Blake & Natalie

Élj a mának, mert
nem lesz sok holnapod!

Sosem voltam a déli alvás híve és tényleg nem így terveztem a mai napot. De, hát tehetek én róla, hogy nagy magányomban és unalmamban nem tudok semmi jobbat kitalálni?  Tényleg roppant izgi egy ekkora házban élni, csak éppen az a baj, hogy amilyen nagyon, olyan unalmas is. Pedig általában valamivel mindig fel tudom magam találni, csak hát ez most éppen nem az én napom. És aztán? Megesik az ilyesmi még a legjobbakkal is.
Álmomban egy szőke lány – aki háttal ül nekem -, hangosan zokog. Megindulok felé, de hiába, mert minél közelebb akarok hozzá kerülni, Ő annál jobban távolodik tőlem. Megfutamodok és kinyújtom a kezeimet. A lány még mindig keservesen sír, és bár meg sem mozdul, mégsem vagyok képes Őt utolérni.  Meg akarom kérdezni, hogy mi baja van, és segíteni akarok neki, de nem tudok megszólalni. Hát ez fura. Ekkor pedig hirtelen, mintha az előbb csak képzeltem volna azt, hogy nem érem utol, a lány mindössze egy lépésnyire van tőlem és már sokkal halkabban sír, mint néhány perccel korábban. Egészen közel lépek hozzá, aztán megérintem a vállát, mire rémülten fordul meg és néz rám. Kisírt, vörös szemei vannak, de így is tökéletesen felismerem. Én vagyok az, itt, a szobámban. Megrémülök, de a lány, aki tényleg nagyon olyan, mintha én lennék, egy fa ajtóra mutat, amit eddig még sosem vettem észre. Közelebb lépek hozzá, majd kinyitom. Egy hosszú, sötét folyosó tárulkozik elém, aminek a végében ott van Sonja. A földön fekszik és sikoltozik. Szapora léptekkel indulok meg a testvérem felé, aztán mikor már egészen közel kerülök hozzá, szaladni kezdek. Még mindig rémülten kiabál. Lehajolok hozzá, mire körülöttünk minden tiszta vér lesz. Ne, ne! Csak Sonját ne! Rémülten nézek körbe, segítséget akarok kérni valakitől, bár már tudom, hogy késő. Mert a testvérem meghalt.
Ijedten felülök az ágyba, majd a térdemet felhúzva átkarolom. Reflex szerűen azt az ajtót keresem, amit az álmomban is láttam, aztán mikor látom, hogy nincs ott semmi, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Ekkor tűnik fel, hogy nem szól a zene, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy azzal aludtam el, és még olyan sok idő sem telt le, hogy az egész zene végig játszódott volna. Aztán hirtelen rájövök, hogy nem vagyok egyedül. Ó, ne! Csak ezt ne! Csak ha mondjuk még épp 5 perccel sikerül tovább aludnom, akkor elkerülhettem volna egy találkozást ezzel a nagyon sötét és rémisztő alakkal. Mert mennyi az esélye annak, hogy így, hogy ébren vagyok nem fog itt maradni velem egy kicsit. És én ezt nem akarom. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, csak annyit tudok, hogy félnem kell tőle, sőt, én nem csak félek, hanem rettegek. Mindig ahogyan rám és a testvéremre néz... ijesztő.
Nyelek egyet, de nem szólok egy szót sem, csak magamban reménykedek, hogy nem fog itt maradni, hanem elmegy.

Blake & Natalie

Élj a mának, mert
nem lesz sok holnapod!

Az ágyamon fekve, a labdámat a falhoz dobálva töprengek azon, hogy mivel töltsem el a mai napomat. Elég unalmas azért egy ilyen nagy házban élni. Minden egyes létező dolgot kipróbáltam már, és unom. Sonja pedig úgy döntött, hogy délutáni alvást csinál. Hát igen... ötletnek nem rossz, csak, hogy én éjjel sem tudok aludni valami jól, tehát akkor kétlem, hogy délután sikerülne. Igaz, hogy azért kuksolok a szobámban, mert elterveztem, hogy egy próbát mégis csak megér, de nem jött össze. Így, a kis gumi labdámat dobálom a falnak, ahonnan rögtön vissza is pattan, és így tovább. Tudom, tudom. Nem épp a legizgalmasabb dolog, de megteszi, amíg nem találok ki valami jobbat.
Nem kapom el a labdát, hagyom, hogy a földön pattogjon egészen addig, míg megáll, majd egy hirtelen mozdulattal kiszökök az ágyból. Hűha... azt hiszem elég nagy felfordulás van. Mióta is nem raktam rendet a szobámban? Nos... lássuk csak... azt hiszem két napja. Vagy három. Vagy nem tudom. Hát... én tényleg sajnálom, és tényleg nagyon unatkozok, de majd holnap. Ugyanis utálok rendet rakni. Bekapcsolom a CD lejátszót, ahol elkezd szólni valami gyönyörű női hang. Hm... ez fura. Nem is tudtam, hogy ez volt berakva utoljára, gőzöm sincs, hogy ki az, aki énekel. De tetszik. Kikukucskálok az ablakon. Mintha még az idő is ellenem lenne. Az ég be van borulva, fúj a szél... valószínűleg hamarosan eső lesz. Fantasztikus. Még a kertbe se tudok kimenni, pedig a következő ötletem a napozás lett volna. Hát... majd legközelebb.
Visszalépek az ágyamhoz, aztán egy sóhaj kíséretében hátra dőlök. Bámulom a plafont, az bámul engem... roppant izgalmas. Borzasztóan elegem lett ebből a napból. Talán fel kellene ébresztenem a nővéremet. Hogy tud ilyenkor aludni? Beszélgethetne inkább velem, vagy nem tudom. Kitalálhatnánk valami izgalmas programot... felforgathatnánk a házat. Egyedül minden szürke. Elég szar, mikor az embereknek senkije sincs. Bár az eltelt hosszú évek során, hozzá szokhattam volna ehhez az érzéshez. Hogyha a nővérem nincs mellettem, akkor el vagyok veszve... magányos vagyok. De mindegy is. Hiszen bízok abban, hogy előbb vagy utóbb vége lesz. Sikerülni fog, megszabadulunk mindentől. Csak rá kéne jönnöm, hogy hol tartják itt a pénzt. Aztán simán lenyúlom, és a nővéremmel együtt lelépünk. Tudom, hogy mindezt így fejben eldönteni könnyű, megvalósítani pedig ellenkezőleg... nehéz lesz, és talán még veszélyes is. Sőt... már az sem lesz könnyű feladat, hogy minderre rábeszéljem Sonjat. De egy próbát azért megér, majd mindent megteszek annak érdekében, hogy minden remekül történjen. Néha nem is értem, hogy hogyan lehetünk testvérek. Azoknak nem kéne hasonlítaniuk egymásra? Legalább egy kicsit. Nem a kinézetre gondolok, mert biztosan nem tudnánk letagadni azt, hogy egyforma vér csörgedezik az ereinkben... de a természetünk. Na az az, ami sehogy se passzol. Míg ő játsza az szófogadó kislány szerepét, addig én teljesen az ellenkezőjét csinálom. És sokkal izgalmasabb is egy kicsit engedetlennek lenni, mint felugrani mindenki szavára. De hát Ő tudja.
Gondolataimat bár nehezen, de átadom az álom világának.