Csendesen ültem ott és figyeltem őt. Láttam rajta, hogy nagyon gondolkozik és ezért én nem hibáztatom őt. Biztosan nem lehet könnyű az, hogy van egy halandó testvére, aki szinte semmiről semmit se rejt, de vajon mi a jobb tudatlanságban élni vagy tudással együtt élni és felkészülni a legrosszabbra? Ha esetleg beszélne a húgával, akkor rájönne arra is a testvére, hogy nem minden fekete és fehér, de vajon mi a nagyobb veszély tudni a lényekről vagy nem tudni. A nem tud róluk az ember, akkor is fent áll az a veszély, hogy bánthatják őt, de akkor még védekezni se tud ellenünk. Ha pedig tud róluk, akkor pedig az információjuk miatt lehet őket bántani, de legalább az ember megpróbálhatja túl élni a támadást. Bár csak akkoriban én is mindennel tisztában lettem volna, akkor talán még most is élne a családom és a testvérem. De semmiről se tudtam, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy nem leselkedik veszély ránk és én pedig könnyedén éltem az életet mit sem törődve a következményekkel. Ostoba voltam és talán ettől akarom megvédeni Scarlett-et is, hogy ne kövesse el az én általam elkövetett hibákat. Akkor ő nem áll készen erre a világra, vagy egyszerűen csak nem akar szembenézni a dolgokkal. Ez viszont már nem a te hibád lesz, hanem az ő döntése lesz.. Egyedül te tudod felnyitni az ő szemét arra, hogy nem fekete és fehér a világ. Te általad tanulhatja meg magát megvédeni. Sok veszély leselkedik ránk és az emberekre is, még a tudatlanokra is. Néha át kell lépnünk a korlátjainkat, hogy meglássuk a valóságot. - mondtam neki komolyan és közben a tekintetét fürkésztem. Nem akartam okítani, se rákényszeríteni a dolgokat. Egyszerűen csak elmondtam azt, amit gondoltam. Talán a múltam miatt gondolom így, talán amiatt mert már túl régóta élek. Magam sem tudom, de azt tudom, hogy mindenki veszélyben van és egyszer talán mindenkinek fel kell nyitni a szemét, még azoknak is akik nem akarnak látni... Valami közeleg és nem éppen jó dolog. Tisztán emlékeztem azoknak a férfiaknak az alakjára, akikét magamra öltöttem. Egyszer öltöttem magamra kényszerből, mert csak így élhettem túl valamit, de általában azért öltöttem magamra az alakjukat, mert felbéreltek. Azt akarták, hogy olyan dolgot tegyek meg, amihez nekik nem volt bátorságuk. Amihez az ő nevük kellett, de bátorságuk nem volt hozzá. Soha nem tudták azt, hogy én teszem meg. Egyszerűen csak rajtam keresztül kötötték meg az üzletet és ha tetszett, akkor elvállaltam. Az egészet szinte mókának és unaloműzésnek használtam, de mára már egyáltalán nem bánom, hiszen az erőmet ennek köszönhetően erősebbé tettem, ahogyan a jellemet is. Minden kezdet nehéz, de az a lényeg, hogy az első nehézség után ne adjuk fel. - mondtam neki egy kisebb mosollyal az arcomon, majd újra szemügyre vettem a parkban sétáló embereket. Lassan sóhajtottam egyet és egy pillanatra csak a madarak zenéjét hallgattam, hiszen hamarosan már ennek is vége fog szakadni, mert az ősz rohamosan kezd tovaszállni. - Ha szeretnéd, akkor a telefonodba beírom a számomat, így ha esetleg bajba kerülnél, akkor egyből el tudsz érni. - mondtam neki barátságosan és türelmesen vártam a válaszát.
Nehezemre esik még feldolgozni, hogy mi is törétnik velem. Ha beavathatnám a húgomat annyi minden megváltozhatna, hiszen gyerekkoromban mindig ő volt a horgonyom. Ott voltam mellette, mikor szüksége volt rám és ez ugyanúgy érvényes volt fordított irányban is azonban most pedig annyira elfordultam tőle, hogy egyszerűen már nincs visszaút, ami megmenthetne minket. Vagy talán az igazság, de az is lehet, hogy az csak még jobban ellökne egymástól. Bár így legalább megérthetné, hogy miért voltam vele olyan távolságtartó. Nem azért, mert már nem szeretem vagy ilyesmi, egyszerűen csak már nem voltam képes arra, hogy tovább folytassam a dolgokat. Mégis, hogyan legyek a közelében, mikor bármikor felvehetem akár az ő alakját és halálra rémiszthetem? – Szóval azt mondod, hogy magyarázkodás helyett talán meg kellene mutatnom neki? Nem is tudom.. Mi van, ha neki egy élet sem lesz elég arra, hogy elfogadja annyira kiakad? – Én az örök optimizmus, már megint egy túlságosan is pozitív gondolatomat sikerült megosztanom vele. Egyszerűen nem tehetek róla. Rettegek, hogy elveszítem a húgomat, aki jelen pillanatban a legfontosabb most a számomra és egyáltalán nem viccelek, mikor ezt mondom. Nekem ő jelent mindent. Főleg, mivel ő az egyetlen igazi dolog az életemben. Még akkor is, ha nem is vagyunk vérszerinti testvérek ő soha nem hazudott nekem azzal kapcsolatban, hogyan is érez irántam. Ő sem tudott arról, hogy az apám nem az apám. De a családom lehet, hogy biológiailag felborult, de akkor is az marad az apám, aki végigkísérte az életemet. Illetve a húgom mindig is a húgom marad. Az anyám és a kalandjára pedig magasról teszek, mert nekem ők semmit nem jelentenek. Már nem. Hatalmasat csökkentek a szememben. A fejemben jól megjegyzem, hogy miképpen is működik ez a férfiakkal. Nem, mintha olyan beteg vágyaim lennének, hogy a férfiak alakját akarjam felvenni. Igazából senki alakját nem szeretném felvenni, de ha már ilyen képességem van a legkevesebb, hogy a legtöbbet tudok róla. Amennyit csak lehetséges. Az egyszer biztos, hogy a legtökéletesebb személynek teszem fel a kérdéseket. Ő tisztában van a képességével én pedig még mindig csak próbálom feldolgozni és elfogadni. Ami nem megy olyan egyszerűen, mint elsőre tűnhet. Elveszem tőle a tükröt és nézegetni kezdem benne magam, amikor felfedezek egy szőke tincset az előző alakomból. – Hát ez is egy kezdet. – Mondom halovány mosollyal az arcomon és próbálom visszaszabni magam a saját alakomba.
Csendesen ültem a padon és nem szólaltam meg. Néha bólintottam egy kicsit, hogy figyelek arra, amit mond, de nem szerettem volna a szavába vágni, mert néha nagyszerűen arra van szükségünk, hogy kimondhassuk azt, amit érzünk és amit gondolunk. Egy darabig elgondolkoztam azon amit mondott, de tökéletesen megértettem, hiszen egyszer még engem is gyötörtek kétségek és néha még most is, amikor mondjuk valami szokatlan dolgot teszek a képességemnek köszönhetően, de mára már megtanultam irányítani a dolgokat és elfogadni azt is, hogy minden okkal történik. Tudod néha nem szavakkal kell elmondani a dolgokat, hanem tettekkel kell bizonyítani. Lehet, hogy először nem fogja tudni elfogadni ami vagy és az is lehet, hogy el fog futni, de hidd el, hogy eljön az a pillanat, amikor képes lesz elfogadni, de ahhoz az is kell, hogy te elfogad saját magadat. Csak gondolj bele az emberiség történetébe, a rabszolgaság eltörlésébe. Sok embernek nem tetszett, de szép lassan a világ szemlélete is alakul ahogyan húgodé is alakulhat, mert lehet egyszer a képességednek köszönhetően mentheted meg őt és akkor már ő is fogja tudni, hogy te soha nem lennél képes bántani őt. - mondom neki komolyan, de közben egy apró mosoly megjelenik az arcomon, mert régóta élek már és pontosan tudom, hogy az emberek képesek bármit elfogadni. Csak egyszerűen valakinek több idő kell, valakinek pedig gyorsabban megy. Ez attól is függ, hogy mennyire akarjuk igazából megismerni a világot, mert ha teljesen el akarunk zárkózni, akkor nehezebb egy magunk fajta lénynek felnyitni bárkinek is a szemét arra, hogy az élet nem fekete és fehér. Igazából nem, mert lehet ha most megérintettél volna egy férfit, akkor képes lennél magadra ölteni az alakját, de nem sokáig vagy esetleg nem is teljesen. Minél tovább élsz, annál nagyobb az esélye ennek az egésznek, hogy sikerül egy másabb fajta lénynek, teremtménynek az alakját magadra ölteni és megtartani. - válaszolok neki barátságosan, hiszen mindig is türelmes voltam másokkal szemben és ez most se volt másképpen. Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk és nem pedig azért, hogy kioktassam őt. Egyszerűen csak segíteni szeretnék neki és mosolyogva figyelem, ahogyan a külsője megváltozik. Egy darabig nem szólalok meg, majd egy aprócska tükröt varázsolok elő a táskám tartalmából, de még mielőtt elvehetné válaszolok neki. - Nos, erre nincsenek szavak. Azt hiszem jobb lesz, ha látod, de jó értelemben gondoltam azt, amit mondtam. - Tényleg különleges arcot és alakot választott magának és meglepő módon egyre gyorsabban és ügyesebben tudta magára ölteni. - Egyre ügyesebb vagy. Nincs miért aggódnod biztos vagyok abban, ha kitartó leszel, akkor te fogod a képességedet uralni és nem pedig ő fog téged. - tettem hozzá sietve, amikor egy szőke tincs megjelent a hajában, ami még az előző alakjának volt köszönhető. Ilyen bárkivel megesik, még a legjobbakkal is.
Nehéz elfogadni azt, ami vagyok, amikor nem vállalhatom fel a családom előtt. Természetesen az anyám tisztában van az igazsággal, de a húgomat soha nem tudnám belerángatni ebbe az egészbe. Hogyan fogadjam el, hogy mégis mi is vagyok én, ha egyszerűen félek szembenézni vele? Félek attól, hogy a húgom úgy fog rám tekinteni, mint valami szörnyetegre. Azt pedig képtelen lennék elviselni. Egyszerűen nem tudnék úgy felkelni többé, hogy a húgom gyűlöl vagy éppenséggel retteg attól, hogy mire vagyok képes. Még akkor is, ha ez az egész nem olyan, hogy a szememmel tudok gyilkolni.. Egyszerűen csak előnyt tudok kovácsolni a dolgokból, szóval nem igazán vagyok ártalmas.. Legalábbis számára nem. Mégis hogyan magyarázhatnám ezt meg neki? – Furcsa, hogy egy idegentől kérek tanácsot arról, hogy mégis mit kellene tennem a barátnőmmel kapcsolatban. Mert tényleg fogalmam nincs, hogy mit tehetnék. Van egyáltalán jó módja annak, hogy ezt tálaljam valakinek? Mert szerintem nincs. Én magam is sokkot kaptam az igazságtól, akkor hogyan várhatom el tőle, hogy könnyedén vegye a dolgokat? Ez az egész nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Ha nekem is nehezemre esett elfogadni – és még mindig nem sikerült teljesen – akkor mégis őt milyen helyzetbe fogom? Talán egy életre hátat fordít nekem vagy, ami még rosszabb ellenem fordul és addig meg nem áll, míg halott nem vagyok. De ez már megint rettenetesen negatív gondolkodásmód. – Az gondolom egy újabb szintje ennek az egésznek. – Egy nő alakját sem tudom felvenni, akinek a felépítése hasonló az enyémhez. Lehet, hogy formásabbak a mellei, de nekem is vannak melleim. Míg egy férfinál azért vannak különbségek a kettő között. Lehunytam a szemem és a következő emberre gondoltam, akit megérintettem. Próbáltam elképzelni magam előtt és aztán azt, hogy a tükörbe nézek és a külsőm egyesével veszi fel az ismertetőjeleit. Először az arcvonásait majd a haját és így tovább, míg a végére nem értem. – Észben tartom. – Mondom mosolyogva aztán ráeszmélek, hogy nem is a saját hangomon szólaltam meg. A torkomhoz kapok rémületemben, de rájöttem, hogy ez azt jelenti, hogy sikerült. – Hogy festek? – Kérdeztem kuncogva. Ezt nevezem én sikerélménynek!
Biztosan van benne igazság, de sokkal fontosabb az, hogy miként tekintesz arra, ami vagy. Ezen nem tudsz változtatni. Ez nem olyan, mint egy fölső, ha nem tetszik, akkor leveszed és keresel másikat. Alakváltónak születtél és biztosan okkal, hiszen minden okkal történik. Amíg átokként tekintesz rá, addig biztos lehetsz abban, hogy olyan szeszélyes lesz a képességed, mint amilyen a szél, illetve mint amilyen az emberek kedély állapota.- mondtam neki barátságosan, mert nem haragudtam rá. Miért is tenném? Egyedül volt és nem volt senki se ott, hogy segítsen neki. Biztos vagyok az se lehet könnyű, hogy titkolóznia kell a húga előtt, hiszen nem hiszem, hogy valaha beszélt volna neki. Mindenki fél attól, hogy ha másabb, akkor szörnyetegnek fogják nézni és az a legnagyobb baj, hogy olyan világban élünk, ahol az emberek egymást is megszólják és akár képesek egymásnak annyira ártani, hogy a halálba taszítják a másikat. Kegyetlen világ, de még se tesz senki semmit se, csak nézik azt, ahogyan az emberiség romba dönti saját magát. Egy darabig nem szólaltam meg, csak figyeltem őt és hagytam neki egy kis időt, hogy elfogadja azt, ami történt vele. Csendesen ültem mellette és őt figyeltem, illetve az új külsejét. Végül amikor meghallottam a kérdést, akkor egy kisebb nevetés hagyta el az ajkaimat. Tetszett az, hogy ő se kertel, hanem egyesen kimondja azt, amit gondol. Igen, voltál már és elég érdekes volt. Eleinte szokatlan volt, de az ember képes ezt is megszokni. - mondtam neki kedvesen, majd próbáltam felidézni azt, hogy milyen is volt az első alkalom, amikor ez megtörtént. A mosoly egyre szélesebb lett az arcomon, majd röpke pillanat után összeszedtem magamat. - Az első ilyen alaklom véletlenül történt meg. Neki mentem egy férfinek és mire kiszálltam a liftből addigra már az ő alakját viseltem. Eléggé érdekes volt és hogy őszinte legyek egy kicsit meg is ijedtem, mert korábban soha nem történt még ilyen. - s közben a gondolataimban messze jártam és magam előtt láttam azt, ami akkoriban történt velem, illetve azt ahogyan reagáltam rá. Ezeket a pillanatokat szerintem soha se fogom elfelejteni. Természetesen szívesen. - mondtam neki mosolyogva, majd gyorsan hozzátettem.- Nem tudom, hogy hallottál e az Akadémiáról, de ott szívesen látlak. Sokszor ott szoktam tartózkodni, mert néha beugró tanár is vagyok ott. - mondtam neki mosolyogva és biztos voltam abban, hogy a tetszene neki az iskola..
– Nem volt jogom rá, hogy pont rád zúdítsam az egészet. De mi van, ha ez a kulcs az egészhez? Hogy azért vagyok képtelen ennyire uralkodni a képességeimen, mert az érzéseimen sem vagyok képes? – Nem tudom, hogy ökörséget mondtam-e avagy sem, de megvan az alapja. Rettegek, hogy a húgom rájön arra, hogy mi is vagyok én és, akkor talán ez az egész a porba hull és megsemmisül. Félek attól, hogy a szemében egy szörnyeteg leszek, mikor rájön arra, hogy mi is vagyok én. S ez a folyamatos félelem gyomorgörccsel tölt el, ami miatt nem tudok koncentrálni. Mondhatni lebénulok. Gondolatok cikáznak a fejemben, hogy miért pont azokat az embereket választottam, akikre a választásom esett. Nem is tudom igazából. Mondhatjuk véletlenek, de mindegyikben volt valami, ami megfogott engem. Vagy a szemük különleges színe vagy az, ahogyan a hajukat hordták. Fura, hogy szőke tincseket látok a vállamra omolni, de aztán, mintha minden más is megváltozna. Hát megcsináltam végül. Kezdésnek nem rossz csak bár tudnám, hogy mégis mi vitt rá engem arra, hogy ez az egész sikerüljön. Az okos gondolatom, hogy az érzéseim befolyásolják ezt az egészet és először azokat kellene megtanulnom uralni mielőtt olyasmin gondolkodnék, hogyan uralkodjak egy erőn, amit még mindig nem értek? Bár az érzéseimmel sem vagyok tisztában, ha őszinte akarok lenni. – Előfordult már veled, hogy egy férfi alakját vetted fel? S, ha igen mégis milyen érzés volt..? Vagy ez lehetséges egyáltalán? – Nem tudom milyen érzés lehet férfi genetika állománnyal rendelkezni még, ha csak pár apró perc erejéig is. Azonban én is a tökéletes tudásfajtákra szomjazom, de tényleg. Időközben végigpillantok magamon és érzékelem, hogy mellben egy kicsit szűknek bizonyul a felsőm. Hát persze, hogy neki nagyobb mellei vannak, mint nekem. A lábaimat is megnézem, amik sokkal hosszabbak, mint az eredetiek. Olyan érzésem van, mintha magas sarkú lenne a lábamon, de semmi ilyesmi nincs. Ez az egész rettenetesen furcsa. Azt azonban be kell vallanom, hogy hozzá tudnék szokni a dologhoz. Mindenféle további kérdés nélkül. Csak tudnám rendesen irányítani.. - Van rá lehetőség, hogy egyszer esetleg beüljünk valahova egy kávéra? - Ez az egész olyan volt, mintha béna módon randira próbálnám hívni pedig nem erről volt szó.
Csendesen ültem ott a padon és kicsit rosszul is éreztem magamat amiatt, hogy így rákiálltottam. Mindenkinek lehet rossz napja és nekem is volt már. Nem csodálom, hogy szegény kicsit összeroppant már a súly alatt. Nem lehet neki könnyű úgy élnie, hogy senkinek se beszélhet szinte erről, mert még a testvére is egyszerű halandó. Talán csak egy barátra lenne szüksége, aki ott van akkor is, amikor esetleg valami hibát követ el, aki nem hagyja, hogy a porba hulljon és elvesszen. Megráztam a fejemet a bocsánat kérésekkor és egy apró mosollyal néztem rá. Emiatt ne kérj bocsánat, hiszen biztosan nehéz lehet. - mondom neki kedvesen, felállok, majd közelebb lépek hozzá.- Tudom, hogy azt vállaltam el, hogy segítek, de talán neked nem csak egy tanítóra van szükséged, hanem egy barátra is, akinek mindent elmondhatsz. Régóta élek már és szívesen meghallgatlak, mert pontosan tudom, hogy mennyit számít az, amikor van, aki meghallgasson. - mondom neki még mindig barátságosan és reménykedek abban, hogy nem fogja úgy gondolni, hogy ez már sok. Segíteni szeretnék neki és azt hiszem még talán barátok is lehetnénk. Persze csakis akkor, ha neki sincsen ellenvetése, mert egy barátra szerintem mindig szükség van. Ha ügyesen osztod a lapokat, akkor sok mindenre képes lehetsz ezzel a képességgel. Valakivel például a bolondját tudod járatni és így mentesz meg egy egyszerű halandót. De az is lehet, hogy megtanulsz küzdeni és akkor pedig egy kisebb csatában véded meg az illetőt. Hidd el sok mindenre jó lehet az, hogy mások alakját fel tudod venni. Egyszerűen csak meg kell látni a lehetőségek kincsestárát. - mondom neki mosolyogva, majd türelmesen várok. Már éppen meg akarok szólalni, hogy nézze meg jobban magát, amikor látom rajta, hogy neki is feltűnt, hogy máris szőke haj borítja a fejét, ami kecsesen omlik vállaira. - Azt hiszem részben sikerült, de valami nekem azt súgja, hogy neked a haja tetszett meg nagyon és emiatt öltötted csak ezt magadra, vagy tévedek? - kérdezem tőle kedvesen és közben arrébb csúszok a padon, hogy kényelmesen el tudjon ő is helyezkedni.
Összetörtem az rám nehezedő nyomás alatt. Egyszerűen nem bírtam tovább tartani a hátamat. Ki kellett adnom magamból és nem panaszkodhatom el mindenkinek, hogy mégis mi történt velem, mert nem avathatok be ebbe senkit. Főleg, mivel őrültnek néznének, ha felhoznám és amúgy sem tudnám bizonyítani. Az egyetlen személy, aki megnyugvást nyújthatna a számomra nincs sehol. Egyszerűen úgy döntött, hogy felszívódott én pedig nélküle tényleg kezdek darabokra hullani. Mély levegőt veszek és megpróbálom összeszedni magam. Nem kellett volna pont előtte kirohannom, hiszen lefogadom, hogy nem kíváncsi a problémáimra. Bár már azt sem értem, hogy miért vállalta el azt egészet. Szereti a kihívásokat? Hát ez benne van a pakliban, bár nem akkora öröm engem tanítani, mint azt elsőre bárki gondolná. Gyorsan tanulok.. Legalábbis az esetek többségében. – Én sajnálom.. Nem lett volna szabad így kirohannom. – Valamit ki kell találnom, hogy levezessem a feszültséget. Talán az lenne a legjobb, ha beszereznék egy boksz zsákot és a DNS-emet megalapozó férfi arcát ragasztanám rá és addig püfölném, amíg nem érzem úgy, hogy egy kicsit megkönnyebbültem. Bár leginkább ezt a nevelőapám arcába kellene beolvasnom, de sajnálatos módon nem tehetem meg, mert ahogy egyszer már megtette felszívódott. Mindenki felszívódik körülöttem.. Ez az egész helyzet nevetséges. Belevetem magam a tömegbe és töprengek azon, amit mondott. Megmenthetek ezzel másokat. Mégis mi hasznom lehet abból, hogy felveszem egy másik személy alakját? Mi haszna lehet annak a személynek, akinek az alakját felveszem? Egyszerűen nem tudom felfogni épp ésszel, hogy ez mégis miért lenne jó. A lehető legtöbb embert próbálom megérinteni természetesen „véletlenül”, mert nem akarom, hogy híre menjen annak, hogy egy nő minden másik nőt letapiz magával szemben. Legtöbbször azokat érintem meg, akik valamilyen tekintetben az ellentéteim. Mikor visszaérek hozzá felteszem azt a kérdést, ami még ennyi gondolkodás után is bennem maradt. – Mégis, hogyan menthetnék meg ezzel bárkit is? – Nem értem.. Ez az egész számomra annyira hihetetlennek tűnik, hogy az már nem is lehet igaz. Mikor azt kéri, hogy próbáljam meg felvenni annak a szőke lánynak az alakját, aki elment mellettem lehunyom a szemem és koncentrálok. Próbálom elképzelni őt magam elé és azt, hogy szépen lassan az arcvonásaim az övévé alakulnak át. Mikor kinyitom a szemem semmiféle változást nem látok magamon. – Ah, nekem ez nem megy. – Jelentem ki gyerekes csalódottsággal, majd mikor újból végignézek magamon látom, hogy a hajam immár szőke hajtincsekben omlik a vállamra. – Wow.
Nem értettem, hogy miért akarok ennyire pont ezen a lányom segíteni. Nem szoktam erőltetni a dolgot, de most szinte még is ezt tettem. Úgymond ráerőltettem azt, hogy segíthessek. Úgy éreztem, hogy meg kell mentem őt és segítenem kell abban, hogy könnyebbé tegyem az életét, de vajon miért? Talán, mert régi önmagamat láttam benne? Azt aki oly régen voltam és utálta azt, ami? Majd szép lassan rájöttem, hogy ez ajándék és segíthetek másokon, illetve ennek köszönhetően sikerült nekem is sokszor túl élnem a dolgokat. Héj! - mondtam kissé dühösen és megráztam a fejemet. Lassan felálltam és közelebb léptem a lányhoz. - Nem akartam veled így beszélni, így bocsánat érte.- mondom kissé kedvesebb hangon és egy apró mosoly is megjelenik az arcomon. - Az élet soha nem volt fair, de ha valaki igazán szeret téged, akkor képes olyannak is elfogadni, amilyen vagy. Ezen nem változtathatsz. Egyszerűen csak megtanulhatsz vele együtt élni és megtanulhatod azt, hogy miként rejtsd el. De soha ne felejtsd el, hogy akinek tényleg igazán fontos és aki tényleg szívből szeret téged az képes lesz téged mindenhogyan elfogadni. Legyen szó arról, hogy te ember vagy, vagy éppen egy alakváltó. Sok ember életét megmentheted, ha megtanulod használni az erődet.- mondtam neki komolyan és közben végig őt néztem. Tényleg nem szerettem volna megbántani, de jobb, ha tudja. Illetve mindig is úgy gondoltam, hogy nem mindig attól valaki családtag, mert a vér a szüleink azonosak, hanem attól lesz valaki családtag, mert úgy érezzünk, úgy tekintünk rá. Ha csak beszélgetni szeretnél, esetleg egy barátra lenned szükséged, akkor tudod hol találsz meg. - mondta neki egy kisebb mosoly kíséretében és barátságosan. Nem fogom magamat ráerőltetni, de barátra mindenkinek szüksége van és amúgy se túl gyakran teszek ilyet. Majd amikor elment, hogy megérintsen egy-két embert, akkor visszaültem a padra és türelmesen vártam miközben őt figyeltem végig. Nem is annyira az érdekelt, hogy kiket érint meg, hanem sokkal inkább a viselkedése. Akkor mi lenne, ha az ő alakját öltenéd magadra? - kérdeztem tőle egy bátorító mosoly kíséretében és közben vártam, hogy megtörténjen a csoda. Az se baj, ha nem fog neki egyből sikerülni, mert szép lassan meg fogja tanulni. Képes rá. Érzem, csak egyszerűen hinnie kell önmagában.
Nem tudom, hogy mit várt tőlem. Egyfajta csodát? Mert nem fogok egyik pillanatról a másirka megbékélni azzal, hogy mi vagyok. Kitsune. Kimondtam nagy nehezen. Nem akarom elfogadni. Reménykedek abban, hogy van egy megoldás arra, hogy valahogy elveszítsem ezt az egészet és csak egyszerű ember legyek. Bár amennyire már ismerem magam szerintem akkor meg pont ez az egész hiányozna, hogy képes vagyok ilyen dolgokra. Vagyis, hát képes lennék, ha irányítani tudnám, de nem tudom irányítani. – Hogy miért utálom? Tönkretette az életem. Normális emberként nevelkedtem. Volt egy apám, aki szeretett mindennél jobban. S az anyám? Hazudott egész életemben arról, hogy ki az igazi apám. Ő persze, mikor megtörtént a baj jött is felbukkant, mint valami hős. Szétzúzta ez az egész a boldog életem. Azaz ember, akire apámként tekintek a mai napig nem is az apám. Ha tudta volna, hogy mi vagyok.. Szörnyszülöttnek nézett volna. S, ha a húgom megtudja ő is pontosan ugyanezt fogja mondani. Hogy mégis, miért? Mert az vagyok. Mert képtelen vagyok irányítani ezt az egész szarságot és én egyáltalán nem kértem ezt. Minden áldott reggel azt kívánom, hogy úgy ébredhessek fel, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt, de nem. Ez a luxus nekem nem adatik meg és rohadtul elegem van. Egy kibaszott kistune vagyok, akinek fogalma nincs arról, hogy mégis hogyan irányítsa a képességét. – Nem emeltem fel a hangomat, mert nem akartam, hogy többen bámuljanak. Így is épp elegen néztek már. Valamilyen szinten megkönnyebbültem, hogy ezt az egészet kiadtam magamból. Sokkal jobb volt. Úgy éreztem, hogy végre fellélegezhetek. Teljesen feltöltődtem. Magabiztosabban érintettem meg az embereket, majd visszamentem hozzá és nem értettem, hogy miért lett ettől most jobb vagy éppenséggel mit kellene tennem. Nem én vagyok a tanár, szóval neki kell tudnia, hogy mit miért csinálunk. – Csak túl akartam esni az egészen és ő szembe jött.. Meg hát talán ő az, aki a szöges ellentétem. Sokkal magasabb, mint én.. Meg hát szőke. Az én hajam pedig talán nem is állhatna távolabb a szőkétől. – Nem figyeltem, hogy kit érintek meg csak túl akartam esni ezen az egészen. Még mindig nem értettem, hogy ez az egész hova fog minket vezetni, de reméltem, hogy valami előnye lesz ennek az egésznek. Nem szívesen fogdosok meg idegen embereket vagy rohanok beléjük. Rettentően zavaró.
Komolyan néha úgy érzem, hogy lottóznom kellene, mert talán ott is ugyanakkora sikerrel járnék, mint most. Biztos voltam abban, hogy nem tudta elfogadni teljesen azt, hogy mi is ő. Magam sem tudtam, hogy miből gondoltam ezt, de most nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy igazam volt. Még pedig nem is kicsit. Türelmesen vártam, hogy kinyögje végre a dolgot, hiszen ha biztos lenne a dolgában, illetve elfogadta volna azt, hogy ő micsoda, akkor habozás nélkül elmondta volna, de nem így történt. Gondolkodott és mondhatni kicsit talán vergődött is, mint a partra vetett hal. Amikor végre kimondta, akkor egy kisebb mosoly jelent meg az arcomon, de egyáltalán nem volt őszinte és biztos voltam abba, hogy ez neki is feltűnt. - Drágám, hogyan akarod azt, hogy segítsek rajtad, ha ezt se tudod elfogadni? Nem értem, hogy miért utálod ennyire ezt az egészet. - mondtam neki picit érthetetlenül, mivel sok lehetőség rejlett a kitsunékben, míg a vámpírokban eléggé kevés. Ezért is örültem annak, hogy nem az vagyok. Mosolyogva figyeltem azt ahogyan neki megy egy-két embernek és közben élveztem a napsugarait, amint a bőrömet simogatták. Gyönyörű nyári nap volt, így nem csoda, hogy ezt a helyet választottam. Sok volt az ember és nyomás alatt jobban teljesít mindenki, így talán még érdekesebb lesz itt gyakorolni majd. Amikor visszatért, akkor egy önelégült mosollyal az arcomon fordulta oda hozzá, majd a kérdéseit hallva egy apró nevetés is elhagyta az ajkaimat. - Ez nem olyan, mint a matek, vagy esetleg a történelem. Itt nem fogsz fogalmakat hallani, se a múlt nagy bölcseleteit. Egyszerűen csak meg fogod tanulni anélkül, hogy észrevennéd. - mondtam neki kedvesen, majd újra körbe pillantottam és folytattam.- Ha jól láttam, akkor volt egy szőke is közte. Mond el nekem, hogy miért őt választottad, miért az ő külsőjét szeretnéd magadon látni? - miközben beszéltem újra rápillantottam, hiszen hiába tűnt számára véletlenek ezek a dolgok, ezek a kiválasztások, mert egyáltalán nem azok voltak. Tudatalattijában valami miatt pontosan őt választotta és ezt kellett most megtudnunk, hogy miért. Nem úgy nézett ki, mint aki szőke hajzuhatagra vágyik, bár soha se lehet tudni. Hátra dőltem, kényelembe helyeztem magamat és vártam a válaszát.
Végig az járt a fejemben, hogy meg kell tanulnom ezt az egészet kezelni, mert másképpen semmire sem fogok menni. Az életem egy kész csőd, ha úgy vesszük. Nem lehetek együtt azzal, akivel szeretnék. Az apám halott. Azaz ember, aki a DNS állományomat adta nekem pedig ha kedve szottyan felbukkan az életemben. Mondjuk nem is vágyom rá, hogy túl sok időt töltsön velem. Egyszerűen nincs rá szükségem és kész. Aztán még ott van a húgom. Nem akarom veszélybe sodorni. Meg persze azt sem szeretném, ha megtudná, hogy mi is vagyok. Ez egy olyan dolog, amit nem szívesen vállalnék fel a nyilvánosság előtt. Épp elég, hogy nem közös az apánk. Nem tudom, hogy mekkora éket verne közén az, ha megtudná, hogy én nem is igazán vagyok ember. Én megküzdök vele, mert ez az én csatám, de neki ettől függetlenül nem kell belekeverednie. Nem akarom, hogy mások rajta keresztül akarjanak ártani nekem. Bár egyenlőre még nem hiszem, hogy olyan híres lennék a fae társadalomban, hogy bárki is meg akarna környékezni. Mondjuk neki sikerült.. Bár a nevét sem tudom. Mondjuk nem hiszem, hogy ez jelen esetben különösebben számítana. Mikor megkérdezi, hogy mi vagyok a torkomat, mintha sav marná a torkomat nyelésre késztet lehunyom a szemem egy pillanatra, majd nagy levegőt véve határozottan válaszolok. – Kitsune vagyok. – Az már más kérdés, hogy még mindig azt kívánom bár ne lennék.. De ilyen az élet. Nem mindig teljesülhetnek a kívánságaink. Együtt kell élnem ezzel, szóval elfogadom. Muszáj lesz. Nehezemre esik. Viszont nem fogom feladni a próbálkozást. – Oké. – Nem szívesen tettem ezt, de hát másképpen, hogyan tanulhatnék. Pár szimpatikusabb emberbe „véletlenül” beleütköztem, majd mikor végeztem a kis körutammal visszatértem hozzá. – Megvolt öt ember, de ez most hogy fog nekem segíteni ennek az egésznek a kontrollálásában.. Vagy egyáltalán mitől dől el, hogy tudom irányítani-e vagy sem. – Jó lenne, ha lenne valami fogalmam a dolgokról. Ezek olyan kérdések voltak, amiket már régóta szerettem volna feltenni valakinek azonban nem volt rá lehetőségem. Vagyis feltehettem volna. Viszont nem tudták volna megválaszolni.
Komolyan magamat se értem, hogy hirtelen miért lettem Teréz anya, vagy valami olyasmi. Az ilyen dolgok annyira távol álltak tőlem, hogy csak na. Így is eleget kellet segítenem a z újoncoknak mind a két oldalon, hiszen mind a két oldallal űzött játékom meg maradt és erről még senkinek se sikerült lebeszélnie. Mindig is szerettem a veszélyt és az izgalmat, s ez a kettős játék tökéletes volt arra, hogy kielégítsem a vágyait. Nem volt valami kedves a lány, de most nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy még mindig nem olyannak tűnt, mint aki el tudja fogadni azt ami ő. Nem ért hozzá egy emberhez, ha valaki éppen neki ment volna bármi, akkor ő elhúzódott. Óvatos volt, túlzottan is, mert így nem lesz akinek az alakját magára öltse. Persze nem éppen nyugodt hely volt ez a park, de pontosan emiatt szerettem, hiszen itt feltűnés nélkül az ember azt tesz amit csak szeretne, mert senki se figyel rá. Akár még sok embernek az orra előtt is átváltozhatnék, akkor se tűnne fel nekik. Az emberek túl vagyok és túlzottan elfoglaltak a saját életükkel, de ez így jó, hiszen ennek köszönhetően tehetem azt amit csak akarok. Micsoda elszánt lett valaki, de egy kérdésem lenne még, hogy micsoda is vagy valójában? - kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen tőle akartam hallani. Tudni akartam, hogy mekkora meggyőződése van és mennyire tudta elfogadni ezt a dolgot, mert megérzésem szerint még mindig alig-alig tudja ezt elfogadni. - Illetve most miattad fogunk várakozni, mivel egy emberhez se értél hozzá. Szóval előbb érints meg minimum 5 embert, de olyanokat akiknek az alakját szívesen felvennéd és engem hagy ki a sorból, mert azzal csak azt vennéd a nyakadba, hogy célpont lenne belőled és meg akarna ölni mind a kettő fae. - mondtam neki komolyan, majd pedig hátra dőltem a padon és élveztem a napsugarait ahogyan a bőrömet simogatták. Vártam, hogy megtegye amit kérek, hiszen ha azt akarja, hogy segítsek neki, akkor azt kell pontosan tennie amit kérek.
Nagyon rosszul reagáltam le az egészet a legutóbbi alkalommal. Nem kellett volna ennyire ellenszegülnöm. Tulajdonképpen ő csak segíteni akart. A maga módján legalábbis. Én pedig egy óriási idióta módjára reagáltam. Az apámon kívül ő az egyetlen, aki segíthet és az, hogy ilyen bizalmas információkhoz is hozzájutott.. Hát, hogy is fogalmazzak az nem jelent semmi jót. A húgomat nem akarom veszélynek kitenni, ahogyan Jace-t sem. Féltem mindkettőjüket. Nem eshet bántódásuk azért, mert én képtelen vagyok kezelni az képességemet. Könnyebb volt őt megtalálnom, mint azt gondoltam. Ha valamit a fejembe veszek többnyire sikerül megvalósítani és most is pontosan ez volt a helyzet. Meg akartam őt találni, mert szükségem volt a segítségére. Nélküle nem haladnék előrébb. Meg kell tanulnom, hogyan irányítsam. Mikor vegyem fel más alakját és mikor ne. Mert emiatt lehet, hogy még a munkahelyemet is el fogom veszíteni. Na, jó talán ez a legkisebb dolog, amit veszíthetek. Ha valaki a húgomat találja meg miattam. Nem értettem, hogy miért itt akar találkozni velem. Ha valahol feltűnik valakinek, hogy alakot váltok az pont itt lesz. Jó mondjuk bőven lesz körülöttem ember, akinek megpróbálhatom felvenni az alakját, de ennyi az egész. Lehetőségek ezreit tárul elém. Mégis próbálok úgy megérkezni a megbeszélt helyszínre, hogy nem érek hozzá senkihez. Félek, hogy egy rossz pillanatban még halálra rémítek valakit azzal, hogy saját magát bámulja. Mondjuk még mindig ki lehet magyarázni egy elvesztett iker dologgal.. Aztán lelépni mielőtt túl komoly lesz. De a hazudozás sem az én asztalom. Vagyis mindig rosszul érzem magam tőlük. Meg nem is megy olyan túlzottan jól. Helyet foglaltam mellette, mikor megérkeztem, majd pedig ránézve válaszoltam. – Szükségem van a segítségedre és készen állok arra, hogy tanuljak. Szerintem ezek után, már felesleges várakozni. – Jelentettem ki határozottan. Kész vagyok elfogadni, ami vagyok, hogy megtanuljam kezelni a helyzetet. Mert másképpen mindig csak az a szerencsétlen kislány maradok, akinek fogalma nincs arról, hogy mi is zajlik körülötte.
Kíváncsi voltam, hogy mennyi idő után fog felkeresni, hiszen amennyire rosszul viszonyult elején az egészhez, annyira akarta a végén. Viszont nehezen tudnék vele mit kezdeni, ha nem tudja elfogadni azt ami ő és csak egy szörnynek látja saját magát. Sok lehetőséget láttam a lányban, talán pontosan olyannak képzeltem el őt, mint amilyen én vagyok, hiszen szerelmes volt egy olyan személybe akivel amúgy nem lehetne együtt. Akár ez lehetne egy modern kori Rómeó és Júlia története, csak reméljük, hogy ennek nem lesz rossz kimenetele, hiszen egyiküknek se szeretném, ha bármi baja esne. Nem voltam az a személy, aki szerelmes, vagy hisz ebben az egész dologban, de attól még ők aranyosak voltak és segíteni szerettem volna nekik. Meg akármennyire is voltam kegyetlen és szívtelen, nem szerettem ártatlanokat bántani, ezért is hívtam fel a figyelmét a húgára és arra, hogy mások viszont képesek lennének bántani őt. Nem volt semmi dolgom se ma és kicsit ki akartam szakadni a hétköznapi dolgokból, ezért is jöttem ide. Leültem az egyik padra és figyeltem az embereket. Mindennap szinte megfigyelem az embereket, de ez most teljesen másabb volt, hiszen egy pillanatra belegondoltam abba, hogy milyen lenne normál emberként az élet. Nem tudtam már szinte, hogy milyen volt, hiszen annyira régen volt, illetve nem is volt vidám emberi életem, így nem csoda, hogy nem nagyon emlékeztem már erre a dologra. Illetve az se meglepő, hogy ilyen játékos lett belőlem. Felpillantottam és mosolyogva figyeltem a közeledő lányt. Nem mozdultam meg, csak vártam és kíváncsian pillantottam rá. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire gyorsan megkeresel. - mondtam neki kedvesen, majd a mellettem lévő helyre mutattam, hogy foglaljon helyett. Nem állt még szándékomba elmenni innét, illetve itt annyi ember van, hogy itt talán jobban is tudunk gyakorolni. ઈ Zene ઈ Note ઈ Words
Soha se szerettem az ilyen vitákat, talán pontosan emiatt cselekedtem így, de amint közelebb értem rájöttem, hogy talán Aiden élvezi, hiszen szemmel láthatóan ő volt főlényben. Nem éppen alacsony személy volt, hiszen nálam is jóval magasabb volt, de még a pincérnél is. Láttam a félelmet a pincér szemében, vagyis valami hasonlót és úgy éreztem, hogy közbe kell lépnem... Komolyan amióta vele találkoztam olyan dogokat teszek, amiket már nagyon régen tettem vagy talán soha se tettem volna. Soha se hazudtam volna senki kedvéért azt, hogy valaki a barátom, ha még se az, de most megtettem és már nem pörgethetem vissza az időt és nem vonhaton vissza a szavamat. Persze egy egyszerű bűbájjal minden megoldható lenne, de nem szeretek így csalni se, illetve emberek memóriáját se törölni, meg biztosan, ha még találkoznék Aiden-el, akkor ezt hallgatnám folyamatosan. Bár így is adtam neki elég okot, hogy legyen mivel piszkálnia. Megforgattam a szemeimet látványosan és egy gúnyos mosoly jelent meg az arcomon. - Ne képzelj bele sokat és ne éld bele magadat, kicsim. - mondtam neki mosolyogva és az utolsó szót direkt kicsit jobban megnyomtam. Piszkálni akartam kicsit, mert ebből a helyzetből már túl jól nem jöhetek ki, de megpróbálhatom. Figyeltem ahogyan ott hagy engem és összefontam a karomat magam előtt és egy nem értettem, hogy mire jó ez. Persze a férfi logikát eleve nehéz volt megérteni és megfejteni még ennyi év után is, illetve amennyit tudok Aiden-ről az alapján ő meg még különcebb. Őt pláne nehéz lehet megérteni. Egy pillanatig figyeltem őt az üveg ablakon keresztül, majd inkább elfordultam és leültem az egyik székre. Nem akartam ennél jobban már belefolyni, hiszen semmi közöm nem volt hozzá, illetve mit tudnék tenni. Semmit se, nagyobb és erősebb is nálam, illetve senkije se vagyok, így jogom sincsen megmondani, hogy mit csináljon. Elkezdtem dobolni az asztalon az ujjaimmal, majd amikor megjelent, akkor felpillantottam rá. Most már jobb nagyfiú, hogy fitogtathattad az erődet? - kérdeztem tőle gúnyosan, majd a válaszát meg se várva felálltam és elindultam. Nem akartam tovább itt maradni, pedig barátságos helynek tűnt. Majd amikor utolért, akkor kicsit megálltam és elgondolkoztam azon, hogy miért is keresem a társaságát, hiszen nem éppen jó fiú, de nem tudtam rá a választ, majd amikor hátra pillantott, akkor elindultam, de hamar elhaladt mellettem két egyenruhás férfi és a következő pillanatban már bilincs volt a kezén. Nem értettem, hogyan lehet ennyire nyugodt, de biztos voltam abban, hogy valamire készül. Erre már rájöttem, hogy mindig készül valamire és mellette az élet nem unalmas, hanem inkább veszélyes és talán kicsit kegyetlen... Megálltam biztos távolságban és onnét figyeltem az eseményeket, majd amit tett azon nagyon meglepődtem, majd még poénkodott is. Komolyan nem normális, nincs ki mind a négy kereke, de az igaz, hogy elég poénos volt, amit mondott és nehezen bírtam visszafojtani a nevetésemet. Hogyan tud még ilyenkor is poénkodni? Nem értem őt és talán soha se fogom megérteni. Próbáltam nem közbe lépni, de amikor egyre többen jöttek és tudták, hogy ismerem a férfit, akkor én is elkezdtem szaladni. Nem volt más választásom, pedig valójában egyáltalán nem ismertem Aiden-t. Gyorsabb volt nálam, de ez nem csoda, hiszen pasi és még jóval magasabb is nálam, szóval még szép, hogy ilyen gyors. Ciki is lenne, ha én hagynám le őt, de végig sikerült követnem őt, majd kicsit zihálva értem utol őt. Szerinted arra vágyom, hogy elhiggyék? - kérdeztem tőle mosolyogva, majd pedig leültem az árnyékba. - Amúgy meg elég ciki lenne az, ha a törpe lehagyja az óriást. - mondtam neki picit gúnyosan arra utalva, hogy nem éppen alacsony ember, de mindegy is. Nem kellene itt lennem, mégis itt vagyok.
Láttam a félelmet az arcán a pincérnek amint fölé magasodtam. Egy fejjel magasabb voltam nála, habár ülve kevésbé sem látszott ez. Talán nem is félelmet, hanem meglepettséget láttam rajta. Nem, orvgyilkos vagyok, tudom hogy milyen egy ember mikor fél. Érzem a levegőben most is, ugyanezt a dolgot. Nem sokkal később már többen is körénk gyűltek. Műsort akarnak? Adok én nekik műsort! Ez volt a terv, egészen addig, míg Desty meg nem jelent. Nem számítottam rá, de elvégre én magam bújtam elő a kis odúmból. Számíthattam volna rá, hogy pont most fog megjelenni, ott ahol a legnagyobb a tömeg, oda gyűlik mindegyik ember. Elmosolyodtam amint megszólalt, majd a kis hazugságára felhúztam az egyik szemöldökömet. - Szóval már a barátod is vagyok? Végül is, ki hibáztat? - Mondtam a pincér előtt hangosan, egy nagyobb mosollyal az arcomon. Hazugság, az nem az én asztalom. Amint távozott, Desty felé fordultam. - Nem szeretek félbe hagyni semmit. Szóval, megbocsátanál? - Majd pedig a pincér nyomába eredtem, és amint mögé értem, egy ujjammal a vállát megpöcködtem. Amint megfordult, erősen adtam neki egy jobbost, ő pedig oldalra ki is köpte néhány fogát, miközben a földre rogyott. Eszméletét vesztette valószínűleg. - Elvetted a cigimet. - Guggoltam le, majd a kezében lévő cigarettát újra a számba vettem, majd gyengéden megpaskoltam az arcát. - Nézd a jó oldalát. Megoldottam a táppénzt neked. - Majd felálltam, és elindultam vissza Desty felé a cigit szívva. A táskámba beleraktam a dokumentumot, majd előbbit a hátamra vettem, és mentem tovább előre. Vártam, hogy kövessen Desty is, de azért megfordultam, és egy lágy mosolyt villantottam, majd a fejemmel jeleztem, hogy kövessen. Nem sokkal később már valaki a hátamon landolt, én meg arccal előre estem. Bilincshangot meghallottam, és elmosolyodtam. - Jogában áll hallgatni. - Még mindig mosolyogtam miközben felállított, majd félrefordítottam a fejemet. Majd amint előrelökött, meg is indultam, és lazán sétáltam jó ideig. Majd következő pillanatban mellette termettem, és beszélgetésre invitáltam. - Szóval… - Néztem meg a névcéduláját. - John, hogy került a rendőrséghez? Bár érthető, az idióták csak ennek jók. - Mondtam egy pillanatra az égre pillantva, majd előre. Látatlanban kicsentem tőle a bilincs kulcsát, egyedül csak a mögöttünk sétáló Desty láthatta. Hátrafordultam amint a kulcs meglett, és elmosolyodtam. Majd vissza előre, és a bilincset kinyitottam, és amint egy oszlop mellé értünk, a rendőr csuklójára tettem az egyik részét, a másikat meg az oszlopnak, és a kulccsal együtt sétáltam tovább. - Úgy látom már házasok vagytok. A baba mikor jön? - Mondtam megfordulva a rendőr felé hátra lépkedve, majd elmosolyodva fordultam meg. Hallottam, hogy erősítést kér. Ennél még nagyobbra nyúlt a mosolyom, majd futásnak eredtem. Ami szembe jött velem azon könnyedén átjutottam, olyan 10-15 perc sprintelés után a zsaruk nyomomat is vesztették. A Central Parkban az egyik fa tövébe leültem, és figyeltem a mögöttem ziháló Desty-t. Elmosolyodtam, majd meg is szólaltam. - És egy ilyen után akarod, hogy elhiggyék mi egy pár vagyunk? Nem is tudod tartani a tempómat. - Mondtam viccesre fogva az egészet, majd figyeltem a közeledő lányt.
Nem tartom magam könnyen szerethető személynek, de van, aki még ennek ellenére is beleesik a hálómba. Savannah is pontosan ilyen volt. Tisztában vagyok az érzéseivel. Bármennyire is próbálja elrejteni én átlátok rajta. Ha nem így lenne, akkor nem lenne lehetőségem annyit szórakozni. Egyszerűen én magam rontanám el az esélyeimet azzal, hogy nem tudok az emberekben olvasni. Erre pedig nagyon, de nagyon szükségem van. Mert ez az apró tehetség nélkül fogalmam nem lenne, hogy milyen hatással vagyok az áldozataimra, játékszereimre. Néhányuknak a szeme az, ami árulkodik a lelki állapotáról, de vannak olyanok is, akiknek a testbeszédük elég árulkodó. Az is előfordul, hogy mindkettő. Nekem ez pedig csak jót jelent, mert így könnyebben kikövetkeztethetem, hogy meddig mehetek el, amíg teljes mértékben megtörik. – Ezzel pedig nincsen semmi baj. – Legtöbbször azt mondanám, hogy hiba volt hagyni, hogy ez a gyönyörű nő kiismerjen, ha csak egy ilyen kis dologban is. Azonban ez tényleg nem olyan nagy gond, ha ez a nő ugrik minden egyes szavamra, mert igen is az ujjaim köré csavartam. Meg kell mondanom, hogy tetszik, ahogy körülugrál. Pontosan tudja hol a határ és ezt nem lépi át. Lehetne ennél tökéletesebb? Kétlem, de próbálkozni mindig szabad. Azonban én teljes mértékben elégedett vagyok a jelenlegi helyzettel is. Aki a kicsit nem becsüli.. A nagyot nem érdemli. Én pedig ezzel a „kicsivel” is beérem. – Hmm.. Csak ennyire? Akkor legközelebb talán több időt töltünk külön, hogy hadd növekedjenek a számok. – Természetesen nem a sértettség beszélt belőlem, csak húzni akartam az agyát. Amennyire odáig van értem valószínűleg minden nélkülem eltöltött perc egyfajta kínzás volt a számára. Ha őszinte akarok lenni meg tudom érteni. Ha engem szakítanának el magamtól. Csak egy apró pillanatra. Hát eléggé megviselne a dolog. Túlságosan is szeretem önmagam, ahogy vagyok. Az égvilágon senki kedvéért nem változnék meg. – Hogy milyen volt a hetem? Átlagos. Attól eltekintve, hogy a nyakamban liheg egy fejvadász. Nem örülök neki, de ez van. Azt meg kell hagyni, hogy nagyon gyönyörű és tüzes. – Nem kívántam folytatni a fejvadászom jellemzését, mert valószínűleg ezzel kellemetlen helyzetbe hozom őt pedig egyáltalán nem állt szándékomban. Az hiányzik neki jelen pillanatban még, hogy áradozzak egy másik nőről. Azért valamennyire tisztában vagyok a nőkkel. Nem szeretik, ha egy másikat fényezünk a társaságukban. Ha belénk vannak esve, ha nem. Mindegyiküknek egytől-egyig bókolni kell. – Szóval azt kérdezed, hogy eltöltenék egy estét egy olyan gyönyörű nő társaságában, mint te? Hogy tudnék erre nemet mondani? De pontosan mi is fogalmazódott meg a kis fejecskédben? – Megállok és őt is megállítom közelebb vonva magamhoz. Tudom, hogy ezzel az őrületbe kergetem, de egyáltalán nem zavartatom magam.
▷Music: - ▷ Note: <3 ▷ Words: 421 [You must be registered and logged in to see this link.]
Savannah Reid
I'm a witch, I've got the magic in me.
✤ Posztok száma : 7
✤ Születésnap : 1940-04-13
✤ Regisztráció : 2014-03-29
✤ :
✤ Foglalkozás & hobbi : Journalist
Honey, keep my secrets well
Subject: Re: Central park Thu Apr 17, 2014 10:49 am
Utálom, hogy ezt hozza ki belőlem. Amikor az imént megláttam, szinte nagyobbat dobbant a kőszívem. Érzem, hogy meg fogom ütni a bokámat vele, érzem, hogy nem lesz jó vége, és bármennyire próbálom megtartani a három lépés távolságot, nem megy. Azt hiszem, tudja, hogy szeretem. De nem mondom ki. Nem, mert akkor valóság lenne, igazi, és az csak romba döntene mindent, és ő menekülne, én pedig... nem futnék utána. Nem, mert én már csak ilyen büszke vagyok. Ehelyett csöndben szenvednék. Nem. Nincs szükségem ilyesmire. Szóval csak mosolygok, ahogy megérkezik. Nyugodtnak tűnök. Lazának és hétköznapinak. Ezzel szemben belül teljes káosz. Nem mutatok ki semmit, megtanultam ezzel élni, hogy Sebastian előtt vannak titkaim. Valószínűleg nyílt titkaim, de vannak. Nem merem kimondani azt, ami a szívemet nyomja, már egy ideje. De ez jól van így, nem kell a dráma. Nem kell a szenvedés. Amíg velem van, élvezem. Imádom, ha így hív, és azt hiszem, ő ezzel teljesen tisztában van. Hihetetlen, hogy egyelten szóval le tud venni a lábamról. - Ismerem az ízlésed - vonok vállat kacéran, ahogy szemem sarkából rá nézek. Elindulunk. Rövidesen keze a derekamra siklik. Hogy hiányzott-e? Minden nap. Gondoltam rá, fantáziáltam róla. Fel akartam hívni, de aztán letettem róla. Akartam neki írni, de mégsem. Nem tudom, miért. Nem akarom megfojtani a bennem tomboló érzésekkel. Nem, mert elszökne, és azt határozottan nem akarom. - Öt - vonok vállat, és figyelem a reakcióját. Ajkamat kétes mosolyra görbítem. - Talán hat - úgy teszek, mintha ez nem számítana. Pedig, a francba is, minimum tizenkettő... - Azért örülök, hogy találkoztunk - vallom be végül. - Egyébként milyen volt a heted? - kérdezem a legelső dolgot, ami az eszembe jutott. Sablonos, unalmas téma. Semmi komoly. Semmi érzelmes maszlag, amihez tudom, hogy nincs kedve. Egyébként nekem sincs. Magamban tisztázom a dolgokat - vagyis próbálom, de ez nem olyan egyszerű -, de ez minden. Ezer gondolatom van, amit megosztanék vele, de inkább megtartom a legtöbbet magamnak. Mert a legtöbb vele kapcsolatos. És mert a legtöbb érzelmekkel kapcsolatos. Néha ajkamhoz emelem a poharat, hogy belekortyolhassak a csodás kávéba. Többnyire nem szeretem az 'éttermi' kávét, mert fele olyan jó sincs, mint az, amit én készítek - a kávémnál már csak a martinim jobb -, de a kávéház dolgozói tudnak valamit. Miután válaszolt iménti kérdésemre, újabbal fordulok felé. - Mit csinálsz este? Elmehetnénk valamerre a városban, bulizni, vagy szórakozni az emberekkel, vagy amit akarsz. Nem akarok egyedül menni, nélküled eléggé unalmas lenne - vigyorodok el, ahogy rá emelem a tekintetemet, és férfias vonásait fürkészem. Ezért az arcért, a pillantásért, a testért, a hangért, magáért a férfiért ölnék is.
▷Music: [You must be registered and logged in to see this link.] ▷ Note: ♥ ▷ Words: 417
Sehova nem szoktam időben érkezni. Persze vannak kivételes alkalmak, amikor valami csoda folytán időben felbukkanok. Ilyenkor általában szükségem van valamire. Méghozzá nagyon. Most semmi ilyesmiről nem volt szó. Nagy nehezen hagytam el az ágyamat ma reggel. Egy gyönyörű nő társaságában töltöttem az éjszakát a probléma csak az, hogy nem élte meg a reggelt. Sok kedvem nem volt ahhoz, hogy elrendezzem a hulláját ezért egyszerűen csak megigéztem valakit, hogy végezze el a piszkos munkát helyettem. Ha már eleve nem lettem volna késésben a mi kis találkozónkról, akkor talán még ezzel az aprócska kitérővel együtt is időben odaértem volna. De az nem én lennék. A hódításaim között elég sok nő szereppel, de elég kevés vörös. Kíváncsi lennék, hogy nekik vajon ekkora a tűrőképességük és meddig képesek elmenni. Az utcán békésen sétálgattam nem siettem, hátha lesz szerencsém belefutni egy lehetséges áldozatba, de ez nem jött össze. Bármennyire is nézelődtem és forgolódtam a szőkéket barnák váltották fel őket pedig a feketék. Miért olyan nehéz, hogy valakinek vörös haja legyen? Egy újabb kihívás a számomra. Találni egy vöröskét és teljes mértékben kikészíteni. Hm. Savannah-val kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. Nem igazán tudok rajta kiigazodni, de nem is akarok túlságosan az érzésekről beszélgetni vele, mert ahhoz túlságosan is jó partner az ágyban, hogy mindent a feje tetejére állítsak azzal, hogy öntsd ki a lelked mégis mi a baj nem számít, hogy rohadtul nem érdekel. Szóval inkább csak hagyom az egészet a francba. Ha valami nagyon böki a csőrét, akkor úgy is el fogja mondani. Ha pedig nem akkor nem. Nem nagy ügy az egész. Nekem teljesen mindegy. Odafigyelek a körülöttem élő emberekre, de nem annyira, hogy még a szerencsétlen lelki világukkal is foglalkozzak. Mármint látom rajta, hogy odáig van értem és mindent megtesz nekem, amit csak kérek, de ennyi. Pont itt húzom meg a határt és nem megyünk tovább. Jobb, ha úgy teszek, mintha észre sem venném. Azt hiszem mindkettőnknek jobb így. Ha felvállalná.. Nem tudom. Túl valós lenne. Szóval ez az egész pont így jó. Kerülgetjük a forró kását. – Helló, szépségem. – Üdvözlöm halovány mosollyal az arcomon, majd átveszem tőle a kávét. – Mindig pontosan tudod, hogy mire van szükségem.. – Most már vigyorogtam és, ahogy elindultunk a derekára csúsztattam a kezemet. – Szóval egy tízes skálán mennyire hiányoztam? – Nem vagyok érzelgős típus tényleg nem. De szeretem hallani, ha valaki oda van értem. Nem akarom, hogy azt mondja szeretlek. Nem. Attól csak a hideg futkos a hátamon. Egy hiányoztál bőven elég nekem.
▷Music: - ▷ Note: <3 ▷ Words: 402 [You must be registered and logged in to see this link.]
Savannah Reid
I'm a witch, I've got the magic in me.
✤ Posztok száma : 7
✤ Születésnap : 1940-04-13
✤ Regisztráció : 2014-03-29
✤ :
✤ Foglalkozás & hobbi : Journalist
Honey, keep my secrets well
Subject: Nice to see you Sat Mar 29, 2014 10:04 pm
words: 397 | note: vérszegény, lesz még jobb is | music: [You must be registered and logged in to see this link.]
Már ég a tenyerem és az ujjbegyeim, mire az első padhoz érek. A nyirkos fára teszem a két papírpoharat, melyek csordultig teltek kávéval. Sebastian-nel beszéltünk meg találkozót. Mostanában összejött minden a munkahelyemen, így hanyagoltam. Azt hiszem, ez összetörte. Két egész percig. Aztán túllépett a dolgon. Mert ő... mi nem ugyanazt érezzük. Persze, én is túltettem magam rajta, miért ne tettem volna, nem függök tőle, vagy ilyesmi. De azért azt bevallom magamnak, hogy jó lesz újra látni. A Central Park nyugati bejáratánál várom, ahogy azt megbeszéltük telefonon. Leülök a két fehér pohár mellé, amik csak úgy ontják ki magukból a gőzt, és a kellemes illatot, amit úgy szeretek. Aztán kék tekintetemet a zöldellő gyepre vonom, hogy végignézhessek a tágas téren, ami előttem fekszik. Még lehet érezni az eső földes illatát, ami napokig áztatta az itteni földet, illetve a város épületeinek falát. Az ólomszínű, nehéz felhők borította ég tökéletes kontrasztban van a sötétbarna-, éppen csak rügyező fák földes színével, és a fű mélyzöldjével. Előbb jöttem, mint amiben megállapodtunk, mert tudtam, hogy hozni fogok kávét. Hogy ilyen gyorsan megleszek a kávézóban, azt nem gondoltam volna. A kora délelőtti órákban általában tömve vannak az ilyen jellegű helyiségek. Így van időm gondolkodni. Többnyire Sebastian-ön, meg a kapcsolaton, ami köztünk kialakult. Azt kívánom, bár nem egyoldalú lenne, de... nem kényszeríthetem arra, amit nem akar. Milyen élet lenne az olyan? Ha tudnám, hogy igazából nem szeret, nem úgy, ahogy én szeretném. Ügyes boszorkány praktikákkal, bűbájokkal és főzetekkel el lehetne érni egy ilyesmi hatást, de nem látom értelmét. Már egy ideje várok, egyik lábamat átvetve a másikon. Néha az órám kijelzőjére pillantok, majd a távolba nézek, és figyelem az embereket. A távolban kutyás emberek játszanak kedvenceikkel, a fák alatt jógázó asszonyok, előttem eltrappoló futók, biciklisek kerekeznek el. Boldognak és gondtalannak tűnnek. Hirtelen figyelek fel egy halk hangra, szinte nesz. Tompán koppanó cipősark, ahogy a hátam mögött halad valaki az úton. Felém tart. Hátrapillantok vállam fölött és szinte azonnal elmosolyodok, ahogy felismerem az arcot. - Helló, Idegen - állok fel könnyed mozdulattal a padról és fürkészem egy pillanatig a férfi arcát. - Jó látni... hogy vagy mostanság? - nézek rá kérdő tekintettel, majd míg válaszol a kávékért nyúlok. Az egyiket átnyújtom neki. - Tudom, hogy nincs rá szükséged - szólok, mielőtt bármit is mondhatna, arra célozva, hogy evés, illetve isvás nélkül is megvan -, de azt is tudom, hogy szereted - kortyolok bele a sajátomba és indulunk meg lassan az úton.
Home 
Subject: Re: Central park 
