Az ember életében vannak olyan pillanatok, amikor fölöslegessé vállnak a szavak és a tettek néha többet mondanak. Talán ez a csend is ilyen volt, hiszen lehet, hogy nem hagyta el egyetlen szó egyikünk ajkát se, de az ölelése annál több mindenről beszélt. Pontosan azt kaptam, amire most a legnagyobb szükségem volt. Gyengéd, de ugyanakkor oltalmazó ölelésre. Már ebből is pontosan tudtam, hogy mellette tényleg biztonságban vagyok és megért, elfogad olyannak amilyen vagyok. Az ahogyan közel húzott magához és szorosan magához ölelt talán milliónyi szónál is többet mondott.
Figyeltem minden egyes mozdulatát és egy apró mosoly kíséretében hallgattam csendesen a szavaimat, miközben magam előtt összefontam a karomat. Nem mozdultam meg, majd a mondandója végére egyre szélesebb lett a mosolyom. Amikor már ő is állt, akkor közelebb léptem hozzá és boldog arccal néztem rá miközben beszélni kezdtem.
Aiden, soha nem kérném azt, hogy változz meg, mert pontosan olyannak szeretlek, amilyen vagy, a csipkelődéseiddel együtt és a többi dologgal együtt. És én is ugyanúgy érzek irántad, ahogyan te irántam és ezen semmi se fog változtatni. - mondom neki őszintén és viszonozom gyengéden apró csókját. Egy pillanatra meglepődtem azon, amit mondott, jobban mondva amit kérdezett. Egy darabig nem is szólaltam meg, hiszen mit tettem? Vettem egy másik tesztet. Nem mentem el, de úgy éreztem, hogy mivel boszorkánysággal se jutottam túlzottan előrébb, így a második teszt lehet az igazi. Bár az is igaz, hogy eléggé "labilis" volt az állapotom akkor is, amikor próbáltam a boszorkányok régi módszerét alkalmazni. Egy aprót az ajkamba haraptam, majd végül újra rápillantottam.
Utóbbit tettem, de miért? - vallom be neki őszintén, ami lehet nem éppen volt a legjobb ötlet. Mármint az, hogy csak egy újabb tetszett vettem és nem pedig orvoshoz mentem. Közben kíváncsian figyelem őt.

Mosolyogva hallgattam a szavait és egy kisebb kuncogás is elhagyta az ajkaimat. Imádtam azt, ahogyan elő tudja adni néha a dolgokat, meg persze a válaszai se voltak soha hétköznapiak.
- Nem gondolod, hogy esetleg már most börtönbe "kerültél"?- kérdeztem tőle játékosan, majd egy kisebb habozás után folytattam. - Lehet, hogy az én bűverőm csapdájába, fogságába estél. - mondtam neki még mindig mosolyogva, majd pedig hamarosan már hozzábújva feküdtem félig rajta. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem meg őt, de hálás leszek mindig is azért, hogy azon a napon kiakart zsebelni. Fura dolog ilyenért hálát érezni, de én mégis az vagyok, hiszen ennek köszönhetően kezdődött el a mi kapcsolatunk. Nem volt eleinte könnyű, de már akkor képes volt mosolyt csalni az arcomra, pedig néha úgymond mérges voltam rá. De ennek ellenére ott ült a mosoly az ajkaim szélén, az arcomon. Gyengéden cirógatni kezdtem a mellkasát az ujjaimmal, majd amikor beszélni kezdtem, akkor szép lassan abbahagytam és próbáltam megőrizni a hangomat és elrejteni azt, hogy mennyire is nehéz róla beszélnem. Nem hibáztatom azért, hogy ő se gondolta volna, de talán most még jobban megértette, hogy miért nem akartam eddig róla beszélni, jobban mondva miért nem tudtam beszélni a múltamról. Éreztem erős ölelését, mire még jobban hozzá bújtam. Csendesen hallgattam őt, majd óvatosan rá pillantottam. Talán féltem attól, amit az arca fog mondani. Nem akartam, hogy az én múltbéli démonaim miatt ő is rosszul érezze magát.
- Tudom, hogy mellett senki se bánthat. A karjaid között mindig úgy érzem, minta minden démonomtól képes lenne megvédeni. - mondtam neki őszintén és még mindig kicsit halkan. Majd a mondandójának a vége eléggé meglepett és még a szívem is talán kihagyott egy-két ütemet. Jobban mondva nagyon is, mert nem gondoltam volna, hogy ezt fogja mondani. - Ha nap minden egyes percében hajlandó vagy elviselni, akkor örömmel költözöm ide, hozzád. - mondtam neki egy aprócska mosoly kíséretében, majd pedig megcsókoltam őt. Hálás voltam azért, hogy nem faggatott tovább,de talán így is túl sok rosszat mondtam el. Nem akartam neki fájdalmat okozni, de talán megtettem. Végül pedig lassan kibújtam a karjai közül és felültem, felálltam és mosolyogva pillantottam rá.
- Kérsz valamit? - kérdeztem tőle kedvesen, mert szomjas is voltam és úgy éreztem, hogy itt lenne az ideje ez zuhanyzásnak is.

Egy aprót az ajkamba haraptam miközben hallgattam őt és nem értettem, hogy miért gondolja ezeket rólam, hiszen ennyire nem voltam különleges vagy másabb, mint a többi nő. Biztos vagyok abban, hogy bármelyik nőt megkaphatná, de neki én kellek. Ez a tény és azok a dolgok amiket mondott, illetve ahogyan mondta melegséggel töltötték el a szívemet. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg eljön az a pillanat, amikor "valaki" különlegesnek fog tartani, illetve hogy ennyire boldog leszek, mint most.
- Vigyázz, mert a végén megint zavarba hozol. - mondtam neki mosolyogva, hiszen a szavak embere is volt, nem csak a tettei. Képes volt akár egy-egy kisebb "beszéddel" is zavarba hozni. Viszonoztam a csókját szenvedélyesen és szerelemtől fűtve, majd pedig még mindig csukva voltak a szemeim miközben a homlokunk egymáshoz ért. Éreztem a kezét magam körül, majd talán egy kisebb csalódással figyeltem azt, ahogyan távolodni kezd, de azt hiszem ez volt az egyetlen módja annak, hogy megelőzzünk egy újabb mámorban úszó menetet. Éreztem a tekintetét magamon, de az én tekintetemet most a gombok vonzották magukra, majd amikor úgy gondoltam, hogy végeztem, akkor mosolyogva pillantottam rá. Amikor meghallottam a sóhaját, majd megláttam, hogy mire készül, akkor egy kisebb kuncogás hagyta el az ajkaimat.
Csak azt ne mond, hogy ellenedre volt az, amit láttál. - mondtam neki kicsit viccelődve, hiszen pontosan láttam azt, ahogyan még az utolsó pár gomb előtt még magába "itta" a látványát a dekoltázsomnak. Hozzábújtam, amikor magához ölelt és a fejem a mellkasán pihent, meg úgy nagy része a testemnek a testéhez simult valamilyen módon. Egy darabig csukott szemmel hallgattam szívének a megnyugtató ritmusát, illetve élveztem gyengéd simogatását. Nem bántam, hogy egy kis időre csend állt be, mert talán ez volt az a "jel" amire mindig is vártam, hogy erőt gyűjtsek és beszélni kezdjek. Amikor megszólalt, akkor felnéztem rá, majd bólintottam.
Tudom életem, de szeretném, ha tudnád. - mondtam neki gyengéden és egyre halkabban és a végén egy apró csókot leheltem az ajkaira. Végül pedig visszabújtam az ölelésében, a fejem újra a mellkasán pihent, mintha így könnyebb lenne szembenézni a múlt démonaival. Végül pedig szép lassan beszélni kezdtem. Nem túl hangosan, de biztos voltam abban, hogy hallja amit mondok.
1055-ben láttam meg a napvilágot. A szüleimet gyerek fejjel veszítettem el, s mai szóval élve a nagynénémhez kerültem, aki nem éppen kedvesen bánt velem. Végül szerzett nekem munkát abban a kastélyban... - egy pillanatra elcsuklott a hangom, hiszen láttam azt, ahogyan porrá ég, illetve azt is, ahogyan még Aiden festményén még épségen megvolt. Végül pedig folytattam, hiszen ezt szerettem volna, ha megtudja az igazat. Azt, hogy nem mindig voltam ilyen.... - ami a festményeden is szerepet. 15 évesen kerültem oda szolgálóként. Még az az élet is jobb volt ott, mint ami az azt megelőzőek a nagynénémnél. - nem akartam elmondani, hogy néha az utcán éltem és alig kaptam ételt, hiszen biztos voltam abban, ha egy pontig eljutok a történetben, akkor már az se lesz annyira számára szívmelengető. De mi lesz később? Ha elmondom neki, hogy utána miket tettem? Magam sem tudtam, de őszinte szerettem volna lenni vele. Azt szerettem volna, ha tudja, hogy nekem is van sötét énem. - Végül pedig a leánygyermek szolgálója lettem, akivel később barátnők lettünk. De 17 évesen én okoztam a vesztét és az egész kastély miattam veszett oda. Éppen a születésnapom lett volna, amikor is az úrfi meglátogatott este ... - s ekkor elcsuklott a hangom. Szükségem volt egy kis levegőre, vízre magam sem tudom, de hirtelen magam előtt láttam az arcát. Szinte meg se mozdultam Aiden karjai között, pedig legbelül éppen egy vihar tombolt..