Bo-t még mindig megviseli a maga szerelmi háromszöge. Szeretnék rajta segíteni, de fogalmam sincs, hogyan is álljak neki ennek az egésznek. Próbáltam elvonni a figyelmét egy munkával, de ez nem igazán akart összejönni. Vagyis hát tudom, hogy legbelül mélyen még mindig azon töprengett, hogy vajon hova tűnhetett el Dyson. Ezen én is töprengek, hiszen azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy ő a barátom volt. Most viszont, hogy összetörte Bobom szívét nem tudom, hogy nézzek rá. Mert legszívesebben bemosnék neki egy hatalmasat. Bár, ha visszatért valószínűleg meg is fogom tenni. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Valószínűleg semmit sem fog érezni az én emberi erőmből, de legalább én tudni fogom, hogy megtettem. S, ha többre nem is megyek, de a saját lelkemet megnyugtatom azzal, hogy megpróbáltam kifejezni neki mit is érdemel.
Részben azért aggódom is. Mert mégis csak egy szó nélkül tűnt el. Legalább annyit mondhatott volna, hogy most egy jó darabig nem fogtok látni gyökerek leléptem. De semmi. El sem tudom képzelni, hogy mit érezhet most Bo. Csalódott talán? Vagy dühös? Esetleg egyszerre a kettő? Nem vagyok pszichiáter, hogy megmondjam, de én csak azt szeretném, ha jobban lenne. A múltkori próbálkozásom a munkával nem volt túlságosan sikeresnek mondható. A vége ugyanaz lett. Csak elütöttük egy kicsit az időt. Valami tartósabb dolgot kellene kipróbálnom. Ezt pedig hol máshol tehetném meg a legjobban, mint a kanapén? Lábamat az égbe lógatva gondolkodom, hogy mégis mi lenne a legjobb megoldás erre az egészre, mikor megcsörren a telefonom. Unottan nyúlok feléje, mert jelenleg semmi kedvem még egy munkához. Az utolsó könnyű volt, de mégis fárasztó, szóval fizikailag semmiképpen nem készültem fel még egy munkára. Lelkiekben, már az egészhez hozzászoktam, de most mit tehettem? Elválltam egyedül. Lehet, hogy őrültség, sőt biztosan az, de nem érdekel. Talán pont eközben fog valami eszembe jutni, amivel segíthetnék Bobo-n. A jégkrém is csak átmeneti megoldás. Nekünk pedig valami tartós kellene. Talán valami jó szexpartnert kellene neki keresnem. Az megoldaná az ügyet. Viszont az is lehet, hogy megint csak csalódna. Dyson elment. Lauren átverte. A szerelmi élete mondhatni kész csőd. Bár abból kiindulva, hogy mi is ő nem is emiatt kellene aggódnia. Vagyis nem is kellene igazából ezzel foglalkoznia. Élveznie kellene az életet, de vajon meddig? Ez egy nagyon jó kérdés.
Összeszedtem magamat felöltöztem, majd pedig elindultam az említett helyszínre. Úgy döntöttem, hogy sétálok, mert soha nem árt egy kis friss levegő, de ezt körülbelül öt perc múlva meg is bántam. A tömeg, ami az utcákon volt egyenesen őrjítő. Nincs bajom az emberekkel tényleg. De mikor már a harmadik jön nekem és még egy bocsánatot sem tud elmotyogni, akkor nagyon fel tudnak húzni. Ettől eltekintve én úgy sétálok, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
A hátsó zsebemből előhúzom a telefonomat, mikor odaérek a klub elé, ahol az a bizonyos ember tartózkodik, akit követnem kell. Megnézem a képet, amit küldtek nekem. Elvileg ki kell hallgatnom. Na, az nem lesz túl nehéz. Képes vagyok mindenkit rávenni arra, hogy beszéljen. Össze-vissza zagyválok, majd minden hülyeséget aztán kinyögi csak azért, hogy kijavítson. Ilyenek az emberek. Mikor felpillantottam a telefonom kijelzőjéről pont megláttam, hogy az illető, akivel beszélnem kellene bemegy a klubba. Utána siettem, de mikor végre beengedtek nem láttam őt sehol. Aztán észrevettem, hogy valahova lefelé megy egy lépcsőn. Vajon mi lehet odalenn? Még egy klub? Részben kíváncsi voltam másrészt pedig kötelességem volt utánamenni, mert ő az, akivel beszélnem kell. Sietős léptekkel indultam meg lefelé. Odalenn egy csomó embert láttam, amit fotózáshoz készülődnek. Vagy tudjam is én. De azt az ember nem, akire nekem lett volna szükségem. Mintha felszívódott volna. Remek.
Annyira nézelődtem, hogy sikeresen beleütköztem valakibe s végül a padlón kötöttem ki. Megfogtam a kezét, majd pedig amilyen gyorsan csak tudtam talpra pattantam. Nem szívesen üldögéltem a földön, mert egyre több ember kezdett minket nézni. Vagyis szerintem inkább őt. Bár lehet, hogy a seggesem miatt engem. Na, mindegy. A lényeg, hogy sok kíváncsi szempár fordult felénk.
– Nem nincs semmi bajom. Ért már ennél nagyobb baj is. – Legyintettem egy mosollyal az arcomon. – Kenzi vagyok és .. - Most mondjam azt, hogy követtem valakit? Vagy esetleg egy béna kifogással álljak elő? Nem.. - Igen.. A fotózásra jöttem. - Na, ezt azt hiszem még meg fogom bánni. Főleg, mikor felbukkan az igazi modell. Azt sem tudom, hogy működik ez az egész. Na, jó itt az ideje egy kis improvizációnak.

Nem tudom miért, de az emberek első látásra nem félnek tőlem. Oké, hogy aranyos az arcom, meg minden ilyesmi rém történt velem, de könyörgöm azért mégiscsak agyon vagyok tetoválva, gitárral a hátamon, cigivel a számban, vodkásüveggel a kezemben mászkálok mindenhova. Persze már a járásom is rettentő fenyegető, mert nem igazán szeretem ha valaki csak úgy leszólít, de ha mégis megtörténik, akkor is csak egy pillantásomba kerül, hogy leszereljem az embereket. Egyszóval, nem szeretem ha megközelítenek, amolyan szabadúszó személyiség vagyok, aki jobb szeret egyedül intézni a dolgait. Viszont pénzre sajnos nekem is szükségem van ebben a mai embertelen világban, ezért is szoktam alkalmi melókat vállalni, például aktmodellkedést, meg ilyeneket. Általában jó sok pénzt kapok érte, amiből aztán hónapokig elvagyok. Jó világom van az már biztos, és sokkal jobban szeretem ezt az életmódot, mint amit anyámék folytatnak. Mert oké, hogy az ember társas lény, de én ebben az elvben nem hiszek. Azok akik együtt élnek valakivel, mást se csinálnak csak panaszkodnak. A szobatársam/pasim/anyám ezt csinálta, azt csinálta, ezért ordított, azért veszekedett velem... Utálom ha valaki ilyesmivel fárassza az agyam, s azt hiszi, hogy neki aztán milyen gondterhelt élete van. Ilyenkor általában nagyon mocskos szavakkal elküldöm az illetőt melegebb éghajlatra, aztán én magam hagyom ott őt miután megmondom neki, hogy költözzön külön az életét megrontó embertől. Annyira okosnak tartják egyesek magukat, de az nem jut eszükbe, hogy otthagyják a személyt, akik nekik azt a hatalmas bosszúságot okozza. Bár ha jobban belegondolok... De igen, mind a két félnek eszébe jut a dolog, de érdekből egy fedél alatt maradnak. Mert így megoszlik a rezsi, a kaja, meg mindennek az ára. Hát ezek után gondoljon bárki is arra, hogy én kegyetlen lennék. Ugyan az a kategória, csak én meg is ölöm az áldozataimat miután elvégezték a dolgukat. Ciki, de ez van, minden ember legalább akkora szörnyeteg, mint Deryck O'Reilly, csak szeretik nem figyelembe venni ezt a dolgot, mert nem akarnak szembenézni a ténnyel. Bár én a helyükben büszkén vállalnám, hogy hasonlítanak rám.
Ma is egy fotózásra sietek valami alagsorba, de fogalmam sincs miért ott rendezik meg. Azt hittem valami normális képsorozatot csinálnak rólam, bár nem mintha érdekelne a dolog, az a lényeg, hogy perkálnak. Más nem számít nekem jelenleg. Az öltözékem egész hétköznapi volt, vagyis nekem a szakadt nadrág meg a húsz soros bakancs mindenképpen hétköznapinak számít. Ez amolyan mindannapi viselet, ennél már csak durvábban szoktam kinézni. A hajamat teljesen egyenesre vasaltam, bár ennek nem igazán láttam értelmét, mert ott úgyis átmegy majd rajtam öt stylist (remélem nem férfiak lesznek, de erre kicsi esélyt látok sajnos, de ha valaki megint rámarkol a pÜcsömre, akkor kinyírom az egész kócerájt), 3 fodrász, 16 sminkes meg hasonló emberek akik "széppé" tesznek majd.
Mint mindig, most is tökéletesen pontos voltam, a megbeszélt idő előtt öt perccel ott voltam. Hűvös biccentéssel üdvözöltem a mai fotósomat, aki - meglepő módon - egy kis tizenéves csajszi lesz. Gondolom valami gyakornok lehet, vagy mi. Egy sóhajtással nyugtáztam, hogy a tekintetét nem igazán veszi le rólam, már lassan megszokom, hogy ezek a tagok úgy bámulnak rám mintha még életükben nem láttak volna férfit. Hátat fordítottam nekik, majd csevejbe elegyedtem a rendezővel, aki közölte velem, hogy félmeztelen fotósorozatot csinálnak rólam. Mint előtte, előtte, ja meg azelőtt, és még azelőtt kettővel. Mindig félmeztelen fotósorozatot akarnak rólam csinálni a tetkóim miatt, elvileg ez több pénzt hoz be nekik, mint amiket a felfújt izomagyúakról csinálnak. Mondjuk meg is értem, az én testem legalább művészien szép képekkel van tarkítva, ők meg csak gyúrnak és a proteint zabálják.
Amint minden tudnivalót tisztáztam a rendezővel, elindultam a kulisszák mögé, hogy szétszedhessék a képem. Hátul már várt a három stylist, bár nem értem minek kell ennyi ember ahhoz, hogy kiválasszanak nekem egy nadrágot meg egy pár cipőt. Mindegy, szerintem az én ruháim is tökéletesen megfeleltek volna erre a célra. Amikor odaértem hozzájuk éppen azon vitatkoztak, hogy viseljek-e majd nyakkendőt, és az egyik tag egy rózsaszínes pizsamanadrágszerű selyemcuccot vágott a fejemhez, szó szerint. Undorodva meredtem a ruhadarabra, na azt hiszem ideje átvennem az irányítást.
- Ezt nem veszem fel. Vagy az - mutatok egy fekete oldalt fűzős bőrnadrág felé - vagy nem kaptok egy rohadt dollárt se, mert lelépek.
Erre persze egyből megtörtént a nadrágcsere, én meg csak diadalmasan vigyorogtam magamban amíg a hajamat rendezgették és az felvitték a bőrömre az alapozót. Elvileg valami csajjal kell pózolnom majd, de ő még nem érkezett meg, ezért gondoltam körülnézek egy kicsit. Pár lépés után valaki belémjött, de a mellkasom felfogta az ütést. Lepillantottam a földre, ahol egy számomra ismeretlen nő terült el. Talán ő lenne a másik modell? Hát ami azt illeti, még illenénk is egymáshoz, hiszen én fekete bőrnadrágot viselek, a mellkasom szét van tetoválva, illetve a egy amerikai zászlós Steel bakancs volt a lábamon. Ő pedig hollófekete hajú volt, nagyon világoskék szemekkel és csinos arccal. Ha tényleg vele fogok pózolni a kameráknak akkor egyelőre behízelgek neki, abban úgyis már annyira profi vagyok, hogy fel se tűnne neki, hogy csak az agyamat játszom.
- Ne haragudj, nem figyeltem. - nyújtom oda neki a kezem, nem zavartatva magam, hogy nem viselek semmit egy nadrágon és egy bakancson kívül. Arcomon kedves mosoly ült, de magamban forgattam a szemeim.
- Ugye nem esett bajod? Te is a fotózásra jöttél nem? Rick vagyok. - mutatkozom be annyira illedelmesen, mint még soha s várom, hogy elfogadja a kezem.

Song:
Black Veil Brides - Revelation