To: Sammy

Amióta csak elkedztem ezen az úton járni, és úgy döntöttem, hogy a saját kezembe veszem az irányítást, mindegy, honnan is származom, mindig tudtam, hogy mi lesz a következő lépésem, mindig tudtam, mit akarok, és mindig tudtam azt is, hogyan akarom azt megszerezni. Így pedig szépen lassan fel tudtam építeni magamnak egy életet, egy olyan életet, ami független volt mindenkitől, és amiben nem kellett holmi korlátok miatt aggódnom. nem voltak meglepetések, teljes mértékben a helyzet ura voltam, és így semmi olyan nem is történhetett vagy következhetett ne, amit én ne akartam volna. Én irányítottam a sötét ügyleteket, melyekkel a háttérben foglalatoskodtam már egy ideje, és én bonyolítottam jószerével mindent, így könnyedén kiküszöbölhetőek a váratlan és ismeretlen tényezők, melyekben sosem bízhat senki. Régebben legalábbis szentül meg voltam erről győződve, aztán az egész egy csapásra állt a feje tetejére és változott meg, mikor először pillantottam meg Sammy-t. Már akkor, az első momentumban, ahogy ránéztem, megmozgatott bennem valamit. Valamit, amit korábban egy nőnek sem sikerült. Letettem arról, hogy megpróbáljam az ágyamba csábítani, de aznap éjjel végig az arca járt a fejemben, és azok a szemek, a tekintete, ahogy rám nézett, mikor elrántottam előle azt az alakot, aki ujjait már készült a torka köré fonni. A férfi persze nem volt különösebb kihívás, hiszen a démonlét egyik előnye, hogy erősebb vagyok, mint az tűnne, a fickó meg elég forrófejű volt ahhoz, hogy emggondolatlanul nekem jöjjön. Nos, megszívta. Viszont az én figyelmemet akkor már régen nem a pasas kötötte le, őt hamar elintéztem, sokkal inkább érdekelt a lány, akire rátámadt, és az, hogy jól van-e, pedig sosem aggódom senkiért, és általában nem is szokott érdekelni senkinek sem az állapota és az, hogyan van éppen. De akkor mégis és azóta is érdekel, hogy ő biztonságban legyen, és mindene meglegyen, amire szüksége van. Tényleg nem próbálok délibábokat kergetni, démon vagyok, sötét alak, mégis törődök vele, ezen nem tudok, és a helyzet az, hogy nem is akarok változtatni.
- Tényleg azt hiszed, hogy az vagy? - kérdezem tőle, ujjaimat gyengéden csúsztatva az álla alá, hogy megemelhessem fejét, és felém fordíthassam, hogy lássam az arcát, és a szemébe tudjak nézni. Azt akarom, hogy tényleg lássa a szemeimben tükröződő őszinteséget, és megértse, hogy nem úgy tekintek rá, mint bárki másra. Különleges személy, és nem használnám így ki, nem árulnám el.
- Különleges vagy... és fontos. - komoly vallomás ez a részemről, hiszen nem volt ez rám jellemző soha. ahogy az sem, hogy bárki is fontos volna a számomra. Mosolyogva nézem szép arcát, bár egy pillanatra kizökkent, ahogy férfiasságomhoz ér combjával, így gyakorlatilag hozzásúrolódom vele lábához. A bizsergető érzés meg is teszi a hatását, és pillanatok is elegek ahhoz, hogy nyugtalanságom még érezhetőbbé válljon számára az érintéstől, ahogy merevedő tagom így csak még jobban combjához nyomódik. Fogalmam sincs, hotgyan vágyhatok valakire ennyire, vagy hogy Ő hogyan csinálja ezt, de teljesen az ujja köré csavart. Talán ezért is válaszolok olyan hirtelen a következő megjegyzésére.
- Csak te kellesz nekem. Másé nem is lennék. - újabb vallomást ránt elő belőlem, és ez fura érzés, hisz kicsúszott a kezemből az irányítás. Hogy zavaromat leplezzem, picit megmozdulok, fészkelődöm, csak éppen arról feledkeztem el, hol van épp a lába, aminek az lesz következménye, hogy combja szabályosan megsimítja férfiasságom a mozdulat közepette, még nyugtalanabbá téve engem. Igyekszem nem mutatni ennek a jelét, mintha mi sem történt volna, persze lehetetlen, hogy ne érezte volna, mi a helyzet velem odalent... megint.

To: Sammy

Azt hiába is próbálnám meg tagadni, legalábbis magam előtt biztosan, hogy ma este valami megváltozott bennem. Persze, ez nem amolyan Lazarus féle feltámadás, nem ilyenre kell gondolni, még csak azt sem mondanám, hogy páli fordulat, de az biztos, hogy megindult benem valami, méghozzá valami olyasmi, amivel korábban még nem volt dolgom ezelőtt. Pedig a szexnek ehhez nincs köze, hacsak nem vesszük bele, hogy fergeteges volt, de nem ehhez fűződik a dolog. Hanem hozzá. Ő az, aki megindította bennem ezt a valamit, és Ő az oka annak is, hogy most képtelen vagyok levenni róla a szememet, mert minél többször nzéek csak végig vonzó testén, annál inkább válik bennem erősebbé az érzés, hogy nem akarom elengedni ezt a nőt. De ennek sincs köze ahhoz, amit most csináltunk. A késztetés, hogy a karjaimba zárjam, és tudassam vele, hogy mindig is gondoskodni fogok róla és a biztonságáról, nem azért támadt bennem, mert kétszer is a magamévá tettem. Ahogy ez a másik oldalról is igaz... nem azért vittem ágyba, mert csak ennyit akartam tőle, és a tény, hogy ez kezd bennem egyre világosabbá válni, még engem is kissé megijeszt. Mert ennél sosem akartam többet korábban. Lefektettem egy nőt, másnapra pedig szépen elfelejtettem a nevét, két nap múlva pedig már arra sem emlékeztem, hogy valaha is találkoztunk volna, és ez rendben is volt így nekem. Legalábbis eddig így éreztem, és meg is voltam győződve róla, hogy elég lesz. De tőle ez nem elég. Nem akarom, és nem is tudnám két nap után csak úgy kitörölni az emlékeim közül.
Pont úgy, ahogyan karjaim közül sem fűlik hozzá a fogam, hogy eleresszem. Nem hagyok neki nyugtot, és apró rezdüléseit nem tudja elrejteni előlem. Mikor halk, gyenge kérlelését hallom, sem állok meg, vagyis, nem azonnal. De nem azért teszem, mert annyira azt akarnám éreztetni, hogy az enyém, és ezért folytatom, ehelyett csókjaim sokkal lassabban, és lágyabban érintik bőre felszínét, egyre feljebb haladva pőre testén, míg el nem jutok ajkaiig, de a csók helyett most csak egy apró puszit adok a szájára, hogy kimutassam neki, nagyon is fontos nekem az ő öröme, az ő boldogsága, mert így is van. Igen... önző vagyok, egy szörnyeteg, minek is tagadnám? De, még az én szörny lelkemnek is lett egy fénypontja. Azt hiszem, ez az, ami megmozdult bennem. Az, hogy kimondatlanul is bezártam őt a belső világomba, és ott is akarom tartani, mert olyannyira kellemes a jelenléte. Senkinek a gondolata nem keltett még bennem olyan békét, és megmagyarázhatatlanul felhőtlen örömet, mint az övé.
- Rendben van. - suttogom válaszom mosolyogva, miután viszonoztam gyengéden a csókot, majd lassan kihúzódom a testéből, és melléfekszem az oldalamra, aztán másik kezemmel magunkra húzom a takarót. Őt gondosan takarom be, míg a magam részét hanyagul engedem el a levegőben. Nem túlzottan érdekel, mennyire fed, csak az a lényeg, hogy ő ne fázzon. Számomra mindenesetre ez a lényeg. Hosszú pillanatokig csak nézem Őt. Nem is tudom, el fog az érzés, hogy valamit mondanom kéne, valamit tudatnom kellene vele. Valamit, ami fontos. Ami számít. Mégis néma maradok... életemben először fordul elő velem: félek. Félek azon szavaktól, melyeket mondhatnék most, és a következményeitől, melyeket okoznának. Pontosabban, a negatív következményeitől. Így nem teszem, most nem. Csendben, halvány mosoly kíséretében figyelem, aztán kezem megindul, a szép arca felé, de meg is áll a levegőben. Ilyen se történt még: hezitálok. Eszembe jut, mennyi életet vett már el ez a kéz, és a tudat, hogy most az ő arcához akarok érni vele, egyszerűen csak... olyan érzésem van, hogy ezt nem érdemlem meg. Nem érdemlem meg őt. Lassan, továbbra is hezitálva érintem meg mégis arcát, és roppant gyengéden simítok végig rajta. Hagyom, ez beszéljen helyettem, mégis, egy nagyon mély részem odabent... most az egyszer érzi bűnösségét, s valós értékét.