A szívem kettéhasadt látván, ahogy sír. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit tehetnék. Féltem, ha hozzáérnék akkor egyszerűen üvöltene, mint valami sérült vadállat, akinek még a friss sebét próbálnám megállapítani, hogy mégis milyen állapotban van. Rettegek attól, hogy egyszer véglegesen eltaszít magától. Nem mondom, hogy nem fáj minden egyes alkalommal az, hogy vele vagyok, de őszintén reménykedem abban, hogy ez egyszer jobb lesz és lehetőséget ad arra, hogy igazán megismerhessem és elszívhassam tőle a fájdalmát, amit nem érdemel meg. Tudom, hogy a lelke mélyén jó, s számomra ez bőven elég ahhoz, hogy kitartsak mellette. Nem mondom, hogy túlzottan egyszerűvé teszi, mert ez egyáltalán nem így van. Minden egyes pillanatban egyre nehezebb és nehezebb. Nem lesz ez könnyebb. Mert minél feljebb érünk egy szintet annál nagyobb a védelmi szerkezete is, amit kiépített, hogy megvédje önmagát. Én azonban kitartó harcos vagyok és nincs azaz akadály, ami megállíthatna. Természetesen szerzek sebeket. Nem egyet és nem is kettőt. S ezek a végén azt fogják megmutatni, hogy igazán kitartó voltam azért, hogy egy mosolyt láthassak az arcán, ami a lelkének a boldogságát tükrözi, mert ez az egyetlen vágyam, hogy őt boldognak lássam. Nem kérek többet csak ezt az egyetlen egy dolgot. Nem többet. Tudom, hogy valószínűleg ezért cserébe lehetne inkább ezer kívánságom. De nekem csak ez az egy kell. Ha tehetném feláldoznám az életemet azért, hogy a szerelmét visszakaphassa és boldog lehessen. Bármennyire melengeti a lelkemet a társasága soha nem gázolnék bele a fájdalmába a saját önző céljaimért. Csak, mert úgy érzem, hogy számomra az őszinte boldogság az ő boldogságában rejlik. Míg az ő élete nyomorúságos addig az enyém sem fog felragyogni.
– Tetszik vagy sem, Alex.. Neked ebbe nem igazán van beleszólásod. Törődöm veled és kész. Nem feltétlen vezet ez fájdalomhoz. Csak akkor, ha engedjük neki. Nem akarok mást csak elvenni a fájdalmad. Megfosztani téged attól az ürességtől, amit a szerelmed hagyott maga után. Megértem, hogy szereted a mai napig és a saját életed is odaadnád, hogy visszaszerezhesd.. A francba még én is szívesen adnám az ördög kezébe a lelkemet az örökkévalóságig csak téged lássalak őszintén mosolyogni. Hogy a szíved ne csak kényszerből dobogjon, hanem azért, mert akit igazán szeretsz melletted van. – Lassan emelem fel a karjaimat és végig a tekintetét figyelem. Ha engedi, akkor egy kis ideig magamhoz ölelem és gyengéden köré fonom a karjaimat. Aztán elhúzódok, hiszen ettől a puszta érintéstől megbolondul a szívem és dübörögni kezd a mellkasomon, mintha börtönben érezné magát, ahonnan a lehető leghamarabb ki kell törnie. Vagy inkább csak az ő szívének a segítségére akar sietni. Meggyógyítani és ápolni. De ez csak akkor válhat valóra, ha az ő szíve nyújtja ki segédkérő kezét. Akkor és nem máskor. – Mi lenne, ha hazavinnélek? – Nem tudom, hogy szeretne még iszogatni-e avagy sem, de ha meg is nyílna nekem kétlem, hogy egy ekkora tömeg kellős közepén fogja bevallani, hogy mi az, amit tehetnék érte, hogy jobban legyen. Azon kívül, hogy ténylegesen eladom a lelkem a szerelméért.

Nem tudom mégis,hogyan önthetnék bele lelket. Hogyan érhetném el, hogy teljes mértékben megnyíljon előttem és ne úgy tekintsen rám, mint valami betolakodóra. Azt hiszem ez lehetetlen, mert minden egyes szavamat támadásnak vél. A lelkem vérzik a szavaira a szívem pedig darabokra hasadva adná fel a küzdelmet, mert nem bírja tartani magát a történések súlya alatt. Annyira fáj, hogy így viszonyul hozzám. Hogy minden mondatomra szinte harap, amikor az egyetlen dolog, amit adni akarok neki az őszinte és tiszta szeretet. Védelmezni akarom a világ minden fájdalmától, ami jelen pillanatban ránehezedik. Segíteni akarok, de csak rontok a helyzeten és ezért legszívesebben képen törölném magam. Ez a példa miszerint képzelje magát a helyébe nem sült el túlságosan jól. Olyan intenzív támadásba lendült, hogy nem bírtam ránézni tovább, mert úgy éreztem, hogy a könnyek mardossák a szememet és szükségem volt egy levegővételnyi távolságra ahhoz, hogy beszélni képes legyek anélkül, hogy a hangom megremegne vagy esetleg zokogásban törnék ki. Nagyot nyelek és egy pillanatra a szememet is behunyom, hogy egy kicsit összeszedhessem magam. Ez beletelik pár percbe, de a lényeg az, hogy sikerült összeszednem magam.
– Nem értem, miért általánosítasz. Arra gondolj, hogy ő mit akarna nem azt mondtam, hogy mások mit akarnának, de azt hiszem neked ez teljesen mindegy. Biztos vagyok benne, hogy belesajdulna a szíve, ha valaki mással látna, de legalább tudná, hogy képes vagy élni és nem csak azt a rohadt pillanatot várod, amikor végre valaki lesz olyan kedves hozzád és véget vet a nyomorúságos életednek. De el kell keserítenem téged, hogy rohadtul nem én leszek az.. – Végül egy könnycsepp mégis utat talál magának és legördülne az arcomon, de amilyen gyorsan keletkezett olyan gyorsan tüntetem el még a nyomát is annak, hogy ez a könnycsepp valaha létezett. Fáj, hogy semmibe veszi a baráti segítő kezemet, de ez ellen én nem igazán tehetek semmit csak kiállom a próbákat és reménykedem abban, hogy egyszer ténylegesen úgy tekint majd rám, mint egy barátra, aki segíteni akar rajta és nem pedig tönkretenni.
– Nem, nem vagyok pszichológus és nem, nem ismerlek. Nem teljesen. Fogalmam sincs róla, hogy pontosan mit érzel vagy miket éltél át, mert falat emelsz magad köré és mikor már a tetején vagyok és átlátok az akadályon megnöveled újra és újra, hogy kirekeszthess engem a lelkedből és a fájdalmadból. Pedig nem kellene egyedül cipelned ezt az egész terhet. Annyira vakon kapaszkodsz a fájdalmadba, hogy észre sem veszed a segítő kezet, amit feléd nyújtok. S egyre nehezebb tartani.. Egyre jobban zsibbad a karom és fáj. Kezdek belefáradni. Nem kertelek. Akárhányszor közel kerülök hozzád ellöksz és fáj. De hátat fordítottam neked? Nem. Mert még mindig reménykedem abban, hogy egyszer megengeded majd, hogy segítsek és ez a remény az, ami még mindig itt tart melletted. Legszívesebben már felálltam volna és elrohantam volna, hogy kisírhassam a szemeimet a helyéről. De nem teszem, mert fontos vagy nekem fogd már fel a rohadt életbe. – Hiába próbálom nyugtatni magam egyszerűen folyamatosan elbukok ezen feladatomban. Nyugodtan kellene lennem, mert így talán rásegítek arra, hogy elmarjon maga mellől, de valamivel már muszáj észrevetetnem vele, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek. Nem rohanok az ellenkező irányba, amikor egy kicsit nehezebbre fordulnak a dolgok. Küzdeni akarok, mert úgy érzem, hogy így a helyes. Szüksége van valakire még, ha nem is ismeri el magának.
Mély levegőt veszek és próbálok nyugodt hangnemben megszólalni. – Törődöm veled Alex, akár tetszik akár nem. Itt leszek melletted minden szarság után. Nem fogom megmondani, hogy mit tegyél, mert erről csak te dönthetsz egyszerűen csak tanácsokat adhatok, amit nem muszáj megfogadnod, de nem is kell leharapnod a fejemet azért, mert adni akarok egyet. Egyetlen egy dolgot kérek, hogy ne lökj el ennyire intenzíven.. – Nem lenne ez olyan nagy kérés, ha most nem Alex-ről lenne szó. Nála a biztonságot az jelenti, hogy falakat emelhet maga köré.. Vagy már én magam sem tudom. Nem akarok következtetéseket levonni, mert láthatóan igazán borzalmas vagyok benne főleg, ha róla van szó. Nem tudok kiigazodni rajta, mert nem ismerem. Nagy ritkán valami okos dolog is elhagyja a számat, de többnyire csak sületlenség ömlik belőle. Soha nem bántam túlzottan jól a szavakkal. Általában napokkal később jövök rá, hogy mit kellett volna mondanom.

Nem számít, hogy mennyi akadályt gördít elém az élet vagy esetleg Alex maga. Semmi sem elég erős vagy jó ahhoz, hogy engem távol tartson. Küzdeni fogok, mert végre egyszer az életemben úgy érzem, hogy akarok valamiért küzdeni. Akarok ezért a férfiért küzdeni, hogy végre meglássa a fényt és újra élvezni tudja az életét ahelyett, hogy a múlt fájdalmas emlékeibe temetkezik bele. Őszintén fájdalommal jár az, hogy így láthatom őt. Kiszolgáltatottnak tűnik.. Összetűrtnek. A múlt nehéz terheit cipeli a vállain, ami a súly alatt már meg-meg rogyott és látszik rajta, hogy minden reményt elvesztett és nem tudja, hogy mi legyen a következő lépése vagy, hogy egyáltalán mi lehet a következő lépése. Én meg akarom mutatni neki, hogy milyen lehetőségek vannak, de ezt nem tudom megtenni anélkül, hogy lenne benne egy kis akarás afelé, hogy megtudja mégis milyen lehetőségei vannak az életben az a nő nélkül, aki a mindenséget jelentette a számára. Néha azon kapom magam, hogy azt kívánom bárcsak engem is valaki ennyire szeretne, mint Alex szereti Arielle-t. Nem mondhatom ezt múlt időben, hiszen még a mai napig is teljes szívéből szereti és ezt még egy vak ember is képes észrevenni, hiszen a hangjából felfedezheti a jeleket. Az apró rezdüléseket, amik másoknak fel sem tűnnek. Vagy azért, mert túl figyelmetlenek ahhoz, hogy észrevegyék vagy egyszerűen csak nincs olyan kifinomult és megerősödött hallásuk, mint egy vak embernek.
Szavai szinte simogatják a lelkem.. Jó érzéssel tölt el, hogy végre egy kicsit közelebb enged hozzám. Ezt pedig nem kell feltétlenül fizikailag érteni. Néha sokkal jobb érzéssel tölti el az embert az, hogy egy másik személy lelke megnyílik az övé felé. Az egész bensőmet melegség árasztotta el és tudtam, hogy ez az őszinte öröm. – Nem foglak egyedül hagyni.. Soha. – Olyan őszintén mondom, mint még soha semmit egész életemben. Legszívesebben magamhoz ölelném, hogy érezze valós vagyok, hogy itt vagyok mellette és nem valami szellem, aki bármelyik pillanatban köddé válhat. Ha ismertem volna Arielle-t, akkor talán most fel tudnám venni az alakját, de nem azért, hogy előnyt kovácsoljak belőle és nem azért, hogy kihasználjam Alex gyászát. Szigorúan csak az ő beleegyezésével tenném meg. Azért, hogy elbúcsúzhasson tőle. Néha sokkal jobb valakit úgy őrizni az emlékeinkben, hogy még él és mozog, lélegzik. Az arcán ott van a pír, ami szintén az életnek az egyik jele. De sajnos nem tudom felvenni az ő alakját.. Pedig, ha ezzel neki könnyebb lenne olyan gyorsan tenném meg, hogy még meg sem tudná gondolni magát. Nem vagyok profi a képességemben, de most már legalább tudom valamilyen szinten kontrollálni és, mivel ilyen szinten szeretnék neki segíteni azt hiszem az érzelmeim csak pozitívumok lennének a dolog sikerességében. – Tudom, hogy ez a kérdés nem éppen kellemes, de.. Ha te haltál volna meg és nem Arielle.. Mit szerettél volna, hogy mit tegyen? Fojtsa bánatát az alkoholba és a fájdalom tengerében mártózzon meg újra és újra soha el nem engedve a múltat? Vagy egyszerűen csak azt kívántad volna, hogy a szívében örök helyed legyen és próbálja megtalálni a boldogságot újra, amit immáron te nem tudsz megadni neki? – Nem tudom, hogy én mit tennék egy ilyen helyzetben. Persze, ha lehetne utolsó kívánságom a halálom előtt annyit kívánnék, hogy a húgommal minden rendben legyen és most már Alex-el is. Csak, hogy a szeretteim boldogak lehessenek. Hogy soha ne eshessen bántódásuk. Számomra ez mindennél fontosabb. Soha nem aggódtam igazán azért, hogy mi lesz velem. Hogy élek-e vagy halok. Nem vagyok annyira jelentős személy ebben az életben. Boldogan áldoznám fel az életemet egy olyan személyért, akit teljes szívemből szeretek. Ezt pedig nehéz elérni, hiszen nehezen engedem közel magamhoz az embereket. Falat emelek magam köré, amivel nem tudom, hogy másokat akarok megvédeni vagy önmagam. Az elsőnek talán nagyobb a lehetősége. Nem tudom. Talán pont ezért akarok segíteni Alex-en. Hogy megtalálja az élet értelmét újra, valaki mással. Nem mondom, hogy ugyanolyan lesz a számára az egész, mert lehetetlen az első szerelmet pótolni. Csak egy új lehetőségre van szüksége, amivel képes lesz együtt élni a fájdalom folyamatos jelenléte nélkül.  – Ha figyel téged, szerinted nem sajdul bele a szíve, hogy így lát? Ennyire meggyötörten? Tudja, hogy meggyászoltad. Látta. De azzal, hogy önmagadat sanyargatod valahol őt is.. Hiszen a lelkedbe zártad így mindig veled lesz. – Nem tudom mit mondhatnék. Úgy szeretném tudni mi az, amit megtehetek azért, hogy túljusson ezen a válságos időszakon. Azonban semmi nem jut eszembe. Egyszerűen megérinteni se merem, hiszen tudom nem szereti és először is hiába próbálkoztam.. Éreztem rajta, hogy nem szívesen viseli el az érintésem. Most pedig egyre jobban erősödik bennem a vágy aziránt, hogy magamhoz ölelhessem addig, míg a lelke meg nem nyugszik. – A fájdalom beszél belőled, akárhányszor engem megpróbálsz ellökni magadtól. Próbálkozol újra és újra, mert nem akarod, hogy mások megtudják mekkora fájdalom is lakozik a lelkedben, hogy mekkora sebet ejtett rajta a szerelmed halála. Úgy gondolom jobban elviseled, hogy mindenki csak egy bunkónak tart, aki nem törődik senkivel, mint egy meggyötört lelkű szerelmesnek. Azonban nem kell mindenki előtt maszkot hordanod és úgy tenned, mintha mindenkinek jobb lenne nélküled és neked is jobb lenne a magányba burkolózva. Előttem nem kell. Hiszen tudom, hogy rettenetes fájdalom járja át a lelked minden egyes percben és nincs semmi, amit azért tehetnél vagy mondhatnál azért, hogy hátat fordítsak neked. Mindig itt leszek.

Már régen feladhattam volna és elsétálhattam volna mellőle és hagyhattam volna, hogy örökre ezen az úton járjon. Hogy életben van, de egyáltalán nem él. Szeretnék rajta segíteni, de úgy érzem, hogy amikor egy lépést teszek előre, akkor minimum hármat hátra és ez engem megőrjít. Mert segíteni szeretnék rajta, tényleg, de egyszerűen nem hagyja. Pedig én tiszta szívből törődöm vele és szerintem az egykori szerelme sem azt akarná, hogy itt roskadjon össze és az önsajnálatba igya magát. Szerintem ő is szeretné, ha végre boldog lenne, ha csak egy apró mosoly megjelenne az arcán. Nem tudom, mit érezhet vagy, mit gondolhat. Amit az apám iránt éreztem szeretetet az más volt, de igazán erős. Ez volt az egyetlen olyan erős érzés, aminek úgymond elvesztése rettenetes fájdalmat okozott a számomra. Igazából nem is veszet el, mert a mai napig szeretem csak a hiánya annak, hogy tudom ő is így érez fájdalmas. Hogy tudom többé nem mondhatom el neki mennyire szeretem és mennyire hiányzik még akkor is, ha csak egy órát töltöttünk külön. Szeretem őt, de még mennyire. A mai napig a lelkemben őrzöm az emlékét. Nélküle nem lehetnék azaz ember, aki ma vagyok. Soha nem várt el tőlem többet, amit tudtam, de mindig bátorított, ha nem is mindig szavakkal, de ott volt mellettem és én most pontosan ezt szeretném megtenni Alex-ért. Tudom, hogy nem lesz ez az egész könnyű menet, de érte teljes mértékben megéri küzdeni.
– Igazad van nem tudom, hogy milyen érzés lehet elveszíteni valakit, akit szerelemből szeretsz. De azt tudom milyen érzés elveszíteni azt, akit rettenetesen szeretsz. Annyira, hogy már a saját életedet is feláldoznád azért, hogy ő élhessen. Soha nem fogom megérteni a helyzeted, mert nem volt részem ilyesmiben. Azonban nem azért vagyok melletted, hogy megpróbáljam megérteni azt, ami számomra lehetetlen. Amíg nem voltam ilyen helyzetben, mint te nem mondhatom, hogy pontosan tudom miről beszélsz. Nem mondhatom, hogy minden rendben lesz, mert ez nem így van. Soha nincs olyan, hogy minden rendben van. De, ha.. Nem.. Inkább nem papolok, mert nem tudom mit mondhatnék vagy tehetnék, hogy jobban érezd magad és ne mondd nekem azt, hogy hagyjalak békén és engedjem, hogy tönkretedd magad, mert nem fogom megtenni. Tudni akarod, hogy mégis miért vagyok itt? Mi a francért foglalkozom azzal, hogyan érzed magad? Erre a kérdésre nagyon egyszerűen tudok válaszolni. Mert törődöm veled! Én nem akarom elhinni, hogy az a fájdalom, ami a lelkedben van az örökre szól. S nem akarom, hogy azt hidd egyedül vagy ebben az elcseszett világban és mindenki más boldog, míg te nem. – A szavak meg én soha nem voltunk jó barátok, de próbálok lelket önteni bele. De ez eddig sem nagyon jött be nem tudom, hogy most miért hallgatna rám. Talán azért, mert az alkohol megfertőzte az elméjét. Nem tudom. Egyszerűen csak segíteni akarok neki. Ennyi az egész.
Jól esett, hogy hangosan is feltette az elméjében felbukkanó kérdéseket. Így egy kicsit úgy éreztem, hogy közelebb jutottam hozzá. – Azért nem vagy képes rá, mert bízol abban, hogy egyszer jobb lesz és képes leszel tovább lépni. Nem mondom, hogy töröld ki az emlékezetedből, hogy valaha szereted.. Vagy, hogy felejtsd el azt is, hogy milyen érzés volt megcsókolni, átölelni vagy milyen érzés járt át, mikor nevetett.. Mert ezekből kell erőt gyűjtened. A remény ahhoz, hogy egyszer képes leszel ezeket újra átélni. Én pedig végig melletted leszek. – Azt hiszem az ő boldogsága lett a saját életcélom. Talán nem viszem véghez. Talán igen. Soha nem lehet tudni.

A kezemet hamarosan leejtem a válláról, hiszen tudom nem szereti, ha közelednek felé sem fizikailag sem mentálisan. De csak ezzel annyit akartam kifejezni a számára, hogy itt vagyok mellette bármennyire is merül mélyen a keserűség tengerébe. Rám mindig számíthat. Nem fogok neki olyan könnyedén hátat fordítani. Barátok vagyunk vagy mi a franc. Őszintén egy kisebb vonzalmat is érzek iránta, amit nem tudok igazán hova tenni. Talán azért érzem ezt, mert meg akarom menteni a szomorúságtól és a keserűségtől, amibe teljes mértékben beburkolózott. Nem mondhatom, hogy a kedves megjegyzései vettek le a lábamról, mert ez egyáltalán nem igaz. A kedve és a múltja mindent megbélyegez és nem éppen pozitív irányban. Sajnálatos módon ez így van. De akárhányszor próbál a csipkelődésével ellökni magától igazából csak azt éri el, hogy még inkább küzdeni akarjak érte. Mert, ha az ellökéshez folyamodik azt jelenti, hogy közel járok ahhoz, hogy egy falat lebontsak és közelebb kerüljek hozzá. Mennyivel békésebb lenne minden, ha a tekintetében nem ennyi fájdalom lenne, hanem sokkal inkább békesség és temérdek boldogság. Az én szívem is sokkal boldogabb lenne, ha őt mosolyogni láthatnám. Csak egyetlen egyszer.. Már attól is a felhőkön járnék.
Szavai rosszul esnek, de nem igazán törődöm vele. Tudom, hogy nem igazán gondolja komolyan.. Amúgy is olyan idióta voltam, hogy ezzel jöttem ide hozzá, de egyszerűen nem tudom mit mondhatnék. Soha nem voltam a szavak embere, aki mindig tudta, hogy mikor mit kell mondania ahhoz, hogy az emberek jobban érezzék magukat. Én egyszerűen csak a hallgatásban voltam jó. Végighallgattam bárkit és átöleltem, ha úgy éreztem helyesnek, de az ilyen dolgokat nem érzem helyesnek vele. Az, hogy átöleljem olyan furcsának tűnik és nem tudom megmagyarázni igazából, hogy miért. Talán az a furcsa egyoldalú vonzalom tehet róla, amit nem tudok hova tenni. Mindenesetre jelenleg jó mélyre el kell rejtenem. Ez az egyetlen megoldás a jelenlegi állapotra. – Nem haragszom tudod jól.. – Nem igazán veszem az ilyen dolgokat magamra még akkor sem, ha van bennük valami igazság. Természetesen megemésztem és végiggondolom, de nem fogok megsértődni és kiviharozni innen csak mert valami olyasmit mondott, amit egy kicsit kellemetlen volt hallani. – Ha helyet cserélhetnék veled megtenném.. Bármit megtennék azért, hogy enyhítsek a fájdalmadon. Csak egy kis töredékét tudom átérezni annak, amit te érzel. A férfit, akit apámként szerettem elveszítettem és végül kiderült, hogy nem is az apám pedig ő jelentett nekem mindent. Miatta volt értelem felkelnem reggelente. Ő adott nekem minden áldott nap erőt és aztán egyik pillanatról a másikra elveszítettem majd pedig az emlékét is megfertőzték.. De tudom, hogy tiszta szívvel szeretet engem és én is szeretem őt a mai napig. Talán meg kellene próbálnod a szeretetéből erőt gyűjteni az újrakezdéshez.. Nem mondom, hogy fogj bele most rögtön és hagyj fel ezzel az életmóddal. Egyszerűen csak gondolkozz el a dolgokon.. – Nem akarom megváltani az életét. Azt sem akarom, hogy én legyek az, aki megmondja, hogy mikor és mit csináljon. Nem én vagyok az a személy, aki ezt eldöntheti. Aki ezt megteheti az most nézett a ki tudja hányadik whisky-s pohár aljára.  Én pedig egyáltalán nem ítélem el ezért. Elveszíteni egy számunkra fontos személyt elég nagy szívás tud lenni.

Erre a hétre szabadságot vettem ki most mégis a munkahelyemre indulok. Valahogy most már sokkal magabiztosabban járok az utcákon, hiszen valamennyire képes vagyok kezelni az erőmet és nem fogok olyan könnyedén lebukni. Nem mondom, hogy a szakértője lettem a dolgoknak, de azért már nem vagyok annyira analfabéta, mint az elején voltam. Az utóbbi időben egyre több dolgot bízott rám a főnököm. Azt hiszem ő is látta rajtam a változást méghozzá a jobbik irányba.
Felkért egy esemény megszervezésére, ami kicsit bonyolultabb, mint gondoltam, de remek kihívás. Szabadságon vagyok, de azért kicsit dolgozgatom rajta. Van még egy hónapom rá, de nem szeretném az utolsó pillanatban összecsapni a dolgokat ezért szépen, lassan és figyelmesen próbálok mindent elintézni a lehető leghamarabb. Most is egy mappával a kezemben lépek be az ajtón és a tekintetem nagyon is vonzza az egyik bárpultnál ülő személy. Alex. Nem tudom miért, de annyira rosszul érzem magam miatta. Szeretnék neki segíteni és kirángatni ebből a gödörből, amiben benne van, de egyelőre nem tudom mit tehetnék, amivel valóra tudnám váltani ezt az egészet.
Rögtön a bárpulthoz sietek és a mögötte szorgoskodó munkatársamnak bájosan odaköszönök, majd szólok neki, hogy adja át a mappákat a lehető leghamarabb Wendy számára. Szeretném tudni, hogy mit gondol az elképzeléseimről és, hogy mégis mennyire kivitelezhetőek ezek. Nem akarok túlzásokba esni ezért adtam meg többféle lehetőséget, amit ő eldönthet, hogy melyiket szeretné választani, de természetesen rugalmas vagyok, és bármikor szívesen előállok egy újabb ötlettel.
Végül pedig Alex felé fordulok, aki már láthatóan a sokadik pohár fenekére nézett. Kezemet a vállára helyezem és tekintetét keresem. – Szeretnél beszélgetni? – Nem akarok semmilyen határt sem átlépni. Vagyis átlépni, szívesen átlépném, hogy megnyíljon nekem, de nem fogom feszegetni a képzeletbeli kaput, ha ő önmagától nem képes kinyitni azt a számomra. – Nekem bármit elmondhatsz, Alex. – Nem vagyok az a típus, aki mindjárt elrohan és tovább adja mindenki legféltettebb titkát. Ha így lenne a húgom elől sem tudnám eltitkolni, hogy nem egyszerű ember vagyok.