"A kísértés rendszerint olyan ajtón jön be, amelyet szándékosan
hagytak nyitva, magának a kísértetnek."

"Felesleges egy természetfeletti gonosz erőben hinnünk. Az ember maga is képes mindenféle gonoszságra."

Még csak abroncsos ruhák sem voltak, nem, hogy testhez álló farmer, és a társaik. Csupán egy gondos selyemből készült rongy volt köréd fonva és rögzítve néhány kapoccsal. Ezer évvel ezelőtt.
Aztán minden szépen rendben kialakult. Mintha tegnap lett volna. Mindenre emlékszem, habár néhány dolog igen halvány, arról nem is beszélve, hogy mélyen eltemettem magamban. Egy valami mégsem jut a mélyre, a felszínen okoz sebeket, és nem hagy nyugodni. Csupán tizenöt éves lehettem, több, mint kilencszáz éve, mielőtt még a sötétek uralkodónője lettem az életem fenekestől felfordult. Soha senkinek nem beszélek erről, de nem árt, hogyha tudod, miért lettem ilyen, amilyen vagyok. Bár egészen egyszerű felfogni, mégsem mesélem el általában senkinek.

Evonyanne-Fleuretteson Marquise.... Talán ezzel a névvel manapság senki sem ismerne fel. Pedig anno, születésemkor erre kereszteltek. Az Evonyanne volt a keresztnevem, a Fleuretteson édesapám vezetékneve, míg a Marquise édesanyámé. Törvénytelen házasságba születtem, apám nemes volt, mindenki félt tőle, és képességeitől. Anyám pedig egy egyszerű cseléd a Fleurette háznál Franciaország gyarmatain, akit előző otthonaiból elkergettek, mert olyannyira féltek boszorkány erejétől, és attól, hogy átkot hoz a fejükre, hogy el kellett menekülnie, vagy halálát lelte volna. Így ismerkedtek meg a szüleim, akik belsőre amennyire hasonlítottak, annyira különböztek is. Egyedül talán az egymás iránti elmélyült szeretet volt a közös bennük. Anyám végtelen jó lélek volt, naiv, gyáva, engedelmes, míg apám, makacs, bosszúszomjas, türelmetlen.. (Valószínű sejtitek kitől, mit örököltem...)
Akkoriban sem volt megengedett a törvénytelen, házasságon kívüli gyermekáldás, így hát az idők elteltével rendesen megleckéztették a családomat. Anyámat felakasztották hatéves koromban, kiderülése után másfél évvel. Apámat pedig rá ismét hat évvel később agyonütötték, hiába volt vagyona, földje, jobbágyai, az ilyennek akkoriban nem kegyelmeztek. Tizenkét éves, eladósorban lévő, immáron cselédsorba taszított Evonyanne az utcán lakott. Nem volt egyetlenegy kéz sem, ami felsegítette volna. Egy tüskés kapaszkodó sem akadt, amin, habár sebek keletkeztek volna a lelkében, fel tudott volna kapaszkodni. Egyedül volt, szegény volt, fázott. Semmi mást sem kapott, csak megalázást. Két éven keresztül abból élt, amit kihajítottak neki az utcára. Köztük szúrós anyagból lévő pokrócot, kenyérhéjat.

Két év elteltével viszont kerekedni látszott a kis tizennégy éves Evony élete. Egy középrangú család, kis földdel, néhány jobbággyal, felfigyelt Ev különlegességére, amiről még saját maga sem tudott, hiszen pont ebben az időszakában bújnak elő a faeknek rejtett képességeik. Minden megoldódni látszott. Befogadták, etették, segítették rögös útján ahhoz, hogy tökéletes fae váljon belőle, mint kiderült egyáltalán nem ingyen. A család egy ritka fajta faecsoport közé tartozott. Mesmerek voltak, de felesküdtek, hogy saját érdekeikben képességeiket csak a gonosz ellen használják, semmit sem sejtettek még akkor, hogy a gonosz Én vagyok. Mégis kis trükkjeikre tartottak engem, ismerték az erőmet, a hatalmamat, talán a szüleimet is.. Volt egy fiuk. Marcel. Marcel fehér bőrű, magas, izmos, rendkívül jó képességekkel megáldott fiatalember volt. Nem akarták, hogy hozzámenjek, ahhoz még ők is túlságosan féltek. Semmi mást nem akartak, mint rafinált módon továbbszaporítani fajukat, én pedig bolond módjára félre lettem vezetve, teherbe estem, közel tizenhat évesen. Féltem, rájöttem, hogy csak ezért kellettem nekik, habár hálásnak kellett volna lennem, és elviselni azt, amit cserébe akartak kapni, nem akartam a tulajdon véremet egy ilyen család kezébe adni, így minden bátorságomat összeszedve megszöktem.

Felsír, egy kis szobában, ami a szolgáknak van fenntartva. Oda szöktettek be.
-Kislány. -villan fel a szeme az egyik lánynak, aki segített Őt világra hozni. Fáradtan hajtom le a fejemet a kemény földön lévő rongydarabkákra, miközben Őt a kezembe adják.
-Freya. Legyen a neved Freya Fleurette. Az édesanyám anyját hívták Freyának. -ezek a szavak a mai napig is visszhangzanak a fejemben.

Fél év.. Csodás, mégis küzdelemben nem hiányos fél év, amíg Freya velem volt. Azt hittem nem keresnek. Azt hittem, soha nem találnak meg.

Tévedtem...

Eljöttek értem, és elvitték Őt. Az egyetlen menedékemet jelentő embert. Megszöktek, elbújtak. Elbújtak a haragom elől, amit a világra sújtottam.

Tizenhét és fél évesen az egyik leghatalmasabb fae voltam a világon, ezt pedig az emberek iránti gyűlölet, és megvetés hozta ki belőlem. És minden megváltozott. Olyan hatalomra tettem szert, amilyenre még senki előttem. Tömegesen kipusztítottam a Mesmerek egy részét a világos fae-el együtt. Megtanultam mindent, végül pedig Morrigan lettem. A leghatalmasabb sötét fae, már majdnem egy évezrede.

Őt pedig azóta keresem, azóta harcolok érte, azóta vagyok ilyen, amilyen. Azóta nincs lelkiismeretem. Nincs életem, csupán puszta, sivár. A szórakozás elfeledteti a gondokat, amiket próbálok elrejteni a felszín felől, van, hogy nem sikerül, de senki nem ismer, csak azt tudják milyen lettem. Nem tudják miért lettem ilyen. És fogalmuk sincs, hogy milyen voltam.

Egy biztos, én vagyok a leghatalmasabb nő a világon. És addig nem nyugszom, amíg a bosszúszomjam ki nem teljesedik a Föld fölött.