Most volt körülbelül pont egy éve, hogy megöltem az első embert. Nem sajnáltam és még mindig nem bántam azt, hogy megtettem. Megérdemelte, s talán a szüleim is megérdemelték volna a kegyetlen halált. Néha bántam, hogy nem tette meg, hiszen őket se érdekelte az, hogy mi történik velem, hogy hogyan kiáltok segítségért. A pénz és a hatalom számított csak nekik, de nyilvánosság előtt pedig eljátszották a jó szülőt. Undorodtam tőlük. Tisztán emlékszem mindenre, hiszen nem is olyan régen történt ez az egész esett. Amikor választani kellett, hogy melyik oldalra állok habozás nélkül választottam a sötét fae-t. Úgy éreztem, hogy ugyanannyira sötét az ottani emberek szíve, mint az enyém, de tévedtem. Volt sokkal sötétebb és kevésbé gonosz lény, mint amilyen én vagyok. Néha egy-két emberen elcsodálkoztam, hogy miért is nem a jókat választotta, de mindegy is. Nem érdekel mások baja, meg van a saját életem.
Talán sajnálnom kellene az embereket, de nem tudom. Talán már nincs is szívem, bár ezt egy személy próbálja megcáfolni, de még neki se sikerült. Késő nyári este volt, a szél kellemesen simogatta a bőrömet, illetve néha a hajamba is kapott ahogyan a kihalt parkon keresztül sétáltam hazafelé. Nem érdekelt semmi se, hiszen teljesítettem a feladatot. Meg kellett halnia valakinek és én kész örömmel tettem meg. Lassú és kegyetlen halált halt, de még ez se nagyon tudott meghatni, hiszen ez az élet rendje. A gyengék meghalnak az erősek pedig talpon maradnak. Éreztem, hogy valaki figyel engem, de nem érdekelt, vagyis egy darabig nem, de amikor már éreztem, hogy nem fog eltűnni az illető, akkor körbe fordultam. Ki van ott?- kérdeztem minden félelem nélkül és közben azon voltam, ha szükséges, akkor használni fogom az erőmet, de semmi felelet nem jött, így folytattam az utamat. Majd újból hallottam valami zajt mögülem, mire megint megfordultam, de senki se volt ott, majd mire újból visszafordultam, hogy folytassam az utamat Elliot állt előttem. Kis híján neki is mentem, de sikerült még időben megállnom. Grimasszal az arcomon pillantottam fel rá, hiszen jól ismertem őt. Tudtam jól, hogy milyen, hiszen sokan beszéltek róla, illetve egyszer már találkoztam vele.
Nem tudom miféle elmebeteg játékot űzöl megint Elliot, de hagy ki belőle. Hosszú napom volt és fáradt vagyok. Találj magadnak más prédát, akit a sötétben ijesztgethetsz. - mondtam neki minden kedvesség nélkül és még egy gúnyos mosoly is megjelent az arcomon. Biztos voltam abban, hogy nem fog neki tetszeni a stílusom, de ilyen vagyok. Nem fogok jó pofizni senkinek se.

ઈ Zene: -
ઈ Note: Bocsánat, kezdőkben béna vagyok.   
ઈ Words: 404

Láthatóan nagyon feszült volt ez a fotózás miatt. Pedig igazán nem kellene. Most nem tehet róla, hogy van egy szerencsétlen, akire ráaggattak pár pozitív jelzőt csak azért, hogy elérjen valamit az életben. Ettől valaki még nem fog érteni ahhoz, amit csinál. Én már rég jól fejbe vágtam volna, hogy mi a fenét csinál már, de most nem ő volt az én célpontom. Akit nekem be kellett cserkésznem az a mellettem ülő szőke szépség volt, akin ha akartam, ha nem legeltettem a szemeimet. Na, jó azért próbáltam úgy figyelni szépségét, hogy neki ez ne tűnjön fel. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy egy szerencsétlen alak vagyok, aki csak azért jött ide, hogy megnézze magának vagy, ha kicsit tovább akarok menni ezzel az egésszel a nyálát csorgassa rá. Nem vagyok az a típus. Szeretem megnyerni a nőket magamnak nem pedig egy életre elriasztani. Az valahogy nem az én stílusom. Próbálom megtalálni azt, ami érdekli őket a lehető legrövidebb idő alatt anélkül, hogy különösebben megfigyelném a mindennapjait. Van, hogy egy áldozatot napokig figyelek, mielőtt szóba elegyedek vele. Most ez az egész teljesen spontán dolog volt. Megláttam és abban a pillanatban tudtam, hogy nekem Ő kell és kész. Meg is fogom szerezni. Szegény lány, ha tudná, hogy mibe kavarodott bele pusztán azzal, hogy beszédbe elegyedet velem. Mondjuk egy pillanatra sem hibáztatom.. Mégis miért tenném? Nincs rá az égvilágon semmi okom. Erről főleg megbizonyosodom, amikor a tükörbe nézek.  
– Az élet akkor jó, ha izgalmas, de azért néha jó egy kicsit elvonulni egy kis nyugalomba is. De én sem vagyok oda a nyugalomért. Az megvan akkor, mikor alszom. Néha még akkor sem. – Mondtam mosolyogva, hiszen nem állt szándékomban ráijeszteni. Nem aludhatok nyugton, mert mindig résen kell lennem. Főleg hogy már egy fejvadász is liheg a nyakamban. Bár nem zavartatom magam különösebben miatta. Miért tenném? Ha minden egyes pillanatban görcsben álló gyomorral várnám, hogy lecsapjon csak magamat tenném tönkre idegileg. Inkább élvezem az életet, amíg tart és azért néha-néha hátrapillantok a vállam felett, hátha valaki bepróbálkozna valamivel. De ez nem olyan, amivel eddig nem éltem volna együtt. Nem mondom, hogy paranoiás vagyok.. Mert nem mondanám magam annak egyszerűen csak óvatos. De kinek, hogy. Az én szememben ezt óvatosságnak nevezik a másokéban, már paranoia.
– Elég könnyen kiigazodok az embereken. A testbeszéd és a beszédstílus nagyon sokat elárul a másikról. A fotós esetében, ha jól megnézed a mozdulatai bizonytalanok. Nem azért remeg a keze olykor-olykor mert szétveti ez ideg, hogy béna a modell, hanem mert tudja ő is, hogy béna. Valahol mélyen. Csak nem mondja ki hangosan, mert akkor elismerné. Persze nem utolsó sorban még ezért szét is veti az ideg azért.. Ő lesz lecseszve, ha a képek minősége nem felel meg. Neki kellett volna mindent elkövetnie, hogy jók legyenek ugyanis ő az, aki elméletileg ért ehhez. – Lehet, hogy emberi szemmel ezek a jelek észrevehetetlenek, de számomra nagyon is láthatóak. Meg amúgy is.. Szerintem nyugodtan mondhatom, hogy erre születtem. Olvasni a jelekből, hogy később felhasználhassam őket.
– Nem hiszem, hogy bárkit is hisztit csapna egy kávészünetért. Ha pedig mégis, akkor velem kell elszámolniuk. Kimentelek, kedvesem. – Rákacsintottam, majd elindultam mellette a nem olyan messze álló kávés standhoz. – Rendben, tegeződjünk. – Egyeztem bele egy mosoly kíséretében. – Nem hiszem.. Én inkább a festést preferálom és akkor is többnyire csak magamnak. – Magyaráztam, majd mikor odaértünk a kávés standhoz leadtam a rendelést. – Egy hosszú feketét és egy jegeskávét, ugye? – Fordultam vissza szőkeséghez megerősítésért.

Everybody wants a flame, they don’t want to get burnt

Örülök, hogy kivételesen akad társaságom, Sebastian személyében, aki nem hintázik az idegeimen és még meg is nevettet. Ebben a pillanatban gyanítom, hogy keveseknek sikerülne mosolyt csalnia az arcomra, de csupán azért, mert elég frusztrált vagyok a mai munka miatt. Szent meggyőződésem, hogy egyáltalán nem engem kellett volna ide küldeniük. Mindenki sokkal jobban járt volna. A modellek, a fotós, a sok járókelő, és legfőképp én, hiszen megkíméltek volna ettől a sok idegeskedéstől. Ha azok után, hogy a fotós a feje után megy, nem születnek jó képek, esküszöm, hogy kitekerem a nyakát.. Vagy ha azt nem is, nos leírom egy időre a férfit a szakmában, az ziher! Elvégre nem vagyok egy agresszív fajta, de nekem is van egy ingerküszöböm, amit ha átlép és feszegeti a határt tettel, szóval, vagy bármilyen más megnyilvánulással, nem állok jót magamért. Nem azért vagyunk, hogy körülugráljuk, én sem és a többiek java része sem. Arra ott vannak az asszisztensei, akiket szintén a cég fizet. Csak tudnám minek.. Váh…
- Nem vagyok olyan fajta, aki szereti, ha körbeugrálják.. Igazából szeretem a kihívásokat, és azt is, ha minden úgy megy, ahogy én megterveztem. – ismerem el. – Oké, ez így egy kicsit ellentmondásos, de az én világomban más nem teszi izgalmassá az életet.. – magyarázom egy kicsit túl a dolgot. Mondanám, hogy az én szakmámban ilyen az élet, de nem lenne igaz. Nem az én szakmám, az élet viszont ilyen. Mozgalmas. Sosem tudom előre, mit fogok csinálni holnap, nem lehet hosszútávra tervezni. Pontosabban lehet, de nem érdemes, mert felesleges idő- és energiapocsékolás az egész, ezért inkább körültekintő vagyok, és nem félek a spontán döntésektől. Azonban nagyon is pozitív benyomást keltett benne, ahogy erről a pökhendi alakról beszélt. Simogatta a lelkem, hogy nem csak én látom így a dolgokat.
- Valóban? – vonom fel ismét a szemöldökömet, leplezetlenül mosolygom közben. – Vagy csak úgy gondolod, hogy könnyen kiigazodsz az embereken?! – én magam rémes vagyok ezekben a dolgokban, azt hiszem. Ott a húgom példája, ami újra és újra biztosítja a kudarcaimat. Nehezen olvasom a jeleket, van, hogy az egyértelmű dolgokat sem veszem észre.. Sajnos..
- Egy jeges kávéra sosem mondok nemet, de nem maradhatok sokáig.. – fogom meg némi gondolkodás után a felém nyújtott kezét. Modoros, udvarias, és nagyon megnyerő. Oldalra pillantva vettem szemügyre a társaságot, de nem vettem észre, hogy nagyon hiányolnának.. Könnyedén leléphetünk, bár nem szoktam csak úgy otthagyni a munkámat, most jobb lesz az mindenkinek, ha nem folyok bele ebbe és hagyom a saját medrében folydogálni a dolgokat. A fotós különben is nagyon jól elvan a saját kis mesterkélt világában.
- De kérlek, ne magázódjunk.. – harapok ajkamba. Nem tudom, mit diktál az illem, pedig én oda szoktam figyelni az ilyesmire. Minden esetre én kérdés nélkül tegeztem, rosszul venné ki magát, ha folyamatosan Ms. Evans-nek hívna. Nem is szeretem az ilyen megszólítást. – A nevem Emilia. A barátaimnak csak Lia… - fordulok visszafelé és vártam, hogy mutassa az irányt. Elvégre meghívott, nyilván van terve, hogy hová üljünk be.
- Közben mesélj.. Láthattam már valahol a fotóidat? - szegezem neki a kérdést, miközben elindulunk. Nem akartam tolakodó lenni, de valóban érdekelt.

▷MUSIC: feel again ▷ NOTE: ▷ WORDS: 502

Nem is olyan nehéz kizárni a külvilágot és a mellettem ülő szépségre koncentrálni. Azonban az nem hagy nyugodni, hogy őt idegesíti ez az idióta. Legszívesebben itt és most helyre tenném. Nem szeretem, ha valami miatt feszengnek a játékszereim. Főleg, akkor nem ha nem miattam. Irányításmániás vagyok. Szeretem a kezeim között tartani a dolgokat és ezzel kétlem, hogy bárkinek is ártanék. Ha pedig mégis.. Akkor fogalmazzunk úgy, hogy az illető így járt. Igazából magasról teszek az egészre. Teszek a világra. Már kialakítottam a saját világomat, amit az én egyedi nézetem alapján építettem fel a semmiből. Ezt pedig senki nem tudja lerombolni csak a halálommal. Én pedig bátran kijelenthetem, hogy biztos lábakon állok. A veszély mindennap fenyeget, de egyik sem érdemli meg a kiemelkedő figyelmem. Nem olyan egyszerű engem átverni. Sőt, mondhatjuk azt, hogy lehetetlen. De nem akarok túlzásokba enni vagy elbízni magam. Soha nem szabad lebecsülni az ellenfeledet. Én ezt már megtanultam.
– Örömmel hallgatom, ahogy ecseteli mi mindent vétettem az immár így is épp eléggé borzalmas munkájában. Nem kell engem félteni. Csak tudni kell, hogy mikor mit kell mondanod. Két perc alatt elintézheted, hogy úgy ugorjon minden szavadra, mint egy kis kutya. Nem több egy elkényeztetett, beképzelt majomnál. Még csak beszélnem sem kell vele ahhoz, hogy erre rájöjjek. Elég csak ránéznem. Könnyen kiigazodom az embereken. – Ez könnyű menet volt.. Ha úgy vesszük. Ha a mellettem ülő szőkeségre nézek van egy érzésem, hogy nem lesz éppen a legkönnyebb menet, hogy megtörjem.. A bizalmába tudnék férkőzni, de ez sem ígérne túl sok mindent. Ez még könnyen menne, de ami utána következne. Ki tudja, hogyan fogadná. Nem, mintha érdekelne, hogy miképpen reagálja le a legsötétebb titkaim. Azonban mégis egy emberről van szó. Vele nem mehetek el olyan messzire, mint szeretnék.
– Nem, nem tanultam. Egyszerűen csak megvan az érzékem hozzá. Persze meg lehet próbálni megtanulni ezt az egészet, de legtöbbször belebukik az ember. Itt helyben szolgálhatok egy élő példával. – Még élő.. Megtaláltam a vacsorámat. Alig várom, hogy benne legyen a hírekben.. Kíváncsi lennék az arcára Lia-nak, mikor meglátja, hogy meghalt. Megkönnyebbülne? Vagy esetleg magát hibáztatná a történtek miatt? Bűntudata lenne, hogy olyan „rosszul” bánt vele? Ez elég sok mindent elmondana róla.
– Nincs kedve meginni egy kávét vagy beülni valahova, amíg ez a szerencsétlen próbálkozik valami maradandót alkotni? – Kétlem, hogy az elkövetkezendő pár órában előrébb jutna bármivel is, szóval egy kávé nem fog megártani egyikünknek sem. – Szabad? – Kérdeztem féloldalas mosollyal az arcomon, miután felálltam és kezet nyújtottam neki.

Everybody wants a flame, they don’t want to get burnt

Ideje lenne felülkerekednem sérelmeimen és elfogadnom, hogy nem mindenki van egy véleményen velem, még akkor sem, ha nekem van igazam. Szeretem, ha nekem van igazam, elégtételt jelent számomra. Nem tudok ennél jobb magyarázatot. Nem is kerestem soha, az is igaz. Az emberek többsége nem szereti elismerni a tévedését, én ezt is megteszem, a magam sajátos és utánozhatatlan módján. Ám ebben az esetben erre senki ne számítson. Addig legalábbis végképp ne, míg be nem bizonyosodik, hogy az én ítélőképességem, vagy a vezetőség fennhéjázása a hibás a folyamatos vitákért. Most viszont nem akarok ezzel foglalkozni, mikor lehetőségem van arra, hogy minél kevésbé vegyem ki a részem ebből az egész hercehurcából. Nem erőltetem a véleményem senkire sem, de magamban sem tartom. Nem lennék hiteles.
A bókokat sosem tudtam jól fogadni, talán azért, mert a legtöbb srác, aki próbálkozott vele elrettent attól, hogy sürgök-forgok és ha beindulok, nehéz leállítani, így nem sok alkalmuk nyílt arra, hogy bókolhassanak. Nem szoktam hozzá. Egy férfi szájából mégis másként hangzik, mintha egy barátnőm mondja, hogy csini vagyok.
Indokára azonban, hogy miért nem kellene jelenetet rendeznem, hangosan felkuncogok. Nem tudok és nem is akarok gátat szabni jókedvemnek.
- Vigyázz, meg ne hallja.. – nevetek még mindig. – A következő bakijáért te lennél a hibás.. – forgatom szemeimet. Képes lenne rá, hogy Őt hibáztatja, holott igazából köze sincs az események lefolyásához.
- Komolyan? – lelkesem azonnal egy pillanat alatt. Nem hittem volna, hogy van szeme az ilyesmihez. Nem azért, mert lebecsülöm, hanem mert ritka az olyan ember, akinek hivatása vagy hobbija – lényegében mindegy melyik –, de a művészethez kötődik. Vagy csupán én gondolom így?!
- Tanultad valahol? – kérdezem azonnal, hisz ez jut először eszembe. – Vagy spontán érzéked van hozzá? – fűzöm tovább a szót, de aztán elhallgatok. Nekem próbáltak ilyesmit tanítani, de ha egyszerűen nincs meg a hajlam az emberben rá, nem lesz képes sosem elég egyedit alkotni ahhoz, hogy felfigyeljen rá a nagyvilág. De ez is csak az én álláspontom. Ha már művészet, én inkább a színházakat támogatom, egy jó előadás képes visszaadni az életkedvet is egy fárasztó projekt után.
- Szintén, Sebastian. – bólintok mosollyal az arcomon. Ki tudja, ez a nap még alakulhat jól is, nem feltétlenül kell elrontania a szép idő kellemességét annak, hogy idegeskedem egy vadbarom miatt, aki látszólag nagy ívből tesz az én meglátásaimra. Már majdnem megkérdeztem, nincs-e kedve sétálni egyet, mégis visszafogtam magam. Még a végén őt is elüldözöm, ha ilyen lelkes és a tetejébe még rámenős is vagyok. Nem áll szándékomban. Csupán szabadulni akarok ebből a cirkuszból.

▷MUSIC: feel again ▷ NOTE: ▷ WORDS: 409

Ez az egész sem indul másnak csak egy újabb vadászatnak. Semmit nem kell beleképzelni a dolgokba. Jól fogok szórakozni, de még mennyire. Egy gyönyörű nőről van szó. A világon annyi gyönyörű nő van és a sok idióta nem tudja megbecsülni őket. Én helyettük is szemet vetek egytől-egyig mindegyikre. Kár lenne elvesztegetni az ilyen szépségeket. Azonban én mindig is többre értékeltem az olyan nőket, akik a mellettem ülő szépséghez hasonlítanak, mint akikről éppen felvételek ezrei készülnek. A képeken olyan élettelennek és műnek tűnnek. Pedig bennük is vannak érzések csak valahogy ezt munka közben elfelejtik. Amit bezzeg sosem felejtenek el, hogy mennyit egyenek. Határozottan kijelenthetem, hogyha jönne egy erősebb széllökés mindegyik a bolygó másik oldalán lenne. Olyanok, mintha papírból lennének.. Egyszerűen átlát rajtuk az ember. Ezt én pedig egyáltalán nem találom vonzónak. Nem szeretek csontokkal játszadozni.
– Azt hiszem ez teljes mértékben felesleges. Először is csak ártana a szépségednek.. Másrészt pedig láthatóan annyira el van telve magától, hogy rajta kívül mindenki hibás abban, hogy szarul végzi a munkáját. – Semmi tisztelet nem szorult belé. Hallom, ahogy nem túl kedves szavakat fűzz az egyik modellhez, aki duzzogva elsiet. Ó, ember.. Nem olyan nehéz kezelni a nőket. De nem te leszel az, akinek leckéket fogok adni. A nagyképűsége, már engem is éppen eléggé zavar.
– Nem mondom azt, hogy profi fotós vagyok, de valamennyit konyítok hozzá. Nála mindenképpen többet. – Igaz, ha már művészet, akkor inkább festek egy képet. A modern technika nem minden esetben győzedelmeskedik felettem. Egy festménybe sokkal több egyediséget be lehet csempészni, mint egy fényképbe. Szépen lassan, de eltűnik a világ felszínéről az egyediség.
– Örvendek a találkozásnak, Lia. Sebastian Rayne. – Mutatkoztam be én is. Igazából ezt, már akkor meg kellett volna tennem, mikor leültem mellé, de akkor talán nem beszélgettünk volna el ilyen jól. Kicsit béna lett volna, ha rögtön a nevemmel kezdem. Vagyis inkább túl hivatalos lett volna, ami tönkre vágta volna a hangulatot, már a kezdetektől.

Sebastian & Lia

A legegyszerűbb, amit tehetnék, hogy mindenkit elzavarok haza és elmondom véleményemet erről a faragatlan fickóról. Ezt kellene tennem. Talán meg is teszem. A karrierjét ugyan nem fogja derékba törni egyetlen negatív kritika, de talán adnak a véleményemre annyira, hogy máskor engedik, hogy én válasszak fotóst. Olyat, aki nem csak kritizálni tud, és nem szívja állandóan a véremet. Nem érdekel, hogy nem stimmel valami, oldja meg! Azért van itt, hogy megcsinálja azt, amiért fizetünk neki. Ennyi erővel egy egyszerű járókelő is elkattinthatta volna a fotókat, gyanítom, kevesebb hisztit hallottam volna tőle.
A hangulatom kissé paprikás, de magamat idegesítem. Újabb mély levegőt vettem, majd igyekeztem kizárni minden negatív hullámot és a férfi felé fordultam. Immár nyitott szemmel, úgy mértem végig. Sötétszőke haj, kék szemek.. Igazán jóképű fickó és még az ötletemet is támogatja..
- Nem állok messze attól, hogy odamenjek és leüvöltsem a fejét.. – sóhajtok nagyot. De ezzel befejezettnek is tekintem a nyavalygást. Nem az én asztalom, ahogy az ordibálás sem, de ha valaki nagyon kihoz a sodromból, az meneküljön. Komolyan.. Még a végén tényleg meg találom fojtani.
- Talán értesz hozzá? – kérdezem némi kíváncsisággal a hangomban. Nem ahhoz kell nagy tudomány, hogy valaki megtanuljon időben kattintani.. Az összhatásra kell nagy koncentráció és türelem. Utóbbi nem erényem, így nem lennék jó erre a munkára. Van, hogy órákat kell várni ahhoz, hogy egy-egy szabadtéri fotó tükrözze azt a hatást, amit közvetíteni szeretnénk vele. Még szerencse, hogy ez egy egyszerű divatfotózás. A modellek hihetetlenül vékonyak, arcuk pedig mindig kifejezéstelen a képeken. Ez a dolguk. Nem magukat kell eladni, hanem a ruhákat. Ennyi az egész.
- Jut eszembe.. Lia vagyok. – mutatkoztam be tisztelettudóan, udvariasan. Mármint nem.. Nem a nevem jutott eszembe, hanem hogy illendő lenne elárulnom neki. Nem kérdezte ugyan, de ez csupán formalitás. Eltereli a figyelmemet, hogy immár nem a munkámra koncentrálok, hanem rá – és ez tetszik.

Sebastian & Lia

A szépség pillanata, a pillanat szépsége. Vagy valami ilyesmi. Ha őszinte akarok lenni – és már miért ne lehetnék az magammal?! – kezdek belefáradni ebbe az egész szervezősdibe. Élvezem, szeretek irányítani, de néha nekem sem árt a pihenés, és a fáradtság első jelei kezdenek megmutatkozni rajtam. Most például, hogy kicsit sem izgatom magam a fotózás eredménye miatt. Nekem mindössze annyi a feladatom, hogy mindenki itt legyen és rendben zajlódjon az egész. Az eredmény sikere vagy bukása nem az én számlámra lesz elkönyvelve. De az is igaz, hogy e nélkül is sok mindenre kell figyelnem. Amit természetesen figyelmen kívül hagyok. Nyugodt természetem van – vagy legalábbis úgy tűnik. De nem is hagyom, hogy elveszítsem a fejemet ennyi ember előtt. Pedig igazán szívesen leordítottam volna a fotós fejét, amiért nem adta meg nekem a kellő tiszteletet.. Nem figyelt rám. Ez azon kevés dolognak az egyike, amit nehezen viselek el. Nem azért, mert szeretek a középpontban lenni, hiszen ez most nem rólam szól, csak mert elvárom, hogy úgy kezeljenek, ahogy azt egy normális emberi lény megkövetelheti. Egyenrangúan. Sosem szerettem ezt a társadalmi alá-fölérendeltséget, egyszerűen hányok tőle. Főleg, ha befolyással van az átlag hétköznapokra is. Túl sok múlik ezen az egészen..
Észre sem vettem, hogy valaki van mellettem, azt meg pláne nem, hogy ül mellettem. Ennyire elrévedtem volna a gondolataimban? Meglehet, hogy túlságosan szórakozott vagyok.. Minden esetre a meghökkenés nem tudta kendőzni a mosolyomat, még mindig ott bujkált a szám sarkában. Szemeimet eszem ágában sem volt kinyitni, bár késztetést éreztem rá, hogy megtegyem. Valami arra ősztökélt, hogy igenis legyek kíváncsi rá, kinek van ilyen bársonyos hangja. Meg kellett volna ijednem, hiszen olyan közelről szólalt meg, én pedig tisztán emlékszem rá, hogy mikor néhány perccel ezelőtt megkörnyékeztem a padot, egyetlen ember sem volt a közelében. De nem róttam fel neki. Nyilván van érzéke ahhoz, hogy meglepje az embert. Uhm.. Máris feltételezéseket teszek, pedig még csak nem is láttam.
Várattam a válasszal. Elgondolkodtam, hogy legyen e klisés, közhelyes vagy épp legyek őszinte.. Persze egyikből sem származna károm. Az mégsem rám vallana, ha letudnám a választ egy „szép napunk van” rögtönzött és abszolút lényegtelen időjárás közvetítéssel.
- Elképzeltem, milyen lenne megfojtani a fotóst egy kiskanál vízben… - döntöttem végül egy harmadik variáció mellett, miközben félig a hang forrása felé fordultam. A kíváncsiságomnak csak sikerült fölém kerekednie, és lapos pislantással megpróbáltam azonosítani, hátha láttam már valahol a fickót. Nem zavarta meg a nyugalmamat, hangja is egészen megnyugtató volt, vagy csak én képzeltem annak, mert épp úgy akartam azonosítani a tónusát. Ez sincs kizárva. Minden esetre én magam ismét elmosolyodtam, ahogy próbáltam palástolni, hogy érdekel ki szólított meg. Biztos vagyok benne, hogy észrevette, hogy fél szemmel ugyan, de igenis végigmértem. Nem ismertem, vagy legalábbis nem emlékszem rá, de mostanában a napjaim egybefolynak. Jövök-megyek. Lehetséges, hogy találkoztunk már, bár ki tudja.. Nagy a világ, New York pedig még inkább..

Sebastian & Lia

Hihetetlen, hogy ebbe is hagytam magam belerángatni. Sokkal komolyabb dolgokat bíznak rám, mint amilyenekre fel vagyok készülve. Egy fotózást megszervezni és kivitelezni is elég macerás, főleg ha nem korlátozhatom a művész elgondolását. A szabadtéri konstellációkkal mindig több a macera, és a végeredmény is sokkal bizonytalanabb. Túl sok minden van, ami nem tőlünk függ, nem is értem, miért nem lehet az új kollekciót egy stúdióban fotózni. Megkönnyítenék a dolgomat.
A modellek viszont igen tapasztaltak, nem rémíti meg őket az időjárás bizonytalansága. Csak én parázok, hogy ez az egész nem úgy fog elsülni, ahogy annak kellene és pocsékba megy minden ötlet. De hiába szólok én, hiába akarom lebeszélni a főnökséget – köztük anyámat -, hogy ez nem lesz jó így, mintha a falnak beszélnék. Legszívesebben őrjöngenék, ha nem szorítana az idő. A telefonom szinte egész nap a fülemen van, örülök, ha néhány percre megszabadulhatok tőle. Egyre inkább kezdem azt hinni, hogy ez a munka nem nekem való, túl sok feszültséggel jár. Az elismerést viszont szeretem, és ha a megérzéseimmel ellentétben mégis minden baki nélkül megússzuk a napot, akkor minden bizonnyal ki is jár nekem. Mindenki másnak is, de főleg nekem.
Némiképp nyugodtabbnak nézek ki, mire a parkba érünk, de még így is bosszant a helyzet. Idegesen túrok a hajamba, miközben igyekszem rendezkedni. Először is a fotóst próbálom irányítani némiképp, majd mikor kiderül, hogy nem fogadja meg a tanácsaimat, ott is hagyom őt a francba. Végignézek a többieken, akik épp valamiféle öltözősátrat állítanak. A sminkesek pedig már végzik a dolgukat. Mindenki vérprofinak tűnik, csak én érzem magam elveszettnek ebben a helyzetben. Azért küldtek, hogy irányítsam és felügyeljem a munkálatokat, ebből valószínűleg csak utóbbit kell gyakorolnom jelen pillanatban. Ezzel viszont meglehetősen elégedett vagyok. Sikerül is lecsillapodnom, még meg is mosolyogtat, hogy a járókelők néha meg-megállnak bámészkodni. Senki nem mer közelebb jönni, nyilván félnek, hogy valaki lekiabálja a hajukat, és jól is teszik. Nem akarom, hogy bárki szabotálja a programot. Szorít az idő, a képek pedig nem készülnek el maguktól. Bár sosem tudom felfogni, hogy miért kell mindent az utolsó pillanatokra hagyni. Ez annyira nem az én stílusom..
- Lányok, mehettek öltözni, ha kész vagytok… - szólok oda nekik futtában, aztán néhány szót váltok a fotóssal, bár nem mindig értem mit akar, olyan ködösen tud fogalmazni. Rá bízom. Ez az egyetlen, amit tehetek. Nem én akartam vele dolgozni, anyám személyesen kérte őt. A szakmában elismert. Nekem viszont a hideg futkos tőle a hátamon. Amint tudom ott is hagyom, hiszen az idő pénz, neki meg baromi sokat fizet a cég, hogy kattintson párat. Nevezhetném kizsákmányolásnak is…
Én pedig egyszerűen leülök egy padra, magam mellé dobom a táskámat, és innen igyekszem felmérni a terepet és figyelni, hogy haladnak a munkálatok. De hamar rájövök, hogy ez igen unalmas időtöltés lesz számomra. Nagy sóhajjal fűzöm keresztbe lábaimat és hunyom le szemeimet. Arcomat a nap felé fordítom, ami ahhoz képest, hogy még csak délelőtt van, elképesztően süt. A meleg fuvallat simogatja a bőrömet. Csupán néhány pillanat kell ahhoz, hogy ellazuljak, mintha nem most zajlana egy igen fontos fotózás.. Mintha nem lenne semmi nyűgöm. Még el is mosolyodom…