Sós könny illata furakszik kéretlenül az orromba. Indianara nézek egy pillanatra, de elfordul. Elmegy a démon és megszűnik a nyomás amit én okoztam. Hallgatom a kérdéseit és elgondolkozva nézem őt.
- Nem. – a csontjai kifejezetten úgy tetszenek, ha benne vannak. Gyakorlatias vagyok. Kérdezett, hát válaszoltam, akkor is, ha nem várt választ.
Felcsattan. Kiborul. Nem sokan borulnak ki nekem. Pláne nem így. Talán gyorsan haladtam vele. Lassabban kellett volna? A vége ugyanaz lett volna. Nem véletlen esett rá a választásom és most összetörni látszik.
- Tisztában vagyok azzal, hogy ember vagy és van lelked. – nekem azonban nincs. Nem tudom, hogy min megy keresztül. Még akkor sem, ha hagyom, hogy az érzési átmenjenek rajtam.
Azt mondja megöli. Rendben. Bólintok.
- Haza akarsz menni? – a kérdés egyszerű és praktikus. Ha akarnám se tudnám megvigasztalni. Nem vagyok rá képes, mert az együttérzés hiányzik belőlem. Még mindig egy kics*szett démon vagyok.
Megint bólintok, mikor elmondja, hogy már érti miről is szól a kettőnk szövetség. Tudom, hogy nem ő kérte. Hogy ennek az áldozata, de a velem való kapcsolat ilyen. Nekem áldozataim vannak.
Kegyetlen játékot űzök ezzel a nővel. Nem csak azért, mert élvezem, hanem azért, mert még a kifakadása ellenére is biztos vagyok abban, hogy túl fogja élni. Hogy keresztül megy rajta és erősebb lesz, mint előtte volt. És nekem pontosan így kell. Ha nem ez a nő kellene, akkor nem őt választottam volna. És bár ő most még talán csak a hátrányait látja ennek a kapcsolatnak, vannak előnyei is. Rá nézve. Elég sok, ami azt illeti.
- Hazaviszlek. És ha akarod, utána békén hagylak. Egyelőre. – nem szívjóságból és nagyon remélem, hogy a szavaimat nem is veszi annak. Egyszerűen nem akarom, hogy baja essen, mert épen kell nekem és nem összetörve. Illetve nem jobban összetörve, mint ahogyan én bánok vele. Megmondtam, hogy vigyázni fogok rá. Akkor is, ha nem akarja, ha nem kérte. És nem azért fogom magára hagyni, ha ez a vágya, mert megértem, hogy mit él át. Nem értem és nem is akarom érteni. De Indiana kell nekem. És ha nem vagyok tekintettel az érzéseire, akkor lehet olyan vége is ennek a kapcsolatnak, ami számomra nem kívánatos. Én pedig nem vagyok a magam ellensége.
Kikérem a számlát, plusz két üveggel a legjobb whiskyjükből, ami csak kapható itt. Rendezem a vacsorát, megkapom a két üveg italt és felállok, hogy kimenjük a Lexushoz.
Ha Indiana nem ellenkezett mindenáron, akkor megvárom, míg beül az autóba és én is így teszek. Hazaviszem, ezt ígértem. Még a lakásába is felmegyek vele és a pultra teszem a két üveg aranyló alkoholt. Poharakba töltök belőlük. Az egyiket az ő kezébe adom.
- Idd ezt meg. – úgy tűnik ráfér. A másikat én iszom meg. Leteszem a poharat és mögé lépek. Haját félresöpröm és kikapcsolom a ruha nyakát, de tovább nem megyek.
- Elmenjek? – ha akarja, egyedül hagyom. Ebben most ő dönt. Nem akarom vigasztalni, nem tudom vigasztalni. Arra én teljességgel képtelen vagyok.

Gonosz vigyorba torzulnak ajkaim. Amolyan mondj olyat, amit még nem tudok arckifejezést veszek fel. Rohadék vagyok. Tény. És mocsok is és egoista és önző és szemét, kegyetlen, p*cs. Egyik sem új. Nem is akarok másmilyen lenni. Ő pedig ezt nagyon jól tudja. Ha mást nem is, akkor ennyit ismernie kell belőlem. Démon vagyok és nem leszek sohasem más. Ez van.
- Ha nem lennék tisztában a képességeiddel, most nem ülnél itt azon a formás se*geden velem szemben. – tisztában vagyok azzal, hogy mit tud. Első kézből ráadásul, ha visszaemlékszem megismerkedésünk napjára.
Hogy miről mennyit tudok, nem tartozik rá. Nem vagyok mindentudó és nem is vágyom arra, hogy az legyek. Mindazonáltal érdeklődve hallgatom, hogy mit is fog nekem mondani, hiszen nyilvánvalóan célja van annak, hogy így felvezet… valamit.
A boromba kortyolok, amíg hallgatom. Válaszolnék neki, azonban feláll és kimegy a mosdóba. Aprót bólintok, majd visszatérünk még erre, ah visszajött.
A vadász el van foglalva a családjával, én pedig kellően takarásban vagyok ahhoz, hogy ne legyek feltűnő. Nem is ez a célom ma este.
Beletelik pár percbe, mire Indiana visszajön. Haragos az arca, de lassan megszokom, hogy az. Összeszűkülő tekintettel hallgatom őt. Nem tetszik amit mond és az sem, ahogyan mondja.
- Nincsenek barátaim. Nem hiszek a barátságban. – szárazon jegyzem meg. Az, hogy fenyegetőzik, figyelmen kívül hagyom. Lassan megszokom már, hogy velem kapcsolatban elhangzanak ilyen és ehhez hasonló szavak. És lám, még mindig itt vagyok, épen és egyben, sikeresen megtartva a területemet és mindent azon, ami az enyém.
Én is előre hajolok. Ujjaimat összekulcsolom és az asztalra teszem mindkét karom.
- Valamit nem értesz Indiana. – hangom vészjósló és szinte tapintható benne valami egészen hátborzongató. Azonban mielőtt elmagyarázhatnám neki, hogy mi is az, egy szőke démon foglal helyet az asztalnál. Nem kell ránéznem ahhoz, hogy tudjam kicsoda.
- Nem emlékszem, hogy engedélyeztem volna, leülj. Takarodj! – az asztalnál ülőket teljesen megfürdetem abban, ami vagyok. Mindabban a sötét energiatengerben, ami belőlem árad szét és súlyos, jeges csápokként szorul rá a két női testre. A démonnő fiatalabb, mint én és mint ilyen, gyengébb is. K*rvára leszarom, hogy ő is démon. Ha élni akar, akkor k*baszott gyorsan eltakarodik innen. Már értem, hogy Indiana mire célzott, amikor visszajött a mellékhelyiségről.
- Még valami. – még mindig nem nézek a szőkére. Indiana szemeit figyelem. - Ha a megjelölés ellenére inzultáljátok őt, engem inzultáltok. Annak pedig nem titok mi a vége. – nem fogok üres fenyegetőzésekbe. Van némi hírem, elvégre egy évtizede élek ebben a városban. És soha nem kegyelmezek. Ha eldurran az agyam, akkor eldurrant. Nem mondom még egyszer, hogy húzzon innen a p*csába. Ha ennek ellenére sem teszi meg, akkor neki itt ért vége pályafutása.
Amint megint csak ketten leszünk, folytatom, amit már elkezdtem korábban és amit durván szakítottak félbe.
- Én nem adok hatalmat. Nem adok hadsereget. Nem vágyok nagyobb uralomra, mint amim van. Nem kérlek arra, hogy tegyél meg valamit nekem. – nem óhajtom hosszan magyarázni a dolgot, de az elmúlt tíz év alatt nem azért halmoztam fel „csak” annyi mindent, amim van, mert nem vagyok képes többre. Ennek egészen más oka van.
- Nem vállalok nagyobb felelősséget annál, mint amennyit akarok. Nem óhajtok nagyobb területet, nem óhajtok háborúba kezdeni a vadászokkal. Nem hajt semmi efféle cél. A magam szemétdombja bőven elég. Kielégít minden szempontból és nem akarok többet. – a bár, a mocskos üzelmeim és üzleteim bőségesen elegendőek. A magam territóriuma elegendő és kész. Ha majd nagyobbat akarok, akkor nagyobb lesz. De csak azért, mert én azt akarom, hogy nagyobb legyen.
- Hatalmat akarsz? Szerezd meg magadnak! Démonokat vagy más teremtményeket akarsz irányítani? Mutasd meg nekik, hogy nagyobb f*szú vagy, mint ők. Természetesen nem szó szerint értem. Bármi, ami anyagi jellegű, pénz, lakás, autó, ruhák, fegyverek stb. megkapod, ha kéred. De nem tolok semmi mást a se*ged alá. – megjelenik a pincér mindkettőnk rendelésével. Hátradőlök és az étel odakerül mindkettőnk elé.
- Nem ölöd meg? Megteszem én. Mondhatsz nemet nekem, de utána viseled a következményét. Mert ha azt hitted, hogy a bőrödbe égett jel csak annyit jelent, hogy támogatlak, vigyázok rád és érzem az istenverte érzéseidet, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. És ha megint azzal jössz, hogy nem vagy a kutyám… Egyszer sem kezeltelek annak. Mi lenne, ha túl lépnénk ezen végre és tiszta lenne, hogy miről szól az, az enyém vagy?! – nem bánok vele úgy, mint egy használati tárggyal. Ennek ellenére a magaménak tekintem. És van különbség aközött, ahogyan én viseltetek vele szemben és aközött, mintha a rabszolgámnak tekinteném.

Szórakozik velem. Nem csak a szemem sarkából látom, hogy mit csinál, de orromban érzem az édeskés, semmivel sem összetéveszthető illatot, amit öle áraszt egyre intenzívebben.
- Élvezed? – mordulok fel. Visszakapja ezt ma még. De még mennyire, hogy vissza…
A ruha pont eléri a kívánt hatást. Igazából több oka is van annak, hogy ezt választottam neki és biztos vagyok abban, hogy még mindig furdalja az oldalát a miért. Nem hiszem, hogy mindbe beavatom, van amire szerintem magától is rájön majd, elvégre okos lány.
Alaposan megnézem a csípőjét és a fenekét, amit olyan gondosan ringat ide-oda. Nem én vagyok az egyetlen az étteremben, aki ezt teszi. Elégedett mosolyra húzódik a szám. Én is szívesen mutogatom azt, ami annyira szép, mint Indiana. A gondolat pedig mellé, hogy még az enyém is…
Leülve beavatom még néhány részletbe. Válaszára azonban megvillannak szemeim.
- Azt hittem ezt már tisztáztuk. Megmondtam Indiana, bármit kérsz, megkapod. – pénz kell neki? Mennyi és mikorra? Ennyi csupán a kérdésem és nem több. Most már én is dühös vagyok őrá. Kellően ahhoz, hogy hagyjam, hadd borzolja végig bensőjét az, amit érzek. Ó, hogy eddig még nem mutattam meg neki, képes vagyok arra, hogy ráöntsem saját bensőm legförtelmesebb, pulzáló és intenzív érzéseit?! Akkor erre most itt a példa és a lehetőség. Ez nem olyan, mint mikor ráengedem sötétségem energiáit. Ez más. Az bensőm, a tudatom, a vérem, a sejtjeim, mind fortyogva, zubogva érzékelik minden egyes nyomorult érzésemet, amire képes vagyok. A paletta nem túl széles, nem vagyok képes sokféle érzésre lélek nélkül. A legtöbb olyan, aminek pusztító, perzselő ereje van.
Nem szeretem magam ismételgetni, nem vagyok papagáj, sem semmilyen más egyéb madár vagy lény. Démon vagyok, aki magához láncolta a vele szemben ülő nőt, ha tetszik ez neki, ha nem.
Leadom a rendelést, ami nem más, mint blue rare chateaubriand. Gondolataimba süppedve várom meg, amíg a hölgy is leadja rendelését. A megalázott pincér elvonul. Belekortyolok a borba.
- Kétlem, hogy beengedtek volna farmerben és az ingemben. – vonok vállat egyszerűen és leteszem a poharat. Az már persze egy egészen más dolog, hogy egyrészt látszik a rajta lévő jel és nem csak halandó emberek vannak az étteremben. Igen, mutogatom, amim van, jelen pillanatban Indianat. A másik pedig… nos elég könnyű észrevétlennek maradni a közelében, amíg ez a ruha van rajta. Bármibe lefogadom, hogy rá ma este mindenki – még a nők is – emlékezni fog. De arra, hogy ki sétált be vele? Nos, az már egy egészen más kérdés.
- Jól áll rajtad. – vonok vállat ismét. Nem szórok bókokat általában, nem az a fajta vagyok. De tényleg jól néz ki, főleg, hogy pont azt mutatja meg ez a ruha, amit láttatni kívántam vele. De mostanra kezdem unni a gönc körüli témát. Ennyire azért nem köt le a dolog.
- És meg is érkezett. – a fickó, akire vártam itt van. Kis családja bűvkörében. Asszony, két gyerek, alig többek tízéves formánál. Ha a fickó meghal, kevesebb gondom lesz. Marad utána egy özvegy és két árva. Leszarom. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy Indianat érdekli-e, hogy mi marad a fickó után, ha megöli.
Tudni akarom, hogy mennyi emberség és együttérzés van ebben a nőben. Hogy vajon mennyi lelke van még, mennyire engedni a lelkiismerete, hogy megtegye, amit akarok. Lehet, hogy ez semmit nem jelent majd neki és ebben reménykedem én is. Ha viszont igen… arra majd akkor visszatérünk, ha ez az eset áll fent.

Felhúzom. Érzem benne a mindent felégetni képes dühöt. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen. Nem akarom megváltoztatni, ha meg akarnám, az régen rossz lenne. Akkor olyat kerestem volna, amit már nem kell fabrikálni. Nem, Indiana egészen más. Pont az tetszik benne, hogy olyan féktelen és vad. Hogy mindig képes kihívást nyújtani még nekem is. Ez pedig halandóknál ritka. Épp eleget éltem már ahhoz, hogy pontosan tudjam, a halandóknak milyen típusai vannak. Szeretik abba hitba ringatni magukat, hogy mind különbözőek a többitől, egyediek és mások. Holott mindannyian a nagy egész részei. Nem különböznek nagy dolgokban, csupán halvány különbségeik, eltéréseik vannak, de még ezekben is lehet felfedezni hasonlóságokat, mert mindig lesz egy, kettő, három, több száz vagy ezer olyan, aki pontosan ugyanazokban a dolgokban, képességekben és különcségekben lesz pontosan ugyanolyan. Magyarán, nem olyan nagyon válnak ki a tömegből, amelyben élnek. Indiana azonban más. Nem olyan, mint a halandók sok tekintetben. És mégis az. Egy ember, akiben nem emberi lélek, temperamentum, személyiség lakozik. Olyan sok benne az ellentmondás, hogy már-már harmonikusnak mondanám ezt az érthetetlen és megfejthetetlen összevisszaságot.
Pofon vág. Még a fejemet is elfordítom kissé. Képembe lógó hajam alól nézek rá.
- Most jobb? – mordulok meg. Valójában tetszik ez a hév. Neki még ezt is hajlandó vagyok elnézni, mert szórakoztat. Vele semmi sem unalmas, soha egyetlen alkalom sem, amikor a közelemben van. Szívesen töltöm az időmet a társaságában. Ezt pedig alig valaki mondhatja el magáról. Általában nem kedvelem a legtöbbeket, vagy akit mégis, azt is csak ideig óráig.
Játékos vigyor ül meg a szám sarkában, amikor a hajfonattal tér vissza és nem a feltűzöttel, ahogyan azt mondtam neki. Mondom. Szórakoztat. Kiviharzik mellettem. A mennyezetre emelem a tekintetem és a szemeimet is megforgatom. Hangtalanul sóhajtok fel egyet és én is követem ki a lakásból az utcára. Nem várja meg, amíg ajtót nyitok neki. Kedvem lenne megkérdezni tőle, hogy szeretne-e esetleg egy játékbabát, amit még a falhoz is csaphat, de most eltekintek eme megjegyzéstől.
Beülök én is a fekete Lexusomba és hamarosan már a new yorki éjszakában vezetek. Nem válaszolok neki azonnal. Még némaságba burkolózom egy időre. Mindent meg fog tudni hamarosan.
Lendületesen vezetek. Nem szeretek pöcsölni, nem is teszem. Már majdnem félúton vagyunk a belváros legközepe – egy felkapott hely – felé.
- Pár napja kaptam egy ezüstgolyót a vállamba pár, a területemen grasszáló vadásztól. Nem látták meg a képemet, azt sem tudták mire lőnek. Vacsoráztam. – vigyorodom el és közben a mellettem ülő nőre sandítok. Sötét volt a sikátorban, de egy nő nyakából vettem magamhoz vért és meglátták.
- Lényeg, hogy zokon vettem a dolgot. – foglalom össze röviden, hogy mi történt. Nem akarok hosszú mesébe kezdeni. Nem tartozik rá és nem is fontos.
- Ahová megyünk, odajár a fickó, aki meglőtt, minden péntek este. Vadászni fogunk. – közben bekanyarodom balra. Hamarosan ott vagyunk az étteremnél, ahová viszem Indianat. - De nem ma kedvesem. Ma még csak azt akarom, hogy lásd kire is fogunk vadászni. – kegyetlen vicsorszerű vigyor húzódik a képemre. Nem akarom elsietni a bosszút. Nem tetszik, hogy kéretlenül bepofátlankodtak a territóriumomra. Az meg különösen nem, hogy rám lőttek.
Bekanyarodok a vendégeknek fenntartott parkolóba és kiszállok az autóból. Ha Indiana hagyja, akkor ajtót nyitok neki, ha nem, akkor csak a bejárat felé indulok.
Nem kell sokáig várni az asztalfoglalásomra. Egy eldugottabb asztalt kértem, ahonnan jól rá lehet látni az egész étteremre, de különösen arra a helyre, ahol a pasas szokott enni. A megszokásoknak ez az átkuk. A kiszámíthatóság.
Indiana alá tolom a széket és én is helyet foglalok. Bort rendelek.
- Pontosan kilencre szokott érkezni. Addig még van egy kis időnk. Azt akarom, hogy majd te vadászd le nekem. Gondot jelent? – mindkét alkarom az asztalon van és előrehajolok a széken. Kíváncsian várom, hogy mit fog mondani.