Moana & Me

a szarvas és a kígyó

A tekintet amit magamon éreztem nem sokáig maradt szótlan. Még léptem kettőt, de végül megálltam. Nem néztem fel a könyvemből, előbb még befejeztem az aktuális vers olvasását. A természetről írt benne a költő. Ami engem illet, szerintem pont ebbe a környezetbe és helyzetbe való. Valahogy mindig megtalálom a különböző szituációkhoz a legjobban illő verseket. Ezt mindig is sokra értékeltem magamban, szeretem ezt a bizonyos tulajdonságomat még ha nem is tudatos a dolog. Egyszerű mozdulattal becsuktam a könyvet ami egy halk puffanással jelezte cselekedetem célba értét. Oldalt álltam a hang és a tekintet tulajdonosának, több méteres távolságban. Fejemet fordítottam felé, csak egy picit és lassan. Csuklyám eltakarta arcom nagy részét, de a fényviszonyoknak köszönhetően macska szemeim felvillantak és jól láthatóakká váltak. Egy fiatal lányt pillantottam meg aki épp egy fa tövében húzta meg magát. Komoly arccal néztem őt egy darabig, majd felé fordultam teljesen és enyhén lefelé hajtva a fejemet, kissé ijesztő hatást keltve vele, elindultam határozott léptekkel a lány felé. Ami azt illeti, nem csodálkoznék rajta ha megijedne és elfutna. A szóbeszédek szerint ez egy veszélyes erdő és egy ilyen fiatal emberlány számára kissé ijesztő lehet a magasságom és az öltözékem. A komoly arckifejezésem és macska szemeim sem sugallhatnak jót a számára, bár nem akarom őt bántani. Nem mintha ő ezt tudná.

Közöttünk az erdő épp olyan, mint máshol. Gallyak, ágak, levelek és különböző termések hevernek a földön, a cserjeszinten élő növényeken kívül. Épp egy kettőnk között elterülő hosszú fatuskóhoz érek amikor megtorpanok. Már csak alig néhány méter van közöttünk, talán tíz. Most már jobban látom a lány vonásait ahogy ő is az enyémeket. Innen mérem fel és figyelem őt, majd egyszerűen fellépek a fatuskóra ami van legalább egy méter magas, és a következő lépésnél már le is jöttem róla. Tovább folytatom sétámat a lány felé és komoly, hűvös tekintetemet nem veszem le róla miközben közeledem felé.

Moana & Me

a szarvas és a kígyó

Kissé elgondolkoztam most, hogy útnak indultam be az erdőbe és újra egyedül maradtam. Nem gondoltam volna, hogy összefutok Nadia Petrova-val, de már nem is kell ezen gondolkoznom. Hamar túl teszem magamat a dolgon és róla valahogy világunk lényei jutnak eszembe. Elgondolkozom rajta, hogy milyen lények is élnek az emberek között és valahogy nem tetszik a dolog. Nem áll jól az emberek szénája és ezen változtatni sem igen lehet. Mindenki őket akarja, és amilyen törékenyek, könnyen bajuk is eshet. Szerencsére nekem nem kell izgulnom ezen. Mert halhatatlan vagyok, részben. És, mint egy bő 800 éves boszorkány állítom, hogy megtanultam életben maradni és bár mai napig követek el olyan hibákat, mint a múltban, még mindig itt vagyok és ha rajtam múlik, itt is leszek. Valahogy engem is az a fajta félelem tart itt, és sarkal arra, hogy küzdjek a halhatatlanságomért, ami mindenki mást. Mert nem merem eltépni az aranybéklyóimat. Én sem tudom mi vár rám a zuhanás után, ahogy senki sem. Épp ezért, itt maradok és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy segítsek az embereknek és azoknak akik megérdemlik.

Hosszas elgondolkodás után végre úgy határozom, hogy belemerülök verses könyvembe. Bár mennyire is régi, és bármennyire is hasonlít egy varázskönyvre, valójában ártalmatlan versek vannak benne. De én magam, nem vagyok egészen ártalmatlan. Különösen így, csuklyában mutathatok ijesztő látványt egy külső szemlélő számára. De nem zavartatom magam miatta, különösen azért, mert az erdőben vagyok és folyamatosan sétálok. Bármennyire is lassan haladok, egyre beljebb jutok és ezzel nő az esélye annak, hogy nem találkozom emberrel. Belemélyedve a versekbe sétáltam szinte hangtalanul amikor hirtelen megálltam. Felnéztem a könyvből melyet két tenyérrel tartottam és egy őzet láttam. Engem nézett miközben száját mozgatva evett. Ritka az ilyen látvány és alig van 15 méterre tőlem. Barátságosan rámosolyogtam, majd tovább sétáltam. Az erdő csodálatos lehet, ahogy a lakói is. Alkalmunk megcsodálni őket csak ritkán lehet, használjuk ki, hacsak nem egy szép versek olvasok éppen.
Alig egy húsz perccel később, miközben sétáltam, éreztem magamon egy tekintet. Nem néztem fel, de éreztem, hogy valaki figyel engem.