Érdekes volt ennyi év után találkozni vele, hiszen nem éppen olyan múltam van amire mindig örömmel gondolok vissza, de hálás vagyok neki mindenért. Bár a mai napig nem tudom, hogy miért akarta azt, hogy kapcsoljam vissza az érzéseimet. Egyszerűen csak meg is ölhetett volna, mivel jóval idősebb, mint én. De ő inkább segített nekem és még egy darabig vele maradtam. Ezek már olyan emlékek amikre szívesen emlékszem, hiszen ennek köszönhetően kaptam egy "nővérkét" a sorstól, akit akkor sodort mellém az élet, amikor a legnagyobb szükségem volt valakire. Egy olyan személyre, aki még akkor se adta fel és küzdött értem, pedig én akkor már lemondtam mindenről és semmi se érdekelt. Viszont megtanultam a leckét és azóta se kapcsoltam ki soha se az érzéseimet. Hamarabb tépem ki valakinek a szívét, vagy nézem végig a szenvedését, mint hogy én újra kikapcsoljam a saját érzéseimet. Mondhatni felnőttem és szembe nézek mindennel, legyen az bármennyire is fájó dolog. Viszonoztam az ölelését, de még mindig pár másodpercig azt hittem, hogy káprázik a szemem, pedig éreztem a gyengéd, baráti ölelését. - Örülök, hogy újra látlak. - mondtam neki kedvesen, majd pedig követtem őt a padhoz és helyet foglaltam. Mit is mesélhetnék? Élem az én kis életemet és most már újra itt vagyok, eme csodálatos városban. - mondtam neki kedvesen és érdekes volt látni, hogy ő se változott semmi se az elmúlt időszakban. Szerintem ez legyen az én kis titkom. - mondtam neki nevetve, majd kicsit oldalra fordultam, hogy jobban lássam Ava-t. - És veled mi történt? Hogy vagy, illetve hogy-hogy újra itt vagy? - kérdeztem tőle kíváncsian.
† Music: - † Note: - † Words: 265 [You must be registered and logged in to see this link.]
Késő esti séta a parkban, szükségem volt már rá. Na, nem mintha otthon nem szeretek lenni. De mivel a két gyerekem aludt így nyugodtan eljöhettem. Igen, a férjem is egy gyerek. Meg a fodrászok rémálma, de ez nem is érdekes, bár engem szórakoztat mikor Lissandra az ő haját húzza, csak mert nem enged meg neki valaki, a kis boszorkány meg bosszút áll, s még csak két éves, mi lesz később? Valószínű sarokba állítja az apját. Már a gondolattól is elmosolyodtam, Lisnek könnyű lesz ujja köré csavarni Ragnart. Legalább van egy apróság aki fenekestül felforgatta az életünket. Nincs olyan dolog amit a mai világban ne tudnánk megoldani, nem úgy, mint a középkorban, mikor elvesztettem az elsőszülöttemet . Hilda azóta is Skandinávia földjében pihen, mert odatartozik minden viking. Bár a világ nem változott, csak az öltözködés és a fegyverek. Ahogy sétálok hirtelen megtorpanok, lehet csak a szemem káprázik, de a barna hajú fiatalnak tűnő lányt ismerem. De nem, a képzeletem nem űz velem játékot. Ő Kenzy akivel régen találkoztam már, s segítettem neki visszatérni a normális élethez, bár kinek mi a normális. Neki muszáj volt segítenem, egy érzelmek nélküli vámpír veszélyes, mintha csak egy darab hús lenne, akit nem érdekel semmi. Persze nem volt könnyű feladatom, de megoldottam, reméltem, hogy most nem kell rajta segítenem, normális állapotban van itt. Mondjuk nem lenne gond, rendőr is vagyok, meg anyuka bármit megoldok. - Igen Kenzy, én vagyok az. – lépek hozzá közelebb egy baráti meleg mosollyal, majd magamhoz is ölelem. - Régen láttalak. Nem gondoltam volna, hogy itt futunk össze. Nos, mesélj mi történt veled? – közben egy közelebbi pad felé sétáltam, reméltem jön utánam és nem hagy itt, mert dolga van. Nem nézett ki úgy, mint aki siet valahova, vagy lehet tényleg öreg vagyok, s a megfigyelő képességem már nem a régi. - Vagy tudtad, hogy itt vagyok és követtél idáig. – nevettem fel halkan, elég abszurd dolog lett volna, ahhoz elég rigolyás vagyok, hogy a hátam mögé nézzek.
Késő esti tavaszi nap volt és fogalmam sem volt, hogy miért akarok kockáztatni és a városban járni este, de most szükségem volt egy kis friss levegőre. Túl sok minden történt amióta visszatértem ide. Sejtettem, hogy nem lesz nyugodt és békés életem itt, hiszen végülis innét menekültem és úgymond visszatértem a fae központjába, de álmaimban se gondoltam volna, hogy ilyen módon fog felpörögni az életem. Alig, hogy visszatértem pár nap múlva Bas állított behozzám, amit persze egyáltalán nem bántan, mondhatni nagyon is élveztem. Majd nem sokkal utána pedig a drága, kicsi Sia-val futottam össze aminek szintén örültem, persze annak már nem annyira, hogy pont egy démonnal kell összeszűrnie a levet és pont Will-el. Soha se volt egy kedves személy és igen, féltettem a húgomat tőle. Azt mondják, hogy egy magamfajta nőnek nem biztonságos ilyen késői órákban egyedül sétálnia az utcákon. Mennyi lehetett az idő, talán este 11 óra? Talán régen, nem volt biztonságos, de azok az idők már régen elmúltak és azóta sokat változtam én is. Nem vagyok már ártatlan ember és nem kell félteni, hiszen volt olyan időszak, amikor az embereket kellett tőlem félteni. Talán gyávaság, esetleg gyengeség az, amikor kikapcsolód az érzéseidet, de én megtettem. Olyankor jobb volt, ha senki se került a közelemben, hiszen kegyetlen voltam, de szerencsére Ava-nak hála visszakapcsoltam. Magam sem tudom már, hogy pontosan hogyan vett rá, de hálás vagyok neki. Idős és tapasztalt ő, így felnézek rá és pontosan tudom, hogy neki se volt soha se könnyű élete. Egy pillanatra felpillantok a csillagos égre, majd amikor újra előrenézek valaki áll ott és figyel engem. Nem mozdulok, hiszen fogalmam sincsen, hogy mit szeretne, támadni, vagy esetleg barát. Nincs túl sok barátom, talán egy kezemen megtudnám számolni őket, de az élet már csak ilyen. Óvatosan közelebb lépek és próbálom megállapítani, hogy honnét ismerős ő nekem. - Ava..-ejtem ki suttogva a nevét és várok, hiszen akár az is lehet, hogy én tévedek. ઈ Zene: - ઈ Note: Remélem kezdőnek elmegy ઈ Words: 317
Nem vagyok hanyag. Sok mindennel lehet vádolni, de ezzel bizonyosan nem. A kellemes napsütésben csak egy vastagabb harisnyát, bőrszerű szoknyát, lazább csizmát és egy pulóvert kaptam magamra. A táskámban ott lapultak fegyvereim. Tincseimet összefontam és mielőtt útnak indultam volna, még lehúztam a tegnap este kitöltött whisky maradékát. Magnus Bane. Sokat tudok már a férfiról és nem mondom, hogy minden félelem nélkül lépek ki az ajtón. Persze, nem fogok reszketni mellette, nekem nem volt mit vesztenem de attól még jobb volt félni, mint megijedni... A park, zsúfolásig volt piknikezni érkező szerelmesekkel, a jó időt megünneplő családokkal. Kisebb s nagyobb kutyák rohantak az eldobott botok után. Ha valaki megkeres, mindig én választom meg a helyet… mindig nyílt, emberektől nyüzsgő helyet választok de a Magnus fajták elől nincs menekvés ha eldöntik halálodat. Legnagyobb szerencsémre a férfi és én nem most üzletelünk először. Ő a tökéletes informátor, ha jól megfizeted. – Bane! – mosolyodom el ahogy lehuppanok mellé a padra. – Ezer éve nem láttalak! – nyújtottam ki lábaim majd magam alá húzva őket fészkelődtem pár percig és mikor végre teljesen kényelembe helyeztem magam, pillantottam csak rá. – Hívtál… itt vagyok. – mondom végre megkomolyodva, kíváncsian követelve tekintetét.
Az események felgyorsultak, bár eddig sem haladtak csiga tempóban, leszámítva azt, hogy nem tudtam még feltenni a kérdéseimet. A lista ami pedig ezeket tartalmazza folyamatosan csak bővülni látszik. Hihetetlen, hogy ebből a kis kergetőzésből mennyi bonyodalom tud származni, szörnyű, de tetszik. Csak fogná már be az a bőgőmasina, az Istenért! Az én idegeim nincsenek kőből, hogy bírja az anyja elviselni egyáltalán? Csak eszik, alszik, szarik és bőg. Akkor jó amikor alszik, csak közben cipelni kell. Szörnyű! Tehát, most ott tartunk, hogy volt egy gyáva szájhős aki csak keménykedett és volt egy... anyuka? Komolyan mondom, hogy ez a nő valami eszméletlen szerencsétlen. Hogy lehet így elesni? Mikor látom rajta, hogy nincs eszméleténél akkor közelebb megyek hozzá, fölé hajolok miközben a térdeimre támaszkodom, kezemben pisztollyal. Összehúzott szemekkel méregetem a földön fekvő nőt miközben a gyerek tovább bőg. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy esetleg megajándékozom egy golyóval, de hamar elvetettem ezt az ötletet. Elvégre, még én sem vagyok ennyire kegyetlen... azt hiszem. Épp elhúztam a számat miközben a nő fölé hajolva méregettem és azon tűnődtem, hogy mit csináljak vele amikor körém jött néhány rendőr. Velük volt az a férfi is akit meglőttem. Nem mozdultam, továbbra is a nőt bámultam amikor James is felbukkant. - Sejtettem. A férfi leírása alapján csakis rád tudtam gondolni. Elérted a célodat vagy szeretnél még valamit? - kérdezte, majd megnyugtatta a szájhős férfit. Én csak jobban elhúztam a számat, majd lassan kiegyenesedtem. Közben a többi helyi zsaru hívott egy mentőt. James, a szájhős, a nő és a gyereke, meg én elmentünk a mentővel a kórházba. Egy-két óra alatt mindent sikerült rendbe tenni. A szájhős haza mehetett miután megvizsgálták és kiszedték belőle a golyót, James elintézte a papírokat, én pedig csendesen megvártam amíg az orvos kijön a nő kórterméből. Egyenesen hozzám jött. Elmondta, hogy mi a helyzet, semmi nagy dolog, majd azt is mondta, hogy bemehetek a nőhöz, de még nincs magánál. A gyerek pedig rendben el van helyezve a kórház megfelelő részében. Állítólag meg is fürdették. Nem tudom ezt miért mondták el, de szerintem tökre nem úgy nézek ki, mint a gyerek apja. Nem, erre még gondolni is ijesztő. Csak fogtam magamat és bementem a békésen szundikáló nőhöz. Egyedül volt a szobában. A mellette lévő üres ágyra ültem fel, lábaimat lelógattam és magam elé bámultam. Hosszasan és csendesen ültem itt. Unalmamban még a pisztolyomat is elővettem, kezemben forgattam, de közben csak egy pontra bámultam. Olyan lehettem, mint egy olyan gyilkos aki épp azt fontolgatja jó dolgok lesz-e amit tenni akar és akarja-e. De erről szó sem volt. A nő ébredésére vártam, hogy ez mennyit tud aludni!
Én még csak készültem rá hogy beleharapjak ebbe a... ebbe a... ebbe a címeres rohadékba, de... akkor valami balul sült el... Erre nem volt nehéz rájönnöm abban a pillanatban, amikor egy iszonyatosan erős és a fülemnek fájdalmas hang dörrent a fejemtől nagyon kicsi távolságra csak... és az én fülem még csak egy dolog volt, de nem is mertem elképzelni, Mary mit érezhetett amikor a pisztolyt elsütötte mellettünk az az állat... Láttam miként esik ordítva hátra a férfi aki segíteni akart rajtunk, amikor a vállába fúródik egy golyó, és azt hiszem, egy bő pillanatra mindkettőnk szíve megállhatott... Hát ez volt az a pillanat, amikor én is megmozdultam, és talán még a vártnál is erősebben haraptam bele ennek az aljas piszoknak a kezébe..!! Hogy csak eresszen már el végre valahára!! És bejött...! Hirtelen rántotta el a kezét, hogy szabaduljon a szorításomból, és nem csak egy, de rögtön mindkét kezem szabad is lett Tőle. Ha használni akarom, ez lehetne a legtökéletesebb pillanat!! Ez az őrült itt ámokfutást rendez, és... és ki tudja mi történne végül... meg kell védenem Mary-t!! Készültem is, felemeltem a kezem, de... ahogy szembenéztem a támadónkkal, egy fegyvercsővel is szemközt találtam magam... és Mary... Mary-t kellett védenem!! A kezeim azonnal köréje fonódtak, és még véletlenül sem jutott el az eszemig, hogy elvegyem onnét, Őt védtem, teste minden egyes négyzetcentijén, ahol csak képes voltam erre a két karommal! Hátráltam egy lépést, és még egyet szerettem volna, és még nagyon sokat... de már csak szerettem volna... A férfira bámultam, aki vérző vállal feküdt a hóban, melyet horrorfilmbe illő vörösséggel színezett meg a vére, és a már így is félelemtől túlcsordult szívemet még tovább döngölte ez a kép... Nem volt viszont minderre, csak néhány pillanatom... tán még annyi sem, nem is tudom... minden olyan gyorsan történt... már hátrálni sem volt esélyem tovább, mert a fegyveres férfi lendülete ahogy elengedvén nekem szegezte a fegyverét, fellökött és én hátrazuhantam a járdán. Még esés közben szorítottam csak jobban magamhoz Mary-t, és fogtam Őt, hogy még véletlenül se ejthessem el, vagy eshessek úgy hogy megüssem Őt... De így magamra vigyázni már nem maradt esélyem, a kőút jeges-havas fagyott felszíne nagyot ütött a hátamon és a fejemen, ahogy elterültem. Tisztán éreztem miként hasít a koponyámba a fájdalom, de aztán a világ hirtelen váltott homályosba, és rám tört a hányinger. Láttam egy foltot a számomra messziségben, ami előbb felmagasodott előttem, majd eltűnt... amiről ugyan én ekkor nem tudtam, de a megmentőm volt, aki feltápászkodva a földről, és vérző vállát markolva, elszelelt a közelből amilyen gyorsan csak képes volt erre eme pillanatban... Aztán... még hallottam hogy Mary hogyan kezd még az eddiginél is keservesebb és hangosabb ordításba, miközben a ruhámba markol amennyire kicsi kezeinek erejéből telik, majd a világ sötét lett, és már nem láttam, nem hallottam semmit és senkit... Magamban fohászkodtam tudatalattimhoz, hogy kezeim véletlenül se eresszék Mary-t... bár a kabátom alól nem tud kiesni így hogy már fekszem, de akkor is... a gondolat hogy öntudatlanságomban eleresszem Őt... a halálnál is rémisztőbb volt... Arról nem is beszélve, hogy mind a ketten védtelenül ki vagyunk szolgáltatva egy fegyveres őrültnek... pedig nekem meg kell védenem a lányom!!
//Ne bánts. Már így is épp elegendő lyuk van a testemen, nem szeretnék újabbat. A "gyári beállítás" szerinti mennyiség épp elég Különben is, Te fizeted a kórházi számlámat ha meglősz, és addig Te pelenkázod, altatod, eteted, és gondozod a babámat. //
Andrew Ward
I'm a human, please don't hurt me.
✤ Posztok száma : 49
✤ Születésnap : 1988-05-13
✤ Regisztráció : 2013-12-28
✤ :
✤ Foglalkozás & hobbi : gyilkossági- és drog nyomozó, rendőr
Nem tetszett a nőnek, hogy kinevettem, de nem tehettem róla. Szórakoztatónak találtam a felém intézett szavait. A további szavaival nem foglalkoztam, egyik fülemen be a másikon ki. Szabadulási kísérletei továbbra sem sikerültek. Az állítólagos megmentője pedig rögtön kudarcot vallott. Ahogy megláttam nem is vártam tőle túl sokat. Mindig azok kezdenek el hősködni akiknek igazából semmi keresnivalója egy ilyen helyzetben és könnyedén megsérülnek. Sosem értettem, hogy az ilyen emberek mégis mit várnak ilyenkor és miért teszik. Egy kis gondolkodással hamar rájöhetnének arra, hogy több esélyük van meghalni, mint segíteni a helyzeten. Tudom, találkoztam már pár ilyen esettel. Végül egyszerűen csak leütöttem a szájhőst, majd elvezettem a nőt. Már a letisztított úton sétáltunk amikor a szájhős újra közbelépett. Magam elé rántva a nőt fordultam meg és pisztolyomat az idegen férfira szegeztem. Én elhiszem, hogy nem akarják ezt a helyzetet, de ez van. Nekem is sokkal egyszerűbb lenne, ha nem futott volna el a kis nőci és néhány kérdés után már ő is és én is mehettem volna a dolgomra. Ehelyett most itt vagyunk ebben a helyzetben. Furcsa, mert általában én állok ott ahol a férfi, és a helyemben pedig valami kis piti bűnöző szokott lenni akit hamar jégre teszek anélkül, hogy a túsznak baja esne. Nem tehetek róla, de jó céllövő vagyok és emellett tudok úgy gondolkozni, mint egy bűnöző. Ezért is van nagy előnyöm. Miközben egyik szememet a férfi tartottam és rá szegeztem a pisztolyomat észre vettem, hogy a nő mocorogni kezdett. Láttam a szemem sarkából, hogy készül valamire és már sejtettem is, hogy mire, de nem tudtam időben megfékezni a tettében. A szájhőse ugyanis szintén tett egy lassú mozdulatot amire egy figyelmeztető lövéssel reagáltam. Figyelnem kellett, hogy mellé lőjek és a vállát találjam el és ne valami olyan helyen ahol meg is hal. Így is szerzett a kulcs csont törést, de nem érdekel különösebben a dolog. Most sokkal jobban izgat az, hogy talán a lövés hangjára vagy egyébként is volt ilyen bátor, de a fiatal nő erősen megharapott. Elengedtem és elrántottam a kezemet amivel tartottam. Felváltva fogtam rá a pisztolyomat a nőre és a férfira is. Vérző kezemet pedig magam mellett lógattam. A nő már nemigen megy sehová sem, mert sikeresen ellöktem a hirtelen mozdulatommal, de szerencséjére a hátára vagy az oldalára esett, nem is tudom már melyikre. Örülhet, hogy így a gyerekének nem lehetett baja, de amit tőlem kapni fog ezért az aljasságért azt még megemlegeti. Ha közben a férfi elszaladt volna már csak a nőre kell koncentrálnom és csak rá kell szegeznem a pisztolyomat. Mostantól, hogyha megmozdul lelövöm. Bár így is kapni fog, csak még ki kell találnom mi lehetne a legmegfelelőbb büntetés a számára. A kérdések pedig, amiket egyébként is fel akarok tenni neki, hát most bővült a lista jó pár kérdéssel. Mondjuk börtönbe is juttathatom hatóság elleni erőszak vádjával. Habár ez pont az én esetemben nem lenne helyénvaló, de nem feledem el, hogy ez az opció is nyitva áll előttem. Ó igen, ők még azt sem tudják, hogy rendőr vagyok.
//remélem így megfelel és tényleg csak azt a valakit akarod elküldeni, mert egyébként Rew simán neked küldött volna egy golyót ha megharapod//
Kinevetett. És nem csak olyan... ha-ha, vicces volt, rövid, vagy "kicsúszott véletlenül-féle"kacaj volt, hanem tisztán és hangosan direkt kinevetett... a továbbiakban már-már hahotázott rajtam, kegyetlen, és bántó stílusban... és nem is eset jól, sőt... Ha nem féltem volna így Tőle, biztos hogy a képébe ordítok, hogy ne röhögjön ki... De a torkomban dobogó szívem, a reszkető lábaim, meg a karjaim közt ordító baba meggátoltak... - Fejezze be! Ne nevessen rajtam! - szóltam csak rá, hangosan, mert túl kellett kiabálnom Mary-t, de közben mégis visszafogottan. Újra meg újra megkíséreltem szabadulni, akkor is, amikor már az újabb idegen próbált segíteni rajtam. Felnéztem az engem szorongató alakra, aki... reméltem hogy a társágunk hatására majd visszafogja magát, elenged... vagy bármi, de... arra amit tett, arra bizonyosan nem számítottam volna!! Elengedte az egyik karom, és már-már feltűnt a remény szárazföldje ezen a viharos tengeren... ám mégsem. Nem. Csak lerázta magáról a jótevőm kezét. Ezzel még nem is lett volna baj... viszont azzal igen, amikor hirtelen visszakézből lendült az ökle, és úgy orrba vágta szegény segítőmet, hogy Ő kiterült mint egy szőnyeg, a magas hóba süppedve... Felsikítottam a váratlan eseményt látva, félelmemben, és ijedtemben egyszerre. Újult erővel kezdtem ismét rángatózni, és már lendítettem volna magam is a szabad kezem, hogy most már tényleg, rávegyem ezt a... ezt a... ezt a halálmadarat a szabadon engedésemre, ami sikerült is volna... HA el nem kapja újfent a karom, úgy, hogy már az eddigieknél is erősebben szorított meg. - Engedjen el, ez fáj! - próbáltam rángatni magam, és ezzel egy időben az idegen lábát taposni, ami... lássuk be, csak a védekezőösztönöm létezését mutatta, haszna nem volt, tekintettel arra, hogy "elrablóm" (mert jobb szót nem tudok a férfira), jóval vaskosabb és erősebb lábbelivel rendelkezett, mint én, aki csak egy egyszerű sportcipőt tudtam a lábamra húzni... Számat harapdálva bámultam fel Rá, amikor megszólalt. - Kérem szépen, engedjen el! Ez fáj! Legalább.. legalább a babámra legyen tekintettel! Kérem... Nem akarok magával menni! Nem ártottunk magának! Engedjen el! - próbálkoztam arra a valakire hatni, aki nemrégiben még a némiképp szelídebb arcát mutatta felém, amikor kérdezett... Hátha ott van még bent az a férfi is, és hátha rávenné ezt a durva, verekedős énjét, hogy elengedjen végre..! De nem engedett... helyette egy erős rántással megfordított, amitől ismét kihagyott egy dobbanást a szívem... minimum egyet... ha nem többet... Csak azzal voltam képes foglalkozni, hogy a férfi rángató, és szorító kezei közt vergődve, szorítsam annyira magamhoz Mary-t, hogy el ne ejtsem Őt.... Arra felesleges is volt áldoznom, hogy erőlködjek a "nem elesni" elv irányába, hiszen a vadorzóm olyan erősen szorított, ha elájultam volna se hiszem hogy a földön kötöttem volna ki... ha csak el nem lök direkt magától... De remélem nem... Mondjuk ezt a közeli tartást se akartam... Azt akarom hogy engedjen el!! Csak sajnos nem úgy festett mint aki ezt akarja tenni. És így háttal még főleg nem tudtam mit csinálni... Ő gyakorlatilag szabályosan tolt maga előtt a hóban... Mi vagyok én, hókotró??? Én nemigen bírtam tartani az Ő lépéseit, így gyakran nézett ki úgy, mintha inkább tényleg csak tolna a hóban, és én nem is lépnék... Ez így ment egészen az ösvényig, ahová kiérve, topogva igyekeztem leverni a havat a cipőmről/cipőmből és a nadrágomról. A vállam felett felnéztem a mögöttem lévőre, nem-e akar végre elereszteni, de nem igazán tűnt úgy, főleg, hogy azonnal tolt is tovább, lépésre kényszerítve, ha nem akarok hasra esni... és azt nem akartam. Mary sem békélt meg a helyzetünkkel, Ő is továbbra is ordított, könnyei az arcát csíkozták, miközben pici fejét a kabátomba fúrta... érzékelésem gyanúja az volt, hogy lassan éhes is lesz... ami csak egy újabb problémát ír a jelenleg egyre hosszabb listámra... Hogy adjam ezt be a fickónak...?? - Kérem, engedjen már el! Nem zavarja hogy mindenki minket bámul?! - kérdeztem tovább, bár nem tudtam megállni, és tényleg, ahogy haladtunk az emberek közt, több felnőtt is utánunk fordult, felfigyelve Mary hangjára, meg az én cseppet sem humánus "utaztatásomra..." Bezzeg megmozdulni senki nem akart... Mi van, itt már senkit nem érdekel az emberrablás?! Itt van az orruk előtt, nem elég az ordító baba, meg az én segélykérésem, nem is beszélve a vademberről mögöttem?? - Segítsen valaki!! - kiabáltam oda az embereknek, akik viszont inkább a saját gyerekük felé oldalaztak, nem énfelém... Na köszönöm szépen... Ekkor jelent meg újra a korábbi segítőm... Hála az égnek! Legalább egy! Szegény férfinak vérzett az orra, de látszólag ez nem nagyon foglalkoztatta, inkább mi érdekeltük. Újra felnéztem a fogva tartómra, hogy most akkor mi lesz... De megint nem úgy reagált, ahogy én reménykedtem... Ismét felsikítottam, amikor hirtelen rántással fordított szembe a segítőnkkel, és rántott maga elé, átkarolva engem, így lefogva a kezeimet is és engem úgy egészen... saját testéhez szorítva engem és Mary-t is... Ezen Ő tovább üvöltött, én meg remegni kezdtem újra... ismét sikítva egyet, mikor egy fegyvert rántott elő a mögöttem álló, és a megmentőmnek igyekvő férfi arcába szegezte... Kettejük közt kapkodtam a fejemet, és rettegtem hogy ha ez az ember is magamra hagy, akkor ez az állat tényleg agyonlő a legközelebbi sikátorban... A többi parkbéli járókelő aki látott minket, a fegyver láttán még az eddiginél is jobban hátrált, anyák félve fogták magukhoz a gyerekeiket, és vitték őket a közelből, futva, amerre láttak... Hát persze, én megint nem érdeklek senki mást... jellemző... Segítség!! - Kérem szépen, ne hagyjon itt... - kértem elcsukló hangon az idegentől, aki meg köztem és a mögöttem lévő közt járatta a szemét. Láthatóan nem tudta mit tegyen... valószínűleg hozzám hasonlóan Ő is hitt a férfinak, hogy szétlövi a fejünket, ha nem tesszük amit mond... - Haver, állj már le, mi bajod van?? - kérdezte jótevőm, a kezeit feltartva, de nem hátrálva el tőlünk. - Engedd el a lányt, legalább a gyerekre légy tekintettel. Ugye nem akarsz egy ártatlan csecsemőben kárt tenni? Ennyire nem lehetsz kegyetlen és ostoba! - nézett az ellenfele minket szorító kezére... én pedig lázasan gondolkodtam, miképp is szabadulhatnánk ki... Nem akarom hogy a férfinek baja essen miattam... El... el kell érnem, hogy elmenjen... a rendőrökért... akik odébb voltak... sok volt, valaki csak segít közülük... El kell érnem, hogy odamenjen... De ahhoz kell a kezem... legalább egy... Erősen törtem a fejem. És akkor lenéztem a minket szorító karra. Ficeregni kezdtem és addig-addig mozogtam, míg nem kerültem elég közel, akkor újra lehajoltam, mintha csak a babát akarnám nyugtatni, de helyette, Őt, amilyen erősen csak mertem, szorítottam, és mellette, amilyen erősen csak képes voltam rá, a támadóm dzsekije alól kikandikáló csuklójába mélyesztettem a fogaimat, olyan erősen harapva, hogy ha lehet, a vére is serkenjen ki! Csak egy kezem kell! Ennyi elég... csak a másik férfit hadd küldjem el tőlünk...! Ez volt a célom...
Andrew Ward
I'm a human, please don't hurt me.
✤ Posztok száma : 49
✤ Születésnap : 1988-05-13
✤ Regisztráció : 2013-12-28
✤ :
✤ Foglalkozás & hobbi : gyilkossági- és drog nyomozó, rendőr
A kérdésemre kapott választól akarva és akaratlanul is, de hangosan felnevetek. Hangom messzire elhallatszik az egyébként viszonylag csendes parkban, már amennyire a gyerektől az lehet. Nevetésemen érezhető volt a szórakozottság, de ahogy egyre tovább nevettem, egyre gonoszabb lett. Akkor hagytam abba és fordultam vissza a lány felé amikor már elég gonoszra sikeredett a dolog. Ilyen szavakat még nem vágtak a fejemhez, kifejezetten szórakoztatónak találtam a dolgot. Már lassacskán kezdtem megenyhülni amikor egy kotnyeles fickó ide jött hozzánk és azt akarta, hogy engedjem el a lányt. Sajnálom, de nagyon rossz emberrel kezdett. Egyik kezemmel továbbra is a lányt fogtam, míg a másikat egyetlen mozdulattal kiszabadítottam az idegen férfi szorításából és ugyanazzal a hirtelen mozdulattal ökölbe szorított kézzel erősen orrba vágtam. Velem nem jó kikezdeni és egyébként is, már hiányzott, hogy megverjek valakit. Sajnos ezt a férfit nem faragták olyan kemény fából, mint amilyennek képzelte magát, mert egyből el is terült. Ördögi tekintettel fordultam vissza a lányhoz és ragadtam meg újra mind a két karját. Szorításom erősebb lett, számára biztosan fájdalmas. Gonosz tekintetem a fiatal nőt nézte, majd a következő szavakat préseltem ki a fogaim között: - Most velem jössz. Keresünk egy nyugisabb helyet és válaszolt a kérdéseimre vagy nem állok jót magamért. Szökni pedig ne próbálj, vagy kicsit sem fogom vissza magamat. Világos? - az utolsó szónál megemeltem a hangomat, már-már kiabáltam az alig egy méterre lévő nőhöz. Egy erős mozdulattal megfordítottam és hátulról fogtam a karjait. Elkezdtem vezetni egy irányba, elég gyors tempót diktálva. Nekem nem esett nehezemre így menni, de szerintem a nőnek már kellemetlenebb volt. Nyugtatásképpen szívesebben rágyújtottam volna egy szál cigire vagy kettőre, de most nem tudtam. Nem vagyok hajlandó elengedni a nőt, mi több már egyre jobban idegesít a gyerek sírása. Remélem mielőbb elhallgattatja, mert különben... nem tudom mit csinálok, de az biztos, hogy akkor csendben lesz a gyerek. Már jóval arrébb kerültünk az eddigi helyünktől, már az úton vezettem a nőt, hogy neki is jobb legyen és ne kelljen a hóban lassúznia. Sajnos nem lehetett nyugtunk, mert az iménti férfi újra felbukkant. Láttam a szemem sarkából, hogy mögém igyekszik. Ravasz mosolyra húzódott a szám. Megfordítottam a nőt és magam elé rántottam. Egyik kezemmel szorosan átkaroltam, hogy ne tudjon szabadulni vagy mozogni. A másik kezemmel pedig elővettem a pisztolyomat és a férfira szegeztem. - Még egy lépés és sz3'tl0ccs@nt0m a fejedet. Ez egy nagy kaliberű fegyver, egy lövéssel meghalsz. - hangom komoly, fenyegető akárcsak az arckifejezésem. Persze, most az lenne a legbölcsebb ha itt hagyna minket, bár kétlem, hogy ez a kis szájhős képes lenne erre. Hajrá, nem messze vannak a rendőrök. Ott van a társam James is. Ő addig úgy sem menne el, míg nem szól nekem legalább telefonon keresztül. De mindegy is, mert beperelhetem a fickót a rendőrség munkájába való beleszólásért és hátráltatásért. Persze, ők még nem tudják, hogy rendőr vagyok. Sokkal inkább tűnök veszélyes, fegyveres bűnözőnek, de ez van. Épp ezért vagyok jó beépített ügynöknek is. De ti még nem tudjátok. Nos, szájhőském, mit teszel? Remélem a nő inkább nyugton marad, mert a végén még ő lesz gazdagabb egy golyóval, és nem ríkat meg a nála lévő gyerek sem.
//bocsi, ha kegyetlennek tűnnék, de Rew ilyen ^^//
Elakad a lélegzetem, amikor a férfi a másik karom is elkapja, és szorítása egyre erősebbre váltva, fájdalmat okoz nekem az érintése... Ha az egyszerű megjelenése, és a szövege nem lenne elég, még akkor ez is... Legszívesebben tökön is rúgnám, és aztán futnék tovább... De az arckifejezéséből ítélve... nem merem megkockáztatni.. Mit tudom én ki ez... a végén még utánam fut, és legyilkol egy sikátorban... és... és ki tudja mit tenne Mary-vel... - Hogy... hogy miért? Azért mert maga úgy bámult mint egy kaszás, vagy... vagy egy őrült sorozatgyilkos... és... és úgy is néz ki...! - feleltem vadul, és ahogy tovább rángattam a kezeimet, Mary újra megijedt, és újra felsírt, pillanatok múltán máris torkaszakadtából üvöltött a kezeim közt, köztem meg az idegen vadorzó között... Kicsi arca kivörösödött az ordítástól, és apró öklei összeszorítva kandikáltak ki a kabátom alól, ahogy Ő erőlködve jelezte hogy nincs tetszésére a helyzetünk... - Eresszen el! Megijeszti a babát! - kiáltottam már Rá, és tovább próbálkoztam eltávolodni Tőle. Ahogy mindkét kezem lefogta, és én még Mary-t is tartottam, most már ha akarnám se tudnám az erőmmel rávenni hogy elengedjen, nem tudom használni így a kezeim... De azt akarom hogy engedjen el! Most! - Kérem szépen engedjen el! - mondom, már kétségbeesve, mikor érzem, hogy a szorítása valamivel enyhébb lesz... nem fáj... de nem enged el... Én azt akarom hogy engedjen! Engedjen már!! A szívemben páni félelemmel viselem a fogását, ahogy kelepcében állva, kiszolgáltatva állok a férfi előtt, aki ijesztő, és tolakodó, és lefog, és zavaróan közel áll, és köztünk van a babám, és nem akarom... engedjen már! Némaságban meredek a szemeibe, nézem az arcát... ahogy lassan változik a kifejezés rajta... nem néz olyan ridegen, olyan keményen... nem kedves, de... más... enyhébb... ám én így is ugyanúgy félek Tőle... Már tényleg fontolgatom hogy belerúgok... rosszabb biztos nem lesz... csak eresszen már... akkor elkapom az erőmmel... és visszaküldöm az ellenkező irányba... és én eltűnök amilyen hamar csak tudok... felszökök egy buszra, vagy bármi, csak tűnjek el a férfi szemei elől... De mikor már épp odáig jutottam volna, hogy megmozdítom a lábamat, egyszer csak egy szabadidős fiatal férfi érkezik meg mellénk, láthatóan sportolási szándékkal volt itt a parkban, és idáig is futhatott... Ahogy remegve nézek hol Rá, hol az engem szorító rémdenevérre, látszatra elég hamar felfoghatta hogy mi folyik itt, mert Ő meg elkapta az ijesztő fickó karját, és megszorította, aztán határozottan szólalt meg: - Akkor most szépen engedje el a lányt! Ne kelljen kétszer szólnom! - szólítja fel emelt hangon, és komor, határozott arccal méregeti az előttünk állót. Mary még mindig ordít, én pedig amennyire csak szorult helyzetemben képes vagyok rá, lehajolva Hozzá, susogva igyekszek nyugtatni, Őt is meg magamat is...
Andrew Ward
I'm a human, please don't hurt me.
✤ Posztok száma : 49
✤ Születésnap : 1988-05-13
✤ Regisztráció : 2013-12-28
✤ :
✤ Foglalkozás & hobbi : gyilkossági- és drog nyomozó, rendőr
Végül sikerült utolérnem a fiatal nőt, aki egy kisbabával kezdett el futni. Csak néhány kérdést akartam feltenni neki, aztán már mehetett is volna tovább a dolgára. De úgy tűnik, hogy rossz fát tett a tűzre a Kisasszony, de majd mindjárt utánajárok a dolgoknak. Hiába akart szabadulni a szorításomból, ahogy mozgatta a kezét a szabadulás reményében csak erősítettem a szorításon. Gondolkoztam rajta, hogy elengedem, mert esélye nem lenne elmenekülni, de inkább erősebben fogtam a karját. A visszakérdezéseket sosem szerettem, talán ez volt az oka amiért nem engedtem el. Szerintem tök egyértelmű a kérdésére a válasz, de az enyémre azért már mégis csak más. - Mert gyanúsan viselkedik. - felelem mégis a kérdésére mogorván, keményen, és tekintetem is elég ijesztően szigorúra sikerült. - Ha nem csinált semmi rosszat akkor miért futott el? Nem állt szándékomban bántani, de ezek után kétszer is meggondolom a dolgot. - hangom kicsit sem barátságos. Inkább fenyegető és erőszakos. Másik kezemmel megragadom a nő másik karját is. Fenyegetőn, szigorúan és zavaróan nézek a lány szemeibe, már ha engedi, hogy azt nézzem. Nem tudom, hogy miként képzelte, hogy pont velem fog szemtelenkedni vagy épp ellenkezni, de ehhez nagyon rossz ember választott. Néha elvesztem a fejemet és James barátom is alig tud leállítani. Szerencséjére, nem akarom megverni, mert akkor a hullaházban kellene azonosítani. De várjunk csak. Ez most komoly? Egy nagyvárosban vagyok, egy hatalmas és forgalmas parkban és nincs senki aki esetleg az "ártatlan" lány segítségére sietne? Komolyan? Hát ennyire elfajult volna a világ? Hihetetlen. Hosszú percekig, kínos percekig fenntartom ezt a helyzetet, de végül lazítok egy kicsit a fogáson. Nem engedem el, de érezhetően nem szorítom annyira a karját. Nem tud kiszabadulni, de már nem fájhat neki annyira, mint eddig. Mély levegőt veszek, kifújom, majd arcom megváltozik. Kedvesebb és barátságosabb lesz a tekintetem, de nem kevésbé komolyabb. Örülnék neki ha mindenféle kérdezősködés nélkül elkezdene dalolni a kis madárka, de nem hiszem, hogy erre sor kerülne. Nem tűnik olyannak aki csak úgy hajlandó lenne elmondani amit tudni akarok. Mondjuk, kezdhetné azzal, hogy mit keres nála egy csecsemő ilyen fiatalon, vagy, hogy mi ez a nagy rejtőzködés. Én határozottan nem vagyok olyan, mint a többi zsaru. Bűnözőnek sem lennék utolsó, de én jófiú vagyok... egy csöppet. Nem érdekelne a magánélete, nem vagyok az a lelkizős típus, de azért az igazán elárulhatná mi ez a zsarukat kerülöm téma. Bizony, észre vettem ezt is. Rew figyelmét kevés dolog kerüli el. Tudom, hogy sokan csak úgy utálják a zsarukat, de nem fut el senki sem ok nélkül. Ilyen tekintettel meg pláne nem. És most nem csak magamra gondolok. Talán pont a legjobb szemtanút fogtam ki, vagy ez csak egy másik ügy. Nem tudom, de máris gyanús ez az egész.
Futottam, amilyen gyorsan csak képes voltam rá, és először úgy is tűnt, hogy az idegen és rémisztő férfi nem követ engem, mert ahogy hátranéztem a vállam felett, csak azt láttam, ahogy tovább sétál... azt hittem, hogy csak én paráztam be fölöslegesen, és nem is én érdekeltem... vagy csak meg akart ijeszteni... Már épp arra gondolta, hogy megállok... De akkor, ahogy újra hátranéztem, megláttam hogy a férfi nekiiramodott... és jajj nekem, nagyon gyorsan futott...!! Újra előre szegeztem a szemeim, és igyekeztem szaporázni a lépteimet, gyorsabban futni, és lehagyni az idegent... A távolban látott bokrok, hamar közel kerültek, és közéjük érve először hátranéztem, hátha elég ha elbújok itt a bokrok közt... de a férfi még mindig futott, és közel volt... így tovább futottam, keresztül a bokrok közt, nem volt egyszerű, tiszta hó is lett a kabátom, meg a nyakamba is jutott, Mary-t a kezemmel védtem... és futottam tovább ameddig csak tudtam, de hiába erőlködtem... az oldalam szúrt, a hasam belefájdult, a lábaim elfáradtak, nem jutott el a tüdőmig a levegő... nem voltam sprintelős kondiban... a férfi pedig mögöttem nagyon gyors volt, úgy futott a hóban mint... mint valami baromi gyors és fürge kis állat... mintha nem is lenne hó ami akadályozza, Ő könnyedén a nyomomba szegődött, és utolért... Mikor megragadta a karomat, felkiáltottam, és ahogy megállított és elém vágott, minden erőmmel próbáltam kirántani a kezem az ujjai közül, Ő viszont erősen fogott, nem engedett... Fekete, riasztó démonként magasodott fölém... szemeim tágulva a félelemtől, a levegő után kapkodva bámultam fel Rá... Nagyot nyeltem, és úgy kapkodtam a szemem a kezemet szorító keze, és az arca között... Rá tudnám venni hogy engedjen el... de láttam milyen gyorsan fut... nem hiszem hogy olyan sokáig fenn tudnám tartani Rajta az uralmamat, hogy el tudjak tűnni, és ne érjen utol... Meg... meg kell próbálnom lerázni... - Megtudhatom miért futott utánam, Uram? - vágtam vissza, de aztán, ahogy a szemei lentebb vándoroltak az arcomról, és követve a tekintetét, láttam hogy Mary-t méregeti, kezemmel újra próbáltam takarni Őt... közben lehajtva fejemet, a kicsi fülébe susogtam, igyekezve megnyugtatni, hogy legalább Ő ne sírjon... Megijesztettem... De engem meg ez a fickó ijeszt meg... - Kérem eressze el a karomat, én nem csináltam semmi rosszat... - próbálom újra kihúzni a kezem az erős fogásból, de nem megy, Mary-t fogva főleg nem, nem tudok így elég erőt kifejteni, de nagyon irritál ahogy fogva tart a férfi keze... nem akarom... eresszen el...!
Andrew Ward
I'm a human, please don't hurt me.
✤ Posztok száma : 49
✤ Születésnap : 1988-05-13
✤ Regisztráció : 2013-12-28
✤ :
✤ Foglalkozás & hobbi : gyilkossági- és drog nyomozó, rendőr
Egy gyilkossági helyszínen általában a bizonyítékok vezetnek el a lehetséges szemtanúkhoz, és magához a gyilkoshoz is. Annyira szeretem amikor a bizonyítékokat meg akarják cáfolni a vallatóban. Mindig James van bent egyedül, én az üveg mögül figyelek. A társam kicsit sem ijesztő, és amikor megpróbálják átverni akkor csak ennyit mond: "Rendben. Én most kimegyek, de a kollégám folytatja a kihallgatást." És akkor belép a szobába Rew. Azok az ijedt arcok, rögtön elkezdenek félni főleg amikor elkezdem ropogtatni az ujjaimat. Volt amikor még megszólalnom sem kellett a férfi máris szavalni kezdett. De nem csak a külsőm az ami ijesztő lehet, de a jellem amit sugároz. Én igenis teszek a szabályokra és simán laposra verek bárkit a vallatóban, ha erre van szükség. Nincs szabályzat ami engem korlátok mögé tudna zárni. Sajátos módszerekkel dolgozom és talán ezért is vagyok jó rendőr. Na meg talán azért, mert az utca nevelt fel. Így ismerek néhány olyan trükköt amit más zsaru akkor sem venne észre ha az orra előtt lenne. De hát ez van. A New York-i sorozatgyilkos aki miatt ide küldtek engem és a társamat, ezúttal egy parkban támadt rá az áldozatra. Csodálatos, mert itt lehetnek olyan szemtanúk is akiknek semmi köze nincs az ügyhöz, a gyilkoshoz és az áldozathoz. Az ilyen ügyeket a legkönnyebb megfejteni, de nem szabad elfelejteni, hogy a többi helyszín más volt és a gyilkos "agyafúrt". Vagy csak a helyiek túl bénák. Mindenesetre engem és a társamat nem nagyon fogadtak el így első ránézésre. Tökéletesen úgy nézek ki, mint egy járókelő vagy épp maga a gyilkos. Így ezt kihasználom és megpróbálok szemtanúkat keresni itt a parkban. Egyszerű járókelői érdeklődésnek szánva a dolgot, hátha így többet mondanak, mint egy zsarunak. A jelvényem felmutatása nélkül is elég ijesztő tudok lenni, azt hiszem. Épp csak kiszúrom az egyik fiatal nőt akinél egy apró ember is van, épp csak elindulok feléjük de nem egyenesen, amikor a nő futásnak ered. Most vagy azért, mert rossz fát tett a tűzre vagy csak szimplán megijedt tőlem, még nem tudom. De nem hagyom elfutni. Nagyobb vagyok, erősebb és edzettebb. Nem juthat messzire. Szokásos hajkurászási mániámból kifolyólag hagyok a nőnek egy kis előnyt. Folytatom a sétát, de ezúttal egyenesen felé. Még elszívom a cigarettámat és a legközelebbi kukába dobom amikor a nő már elég messze kerül ahhoz, hogy magam is futásnak eredjek. Ennyi volt. Hosszú léptekkel futok a nő felé. Esélye sincs, hogy eltűnjön a szemem elől. A fiatal, enyhén piszkos nő befutott egy bokorcsoportba. Ekkor eltűnt a szemem elől egy pillanatra, de már sejthette, hogy üldözöm, mert tovább is futott. Én a több, mint egy méteres bokorsort csak átugrottam és futottam tovább.Szerencsére elég magas vagyok hozzá, ráadásul a nagy hó sem akadályoz annyira, mint a nőt. Ha tavaszi, száraz és nyílt utcán lennénk mindenféle akadályok nélkül, akkor sem tudna lerázni. Lehet, hogy erős dohányos vagyok, de ha futni kell akkor futok és ez sem tarthat fel. Lesprintelek és bárkit, bármekkora távon. Már volt rá példa, hogy egy egész városon kellett végig futnom, majd a város szélén lévő erdőben kaptam el a fickót akinek enyhén ázott kutya szaga lett miután beleesett a folyóba. Nem is értettem a dolgot, de nem ez volt a lényeg. Drogban utazott a társával együtt, és elkaptuk őket. Mint mindig mindenkit. A nőnek így semmi esélye sincs a menekülésre. Lehet, hogy más zsaru feladta volna a bokroknál, de én soha. Egy jó 1-2 kilométeres futás után be is értem a nőt. Ha nem tudtam volna, hogy van nála egy gyerek is akkor simán ráugrom és a földre nyomom, de ehelyett csak elkaptam a felkarját és miközben elég vágtam, szembe fordultam vele megállítottam. Vettem néhány mély levegőt, majd légzésem normális lett. A nőt méregettem tekintetemmel, karját nem elengedve. - Megtudhatom miért futott el, Hölgyem? - próbálok finomkodni, de ez sosem volt erősségem. Hangom komoly, kissé szigorú akárcsak a tekintetem. Egy darabig a nőt nézem, főleg az arcát, de utána ránézek a kicsire is. Tekintetem nem enyhül tőle. Inkább újra a nőt nézem. Kissé fiatalnak találom ahhoz, hogy saját gyereke legyen. Vagy csak vigyázz rá, vagy elvette valakitől. Hoppá! Rew első bűnözője New York-ban egy fiatal nő lenne? Érdekes.
Egy darabig sétáltunk. Egy ösvényt követtem, ami keresztülvitt a parkon. A járda kicsit csúszós volt, de amúgy lesöpörték róla a havat, így ott könnyű volt a séta. Figyeltem a gyerekeket, akik a hólepte füvön szaladgáltak, hógolyóztak, vidámak voltak, és önfeledtek... És arra gondoltam, vajon lesz-e még rá példa, hogy én is lehetek gondtalan, és.. boldog. Vagy lesz-e rá lehetőségem, hogy lássam, amikor majd a lányom lesz olyan, mint azok a gyerekek, és láthatom-e majd, ahogy a boldogságtól sikongatva játszik a hóban. De nem tudtam ezekre a kérdésekre a választ. Nem tudtam mit hozhat nekünk a jövő, neki, nekem, és nekünk együtt... A park másik végéhez érve, láttam a távolban egy csődületnyi embert. Láttam a rendőrruhás férfiakat, és nőket, láttam ahogy lezárnak egy területet.. Azonnal megálltam az ösvényen. Mindig körültekintően igyekeztem elkerülni a hatósági személyeket, vagyis akikről láttam hogy azok, hiszen... ha valamelyik alaposabban megnéz, akkor nem nehéz levágniuk mi a csízió velem. Külső szemlélő körül-belül úgy nézhet rám, mintha... egy szakadt, szökött kis tini lennék, aki valamiért egy kisbabával sétálgat az utcákon, és nem ritkán vagyok piszkos, én magam, vagy a ruhám. Még ha Mary-t igyekszem is mindig tisztán tartani, magamra már nem mindig jut időm, erőm, egyebem. És fiatal vagyok, ez sem vitás, sajnos elég nehéz idősebbnek lódítani magam egy-egy szituban... nem vagyok jó a váratlan helyzetekben szükséges spontán és gyors hazugságokban... Ezért jobb az óvatosság. Most sem mentem közel a rendőrökhöz, és nem is nagyon akartam nézegetni őket, a fajtájukat ismerve fix hogy kiszúrnának ha nézegetném őket. Nem, inkább másfelé igyekeztem nézelődni, és kerestem egy új irányt, amerre sétálhatunk. Annyira nézelődtem, hogy egyszercsak, megakadt a szemem egy alakon. Nem volt túl nehéz kiszúrni a férfit... a nagy fehérségben álló fekete foltot... mint egy... sötét árnyék, vagy nem is tudom... Riasztó külsejű férfi volt. Az egész megjelenése ijesztő volt... a ruhái, a haja... az arca... minden rémisztő volt rajta, és... és a legrémisztőbb az volt, hogy Ő is engem nézett. Ösztönösen húztam összébb újra a kabátom, és a kezemmel is igyekeztem eltakarni előle Mary-t, hogy lehetőleg még csak ne is látszódjon ki... Nem tetszett nekem ahogy néz... Úgy festett, mint egy rémálom megelevenedett izéje... mint... valami kemény metálos, vagy... rockos gyilkos... nem tudom, nem értek ezekhez... Szeretem a zenét, de az ilyen tényleg durva küllemű pasasok sose érdekeltek... És miért néz ez engem...?? És akkor elindult. A szívem szerintem legalább 5-6 dobbanást biztosan kihagyott, és a torkomban éreztem egy tonnányi méretű gombócot... Miért jön ez erre?? És miért bámul engem olyan halálmadárszerűen...?? Nagyot nyeltem, amit talán egy méterre tőlem is hallottak... A férfi errefelé jött... a tekintete rabul ejtett, és nem mertem levenni Róla a szememet... talán nem is tudtam volna... oké, beparáztam... oké, oké, oké... Tényleg kezdtem parázni... Nem tetszik ez a pasi... miért néz...?? Vártam... vártam pár pillanatig... néztem, Ő nézett... és jött errefelé... nem egyenesen nekem, de... felém... oké, oké, oké... parázok... Eltűnök. Gyors döntés volt. Jön... nem tudom direkt-e, és tényleg felém...? De... jön. És ijesztő. Feltűnésmentesen igyekeztem csinálni... a szemem nem vettem le Róla rögtön, csak elkezdtem elfordulni tőle az ellenkező irányba, aminek eddig háttal álltam. Arra nem vitt ösvény, csak a hólepte táj volt egy nagyobb bokorcsoportig a távolban... Lassan fordultam... de a férfi léptei hosszúak voltak, gyorsak... Még egy picit vártam... még egy picit... Majd amikor már tényleg riasztóan közel volt, számomra, akkor amilyen gyorsan csak tudtam, fordultam el, kaptam el róla a szemem, és futásnak eredtem, bele egyenesen a hóba! Nem érdekelt, hogy hülyének néznek a járókelők, és próbáltam azzal sem foglalkozni most, hogy a hirtelen mozdulatomra, és a futás okozta rázkódásra reagálva, Mary is sírni kezdett... csak futottam, ahogy a lábam bírta, és a hóban lehetséges volt, futottam, remélve hogy az a férfi mégse engem nézett, és mégse felém jött, és... és... és hogy nem akar utánam futni és fölöslegesen futok egy nagyot...! De futottam ahogy csak tudtam!
Andrew Ward
I'm a human, please don't hurt me.
✤ Posztok száma : 49
✤ Születésnap : 1988-05-13
✤ Regisztráció : 2013-12-28
✤ :
✤ Foglalkozás & hobbi : gyilkossági- és drog nyomozó, rendőr
Ez van ha az ember profi rendőr. Egy csendes kisvárosban lakom, de gyakran eljárok a közelben lévő más kisvárosokba is. A Kapitányság ahol dolgozom több, kisebb várost felügyel. Túl jók vagyunk, most mit szépítsem a dolgokat, ez van. Viszont ha az ember túl jó valamiben akkor sosem hagyják békén vele. Több és több kihívást állítanak elé -megjegyzem, eddig még nem volt számomra igazi kihívás az amit annak hittek a fiúk- illetve úgy ugráltatják, mint a kutyákat. Fejbe fogom lőni valamelyiket. Na szóval, elküldtek New York-ba, mert van itt egy sorozat gyilkos akit nem sikerül elkapni. Béna egy bagázs. Tehát most nekem kell itt lennem és nyomoznom utána, hátha megoldom ezt az ügyet is. Szerencsére a társamat magammal hozhattam. Alig értünk be a helyi kapitányságra máris tovább vittek minket egy új gyilkossági helyszínre. Nem mondom, a gyilkosunk szép kis helyszínt választott, a park szélét. Gratulálunk, Ön megnyerte a Főnyereményt! James szokásosan öltöny, nagykabát, ing, stb, stb... Ott állt a rendőrökkel és a helyszínelőkkel. Messziről lerítt róla, hogy közéjük tartozik. De én eszesebb voltam, még pár sarokkal odébb kiszálltam a rendőrautóból és körbe néztem egy kicsit a környéken. A helyiek alaposan végigmértek. Mi az, még nem láttak fehér embert? Esetleg az volt nekik furcsa, hogy full feketében vagyok festékkel a képemen? Igen, van egy-két ijesztő csík a képemen, ki van húzva a szemem, és nem öltöztem vastagon sem. Nem vagyok fázós. Elég nekem ez a bakancs, hosszú nadrág, póló és bőrdzseki, na meg a néhány kis kiegészítő. Ez nekik ijesztő? Nem láttak még rock zenét hallgató fiatalt? tökre olyan vagyok, mint egy egyszerű fiatal srác aki rock zenét hallgat, ennyi. Na jó, az ujjatlan bőrkesztyű, a cigi és egyesek számára kócosnak nevezhető hosszú fekete hajam és a messziről lerívó stílusom is elárulja, hogy velem nem jó kekeckedni, de na. Én nem vagyok szokványos zsaru, bár kétlem, hogy így bárki is annak nézne. Mikor odaérek a park szélére elhúzom a számat a sok idióta láttán. Óvatosan közeledem feléjük, mint aki nem akarja, hogy észre vegyék vagy aki nem tartozik oda. Épp csak egy pillantást vetek a holttestre amikor az egyik helyi zsaru, fel nem ismervén, el nem küld onnan. Mogorva, undok tekintetet küldök felé aztán fogom magamat és a park felé kezdek el sétálni. Kezeimet a dzsekim zsebébe teszem, cigarettámba beleszívok és számon fújom ki a füstöt, kéz nélkül. Alig pár lépést teszek beljebb amikor eszembe jut, hogy lehetnek szemtanúk. Körbe pillantok és egy fiatal nőt veszek észre. Egy egyszerű ember azt hinné, hogy a nő csak szimplán fázik, de én látom a mit látok. Egy csecsemő is van a kezében. Komoly, szigorú, olyan tipikus rossz arcú ember módjára kezdek el határozott, gyors és hosszú léptekkel felé menni. Közben figyelek arra, hogy ne egyenesen felé menjek, mintha becserkészném. Tekintetem végig rajta tartom és nem foglalkozom a helyszínen maradt ostoba zsarukkal. James úgy is tudja mit kell nézzen, remélem.
Másnap, a városi utcákat megunva, úgy éreztem, szívesebben látnék egy kis természetet. Ott nem is feltűnő annyira a céltalanul lődörgő ember, és... végülis a park elég nagy, ott van hely hogy ne okozzak feltűnést a többi járókelőnek. Így hát, alaposan bebugyoláltam a kicsikémet, és most is, mint mindig, elrejtettem Őt a kabátom takarásába. Így legalább melegítjük egymást, főleg én Őt, és nem is olyan feltűnő, hogy Ő velem van, csak olyan mintha összefonnám a karjaim a testem körül. A havas park gyönyörű szép látványt nyújtott, nem csak én éreztem úgy, hogy ma szívesen sétálnék itt. Kicsit széjjel igazítottam a kabátomat is, hogy Mary is kilásson a tájra. Nem tudom ugyan, hogy egy három hónapos baba mennyire érti a körülötte lévő világot, vagy hogyan látja, de... akkor is szép, hátha tetszik majd Neki is.
Felé nyújtottam a telefont, majd pár pillanatnyi habozás után el is vette. Kicsit zavarodottnak tűnt, bár nem értettem, mi olyan furcsa egy ilyen hétköznapi esetben, így nyugodt, elégedett mosoly ült ki az arcomra. Az emberek olyan kis naivak tudnak lenni, olyan könnyű őket irányítani, szinte már ők kínálják fel magukat. Egy pillanat alatt megtudtam, hogy micsoda, pedig könnyűszerrel megakadályozhatta volna, ha nem lenne olyan naiv. Már kezdtem eltelni zsenialitásom tudatában, amikor következő mondatára végre észbe kaptam. Meggondolatlanul egy óriási baklövést követtem el, amivel akár a kilétemet is felfedhettem, pedig jobb szeretem titkolni. Óvatosnak kellene lennem, túl sok az ellenségem, akik szívesen eltennének láb alól, akiknek mindenhol ott vannak az embereik. Nem vagyok paranoiás, tudom. Szinte hallani véltem a fogaskerekek kattogását az agyamban, ahogy próbáltak valami hihető magyarázattal előrukkolni, amivel még nyerhetek is, de legfőképpen nem veszítek. Én soha nem szenvedek vereséget még a legapróbb dologban sem, így most sem fogok hülyét csinálni magamból. - Sajnálom, de kellett egy ürügy, hogy beszélhessek veled – zavartam le gyorsan a kínosabb dolgokat, remélve, hogy beéri ennyivel és nem tesz fel idegesítő kérdéseket. - Tudod…én is olyan vagyok, mint te – halkítottam le a hangomat, hiszen nem a legokosabb dolog egy emberekkel teli parkban erről csevegni. Hogy mit szándékozom ebből kihozni, még fogalmam sincs, de kezdetnek nem is olyan rossz.
Későn keltem.. Meglepő? Nem hiszem. Lassan kezdenek összefolyni az éjjelek és a nappalok. Képes vagyok estig aludni, hogy majd éjjel teljes magányomba burkolózva szabadulhassak ki a város megnyugtatóan hűvös és csendes utcáira. Életstílusom kialakulásához viszont nem csak az vezetett, hogy nem csípem a hömpölygő tömeget, ami vagy magával sodor.. vagy magával sodor.. Sosem voltam az az árral sodródó fajta, szerettem a magam útját járni. Szokásaim nagyban tükrözik a munkám ártalmát, hiszen egy szórakozóhelyen dolgozom, javarészt esténként, de előfordult már, hogy a nappal kávéházként működő kóceráj vezetője hirtelen ötlettől vezérelve dupla műszakot sózott a nyakamba. Ergó nappal is jópofiznom kellett. Naná, hogy ez egy kicsit sem legális.. De ki foglalkozik azzal?! Most viszont igyekeztem félretenni a tegnap (vagy mai?!) műszakot, amit igyekeztem magamhoz képest kipihenni.. Furcsa álmaim azonban nem mindig hagytak lehetőséget az alvásra. Néha csak forgolódásra futotta.. A hajnalom így kezdődött, aztán csak sikerült félálomba ringatnom magam, ami nem volt ugyan pihentető, de a tagjaim sajgását nem éreztem. Legalább addig.. Viszont ez azt eredményezte, hogy csak nehezen aludtam el, akkor viszont olyan mélyen, hogy a telefonom csörgésére sem ébredtem fel. Pech.. Pedig ma találkám volt. Én pedig késésben voltam. Megszokás, hogy mielőtt Victorral találkozom, beugrok a kedvenc pékségébe és csokis perecet veszek, megvesztegetés gyanánt, amiért mostanában nincs időm rá. Persze egy része utána úgyis nálam landol... De számítok is rá. Sietősen bújtam bele bakancsomba, megigazítottam pólómat és a vállamra kanyarítottam a kabátomat, majd egyik kezemmel a táskámat kaptam fel, másikkal a kulcscsomót markoltam és már zártam is egyszobás kis bérlakásomat. Pergő léptekkel futottam le a lépcsőn és szinte kirobbantam az utcára. Ma a perec elmarad. Így is morogni fog, amiért már fél órája rám vár.. Nem a megszokott úton mentem, így rövidebb volt, bár így kevesebb időm maradt mentséget koholni magamnak. Lehet, hogy jobban járnék az igazsággal.. A telefonomért matattam a táskámban, és egy gyors 'Sietek' sms után vissza is csúsztattam a kis zsebbe. Esetlenségem kiküszöbölhetetlen velejárója, hogy közben majdnem ledöntöttem egy gyanútlan járókelőt a lábáról.. - Bocs.. - szóltam vissza. Nem azért nem méltattam többre, mert bunkó vagyok, csupán ebben a forgatagban amúgy sem kíváncsi senki egy egész 'Elnézést kérek, amiért..' monológra. Azon viszont meglepődtem, hogy utánam szólt. Nem sok kedvem volt megállni, de ha már megtette, biztos oka volt rá, így megtorpanva hátraarcot vágtam és kissé zavartan kezdtem el méregetni a barna hajú idegent. Biztos vagyok benne, hogy még nem láttam. Szavai hallatán aztán kezébe pillantva kissé eltáthattam a számat. Az enyém?! Nem.. Az enyém a táskámban volt, ez teljesen biztos, hisz az imént süllyesztettem a kis zseb jótékony mélyére. Azon nyomban kutakodni kezdtem benne, meggyőződve igazamról, de sajnos csalódnom kellett. Valóban nem találtam, a lány kezében lévő mobil, pedig kísértetiesen hasonlított az enyémre. Mivel valószínűleg az enyém... - intettem meg magam kimondatlanul. - De.. - léptem közelebb aztán és elvettem a kezéből a telefonomat. Egy gyors pillantást vetettem a kijelzőre. Valóban így volt.. Már csak az a kérdés, hogy.. Mit keres nála.. Kristálytisztán emlékszem rá, hogy nem hagytam el semmit! - Hogy került hozzád?! - értetlenkedtem. Nyilván nem holmi zsebtolvajjal van dolgom, hisz akkor nem kaptam volna vissza..
Nem is tudom mi a szokatlanabb, az, hogy szinte elmenekültem az egyetemről vagy az, hogy éppen ide jöttem. Egyszerűen már megőrültem a négy fal között, képtelen voltam elviselni a fojtogató egyhangúságot, a sok szerencsétlen idiótát, és a tudatot, hogy ott kell szenvednem, amikor százszor többet érdemelnék. Egy igazi életet a látszat helyett. De, hogy miért ide vezetett az utam, a parkba, én sem tudom. Pedig számomra ez az egyik legutálatosabb hely. A kéz a kézben sétálgató párocskák, a vidáman beszélgető emberek, a boldog kisgyerekek látványa mindennél visszataszítóbb, rühellek ilyenek között lenni, hiszen olyan, mintha én is közéjük tartoznék, mintha én is olyan sekélyes és gyenge lennék, mint ők. Komótos léptekkel sétáltam a keskeny macskaköves úton, tekintetem újra és újra akaratlanul is találkozott a velem szemben haladókéval. Gyűlölöm. Utálom látni a tekintetükben a nyugalmat, a boldogságot. Mélyet lélegeztem, egy pillanatra szemeimet is behunytam, hogy kizárhassam a zavaró tényezőket, amikor lökést éreztem a vállamon. Odanéztem, még egy pillanatra láttam a lányt, aki nekem jött, amint mond valamit, bizonyára elnézést kért, de szavait nem hallottam. Szemeim elé más kép tárult, megszűnt a külvilág, csak halk, egyhangú mindent betöltő suhogást hallottam. Egy férfi térdre rogy, tekintete elködösül, majd szinte azonnal megdermed, és oldalt eldől a földre. Tagjai kicsavarva fekszenek mellette, tekintete üveges. Az arcát már nem is volt is időm megfigyelni, a kép elhomályosult, a férfi gomolygó köddé alakult, a hang elhalkult, majd eleinte csak keveredett a park zajával, majd teljesen megszűnt, pont mire a köd is eloszlott. A látomás talán pár röpke másodpercig tartott, de tisztább volt, mint valaha. Nem tudom, a jövőt vagy a múltat láttam e, de abban biztos voltam, hogy a gyilkos, aki megölte a férfit az a lány volt, aki az imént meglökött, hiszen csak érintésre lehetnek látomásaim. Elmosolyodtam, majd megszaporáztam lépteim. Csak akkor lassítottam, amikor pár méteres távolságba kerültem a lánytól. - Várj! – kiáltottam neki, majd, amikor megfordult kissé félénk mosolyt varázsoltam arcomra. - Ez véletlenül nem a tied? - mutattam fel egy mobilt, ami szinte abban a minutumban termett a kezemben. Felesleges kérdés, az övé. Épp az imént szereztem meg tőle, ugyanis ha elég közel kerülök valakihez, képes vagyok tárgyakat ’megidézni’, bár, ha nem egy egyszerű emberrel teszem, meg van az esély rá, hogy túl sok erőt veszítek, ezért ritkán folyamodok e módszerhez. Na meg a lebukás veszélye sem elhanyagolható, de néha kockázat nélkül siker sincs. Márpedig, pár dologban mindenképpen hasznomra lehetne, ha sikerülne a bizalmába férkőznöm. Ritkák a szirének errefelé és én például egyet sem ismerek.
Home 
Subject: Re: Park 
† Words: ide, ide
Különben is, Te fizeted a kórházi számlámat ha meglősz, és addig Te pelenkázod, altatod, eteted, és gondozod a babámat. 
