Aisha & Belial

Shadows are rising

Eltöprengtem. Nyivlánvalóan eljött a stratégiaváltás ideje, hisz kicsúszni érzem a helyzetet a kezeim közül. Egy pillanatra elgondolkodtam magamban. Vajon megéri a bosszúért kockáztatni a visszatérés lehetőségét? De mi más maradt nekem? Minden, ami egykoron idekötött, régen elenyészett; árnyék maradtam volna tán, aki egy rég befejezett életbe kapaszkodik görcsösen? Vagy talán csak azért ragaszkodok ehhez a gondolathoz, mert szükségem volt rá, hogy ne feledjem el ki is voltam régen?
Arcomra először kiül a töprengés, majd ahogy gondolkodok, mintha kicsit szétcsúsznék a szobában, egy időre szétzilálva a képet magamról. - A kő darabjairól csakugyan nem tudtam..- áll össze újból a testem képe - ..olyan rég vagyok már itt, hogy csupán a bosszú emlékébe kapaszkodtam, a régről visszamaradt vágyakba. Most pedig, hogy itt vagyok, és megkérdem magamtól; akarom-e...hirtelen ez a sok év annyira értelmetlennek tűnik. Nem tudom akarok-e újból élni. Abban viszont biztos vagyok, hogy ez az üres féllét elviselhetetlen. Kinyúlok az emberek felé, de nem érzem őket, szólok hozzájuk, de hangom elhaló fagyos fuvallat lesz. Annyi mindent akartam kimondani az évek alatt, amik némán elhaltak, mire átjutottak, annyi mindent tettem volna, amit test híján nem tehettem!
Arcok jutnak eszembe. Emberek, egész generációk, korok, amiket helyhez kötve töltöttem ezen a világon, a szavak, melyeket fájdalmamban nyögtem az emberek felé és amik némán visszhangoztak ideát újra és újra. Minden...üres volt. Szörnyen üres.
- Talán értelmetlen volna átverni..ismervén magamat könnyen menne pedig. Nézze..én démon vagyok. Nem vagyok tiszta, hajlok a rossz felé és ez így is fog maradni. De ez nem jelenti, hogy el akarom követni ugyanazokat a hibákat. Szeretném újrakezdeni. Hosszú éveim alatt odaát láttam másokat a fajtámból...fel akarom őket keresni. Szeretném átadni a tapasztalásaim, megosztani a tudásom, amit odaát gyűjtöttem...és talán egy kicsit jól is érezni magam közben. A céljaim legjava a régi életemmel együtt el kell hogy temettessenek. Másként talán nem is éri meg visszatérnem, mint a kicsinyes régi üzelmeim hátrahagyásával.- kicsit motyogok magamban, majd bólogatva megerősítem magamban -Igen, így kell legyen.
Aztán néma csöndben feszülten várok, de még szükségét érzem, hogy hozzátoldjam gyorsan: - De bárhogy is döntsön, ne hagyjon hangom fosztottan, kérem! Századok óta nem beszéltem senkivel..elég rémes érzés!

Örültem annak, hogy tiszteletben tartotta a mondandómat és nem vág közben illetve nem is kezd el fenyegetőzni, mint a legtöbb ostoba szellem. Soha nem szerettem azokat, akik egy boszorkányt zaklatnak. Még akkor se, ha a boszorkány kezdő. Senkinek nincs jogában uralkodni másokon és én ezt örömmel mutattam meg még a szellemeknek is. Ha nem tudták, hogy hol a helyük, akkor én megmutatom nekik. Lehet kegyetlen vagyok ilyen téren, de nem érdekel. Ilyenkor se emberrel, se szellemmel nem kivételezek, mert úgy érzem, hogy senkinek nincs jogában a másik fölött uralkodni és ijesztgetni.
Hmm, szóval egy démonnal van dolgom. Most már értem azt, hogy miért éreztem annyira ismerősnek egy részét. Részben én is démon vagyok és a démonok megérzik egymást, de mondjuk egy szerű démon nagyon ritkán ismer fel egy sárkányt. Azt is mondhatnám, hogy félvér vagyok, de soha nem érdekelt. Büszke voltam arra, hogy nem vagyok egyszerű halandó, sőt még egyszerű természetfeletti lény se vagyok. Lassan bólintottam, hogy tudja figyelek rá és értem amit mond, de nem akartam a szavába vágni.
A kő darabjaival kapcsolatban igazán le van maradva, hiszen már a legtöbbje egy-egy régi természetfeletti lény család birtokában van. Amióta ketté tört azóta valóban voltak vadászok kezében is, de mára már a legtöbb darabot nem ők birtokolják. - mondom neki higgadtan, de egy pillanatra el is hallgatok. Nem igazán tetszik az, ahogyan beszél eme darabokról, illetve az se, hogy lenézi az embereket.
Miért beszél így az emberekről? Ők nem tehetnek semmiről se, valószínűleg saját magának okozta a bajt. Talán azzal, hogy túl kapzsi volt és túlzottan vágyott az egyik medál darabra, vagy talán tévednék? - kérdeztem tőle egy kisebb mosollyal az arcomon. Sok mindent történhet pár perc alatt, de egyáltalán nem szeretném azt, ha egy kapzsi és hatalom mániás örültet szabadítanék a világra.
Nem ítélkezés, de ha maga már annak gondolja ezt az egészet, akkor szerintem talán magával van a baj. Szerintem érthető, hogy sok rossz ember került már a másvilágra, így nem szeretnék egy örültet vagy egy hatalom mániásat visszaengedni az élők közé. Gondolom ezt maga is megérti. - mondom neki barátságosan, de komolyan, majd neki dőlök a falnak, összefonom a karomat és úgy figyelem őt.
- Nos, miért is kellene visszahoznom önt? Mi lenne az okom erre? Miért szeretne élni? - kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen sok múlik azon, hogy mi lappang a háttérben.

Aisha & Belial

Shadows are rising

Türelmesen és rezzenéstelen arccal hallgatom őt, noha sokszor kedvem támadna elvigyorodni és gonoszkásan kuncogni. Szeretem, mikor talpraesett játékosokkal állok szemben az élet aprócska játékában..és ez a nő, bárki legyen is, mindenképpen ilyennek mondható. Zöldfülű boszorkányok könnyen esnének meggondolatlan hibákba, végzetes sorsot hozva ezzel fejükre..ám itt most más a helyzet.
- Igyekszem ez egyszer rácáfolni oly rég eltemetett hírnevemre, s minél őszintébben felelni kérdéseire.- kezdem mondandóm, s ez úttal nem fogom vissza magam a ravasz mosolygásban sem - Voltam, vagyok, s leszek. Mondják, hogy addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér...nos én túl messzire nyújtózkodtam..és egészen csúnyán megütöttem magam. Ám egy démon számára a túlvilágon sem ér véget a szolgálat. A sötétség tárt karokkal várt, mintha tudták volna, hogy el fogok bukni..és a jelek szerint tervük is volt velem. Megannyi éven át csupán árny voltam, szertefoszlott emlék, amit a sarokba söpörnek és ignorálnak. Most új esélyt kaptam. -
Megállok, hosszan, pislogás nélkül nézek a szemébe, s lassan mondom - Nem véletlen vagyok itt... Ideküldtek.
Hatásszünetet tartok, s hangsúlyt váltva folytatom.
- Bizonyára kegyed is hallott már egy bizonyos nagy hatalmú kőről. Egy kőről, amit darabokra törtek, s elrejtettek a világ elől. Karnyújtásnyira haltam meg az egyik darabjától. Tudom, hogy akik birtokolják, fajtánk vesztét akarják...s úgy hallottam különösebben a boszorkányokért sincsenek oda.
Azóta a világ a feje tetejére állt. A kő darabjairól mostanra nincs tudomásom, de tudom, ha újból élnék, hol kezdeném a keresést.
Szórakozottan piszkálni kezdem a körmöm alját, mintha ugyan ideát bármi piszok kerülhetne alá - És persze élek halok az ilyen beszélgetésekért. Szörnyen unom már, hogy minden csevegési kísérletem paranormális jelenségnek nézik. Ezek az emberek néha borzalmasan diszkriminatívak tudnak lenni a testetlen jelenésekkel! Nem hiszem, hogy oly nagy bűn volna újra testre vágyni..remélem kegyed sosem tudja meg milyen érzés fél évezreden át nézni, ahogy mások bacont reggeliznek, de sose érezni az ízét. Kicsit mosolygok meg kuncogok utána, majd én is komoly arcot vágok, s hátrébb dőlök a falnak.
- Ami pedig az alkunkat illeti...igaza van. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy feltételeket szabjak. Csupán egy ajánlat volt. Tegyen, ahogy jónak látja.. cinikusan a mennyezet felé nézek, s folytatom a fejemet rázva, mintha nem hozzá beszélnék - Hisz ki ne szeretne ítélkezni a kárhozottak felett?!

Őszintén szülva nem igen számítottam látogatóra, hiszen a testvérem nem hiszem, hogy meglátogatna azok után, hogy akkor úgy csak ott hagytam. Túl sok volt egyszerre az emlék és az információ. Fogalmam sincsen, hogy azóta pontosan mennyi idő is telhetett el, de elég ahhoz, hogy legalább az egyik erőmet meg tudjam tanulni kezelni. Talán még az se tökéletes, de sok mindenre képes vagyok, olyan dolgokra, amiről a legtöbb boszorkány csak álmodni mer. Fura az előttem megjelenő férfi és van benne valami bizarr, ami nem kelti az emberben azt, hogy még talán jó barátok is lehetnénk. A szemében valami megfoghatatlan dolog ég és ott van a bizonyos mosoly is. Hamiskás, de ugyanakkor olyan, mintha maga az ördög nézne vissza rám. Lehet csak fáradt vagyok és képzelődöm, de inkább fenntartom a távolságot. Csendesen hallgatom őt és közben figyelem minden apró rezzenését, hiszen a legtöbbször a tetteink és a mimikánk képes minket elárulni arról, ami igazából a szándékunk. Egy kisebb nevetés hagyja el ajkaimat, amikor meghallom az alkuját. Miből gondolja azt, hogy szükségem van rá, mint szolgáló? Először is azt se tudom, hogy bízhatok benne és félni kell, mert egy szolgáló képes a legjobban tőrt döfni az ember szívébe.
Akkor légy üdvözölve itt Belial. - mondom neki még barátságosan, de utána a hangom fagyos lesz és komoly. Nem ismerek ebben tréfát, hiszen visszahozni valakit sok erőt felemészt és nem is akarok rászabadítani a világra egy örült teremtést. Tudnom kell, hogy miért akar élni és egyetlen szó, egyetlen baklövés elég ahhoz, hogy akár örökké a szellem világhoz köthessem őt. Egy boszorkánynak nagy hatalma van és ezt a legtöbben tudják is.
Tegyük fel, hogy elhiszem, hogy véletlenül talált ide, de miért akar élni? Mit szeretne és ha nem tévedek egykoron démon volt, igaz? - kérdezem tőle a dolgokat, de mielőtt válaszra nyithatná a száját nemre intem, mert még nem fejeztem be. Nem szeretem, ha a szavamba vágnak, de itt sokkal inkább csak azért nem engedem szóhoz jutni, mert jobb, ha tudja a következményeket. - Egyetlen baklövés, egyetlen hiba és örökké a lelkét a szellemvilághoz kötöm. Jól gondolja meg, hogy mit felel, mert ha hazudok beteljesítem azt, amitől a legtöbb szellem tart. - mondom neki komolyan, de még mindig nem értem a mondandóm végére.- Ami az alkut illeti, úgy érzem az a fair, ha én fogom megszabni azt, hogy mikor és miként törleszti, ha netalántán érdemes tartom arra, hogy újra érjen. - Lehet most kőszívűnek vagy esetleg gonosznak tűnök, de nem vagyok az. Egyszerűen csak nem akarok ártani még többet a világnak, hiszen már így is sok örült szaladgál a világban és nem hiányzik még egy. Lassan végig mérőm őt és utána újra arcán állapodik meg a tekintetem és lassan bólintok, hogy most már beszélhet.  

Aisha & Belial

Shadows are rising

Ahogy a gyertyák fénye hirtelen kigyúlt, bevilágítva a szobát, a szellemvilág holt, fagyos légköre megremegett körülöttem, s eddigi tejfehér kontúrom egy tört pillanatra mintha egészen elmosta volna, mintegy csontomra feszítve a ködszerű szellemanyagot. A következő momentumban pedig újból stabilnak és tapinthatónak hatott testem. Arcom csupán egy régről magamban dédelgetett emlékként jelent meg, a férfiként, akinek egykor álcáztam magam. Oly rég volt, hogy oda kellett volna figyelnem saját arcomra, hogy akaratlanul is kiült rá egy kicsit az elismerés, majd gyorsan titokzatos vigyor váltotta föl, ahogy kezem mozgás közben enyhén elmosódó kontúrját vizsgálgattam.
- Lenyűgöző!- Rekedtes, hűvös hangom meghallva az élők világából visszhangozni egyre szélesebbre nyúlt mosolyom  - Akkor hát ezért vagyok itt!
Mélyen meghajlok, s pukedlizek, mint annak idején szokásom volt.
- Bocsásson meg, hogy eme késői órán zavarom! A nevem Belial. Szellem vagyok, ki egykoron testben létezett. Kérem nézze el nekem ez udvariatlanságot, hogy így toppantam be. Az órák..a napok, de lassan az évek is oly elmosódottá és halovánnyá válnak a szemfedő túloldalán. Nem voltam tudatában kit és mikor zavarok majd meg nyugalmában, mikor ide jöttem. Egy nálamnál meglehetősen hatalmasabb és titokzatosabb erő küldött ide, s magam is csak mostanra kezdem átlátni, mi célja lehetett ezzel.
Kicsit körülnézek s felülök az egyik asztalról lelógó papírlapra, kihasználván szellem-testem súlytalanságát, miközben folytatom mondanivalóm.
- Rég óta keresek egy kegyedhez hasonlóan hatalmas mágiahasználót, ki talán megtöri ezt az örökös némaságot, melyben ragadni kényszerültem. Nem azért használok trükköket, mert örömöm lelem ebben a létben, sem azért, mert a meglepettségén mulatnék. Túl rég óta vagyok elvágva mindentől és mindenkitől a létezés és az elmúlás közt megrekedve, hangom pedig nem hallatszhat tisztán az élők világában. Hosszú kutatásom talán ma éjjel érte el célját. De hogy ne kerteljek, felfedem, miért is vagyok itt. Szeretném felajánlani mindennemű szolgálatom és segítségem, míg a síron innen vagyok, s egy kerek éven, s hat napon át, míg a síron túl leszek, ha úgy dönt, segíti visszatértemet. Ha pedig nem határozná el magát e döntés mellett, vagy nem ismerné a megfelelő varázsigét hozzá..- Felkelek a helyemről és újból nézegetni kezdem magamat - Míg testem és hangom látszatát tudja adni, szívesen válaszolok további kérdéseire..vagy segítek másképpen, ha tehetem.
Hosszú monológom után ravaszkás mosollyal, érdeklődő tekintettel nézek rá, lassan körbe-körbe sétálva, mintha mozgáshiányom volna.

Fogalmam nem volt arról, hogy ki lehet itt és már éppen kezdtem azt hinni, hogy biztosan az utcában élő gyerekek szórakoznak. Egyáltalán nem bántam a csíntevéseiket, de ahhoz már késő volt, hogy itt kint legyenek, de a mai szülőket amúgy se nagyon lehet érteni és nem az én dolgom. Már éppen megfordultam volna, amikor hirtelen valaki megjelent előttem. Egy pillanatra megijedtem, hiszen nem igen volt szép látvány az arca, mert sok helyen csak a tátongó pokol feketesége volt jelen, de mind ezek ellenére az arcom rezzenéstelen maradt. Majd a következő tetteinek következtében már biztos voltam abban, hogy nem fog elmenni. Nem értem, hogy miként talált rám, de most az a lényeg, hogy itt van és valamit akar. Bár volt egy sejtésem, hogy az életét akarja, majd amikor úgy gondoltam, hogy már nem kint, hanem bent van az előszobában, akkor beléptem én is az ajtón és a tükörre pillantottam, ami neki köszönhetően elkezdett mozogni. Egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd lehunytam a szemeimet és elmormoltam egy varázsigét, aminek következtében a házban az összes gyertya lángra kapott, majd hamarosan megjelent előtte, a férfi.
Nos, azt hiszem így könnyebb lesz beszélgetni, ha látlak is és nem valami tükörbe vagy más fajta trükkökre kell hagyatkoznunk. – mondtam neki kedvesen, majd neki dőltem a bejárati ajtónak és összefontam a karomat magam előtt. - Mielőtt elbíznád magad nem élsz, egyszerűen csak láthatóvá tettelek, mert egy boszorkány képes a szellemeket is látni, ha nagyon szeretné. – mondtam neki komolyan és újra végig mértem az előttem álló férfit. Most már jobban festett. Ha nem tudnám, hogy milyen varázsigét mondtam el, akkor azt hinném, hogy újra ember, hiszen a szája és a szemei is megvoltak már. Pedig az egész mondhatni csak illúzió volt.
Kihez van szerencsém? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd mielőtt válaszolhatott volna feltettem még egy fontos kérdést. - Miért vagy itt és mit szeretnél eme késői órán? – kíváncsian vártam a válaszát, még akkor is, ha már sejtettem a válaszát. Folyamatosan őt figyeltem és nem mozdultam meg. Szeretek mindig a tárgyra térni, mert sokkal egyszerűbb ilyenkor valamerre elindulni, mintha csak kerülgetnénk a tényeket.

Aisha & Belial

Shadows are rising

Még nem tudtam, kivel állhatok szemben, de éreztem, hogy jobb lesz óvatosnak lenni. Ha ilyen könnyű lenne válaszolni, milyen boldogan tenném! Szélsebesen odasuhantam elé, megállva nagyjából egy méterrel előtte. Minden erőm összegyűjtöttem, hogy érezhetőbbé tegyem számára jelenlétemet, fagyos hideget idézve elő. Néhány másodperc múlva a jellegzetes kénes szag is megjelent, s tán egykori testem halovány szellemkontúrja is felsejlett egy kis időre; egy agg férfi fehéres alakja, nagyjából egy lábbal a föld fölött lebegve, szemgödrei és szája mintha ablakok volnának a sötét éjszakára, s tejfehér végtagjai is könnyedén szertefoszlanak a legkisebb fuvallatra.
Nem tudtam hosszú ideig fenntartani ezt a képet, mintha apró késeket nyomkodtam volna saját elmémbe, olyanná vált az erős koncentrálás. Tudtam, hogy máshogy kell folytassam a beszélgetést. Kell valami, ami közvetítsen kettőnk közt, de idekint nem sok mindent találtam, amit felhasználhattam volna. Legközelebbi tárgyként a ház előtti kukát ítéltem meg. Odasuhanva leemeltem tetejét, s élénél fogva a bejárati ajtó irányába gurítottam, majd kis várakozás után lengetni kezdtem az ajtót. Bent körülnézve megtaláltam a tökéletes közvetítőt a későbbiekhez; az előszobatükröt. Várakozva néztem vissza a nő felé, készen rá, hogy enyhén rázzam a falra akasztott tükröt. Tudtam, hogy tükörképként sokkal könnyebb valamiért megjelenítenem magam, s sokat segíthet, ha folyamatos képet lát majd rólam.

Hosszú napom volt, illetve még ennyi idő után is fura volt megszokni azt, ami valójában vagyok. Nem volt egyszerű az életem most se, de fura módon a boszorkányság sokkal gyorsabban ment, mint a démoni erőket irányítani. Sok mindent tettem már az elmúlt napokban, de ha valami nem sikerült elsőre, akkor addig gyakoroltam, amíg végül nem sikerült. Soha nem voltam az a személy, aki egy könnyen feladja a dolgokat, illetve Aiden nyakán se szerettem volna állandóan lógni. Úgy éreztem, hogy mindenkinek kell egy kis magány, meg másnak is szüksége volt rá. Ott volt a párja, Desty. Meg volt a saját életük és amúgy is eléggé fura hirtelen rájönni, hogy van egy ikertestvérem, illetve egy nagybácsim is. Nem bántam a dolgot, de meg kell szokni. Hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, amikor hirtelen valami fura dologra lettem figyelmes. Láttam, amint hirtelen a lámpa kint felkapcsolódik, de senki se haladt el az utcán, majd elkezdett villódzani és hamarosan pedig tönkre is ment. Remek, ezt is cserélhetem ki. Már éppen hagytam volna a fenébe, de hirtelen a kukák szinte zenélni kezdett és ekkor tudtam már, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Úgy éreztem, hogy valaki van itt. Egy olyan személy, akinek talán nem kellene. Lassan az ajtóhoz sétáltam és körbe pillantottam. Végül pedig megállapodott a tekintetem a sötétben megbúvó árnyon.
Segíthetek? Mit keres maga itt? - kérdeztem tőle higgadtan, hiszen úgy éreztem, hogy nekem nem árthat. Fogalmam nem volt, hogy ki ő vagy mit keress itt, de valami fura érzés kerített hatalmába. Olyan volt, mintha egy lényem ismerné őt. Talán ő is démon, de lehet tévedek. Majd amikor nem jött válasz, akkor újra megszólaltam.- Nem vagyok vevő az efféle tréfákra! Ha engem keres, akkor jöjjön elő! -mondtam neki komolyan és közben összefontam a karomat magam előtt és minden egyes apró zajra figyeltem. Nem akartam csapdába esni, bár nehéz lenne ilyen erőkkel a véremben.

Aisha & Belial

Shadows are rising

A Mélységben tett látogatásom után sötét uram titokzatos szavakkal bocsájtott el. Minden értelmet nyer majd, s új lehetőséget kapok majd visszaszerezni, mi egyszer vesztemet okozta. Mondandóját befejezve lángok csaptak föl körülöttem, s újból emlékeztetve a fájdalom oly’ távoli érzetére, szellemalakom kezdték perzselni. Pár pillanat alatt egészen elfedtek, s én nem tudtam menekülni közülük. Vergődve igyekeztem szabadulni a lángoktól, rettegvén, hogy talán mindez csak egy utolsó hazugság volt a sötét úrtól, mielőtt elbocsájtaná egy hasztalanná vált szolgálóját, s csak akkor eszméltem föl, mikor a lángok hirtelen kialudtak, magam pedig egy úton találtam magam, egy ház ajtajával szemben. A tűz, mely néhány momentummal ezelőtt még lelkem mardosta, most a ház előtti gyepet égette, lassú, fagyos kék lánggal falva a fűszálakat, mintha nem tudná se elemészteni őket, se abbahagyni a pislákolást.
Valamiért egyenesen ide dobott vissza, a sötét éjszaka kellős közepére, ezzel a házzal szemben. Rég éreztem magamban a remény fuvallatát, s a félelem ízét ilyen élénken. Egy pillanatra mintha újból élet járt volna át. Megrázkódtam s fölkeltem, figyelve a betonban szinte üvegesre égett tökéletes kört, melyben a hajszálrepedések látszólag véletlenszerűen egy pentagrammát rajzoltak ki, félreérthetetlen nyomául az Ő keze munkájának.
Körülnézve csupán a csendes kertvárosi házak fénytelen ablakait láttam mindenütt, valamint egyetlen fényforrásként az előttem lévő ajtó fölött pislákoló izzót. Lassan megindulva felé, a pislákolás csak egyre sűrűbbé vált, mintha jelenlétem okozná, majd mikor már-már odaértem az ajtóhoz, hangos pattanással kiégett. Egy darabig álltam a küszöbön, töprengve vajon miért épp ide kerültem, majd váratlanul mozgást hallottam odabentről. Bármi volt is ott, nagy erőt éreztem benne; sötét jelenlétet, ami a fajtánkra volt jellemző…és még valamit. Elsőre jobbnak tartottam vigyázni, így inkább eltávolodtam a háztól, s átsuhanva az úton, megbújtam egy fa tövénél, érezhető fagyos szelet kavarva a fél házsoron. Ha bárki felfigyelt a megjelenésemre, a széllel hirtelen felboruló kukák sem kerülhették el figyelmét.
Kellő távolságra elhúzódva kémleltem végig a környéken, jár-e itt valaki, aki felfigyelhetett rám, s folyton vissza-visszanéztem, vajon nyílik-e az ajtó, hogy meglássam, kihez is küldtek valójában.