Nem tudtam mégis mit mondhatnék, ami egy kicsit is a helyes irányba terelni. Úgy éreztem, hogy kifogytam a szavakból, de azok is, amikkel eddig dobálóztam nem igazán voltak a legtökéletesebbek. Csak azt akartam kifejezni, hogy mennyire fontos a számomra és, hogy mennyi mindent megtennék azért, hogy boldog legyen és, hogy szeretnék rajta segíteni, hogy elengedje a múltat, mert ez az egyetlen kiút ebből a veszedelemből, de azt hiszem ezt szavakkal soha nem tudnám megértetni vele. Sokkal inkább egy baráti ölelésre van szüksége, amiből tudhatja, hogy teljes mértékben támogatom és eszem ágában nincs tágítani mellőle bármennyire is tipor sokszor a lelkembe a szavaival. Ezek is csak azért vannak, hogy ellökjön magától, de én nem fogom engedni, hogy egy legyek a sok ember közül, aki feladta és nem küzdött tovább egy olyan lélekért, aki megmentésért kiállt, de fél, hogy elárulja a szerelmét azzal, hogy megpróbál valami életet lehelni magába. Mert az, hogy folyamatosan alkoholt gurít le a szervezetébe nem fog segíteni rajta. A szerelme emlékét sem mossa el, mert tökéletesen lebeg a felszínen és talán csak régi sebeket tép fel benne. Olyan sebeket, amik vérezni kezdenek és az alkohol folyamatosan mardossa őket. Miért kellene elítélnem azért, hogy sírt? A férfiak is sírnak. Ha nem így lenne nem lenne nekik szükségük könnycsatornára és egyéb dolgokra. A szívük is csak egy gépezet lenne és nem termelne semmilyen érzelmet. A mellkasuk nem szorulna össze, ha valami rossz történik. Nem lenne ilyen állapotban most Alex, ha nem szerette volna a szerelmét a szíve minden szeretetével. Ez pedig igazán gyönyörű dolog és ugyanennyire fájdalmas is.  
– Remélem nem baj, ha inkább hozzám megyünk.. Nem szívesen hagynálak most egyedül. – Nem akarok nála lábatlankodni és szívesebben rajta tartanám a szememet. Ebben nem vagyok hajlandó semmilyen ellenkezést végighallgatni. Nálam tölti az éjszakát, hiszen csak úgy bűzlik az alkoholtól és nem akarom, hogy emiatt kárt tegyen magában. Annak nem tudom mennyire örülne, ha nála lennénk. Főleg, mivel talán azaz ő kis barlangja, ahova olyan nehezen enged be bárkit is, mint a lelkébe. Több indok szól a lakásom mellett ezért miután besegítem a kocsiba rögtön a házamhoz indulok. Elég messze van a város belső részeitől ezért eltart egy darabig, míg kiérünk. A szemem sarkából végig figyelem őt, majd a kezemmel gyengéden végigsimítok a karján, hogy tudja még mindig itt vagyok és eszem ágában sincs sehova elmenni, mert rám mindig számíthat. Nincsenek semmilyen szándékaim. Csak annyi, hogy biztonságban akarom tudni. A boldogságáért örökké imádkozni fogok -bár nem szokásom -, de tudom ez még messze van. – Megjöttünk. Jelentem ki, majd egyszerűen kipattanok a kocsiból és a zsebemben turkálok a kulcs után, majd kinyitom az ajtót és belépek, majd pár lépés után megfordulok, hogy biztosan kövessen. – Érezd magad otthon. Kérsz valamit? – Tényleg szeretném, ha otthon érezné magát és nem kényelmetlenül. Ebben a nagy lakásban egyedül vagyok pedig csak pincérnőként dolgozom néha pedig egy-egy eseményt szervezek. Sokan kérdezik, hogy honnan van a pénz, de nem szeretek rá válaszolni. Az igazi apámtól. Vagy elfogadom a pénzét, vagy a nyakamon lóg. Inkább az elsőt választottam.