viola & james

Kissé meglepődve néztem rá, hogy miért beszél így velem. Rendben, én se voltam túl kedves vele, de azért azt ő is elfogadhatná, hogy nem éppen könnyítette meg a dolgokat és nem éppen segített abban, hogy az emberek ne nézzenek még inkább örültnek, mint amilyen eleve voltam, vagyok. –Talán csak egyszerűen ott kellett volna lenned és nem játszanod velem. –mondom neki komolyan, majd megrázom a fejemet. –De talán nem merted a kockázatott vállalni azért, mert még mindig ugyanúgy nézel ki, mint amikor akkor láttalak. – mondom egyre halkabban, majd újra megrázom a hajamat, aminek köszönhetően egy-két hajtincsem az arcomba hullik. Nem akarok erre gondolni, mert ez még örültebben hangzik kimondva, mint csak gondolva. Alig tudom még mindig elhinni azt, hogy ez tényleg valóság és nem valami abszurd elmém játéka. Csendesen figyeltem őt, majd amikor megéreztem az érintést valami fura bizsergető érzés kerített hatalmába. Egyszerre akartam ellökni magamtól és egyszerre szerettem volna a közelében maradni.
Miért? – kérdeztem meg tőle komolyan és közben végig a tekintetét figyeltem. Hirtelen viszont megéreztem az ölelését, mire pár másod perc alatt újra visszacsöppentem a gyermeki éveimben és tisztán láttam, s éreztem annak a férfinak az érintését, aki meg akart erőszakolni. Már majdnem kitéptem magamat a karjai közül, de szerencsére hamar elengedett, így csak egy-két lépést hátrálni kezdtem.
Ha meg akarsz ismerni, akkor egy dolgot jobb, ha észben tartasz. Nem szeretem, ha valaki ilyen hamar letámad és ezt talán nálad jobban senki se értené meg, hogy miért. – mondom neki rezzenéstelen arccal, mondhatni olyan az arcom, mintha jéggé fagyott volna és semmit se mutatok abból a fájdalomból, amit ezekben a pillanatban éreztem. Jó pár percbe telt mire sikerült teljesen kizárnom az emlékeimet. Lassan elindultam kifelé a suliból, majd hátrapillantottam rá.
Jössz? – kérdeztem tőle egy kisebb grimasz keretében, mert most bárhol lettem volna, csak nem az iskolában. A tanárok már túl jól ismerték ezt a fajta arcomat és én pedig nem vágytam arra, hogy megint kivételezzenek velem.
Mesélj magadról. – mondom neki halkabban miközben kifelé sétáltunk az iskolából. Kíváncsi voltam arra, hogy mi ő és valójában kicsoda, de miközben beszéltem nem néztem rá.

viola & james

Nem éppen kedvesen viselkedtem vele, de valahogy nem tudtam tovább magamba fojtani az érzéseimet. Egyszerre robbant ki belőlem minden, mintha mindig is erre vártam volna, hogy egyszer kiadhassam magamból a dühöt. Egy pillanatra még a kezeim is ökölbe szorultak, de próbáltam nem még jobbam felhúzni magamat a szavaira. Nem is annyira a szavai dühítettek, hanem az, hogy ő még mindig ennyire higgadt. Egy kisebb gúnyos kacagás hagyta el az ajkaimat, amikor meghallottam az újabb kijelentését.
Pontosan azt tetted azzal, hogy néha megjelentél, de a sötétben lapultál meg. Olyan volt az egész, mintha tényleg csak a képzeltem szüleménye lennél. - mondtam kissé élesen neki és még mindig nem törődtem azzal, hogy esetleg a szavaim mennyire bánthatják őt. Jogos volt a dühöm és a fájdalmam, mert talán ő lett volna az egyetlen személy, aki képes lett volna azon segíteni, hogy feldolgozzam a történteket, de helyette csak a sötétségben lapult meg, majd pedig teljesen eltűnt. Most meg itt van, de nem értem, hogy miért...
Lassan összefonom a kezemet a mellkasom előtt és megrázom a fejemet. Talán egy pillanatra még a fajdálom is kiül az arcomra. - Nem akartál beleavatkozni? Megtetted akkor, amikor gyerekként megmentettél. Miért nem változtál azóta? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd újra megráztam a fejemet. -Inkább ne válaszolj, ha csak hazugságot mondanál nekem. Túl sokan hazudtak már nekem az elmúlt időszakban. - mondom neki komolyan, de már egyáltalán nem üvöltve. Nem válogatom meg a szavaimat, hiszen mindig kimondtam azt, amit gondoltam. Lehet néha bölcsebb lenne  hallgatni, de megtanultam azt, hogy az élet rövid és csak egy hajszálon múlik az, hogy életben maradunk-e.
Azt mondtad engem akartál látni, hát láttál. De vajon meg is akartál tényleg ismerni James? Tényleg tudni akarod azt, hogy kivé lettem vagy a szemednek fogsz hinni, annak amit most láttál?- kérdezem tőle kíváncsian, majd a kezem a táskám pántjára siklik, de a tekintetemben ott bujkál egy kisebb fajta kíváncsiság is. Vajon csak látni akarta azt, hogy élek és megvagyok vagy talán ő végre kíváncsi arra, hogy valójában milyen is vagyok? Nem tudom, de azt se tudnám megmondani, hogy miért reménykedtem abban, hogy nem a látszatot akarta látni, hanem tényleg arra kíváncsi amilyenné váltam.

viola & james

Nos, ha nem tanár, akkor talán nem kellene úgy tenni, mintha az lenne. - mondtam neki komolyan és ezzel lezártnak is tekintettem ezt a dolgot. Ha meg nem járt ott, akkor meg honnét tud ennyi mindent? Meg azt se értettem, hogy az emlékezetemben megmaradt kép róla, vagyis az a pár arc vonás amire emlékeztem miért nem változott az elmúlt évek alatt. Olvastam egy-két misztikus lényről, de soha nem gondoltam volna azt, hogy azok is valóságosak lennének. Mondjuk, ha boszorkányok vannak, akkor valószínűleg a többi is létezik, de még ennek az egy különleges lénynek a létezésében is nehéz hinnem, annak ellenére is, amit a saját szememmel tapasztaltam. Nem akartam megállni neki. Egyedül akartam lenni, de amikor hirtelen előttem termet, akkor sikeresen majdnem neki mentem újra, mire egy újabb "kedves" pillantása jutalmaztam meg őt.
Ahogy te se ismersz engem! - mondtam neki dühösen, majd egy az ujjammal megböktem a mellkasát, de legszívesebben lekevertem volna neki egyet. - Nem gondolod, hogy tisztességtelen amit művelsz? Játszadozol az elmémmel úgy, mintha nem is számítana az amit érzek? - kérdezem tőle egyre ingerültebben, s közben a szemeim is szinte már szikrákat szórnak.
Ohh, szóval nyomoztál utánam? Hidd el, hogy fele annyira se ismersz, mint gondolnád.  Lehet egykor megmentettél, de utána csak a sötétben megbújtál és elhitetted még velem is, hogy csak a képzeltem szüleménye vagy! Majdnem dilisnek nyilvánítottak és még ez se érdekelt téged. Illetve még a fránya nevedet se mondtad meg! - mondtam neki üvöltve minden egyes szót, mert legszívesebben tényleg használtam volna az erőmet, de nem tudtam. Egyszerűen olyan volt, mintha újra eltűnt volna. Hirtelen megjelent egy tanár.
Órát tartanánk Miss Evans! Nem zavarja? - kérdezte tőlem az idős tanár, mire bosszúsan megfordultam és nem túl szépen válaszoltam neki.
Nem, egyáltalán nem érdekel, mert itt mindenki csak úgy csinál, mintha azt tenné! - mondtam neki még mindig mérgesen, mire eltűnt újra a terembe. Hamarosan pedig visszafordultam az ismeretlenhez.

viola & james

A szavaira megforgattam kissé a szemeimet, majd amikor megláttam a szemét, akkor amilyen gyorsan beleütköztem, olyan gyorsan tűntem el az iskola forgatagában. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy megint lelépek és inkább hazamegyek, vagy bárhova, ahol nem találna rám. Hálásnak kellene lennem, hogy akkor megmentett, de még se tudok teljesen az lenni. Nem értem, hogy egyszer csak miért tűnt el vagy miért játszott az elmémmel. Miért csak nekem mutatta meg azt, hogy létezik és miért hagyta azt, hogy mindenki azt higgye, hogy megörültem.
Hamarosan meghallottam amint becsengetnek, így unottan indultam el a terem felé és ültem le a helyemre. Nem volt bajom a történelemmel, de most semmi kedvem se volt hozzá. El akartam menni, mert úgy éreztem, hogy a fejem szép lassan szétmegy. Majd amikor megláttam, akkor egy kisebb düh fogott el újra, de inkább az előttem lévő füzetre koncentráltam és próbáltam kizárni őt az elmémből. Végül amikor a nevemen szólított, akkor eléggé szúrósan néztem rá. Kár, hogy a boszorkányok nem képesek a tekintetükkel ölni, mert akkor tuti, hogy most meghalt volna. Bár lehet, hogy képesek, de én szinte még semmit se tudok az erőmről. Lassan letettem a tollat az asztalra és mosolyogva dőltem hátra a székemben.
Maga is tanár? - kérdeztem tőle egy gonosz mosoly kíséretében,  majd egy kisebb sóhaj hagyta el a számat.- Ha olyan nagy barátok Mr. Fitz-el, akkor miért nem mesélt arról, hogy van egy örült barátja, aki úgy mesél a világháborúról, mintha tényleg ott is járt volna? - kérdeztem tőle komolyan, hirtelen a táskámba vágtam a cuccaimat és felpattantam a helyemről, majd pedig egyenesen az ajtóhoz sétálok.
Majd, ha nem dajkamesékkel akarnak etetni minket, akkor újra jövök Mr. Fitz. - mondtam a történelem tanárnak komolyan, majd mit sem törődve bárkinek a szavával becsaptam az ajtót magam mögött. Lehet most fognak kicsapni, de már ez se érdekelt. Lia meg nem hiszem, hogy túlzottan meg fog lepődni a dolgon, mert nem ez az első alkalom, amikor elhagyom az órát. Lassan sétáltam a kihalt folyósokon és próbáltam közben minden egyes emlékemet előszedni ami ehhez a szempárhoz kapcsolódott. Válaszokat akartam mindennél jobban, illetve egyszerre akartam a közelében maradni és egyszerre kívántam őt a pokolra, amiért újra játszadozik velem.

viola & james

Elegem volt ebből a helyből, de legfőképpen azt utáltam, ahogyan a tanárok bántak velem. Úgy tettek, mintha egy-egy kényes téma miatt óvatosabbnak kellene lenniük. Lehet, hogy elraboltak gyerekkoromban, de túléltem és nem kértem senki sajnálatát se. De bármit mondok vagy teszek olyan, mintha csak a falnak beszélnék. Egyszerűen alig várom már, hogy ezt az iskolát elhagyhassam és új életet kezdhessek. Jó messzire mennék, mert ott legalább senki se ismerné a múltam egy-egy sötét foltját. Bár itt se igazán ismeri senki se azt, hogy mi történt velem. Egyszerűen Lia, a nővérem tud egy-két dolgot, de ő se mindent. Alig, hogy kicsengetnek sietve pattanok fel és hagyom el a termet. Nem akarok egy perccel se tovább maradni, de alig, hogy elindulok hirtelen valakinek neki megyek.
Nem látsz? Esetleg vak vagy?- kérdeztem tőle bunkón és úgy, mintha rá lennék mérges, pedig nem rá vagyok, csak rajta csattan minden. Sietve kerülném ki őt, amikor hirtelen rám néz. Egy pillanatra még a szívem is kihagy, hiszen ismerem ezt a szempárt. Túl jól ismerem, de biztosan megint csak képzelődöm.
Nem, ez nem lehet igaz. - mondom szinte motyogva, majd sietve igyekszem kikerülni őt és eltűnni a tömegben... Nem akartam elhinni, hogy aki egykoron megmentett az tényleg itt van. Mindenki azt mondta, hogy biztosan csak a képzelten szüleménye ő és talán már részben én is elhittem azt, amit mások mondtak, mert soha senki nem látta rajtam kívül.