Rideg hangja egészen megrémisztett. Látja, hogy nem vagyok épp a toppon, mégis szigorú velem. Nem lep meg, mindig is ilyen volt, kemény hozzám. Sokszor térített már észhez, vagy mentette meg a seggemet, mikor melyikre volt éppen szükségem. Nem csodálkoznék azon sem, ha most telne be a pohár, és kivágna a francba, mondván keressek mást, akire ráakaszkodhatok a nyűgjeimmel.
- Ne haragudj.. – lehelem magam elé, ajkaimat összepréselem. A sírás kerülget már egy ideje. – Nem számíthatok senki másra. – vallom be aztán. Bár ezzel nyilván tisztában van. Ha lenne más, aki egy kicsivel is jobban törődik velem nála, és mit ad isten még kedvesebb is, biztos nem az Ő küszöbét koptatnám. És igazából az is jó lenne, ha tudatosulna benne, hogy valóban életveszélyben vagyok. Már ha eddig nem esett le neki.
Nem finom, nem kedves, mozdulatai idegességről árulkodnak, a kanapéra is durván lök le. Rám mérges, vagy a helyzet miatt fog dühöngő őrültté válni, gyanítom, hogy mindkettő benne van. Részben vagy egészben, arról fogalmam sincs. Csak beszélek, néha megakadok közben, vagy épp hüppögök egyet, mivel próbálom visszatartani a könnyeimet. Mennyivel egyszerűbb lenne csak bőgni? De azzal nem segítek magamon. Igazából fogalmam sincs, mivel lehetnék a hasznára, ezzel együtt a magam javára.
Lerúgom a cipőimet, a lábaimat félig magam alá húzom és átkarolom, hiába vagyok immár a lakásban, még mindig fázom. Automatikusan iszom meg, amit a kezembe nyom, meg sem nézem mi az. Erős, marja a torkomat és a pohár fenekén ülő néhány maradék cseppből állapítom meg utólag, hogy bizonyára valami drága bourbont kaptam. A gyomrom tiltakozik ellene, próbálom nem kidobni a taccsot a nappalija közepén. Legfőképp azért, mert ha eddig nem is dobott ki, akkor bizonyára megtenné. Túl sok baj jár velem.
- Ben.. Benjamin Mitchell .. – válaszolok lassan és hozzáfűzném azt is, amit róla tudok, csakhogy a tudományomnak itt vége is szakad. Nem akarok arra gondolni, hogy én is olyan tiszavirág életű leszek, mint a kapcsolatom Bennel. Kétszer találkoztunk csupán, és egyik alkalommal sem én kerültem ki győztesen a sorok közül.
De hiába szólít fel rá, hogy hívjam fel, hiába kapom meg tőle a telefonját is. Csak forgatom a kezemben a mobilt néhány másodpercig, miközben hátradőlök és valamiféle már-már eszelős nevetés bukik ki belőlem.
- Sosem tudtam a számát, mindig ő keresett… - adok magyarázatot a keserű hangra, ami köhögéssé fajul. A fejem eddig is fájt, kezdem figyelmen kívül hagyni, és inkább arra koncentrálni, mim nem fáj éppenséggel. Elkínzott arccal nézek fel rá, szám meg-megremeg, de hiába próbálom visszatartani könnyeimet, ezúttal nem járok sikerrel. Hangtalanul, egyetlen szót sem szólva hagyom, hogy végiggördüljenek maszatos arcomon, miközben a kezét szorongatom.
- Nem fogsz tudni megmenteni… - nem kérdésnek szánom és nem is az erejét kritizálom. Ha hangosan kimondom, talán könnyebb elfogadni. De nem. Egy frászt könnyebb! Nem az állt a listám tetején, hogy alig 20 évesen akarok elpatkolni..

▷ Music: young and beautiful