azt mondta legyilkolja a férfit, nem vehet el senki tőle. S én nem is akartam menni, nem akartam elhagyni őt. Apánk erőszakos kezei alatt nevelkedtünk de ott voltunk egymásnak mindig... még akkor is, ha csak mostohatestvérek vagyunk. Emlékszem arra az éjszakára is amikor tiltott csókok csattantak el köztem és egy tőelem tíz évvel idősebb férfi között. Ramsay... ma is olyan élénken él bennem alakja, mintha itt volna a szobában. A falnak szorította testemet, csókolt, mintha megfulladna ajkaim nélkül, combomba mart és én akartam őt, kívántam, az övé akartam lenni. Benjamin azonban dühöngött mikor rajta kapott légyottomon. Azt mondta ha apánk tudna erről megölne és elhajtotta a férfit, apánk barátját... miután majdnem megölte, annyira megverte. Mindig is óvott, rajtam tartotta a szemét, én pedig magára hagytam, egyedül. Soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak, hogy elhagytam őt, mégis azt kérem tőle, nem tegye ezt meg velem. Ne válassza a szívét, helyettem.
Home 
Subject: Re: 137-es szoba 
