Ohh, igen mindig is érdekes ízlésed volt pasik terén. - mondtam neki mosolyogva, majd egy kicsit meg is öleltem őt. Hiányzott nagyon, mert régen csak ő volt nekem. Nem volt más barátom, mert nem nagyon bíztam meg az emberekben, de vele kivételt tettem. Emlékszem arra, hogy találkoztunk, de nem az a lényeg, hanem az, hogy mindig számíthattunk egymásra, majd történt egy-két dolog és minden megváltozott. Hmm, ez se kizárt. Bár ez elég fura, hogy ennyi idő után feltűnik és hirtelen meg akar téged védeni, de mondjuk rajta soha nem lehetett kiigazodni, így ezen már nem kellene meglepődnöm. - mondtam neki egy kisebb habozással, de mindig is olyan voltam, aki kimondja azt amit gondol és Liz is ilyen volt. Mind a ketten eltudtuk viselni egymást és olyanok voltunk mint két testvér. Leszálltam a korlátról és elindultam, majd pedig kíváncsian pillantottam rá. Szerintem ez tökéletes lesz, de majd kiderül. - mondtam neki mosolyogva, majd pedig elindultam az éjszakába. Egy darabig nem szólaltam meg, nem tudtam, hogy mit kellene mondanom, de majd idővel minden rendben lesz. Legalábbis bíztam ebben. Nem sokára megérkeztünk hozzám. Kinyitottam az ajtót, majd pedig besétáltam. Érezd magad otthon. - mondtam neki mosolyogva, hiszen régen ő is itt lakott, így pontosan tudta, hogy mi merre van. - Esetleg kérsz valamit? - kérdeztem tőle, miután megszabadultam a kabátomtól és a cipőmtől, majd pedig a nappaliba sétáltam és kíváncsian vártam a válaszát. Közben a tárgyat az asztalra helyeztem, hiszen a varászlással se kell sietni.
- Akkor megöljük… - Mondtam halálos komoly tekintettel, majd elmosolyodtam az arcán. -…csak vicceltem, igazad van. Ne kockáztassuk. Bár egy ember szava nem mintha olyan sokat számítana, nem gondolod? - Szabályok, szekták, mik ki nem derülnek ma… illetve… hát ja, éjfél már bőven elmúlt, tehát ma. Destiny vajon melyikbe tartozhat? A jók vagy a rosszak közé? Maradéktalanul jó személyiségnek tartom őt, szóval valószínűleg akkor a világosak. Logikusan, a sötétek a rosszak, a világosak a jók. Bár lehet össze akarják zavarni az embert és fordítottak a dolgon, hmm… Magam sem tudom, de nem is érdekel. Azt meg még mindig nem értem, hogy Destiny mit láthat bennem, amitől nem rohan el. Nem vagyok egy főnyeremény, sőt… Egy romlott személyiség vagyok, aki örömét leli a gyilkolásban. De mindezek tudja. Mégis, itt van velem, mellettem. Én örülök neki, mert elvégre szeretem, de vajon ő is hasonló érzéseket táplálhat irántam? Nem tudhatom, nem látok a fejébe, csak a cselekedeteiből tudom megítélni. Aszerint pedig elég hasonlóak, mint nekem. Engem nehéz kiismerni, ha nem lehetetlen, mert elég komplikált személyiség vagyok. Legalábbis mások ezt mondják, pedig pont az ellentettje igaz rám. Én egy nagyon is egyszerű ember vagyok, mindig keresem a legegyszerűbb utat, legyen az szó egy merényletről, vagy bármiről. Aggódik értem… Na ilyet se hallani, amit nekem szánnak. Elmosolyodtam, és viszonoztam a csókját. - Először egy fürdés sem ártana nekem. Abban is segíthetnél, öreg fejemmel elfelejtettem néhány dolgot, és szükségem lesz a segítségre. - Mondtam játékosan, majd egy újabb puszit nyomtam az arcára, miközben még mindig a karját simogattam.
Kíváncsi lettem volna, hogy mi jár a fejében, éppen mire gondol. Általában tudtam az emberekben olvasni, tudtam azt, hogy kb. mire gondolhatnak egy bizonyos helyzetben, de ő másabb volt. Ő rejtélyes volt és óvatos. Sokszor csak figyeltem őt, hátha akkor teljesen megértem őt, de eddig nem mindig sikerült. Az is igaz, hogy nem régóta ismerjük egymást és egyikünk se tud mindent a másikról. Vagyis inkább azt mondhatnám, hogy én többet tudok róla, mint ő rólam, de mégis inkább azt érzem, hogy ő hamarabb kitalálná a gondolataimat, mint én az övét. Figyeltem a mosolyát mire most már én is elmosolyodtam. Nem tudtam rá haragudni, vagy ha haragudtam is rá, leordítottam volna a fejét, akkor is sikerült valahogy mindig elérni azt, hogy lenyugodjak és elmosolyodjak. Az se számított, hogy éppen rossz napon volt, neki akkor is ment. Régebben csak hallottam ilyenekről, amikor mások mesélték, de nem igen hittem el, hogy létezik olyan személy, aki képes lesz mindig mosolyt csalni az arcomra és láss csodát mégis csak van egy olyan személy. Örültem annak, hogy azon a napon egymásba botlottunk, illetve hogy sodrottam az árral, nem pedig meghátráltam az elején. - Pompás ötlet és ha sikítva menekül majd, akkor mit teszünk? - kérdeztem tőle játékosan, hiszen nem tudtam szó nélkül hagyni. A mai társadalom már másabb, hiszen ilyen filmeken, sorozatokon nőnek fel, de ez teljesen másabb, mintha beállítanál hozzájuk és bevallanád azt, hogy mi is vagy valójában. Az emberek soha se fognak változni. Mindig is lesznek olyanok, akik a rosszat látják bennünk és a halálunkat kívánják. Ez mindig is így volt és mindig is így lesz, hiszen ők a normálisak, mi meg... Nem is tudom, hogy miként hívnának minket, de nem is akarom tudni. Elég volt túlélni a boszorkányüldözést és a többi dolgot. Sok ártatlan halt meg, de nem tehettünk semmit se. Figyeltem Aident és nem mondtam egy darabig semmit se. Tudtam, hogy mennyire komolyan gondolja azt, amit mond és pontosan ezért féltettem még jobban őt. Nem fogom kényszeríteni semmire se, hiszen nem akarom megváltoztatni őt. Ezt neki kell tudnia, hogy mit szeretne, illetve nem hiszem, hogy most lenne a legalkalmasabb dolog erről az egész fae dologról vitatkozni. - Tudom, hiszen ennyire már ismerlek. - mondtam neki teljesen komolyan és közben végig őt néztem. Hmmm.. - úgy tettem, mint aki ezen elgondolkozik, majd pedig kisebb "hezitálás" után bólintottam.- Ez remek ötlet. - mondtam neki mosolyogva. Nem sokkal később már az ölében ültem, majd boldog arccal figyeltem őt. Az se érdekelt, hogy ennyire késő van, hiszen csak az számított, hogy újra itt van és vele lehetek. Szeretem őt, még ha ezt hangosan nem is mondtam el neki. Viszonoztam a csókját, majd pedig hozzábújtam, amikor eldőlt a kanapén és kényelembe helyezte magát. - Mert aggódtam valakiért, akiről jó pár napja nem hallottam semmit se. - mondtam kicsit halkabban, mintha attól félnék, hogy a falnak füle van és meghallja azt amit mondok. - És amint kiderült nem alaptalanul aggódtam érted. - majd ezek után kicsit megemelkedtem és lenéztem rá. Gyengéden megcsókoltam őt és végig simítottam az arcán. - Az ágyam szerintem kényelmesebb lenne és még szerintem nagyon ellenfeled se akadna, hogy megakadályozzon abban, hogy mellettem aludj. - mondtam neki mosolyogva, majd pedig újra hozzábújtam. Hallgattam a szívének a ritmusát és próbáltam teljesen megnyugodni, hiszen egy-két kisebb sebet leszámítva jól volt. ઈ Zene: You & Me ઈ Note: ઈ Words: 544
Viccesnek nem találom, inkább ironikusnak. Elvégre csak bő 30 centivel volt magasabb nálam, és dupla annyit nyomott mint jómagam. Mégis ki került ki győztesen? A „kis ember”. És erre büszke vagyok. Már miért ne lennék? Újra sikerült megszöknöm a halál karmai közül, pedig most tényleg eléggé vesztésre álltam. De én egy túlélő is vagyok, és mi egy túlélő feladata? Bármi áron túlélni. A párna elől szándékosan nem hajoltam el, mert látszólag csak poénból dobta hozzám. Mosolyogva néztem rá, mire végül ő is elmosolyodott. Istenem, az a mosoly. Régi időkben egy ilyen mosolyért háborúk törtek volna ki. De csak lehet megint elvakít a szerelem. Noha még nem mondtam ki ezt a szót, de napokkal ezelőtt már világossá vált ez a dolog számomra. - Nem tudom, talán hívjunk ide egyet, és kérdezzük meg. - Mondtam egy apró mosollyal az arcomon. Hát nem tudom, régi időkben boszorkányokat tényleg karóra tűzték, de az emberek ma már minden fantasy sorozatokon, filmeken élnek, így talán nem is olyan nagy gond lenne ez az egész. Bár személyfüggő való igaz, de nagytöbbségben lehet eltűrnék az emberek ezeket. Bár lehet ez is olyan lenne számukra, mintha kiállnék a Wall Streetre, és ordibálnám szerteszét, hogy egy orvgyilkos vagyok. Bár azt se hinnék el először, csak miután szemük láttára vágom el valaki torkát. - Inkább meghalok, minthogy mások szabályait kövessem…. - Mondtam Destiny felé fordulva, halálosan komolyan. Ismerhet már annyira, hogy tudja mikor hazudok, és mikor nem. Én egy gyilkos vagyok, nem hazug… Elmosolyodtam amint a rémült arcát megláttam a penge láttán, és hogy mennyire nem szívleli, hogy a gyilkosságot regélem el neki most. - Akkor veled alszok, talán úgy jobban megy. - Mondtam mosolyogva, majd elkényelmesedtem a kanapén. Majd közelebb lépett hozzám, és megcsókolt. Viszonoztam a csókot, majd az ölembe ültettem őt, és végigsimítottam a haját. - Miért vagy fent ilyen későn édesem? - Mondtam lágyan, majd válaszra sem várva loptam tőle egy csókot. Magamhoz öleltem őt, majd hosszában elkényelmesedtem a kanapén, és egy apró puszit nyomtam még a feje búbjára.
És még viccesnek is találod? - kérdeztem tőle döbbenten, majd játékosan "hozzávágtam" az egyik díszpárnát. Soha se láttam semmi értelmét ezeknek a párnáknak, de most pont kapóra jött. Nem értem, hogy miért gondolja ezt viccesnek, de a reakcióját látva, illetve az én tettem után egy kisebb mosoly jelent meg az arcomon. Nem erősen dobtam hozzá a párnát, simán el tudott hajolni előle, vagy éppenséggel könnyen el is kaphatta. Egyszerűen csak kéznél volt és pont kapóra volt. Mert az emberek mindig is megakarták ölni az olyanokat, amilyenek mi vagyunk. Szerinted melyik ember ne akarna megölni minket, ha megtudnák, hogy a vámpírok, boszorkányok, szírének, farkasok és sok más hasonló lény él még ezen a földön? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd folytattam egy kisebb habozás után. - Szabályokra mindig is szükség volt, hiszen ha nem lennének szabályok, akkor káosz lenne az egész világban. - mondtam neki higgadtan és egy apró mosoly jelent meg az arcomon az utolsó mondatát halva. - Sajnálom, olyan csoport nincs, illetve azt tudom, hogy te a saját szabályaid alapján élsz. És igenis meglepő, hogy ennyi idő után még mindig semleges vagy. - mondtam neki egy kisebb csodálattal, hiszen életben maradni és a fae szeme előtt rejtve maradni. Nos, igen ez már mesteri munka. Nem értettem, hogy miért lepődik meg azon, hogy még a fae-én belül is vannak csoportok, hiszen a jó és a rossz folyamatosan jelen volt, amióta a világ a világ. Mindig is küzdött egymással, szóval így szerintem egyértelmű, hogy nem csak az embereknél vannak jelen ezek a dolgok, hanem nálunk is. Persze kicsit jobban, mint a normál világban, de ez van. És még az Una Mens-ről nem is beszéltem neki. Una Mens a legjobbak és ezért se értem, hogy hogyan tudott rejtve maradni. Tényleg valamit jól csinált... egészen eddig. Én inkább azt mondanám, hogy hihetetlen és akár mennyire is nehéz kimondanom csodálatra méltó. - mondtam neki egy apró mosoly kíséretében, hiszen tényleg az volt. Életben maradni és elkerülni a fae-t "nem piskóta". Ha a fae rájön, hogy semleges vagy, akkor választanod kell vagy pedig megölnek. - mondtam neki egy kisebb habozás után és egyre halkabban, hiszen nem akartam belegondolni abba, hogy esetleg meghal. Nyeltem egy nagyot, majd döbbenten pillantottam rá, amikor egyszer csak a kése előbukkant. Hátra dőltem és nem mozdultam meg. Figyeltem a kést és egy pillanatra még a hideg is kirázott. Megráztam a fejemet arra, amit mondott, majd újra rápillantottam. Nem akartam belegondolni, hogy mégis hol járt a kése, de hála neki most már tudom és hála annak, hogy vizuális típus vagyok már láttam is magam előtt azt ami történhetett. - Köszönöm, most már jobban fogok tudni aludni. - mondtam neki kicsit ironikusan és gúnnyal fűszerezve a dolgot. Te is hiányoztál nekem. - mondtam neki komoly arccal és megvártam, amíg levette a kezéről azt a vackot és a dohányzó asztalra tette.- Most már legalább ennek is van valami haszna. - mutattam az asztalra, majd pedig közelebb sétáltam hozzá és gyengéden megcsókoltam őt.
- Hát szerintem te se jönnél ki győztesen egy 220 centis, 150 kilós állattal szemben. Mondjuk én nekem sikerült. - Mondtam egy önelégült vigyorral az arcomon. Húzós helyzet volt ez az este, de túléltem. Szerencse? Nem, ez nem szerencse. Ez tehetség. Általában az ilyen benga állatok lomhák, néha persze akad kivétel. Na azok ellen kell minden tudásomat bevetnem, hogy túléljem. Van amelyik lassú is, de gyenge is. Van amelyik gyors, de gyenge. Van amelyik gyors, és erős is. Évszázadokkal ezelőtt volt is egy ilyen áldozatom, rendesen meg is izzasztott. És persze van ami lassú, de erős. Na ez volt az én kis barátocskám, aki miatt két fogamtól is meg kellett szabadulnom. Elraktam, mert később, amint erőm is visszatér, vissza tudom helyezni. Ültem előtte, előbb-utóbb felhúzott szemöldökkel, hogy mire vár, mit nem akar elmondani. A kérdésén meglepődtem. Ha tudnék róluk akármit is, vajon megkérdeztem volna egy ilyen dolgot? Megráztam tehát a fejemet, és vártam, hogy összeszedje a gondolatait. Szóval ilyen kiváltságos rend akkor ez a Fae… fasza, mik ki nem derülnek… Ezer év után hogy lehet, hogy először most halluk róluk? Nem is érdekes, nem is érdekel ez az egész oldalválasztás dolog engemet. - Szabályok? Csoportok? Hm… Kezdjük ott, hogy nem értem mire fel kell az emberek és köztünk különbséget tenni… Másik meg, hogy szabályok? Na nem, én saját szabályaim szerint élek. És egyetlen csoport ahova tartozok, az maximum a fejvadászok lehetnek. - Mondtam egy halvány mosoly kíséretében. Két oldal? Még mindig nem értem, hogy miért kell még ŐKET is megkülönböztetni. Oké, embereket megkülönböztetjük a hozzám hasonló, erőkkel rendelkező személyektől. De hogy még ezen a szektán belül is van két csoport, ennek szimplán nincs értelme. Ha annyira nem akarnak megmutatkozni, akkor minek kell még… áhh, nem agyalok ezen. Hülyeség az egész, úgy gondolom. - Vicces, hogy több mint ezer év után először halluk róluk. - Mondtam, miközben saját hajamba túrtam, és újra Destinyre néztem. - Azért kérdeztem ezt, mert mamut barátocskám utolsó szavaival is arról regélt, hogy a Fae megtalál, és méltó büntetésben részesít. Még mondott volna valamit, csak… - Felfelé emeltem a karomat, miközben könyököm a térdemen tartózkodott, és kicsúsztattam a pengét, ami már tiszta volt, mert útközben letöröltem róla a vért. Néztem a pengét, újra és újra végigfutottam rajta, majd folytattam. -… Ez a nyakában találta magát. - Mondtam mosolyogva, majd Destiny felé fordultam, és a pengét visszahúztam a hüvelyébe. - Bocs, hogy csak úgy betörtem ide, de hiányoztál már… - Mondtam lesütött szemmel egy pillanatra, majd pedig újra rászegeztem a tekintetemet. A bőrszíjakat meglazítottam a karomon, és lehúztam a szerkezetet a karomról, rátettem a dohányzó asztalra. Ami nem tudom miért van, mert tudtommal Destiny nem dohányzik.
Tényleg igaza volt azzal kapcsolatban, hogy legszívesebben leordítanám a fejét, de azzal se lennénk előrébb, ha megtenném. Éjszaka van, halálra aggódtam érte magamat és úgy néz ki, hogy nem alaptalanul. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történhetett, de ez tényleg nem csattantam ki az örömtől. Igen, szívesen megtenném, de azzal semmi se lenne jobb. - mondtam neki komolyan, majd pedig eltűntem egy kis időre a konyhában. Figyeltem ahogyan elveszi a jeget a kezemből, majd a földre dobja. Felvettem és az asztalra tettem. - Ezt most miért csináltad? Ha már hagytad azt, hogy valaki összeverjen, akkor miért nem hagyod, hogy valaki ápoljon? - kérdeztem tőle kicsit ingerülten, hiszen biztos voltam abban, hogy nem jó kedvében hagyta azt, hogy ezt csinálják vele, de akkor is mérges voltam rá. Féltettem és ő ezt pontosan tudta. Nem értettem, hogy miért kellett most valakit megölnie, de biztosan meg volt az oka. Soha se fogom megérteni a férfiakat, ahogyan Aiden-t se, hiszen nem értem, hogy most miért kell vagánykodnia, hogy nem kell neki ápolás. Egy pillanatra csak pislogtam, amikor megmutatta a tenyerének a tartalmát. -Remek, komolyan remek.. - idegesen a hajamba túrtam és hátra dőltem a fotelben. Nem akartam ordítani, nem akartam jelenetet rendezni, de azért az ember nem ilyen esti látogatásra számít, hogy az a személy aki fontos számára, szeret az félig megverve és egy-két fog hiányával fog beállítani. De ezen nem tudok változtatni, hiszen nem kérhetem tőle azt, hogy adja fel az életét miattam. Megpróbálhatnám, de nem hiszem, hogy sikerrel járnék. Figyeltem őt, majd a kérdésének hallatára egy pillanatra lefagytam. Ennek most valami viccnek kell lennie. Ennyi ideje él és nem is tud semmit se a fae-ről?! De a hangja nem tűnt olyannak, mint aki viccelne. Egy darabig csak figyeltem őt és nem tudtam megszólalni, se megmozdulni. Legalább akkora halálos bűnt nem követtem el, hiszen biztosan nem sötét fae-hez tartozik. Ez már jó, de azt se értettem, hogy ennyi időn keresztül, hogy nem találkozott ezzel a dologgal. Egyáltalán soha se hallottál róluk? - kérdeztem meg kicsit óvatosan, hiszen nem éppen olyannak tűnt, mint akit valaha is hallott volna róluk, de sohase lehet tudni. Talán már hallott korábban is foszlányokat a vezetőségről. Nem szekta, édesem. - mondtam neki picit nevetve miután sikerült visszanyernem a hangomat és feleszmélnem a döbbenetből. - A fae a vezetőség, akik arra ügyelnek, hogy le ne bukjunk az emberek előtt. Mondhatni két párt, mint az embereknél. Van a sötét és a világos. - mondtam neki komolyan és közben végig őt figyeltem. - Mindenkinek választania kell, hogy hova tartozik és onnantól kezdve abban a csoportban élsz a szabályokat betartva. - nem volt valami hosszú magyarázat, de a lényeget tartalmazta. Közben végig őt néztem és a reakcióját figyeltem.
Órák, napok, talán hetek tervezése állt mögöttem, mire végül elkészültem a kis tervemmel. Nem kellett volna annak a nőnek ott lennie. Nem kellett volna, nem is értem hogy került hozzá. Felesége? Lánya? Magam sem tudom, de nem is számít már. Hosszú idők óta először megyek el, és akkor sem megy minden úgy ahogy szerettem volna. Felzaklathatott az egész, hogy Kate megjelent, és hogy egy fontos személy is feltűnt az életemben. Talán abba kéne hagynom ezt az egészet. Nyugdíjba kéne vonulnom, és csak rájuk figyelni. Ezer évnyi gyilkolás után kell ugyanennyi pihenés is. Nem tudom mi lesz még, de ki tudja… Utolsó „küldetésem” is kudarccal végződött. Nos, nem egészen, de részben. Kezdek már kiöregedni, ennyi az egész. - Leordítanád a fejem, tudom. Gyerünk, ne fogd vissza magad.- Fejeztem be a mondatát, és vártam is a kis leosztásra. Amint visszaért a konyhából, rápillantottam, és a jeget figyeltem a számnál. A jeget elvettem a kezéből, és a földre dobtam. Nincs szükségem ápolásra… Túlélek ennyit, ha már azt is túléltem, hogy megkínoztak sok-sok évvel ezelőtt. Nézte a tenyeremet, mire kinyitottam, hogy a fogamat láthassa benne. Fogtam egy kendőt, beletekertem a fogakat, majd elraktam zsebbe. Csendben ültem Destinyvel szemben, hosszú ideig, majd végül megszólaltam. - Mi az a Fae, édes? Valami szekta, vagy mi? - Kérdeztem tőle halálosan komolyan, semmi rezgés a hangomban, semmi remegés a tekintetemben, látható volt rajtam, hogy most nem viccelek. Miért is viccelnék pont most, mikor meg akarok tudni valamit? Épp ez az, hogy semmi értelme nem lenne. Meg akarom tudni, hogy ki, vagy mi az a Fae, semmi mellébeszéléssel, csak a konkrét dolgot. Destiny látszólag nagyon szavakhoz sem jutott, én pedig türelmesen vártam, végig a szemeibe nézve. Nem tudom, hogy most mi baja van, sosem akadt még el így a szava, furcsálltam is az egészet. De, türelmes személy vagyok, tehát várok. Ha kell egy óra múlva is itt fogok ülni, csak mondja el mi a franc ez az egész…
Nem is tudom, hogy már mennyi ideje volt annak, hogy Kate egyszer csak betoppant, de még mindig nem tudtam teljesen megnyugodni mellette, hiszen gyönyörű nő volt és nem voltam abban biztos, hogy nem érez semmit se Aiden miatt vagy esetleg fordítva. Aident se láttam a nap minden egyes percében, hiszen mind a kettőknek szüksége volt egy kis "szabadságra", amikor egyedül lehettünk kicsit, illetve mind a kettőknek volt "munkája" is, már ha ezeket a dolgokat annak lehet nevezni. Nem mesélt soha se az öléseiről, a vadászatairól, hogy mikor éppen kit ölt meg, de minden ilyen alkalomkor féltettem őt, hiszen pontosan tudtam, hogy egy apró zavaró tényező is mekkora galibát tud okozni. Én is sok embert megöltem régen, de az már a múlt és próbálom helyre hozni a múlt hibáit. Persze nem azt mondom, hogy manapság, vagy utóbbi években nem öltem meg senkit se, mert ez nem lenne igaz. Egyszerűen már nem vagyok annyira kegyetlen és próbálom megmenteni az emberek életét. Talán nem kellene féltenem őt, hiszen nagyon régóta ezt csinálja, de az is lehet, hogy eddig csak szerencséje volt. Talán jobb is, hogy nem mindig tudom pontosan, hogy merre jár és mit csinál ilyen téren, mert tuti, hogy akkor még inkább aggódnék érte. Hívtam őt többször is az elmúlt órákban, de nem vette fel. Na, igen ilyenkor már tényleg leharapnám a fejét, hiszen több napja semmi hír róla és azt se tudom, hogy él-e még vagy nem. Hosszú napon volt a fae-ben is és ott is egyre zűrösebb minden. Mindenki kezd egymásra mutogatni, a vezetők féltik a hatalmukat Bo miatt. Kezdem úgy érezni, hogy a fae semmiben se különbözik az emberektől. Eddig az volt a céljuk, hogy ne bukjunk le, most meg az a lényeg, hogy kinek van nagyobb hatalma. Éppen rendbe szedtem magamat és nassolni készültem. Bár ilyen későn nem tesz túl jót az alakomnak, de most ez se érdekelt, hiszen eléggé ideges voltam miatta. Nem vártam vendéget, illetve hozzám senki se szokott jönni, így fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet az, hiszen Aiden azt se tudja, hogy hol lakom. Én nem mondtam neki, de mondjuk nála soha se lehet tudni. Elindultam lefelé, majd pedig mögé akartam sétálni, amikor hirtelen megszólalt. - Remek, egyszer még komolyan meg foglak ölni véletlenül. Te hogyan?- mondtam neki, illetve kérdeztem tőle egy kisebb fejrázás kíséretében, hiszen nekem is bőven vannak ellenségeim és rá nem számítottam. Még jó, hogy nem bántottam őt. Tényleg fogalmam sem volt arról, hogy hogyan talált meg és honnét tudja azt, hogy hol lakom. Láttam, hogy véres a szája és már éppen kérdezni akartam, hogy mi történt, de megelőzött. - Miért is tennék ilyet? Legszívesebben... - ajkamba haraptam, mert nem akartam leordítani a fejét. Megforgattam a szememet, majd pedig eltűntem a konyhában. Lassan visszasétáltam hozzá, majd a szájára nyomtam egy zacskó jeget. - Ez majd segít, vagy rám bízod magad? - kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen soha se varázsoltam még rajta, vagyis azóta... - Mi történt? - kérdeztem tőle kicsit aggódva, majd elvettem a szájáról a jeget, majd visszaraktam rá. Legalább már nem vérzik. Duzzadtnak még duzzadt volt, de az is elmúlik majd. Figyeltem, hogy valamit fog a kezében, majd pedig kérdően rápillantottam, vártam miközben mellé ültem és adtam egy gyengéd puszit az arcára. ઈ Zene: You & Me ઈ Note: ઈ Words: 534
Hónapok óta első… Először fejeztem be egy tervet, aminek végrehajtásához készülődök. Lassabban megy Kate és Destiny mellett, de nem is bánom, ugyanúgy fontosak számomra mind a ketten, történt ami történt. Nem rágódok a múlton, az nem az én stílusom. Ha rágódnék, akkor mi lenne? Állandóan eszembe jutna, hogy egy egész várost irtottam ki, mikor az erőm felszínre tört. De a múlton nem tudunk változtatni, ha akarnánk sem. Bár… Biztos tudnék egy olyan varázslatot létrehozni… Igen, ez nem is olyan rossz ötlet. Ezer évnyi tapasztalat után lehet lehetséges lenne. De nincs ezen időm gondolkodni. Ez az az este… Nem szabad elvétenem ezt a lehetőséget. Lementem a pincébe, saját fejlesztésű pengémet magamhoz vettem, és sötét ruhát természetesen. Fejembe húztam a kapucnit, és a pengét felszereltem a karomra. Néhány bőrszíj tartotta mindössze a karomon a szerkezetet. Lényege volt, hogy egy rugós penge volt, amit kedvemre csúsztathattam ki a hüvelyéből. Számít is ez? Hatásos gyilkolásra, zárak kinyitására, ez a lényeg mindössze. Kiléptem a házból, és elindultam a célom felé. Nem komplikáltam túl a feladatot. Látószögön kívül maradva közelítettem meg a házat, majd az erkélyre ugrottam. Az erkélyajtót eltoltam, beléptem, majd visszatoltam. Általában ilyen időben szokott edzeni az én kis célpontom. Húzódzkodás… Egyszerűbbet sem adhatott volna nekem. Lassan bementem a kis saját kialakítású edzőszobájába, majd mögé sétáltam. Aztán hallottam egy sikolyt, és ott volt egy nő. Övemből kiszedtem egy kést, és a nő szívébe vágtam halálos pontossággal. Azonnal meghalt… De túl késő volt már, észrevett ez a 220 centis 140 kilós állat. Adott egy jobbost, ami miatt jó adag vért köptem ki a földre, majd hasba rúgott, aminek hatására pedig a mögöttem lévő tükörnek vágódtam. Nem kellett volna ennek a nőnek itt lennie… Nem szabadott volna. Felnyögtem fájdalmamban, majd letöröltem az arcomat, és eltávolodtam az üvegtől. Adott volna egy újabb jobbost, de alábuktam az ütésének, előrébb léptem, a karját megfogtam, majd katt, és a hátába vágódott a penge. Telibe a szívébe. Lefektettem a hátára, és ránéztem. Felhúzott szemöldökkel néztem, mikor mondott valamit. Talán értenem kéne? Nem is baj. Ott guggoltam fölötte, és mielőtt befejezhette volna az egész mondandóját, a penge át is szúrta a torkát. Felálltam. Ezen néhány ütés miatt is sikerült rendesen meggyengítenie. Szerencsére kitartó vagyok, makacs, és fürge. Legalábbis az én szerencsémre. Maradt még erőm varázsolni persze, elmormoltam egy bűbájt, aminek hatására az én vérem eltűnt a helyszínről, meg úgy általánosságban minden. Ekkor már a házon kívül voltam, és sétáltam a hasamat fogva. Ennyi volt, ez rendesen lefárasztott ez az ember. Az erőm csak egyik sebem begyógyítására lenne elég. Melyik is jobb? Ha a bordáim roncsolódnak, vagy ha a szám van durván megsebesítve? Szerintem előbbi. Egy ház ajtaja előtt álltam meg, és a pengét használva kinyitottam magamnak az ajtót. Beléptem, majd betelepedtem a nappaliba, és leültem a kanapéra. A felsőtestemet választottam gyógyítás gyanánt, míg a szám még kicsit véres is volt. Halk lépteket hallottam magam mögött, majd megszólaltam. - Csak én vagyok Destiny… - Mondtam magam elé nézve, majd fejemet hátrafordítottam, hogy láthassam az arcát. - Jól ellátták a bajomat, mi? Gyerünk, itt az idő, hogy nevess. - A szám elé tettem az egyik kezemet, és köptem egyet. Két fogam termett hirtelen a kezemben. Legalább hátulról, ami nem annyira látszik…
Home 
Subject: Re: Nappali 
Because everyone has a good and dark side
